BARÁTOK ÉS ISMERŐSÖK

Sallai István és Családja – Szék (Erdély) falujában házigazdáink voltak két alkalommal is az 1990-es évek elején (1992, 1993). A kedves és vendégszerető családot Deák Márton iskolaigazgató, az én kedves Marci barátom ajánlotta szállásadónak, nem is csalódtunk. István Budapestre járt dolgozni, felesége Rózsika pedig a vendégeket és a gazdaságot látta el. Volt egy aranyos, talán nyolc esztendős kislányuk, az is Rózsika volt és akkor még hétköznapokon is széki viseletben jártak fiatalok és idősek egyaránt. Hétközben egyszerűbb, vasár- és ünnepnapokon díszesebb, saját maguk hímezte ruhákban. És a férfiak fejéről sohasem hiányzott – hiányozhatott – a széki kalap, mely valójában engem oda csalogatott (bővebben erről a Memoir ‘Szalmafonás’ és ‘Erdélyi utakon’ fejezeteiben írtam). Sajnos azóta sem találkoztunk, pedig Feiszt Gyuri barátommal többször is jártunk Széken, de valahogyan nem jutottunk el Forrószegre, ahol a Sallaiék takaros háza állott. Pedig de sok kedves emlék fűződik ahhoz a portához! Az első erdélyi út varázsa, a széki pálinka kóstolása és a padlizsán-krém (avagy vinetta) – mint pelenkáról levakart tartalom – számomra undorító látványa, avagy az etyeki táncoslányok és Gucci-trikós tanítónéni kisérőjük esete, melyet szintén a Memoir ‘Erdélyi utakon’ fejezetében örökítettem meg úgy a magam, mint az emlékeimet olvasók (mert azok is vannak ám!) számára. Azután szinte csoda módján, 20 év után éppen a napokban jelent meg a Facebook-on a pici Rózsika, immáron Filep István férjével és picike István Dávid nevű gyermekükkel.

Salt, Mandy – neé Packer – csinos fodrásznő, aki 20 éven át gondozta a hajamat és látta annak feketéről ezüstbe változását. Kezdetben Thame-ben jártam hozzá, majd mikor a jóval távolabbi Princes Risborough-ban keresett új munkahelyet, még Oxfordból sem voltam rest utána menni – főként mivel kedvemre vágta és mosta-szárította a hajamat. De amikor már onnan is messzebbre (igaz, részére közelebbre, ugyanis Chesham-ban lakott) vitte az ollóit, akkor – vonakodva bár – de új fodrász után néztem. Szerencsére sikerült kedvemre valót találni, aki nem kopaszt meg minden alkalommal, hogy “értéket” adjon a pénzemért. Igaz, az új fodrászomhoz is Thame-be kell mennem, de jól maszírozza hajmosás után a fejemet és dörzsöli be finoman illatos szesszel, ráadásul még csinos is, sőt nem is drága – a drága!

Samuels – Wheatley – hentes az Oxford melletti Wheatley községben, illetve csak volt, mert azóta míg vevője volt a Rempstone Poultry, majd később a Les Gróf baromfi vállalatnak már bezárt. De nem ám azért, mert túl sokat fizettek az árúért, hanem sajnos az egyik testvér halála, valamint az egyre erősödő konkurencia miatt. Az 1970-es években három hentes is volt a faluban, mostanra (2014) már csak egy maradt. A Samuels-testvérek igazi régimódi hentesek voltak, a hús náluk nem előre feldarabolva es becsomagolva várta a vevőket, hanem a nagy kést (melyet mindig a hónuk alatt tartottak) előkapva kanyarították le a kampón lógó marha, disznó és bárány testéből a kuncsaft kérése szerint. Távozásukkal egy korszak zárult le nem csak a falu, hanem az én életemben is. Kár érte, de jó volt ameddig tartott. C’est la vie…

Saszet Enikő – fényképész. Nagyenyeden, a dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház avató-ünnepsége alkalmával ismerkedtünk meg 2002-ben, ahol mint fényképész volt jelen a hallgatóság között. Utána többször találkoztunk, legutóbb 2003-ban, a Lukács Béla obeliszk zalatnai újra-avatásán. Hosszú megszakítás után, Memoir-om ezen sorai írásakor, 2014 februárjában vettük fel a kapcsolatot a Facebook segítségével.

Sághy Marianne, dr. – egyetemi docens az ELTE [Eötvös Loránd Tudományegyetem] Középkori és Kora Újkori Történeti Tanszékén, akit még oxfordi tanulmányai idején (1986-1987) ismertem meg és alakult hamarosan oly kedves barátsággá, hogy egy alkalommal még a szüleit is felkerestem Budán, akik abban az időben a Guyon Richárd utcában laktak. Marianne hamarosan ezután az Amerikai Egyesült Államokba, a Princeton University egyetemére ment, ahol 1993-ban diplomázott, 1998-ban pedig a doktori (Ph.D.) képesítést is elnyerte. A nagyon tehetséges és immáron hat nyelvet (francia, angol, olasz, latin, német és magyar) beszélő hölgyet a párizsi Magyar Intézet tudományos titkárává nevezte ki Hámori József, akkori Kultúrális – pontosabban a “nemzeti kulturális örökség” – miniszter, mely tisztséget négy éven át, 1999 – 2003 között töltötte be. Jelenleg a CEU [Central European University, Budapest] docense, az Országos Doktori Tanács tagja. Kapcsolatunk az évek során ugyan megszakadt, de hála a Facebook csodájának – és Memoir-om írásának – most (2014) ismét találkoztunk, még ha egyenlőre csak virtuális formában is.

Sági Zoltán – jazz zenész, aki olyan sztárokkal lépett fel, mint Earl Warren (ex Count Basie), Benny Waters, Kenny Davern, Bob Wilber, Humphrey Lyttleton, Roy Williams, Bruce Turner, Marty Grosz, Digby Fairweather, Duncan Swift, Bruce Adams, Greg Abate (ex Ray Charles), de játszott a Harlem, Swing Syndicate, Pasadena Roof Orchestra, The Sticky Wicket Swing Orchestra, Kenny Ball and The Charleston Chasers jazz zenekaraiban is. Jómagam éppen Sticky Wicket [Alan ‘Sticky’ Wicket] koncertje előtt találkoztam Zolival, amikor Johnny Dankworth és Cleo Laine “The Stables” előadóterme melletti konyhájában John Bly meghívására Feiszt Gyuri barátommal teáztunk.

Sánta Gyula – Kökös (Erdély) polgármestere. Ismerettségünk Tuba Pál unokatestvérem révén adódott, aki a dunántúli Rábakecöl polgármestere volt, Rábakecöl pedig Kökösnek testvér települése. Innen indult el egy esetleges előadás ötlete is, melyre 2012 május 18-án, a szomszédos Csíkfalva község polgármesteri hivatalának tanácstermében került sor és melynek alkalmából Sánta Gyula vendégei voltunk. Köszönet érte!

Sárga blúzos lány – nevére sajnos nem emlékszem, de a fekete hajára és a szép két barna szemére még ennyi idő távlatából is. Kapcsolatunk rövid volt – és úgy mond, plátói. Szombathelyi lány volt, ismerkedésünk epizódja is – legalábbis részemről – már feledésbe merült. Utoljára ágyban láttuk egymást – rajta hálóing volt, rajtam melegítő és kezemben egy csokor virág. Ugyanis beteg volt szegényke, s én meglátogattam. “Honi soit qui mal y pense”!

Sárközi Mátyás - József Attila-díjas író, kritikus, műfordító, szerkesztő. Az oxfordi egyetem Hungarian Society találkozóin több alkalommal is tartott érdekes előadást, akkor találkoztunk és beszélgettünk.

Schneider Frigyes – tanár, 1949-1950-ben osztályfőnököm a Csermajori Tejipari Szakiskolán. Kiváló tanár, szakember és ember.

Schöller József – a Répcelaki Sajtgyár munkása, akit Rákosi Mátyás pártja nevezett ki a Szombathelyi Tejüzem élére. Nem volt könnyű feladat hat elemi iskolás végzettséggel főnöknek lenni – de beosztottjának sem… Bővebben erről a Memoir a ‘Szombathelyi Tejipari Vállalat’ című fejezetében.

Schramkó Szilárd & Edit – egyik erdélyi utunk alkalmával Lippa város utcáján találkoztunk a kedves házaspárral, akiket a következő évben fel is kerestünk közeli Ó-Pálos községben lévő otthonukban.

Schreiner Ernő – sajt és vajmester, sajtlovag. Osztálytársam volt 1949-1950-ben a Csermajori Tejipari Szakiskolán. Közös élményeinkrol Memoir-om ‘Csermajor’ fejezetében írtam.

Schrenk ‘Tinta’ László – 1956-os magyar menekült, fogalmam sincsen ki akasztotta rá, s miért a ‘Tinta’ becenevet, de amikor én 1958-ban a High Wycombe (ejtsd: Háj Wikom!) melletti Flackwell Heath településen lévő és a magyar menekülteknek otthont adó Broom & Wade Hostel munkásszállóba érkeztem már mindenki csak Tinta-nak szólította. Nem volt ebben semmi különös egy, a sors által összeterelt társaságban, ahol senki nem ismerte a másik nevét. Volt közöttünk ‘Pajesz’, ‘Szőrös’, ‘Meszes’ és ‘Szimat’ is, hát miért ne legyen akkor ‘Tinta’? Kitünő billiárd játékos volt, még törött és térdig gipszelt lábbal is megvert mindenkit – és keresett fogadásokból többet, mint amikor dolgozott. Lábtöréséből felépülve boxolni kezdett, majd hamarosan ‘profi’ státuszba lépett elő. Láttuk is bunyózni a High Wycombe-i városháza termében felállított szorítóban (ahol egyébként pankrációs birkózás is szokott lenni az 1960-as évek elején), de hiába ordibáltunk “üsd ki, üsd ki”, nem hallgatott ránk. ‘Tinta’ barátunknak azonban mindössze három profi meccse volt (mindharom 1960-ban – lásd: boxinghistory.org.uk/find your boxing ancestor), utána az amerikai légierő High Wycombe-i bázisának személyzetét oktatta, mígnem 7 évvel ezelőtt szegény feje örökre ‘bedobta a törülközőt” és Brackley (Oxford grófság) temetőjében alussza örök álmát.

Schupkégel Károly – a Brassóban (Erdély), 1969 július 4-én született, budapesti FTC [Ferencvárosi Torna Club] sportlója az 1993-as birminghami (Anglia) világbajnokság lólengés bronzérmese. A barátságos fiatalember mélyen vallásos volt, világbajnoki érmét is Isten áldásaként, mintsem saját dicsősége javára könyvelte el. A világbajnokság után még találkoztunk Budapesten, azután teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat. 2013-ban, tehát kerek húsz évvel utána, a Facebook ismét össze hozott bennünket, ám a kapcsolat csupán virtuális, hiszen ‘Karesz’ az Amerikai Egyesült Államokban, Pineville-ben (Louisiana állam) lakik és rendőr a Rapides Parish Sheriff Office kötelékében. Az egykori karcsú, ám izmos fiatalember az elmúlt két évtized alatt jól megtestesedett, és ha a lólengést már nem is, de azért a kézenállást még bizonyára meg tudja csinálni, ha éppen kedve tartja.

Scott, Valerie – valójában vagy húsz éve, második, John Newby-hez történt házassága óta ‘Newby’-ként kellett volna említenem, de az azt megelőző húsz esztendő kapcsolata miatt így ragadt meg bennem a neve. De nem csak én vagyok ezzel így, hanem talán mindenki, aki számit valamit az angol, vagy nemzetközi kartográfia történelemben. Ennek ellenére az első találkozásom 1978 késő őszén mégsem Valerie-vel, a The Map Collector téképgyűjtő folyóirat szerkesztő-helyettesével, hanem a férjével történt, hogy megbeszéljük ‘Ortelius’ Maps of Hungary’ című tanulmányom részleteit, mely a lap 6. számában jelent meg 1979 március havában, s mely címlapon hozta le gyűjteményem elsőként megvásárolt térképe, Lazius Hungariae Descriptio…-ja képét. Kapcsolatunk azonban továbbra is megmaradt és az évek folyamán több tanulmányom és cikkem is megjelent a lapban. Ennek hatására utazott el Sárvárra, hogy részt vegyen 1988 augusztus 19-én a Nádasdy-vár lovagtermében az általam Sárvár városának adományozott ‘Carta Hungarica’ állandó kiállítás megnyitóján. Együttműködésünk azonban a Tooley’s Dictionary of Mapmakers című 4 kötetes enciklopéiájában tejesedett ki, melyben többszáz magyar földmérő és kartográfus nevét örökítettük meg a nemzetközi szakma és az utókor számára.

Seki, Itsuko – japán hölgy, akivel Szombathelyen Ildikó húgommal a Király-utcában sétálva találkoztunk, illetve szólított meg bennünket, hogy szállodát keres. Kiderült, hogy a ‘Globe Trotter Travel Guide Book’ japánok részére készülő utazási zsebkönyv megírásához jött gyűjteni adatokat és információt. Szállodának pedig az akkor még működő Savaria (egykori Kovács) Szállót ajánlottuk [a Vida Artúr tervei alapján készült szecessziós épület 1914-re készült el, melyet a II. világháború után államosították, akkor kapta a Savaria Szálló nevet. A nyolcvanas években modernizálták, amely azonban a XXI. század elvárásainak nem tudott megfelelni, így 2005-ben bezárt és eladásra vár. Az eleinte egymilliárdos, majd 650 milliós ár végül 250 millióra csúszott – ennyiért vásárolta meg egy bécsi cég az épületet 2011 nyarán, de még most (2014) is üresen áll.] Kapcsolat nem alakult (valójában nem is alakulhatott) ki, csupán a hölgy névjegy-kártyája emlékeztet a különös találkozásra. Remélem azt írta az utazási könyvbe, hogy nagyon barátságosak és segítőkészek ezek a magyarok.

Serényi Lajos – a Burg Hotel igazgatója Budán. A Mátyás-templommal szemben lévő kis szállodát a Magyar Tudományos Akadémia vendégháza ajánlotta, miután egyik szobafoglalásomról megfeledkeztek. Szerencsés feledékenységnek bizonyult, ugyanis azóta mindenkinek ezt a kedves szállodát ajánlom, aki Budán, a Várnegyedben kíván tölteni pár éjszakát.

Sherratt, Andrew – az oxfordi Ashmolean Museum régiségtárának igazgató-helyettese, aki hatalmas lelkesedéssel fogadta a múzeum gyűjteményébe azt a bronzkori baltát, melyet édesapámnak – sétabot fejeként átalakítva – egy erdélyi magyar menekült tanár és családja adott hálából ajándékba, hogy 1944 novemberében befogadtuk őket és klotildligeti lakásunkban tölthettek két éjszakát. Ajándékom annyira meghatotta a régész urat, hogy fényképpel együtt közölte az Ashmolean Museum 1999-2000 évkönyvében. Sajnos utána nem sokáig élvezhette a számára is oly értékes adományt (doktori disszertációját is a bronzkori baltákról írta!), ugyanis 2006 február 24-én váratlanul, alkotói teljében érte a halál, 59 éves volt.

Shirley, Rodney – térképgyűjtő, az IMCOS [International Map Collectors’ Society] tagja és volt elnöke. A Cambridgei Egyetem Clare kollégiumában diplomázott [MA Cantab.] majd Harvard egyetemén [USA] ‘MBA Harvard’ képesítést szerzett üzletember fő gyűjtési területe a régi atlaszok címlapjai volt, melyből hatalmas – ám mégis eladhatatlan (a kereslet-kínálat itt is működik) – kollekciót állított össze az évek-évtizedek során. Számos kartográftörténeti publikációi közöl kiemelkedik a nyomtatott világtérképek 1472-1700 közötti kiadásait összefoglaló The Mapping of the World [A földkerekség feltérképezése] katalógusa. Egy időben segítségére voltam a Lázár-térkép különböző kiadásainak feldolgozásán és Rodney velem együtt mint előadó részt vett az 1997-ben Budapesten megrendezett nemzetközi térképtörténeti szimpóziumon is. Egy alkalommal, baráti kapcsolatunk révén, vendégei is voltunk csodás 16. századi kúriájában, Buckingham városában.

Simai Patrick – Klosz Mónika élettársa, akivel Izraelbe költözött, de engem is mindíg barátjának tekintett.

Singh, Mr. Khan – indiai származású szikh boltos Ascot városában. Kedves modorú, barátságos ember volt, aki a minden alkalommal frissen készített kávé mellett még az indiai címét [I, 13 Maharani Bagh, New Delhi, 110014] is megadta.

Sipiczki Renáta – szép és kedves baba-arcú magyar lány a Patisserie Valerie kávézóban az oxfordi High Street-en. Kár, hogy barátjával vándor botot fogtak és a déli tengerpartra, Bournemouth-ba költöztek.

Sipos István – református esperes, Máramarossziget (Erdély) városában, 2006 május 4-én, 2007 május 7-én és 2009 május 18án tartott előadásaink szervezője – akinek parókiáján úgy István, mind felesége, Edit asszony szeretettel láttak vendégül bennünket Feiszt Gyuri barátommal együtt. Kivétel csupán utolsó látogatásunk utolsó reggele volt, amikor Edit asszony teljes szótlanságba merült, gondolom azon okból kifolyólag, mert előző este férje “csak derékon felül” megjegyzése után nem engedtem megmasszíroztatni magamat.

Sipos János – a Csermajori Tejipari Szakiskola igazgatója az 1949-1950-es években - bővebben a Memoir ‘Csermajor’ fejezetében.

Sipos Miklós – református lelkipásztor, Sipos István máramarosszigeti esperes testvére, 2012 május 16-án és 2013 április 30-án Szatmárnémeti (Erdély) Németi városrészében tartott előadásaink szervezője. Erdély heraldikájáról (Feiszt) és Erdély kartográfiájáról (Gróf) tartott előadásaink, valamint szállásunk is a gyülekezet vendégházában, vacsoránk és reggelink pedig Erzsébet tiszteletes-asszony kedvességéből a parókián volt mindkét alkalommal.

Skerletz Iván – a Magyar Térképbarátok Köre első elnöke, mely társulat tagjai előtt két alkalommal is tartottam előadást A Carta Hungarica térképgyűjtemény (1991 április 11) valamint Bod Péter térképei (2002 február 22) címmel oly neves térképtörténészek társaságában – micsoda névsor! – mint ifj. Bartók Béla, Danku György, Deák Antal András, Fallenbächl Zoltán, Győrffy György, Hrenkó Pál, Karsay Ferenc, Kisari-Balla György, Kiss Lajos, Klinghammer István, Kubassek János, Papp-Váry Árpád, Plihál Katalin, Raum Frigyes, Reisz T. Csaba, Szathmáry Tibor, Szádeczky-Kardoss Gyula, és Török Zsolt. Skerletz Ivánt, kinek temetése 1996 október 25-én volt, Szádeczky-Kardoss Tamás követte az elnöki székben.

Skinner, Ann – az ‘Owlswick Morris’ csinos ‘majdnem barátnőm’ táncosa, aki bár tudta hol van, s milyen édes a méz, mégsem merte megkóstolni. Egy alkalommal Magyarországra is elutazott, hogy a Sárvári Folklór-napokon fel-, hamarosan utána pedig lelépjen.

Slowther, Catherine – a Sotheby’s of London világhírű árverési cég könyv és kézirat részlegének atlasz- és térképszakértője. Ő végezte el térképgyűjteményem Abraham Ortélius atlaszaiban 1570 és 1612 között megjelent, a történelmi Magyarországot – beleértve Erdély, Szlavónia, Illíria, Pannonia és Dacia térképeit tartalmazó, 111 lapból álló kollekció szakszerű felértékelését, mely összeg pontosan fele áráért ajánlottam fel megvételre az Országos Szécsényi Könyvtárnak. Az üzleti összeköttetés az évek folyamán kedves barátsággá alakult, bár személyesen csak ritkán, általában az évente Londonban, a Royal Geographical Society épületében megrendezett ‘Map Fair’ alkalmával találkozunk.

Smith, Ron – hentes, a Parminter & Son cég Aylesbury városában (Buckingham grófság) lévő üzletében. Barátságos, bár néha sötétlátó volt.
A hetente közösen fogyasztott kávé és sült-sonkás szendvics (melyet az általam vásárolt villanysütőn készítettünk el) mindig kedves állomása volt a szerdai napok délelőttjeinek. Az egykor forgalmas, családi vállalkozás (family butcher) a szupermarketek hatására versenyképtelen lett és már régen bezárt, de ha Ron vidáman és nem a “te vagy ma az első vevő” hozzáállással fogadja a sötét (sokba kerül a villany) üzletben a vevőt, talán elkerülhető lehett volna. Az üzleti ‘fogások’-hoz bizony a kényszerű vidámság és mosoly is hozzá tartozik, pontosan akkor, midőn az embernek legszívesebben sírhatnékja lenne és úgy talán még a drágább húst is el lehet adni.

Solymár Gábor – evengélikus lelkész Sárváron – a híres, két anyós között megjelent és nyilvánvalóan előre haladott áldott állapotban lévő menyasszonyhoz és párjához intézett, “mi késztette Önöket e nemes elhatározásra?” kérdés megfogalmazója.

Somlai Magdolna, ‘Manna’ – Árva István (lásd: Memoir ‘Barátok-Ismerősök’ fejezet “A-CS” részében) barátom csinos, kedves és a napi 10 kilométer lefutása után is (vagy éppen azért?) mindig vidám társa. Makón lakik, ám szíve mégis fiatalsága városába, Veszprémbe húzza az egykori kézilabdást. Meghonosítója az egyik baráti beszélgetés során elmondott “ez a jó gyerek” (lásd bővebb leírását Eitler Klári neve alatt a Memoir ‘Barátok-Ismerősök’ fejezet “A-CS” részében) nyomán kialakitott és rám vonatkozó “JGY” [Jó Gyerek] monogramnak.

Somodi Péter – Szabó Erika nevelő apukája, Tücsök-utcai házában Pilisborosjenő pincészete rejlik. Margó feleségével kedves házaspár, akik otthonában mindig szíves fogadtatásban részesül – még akkor is, ha Újév napjának reggelén kántálva, váratlanul nyit ajtót – a vendég.

Soós István ‘Pista’ – Braxmair Ciprián és felesége ‘Mária-néni’ lakója Sárvárott a Kolozsvár-utcában az 1950-es nehéz időkben, hogy sovány nyugdíjuk mellé jöjjön egy kis jövedelem. A szegény sorsból származó fiatalember valahonnan az ország másik végéből érkezett Sárvárra és nagynénémék otthonában lelt igazi otthonra oly annyira, hogy szüleimet saját szüleinek, bennünket saját testvéreinek tekintett. Egyszer azután behívták katonának (Szentgotthárdon, a határőröknél szolgált), de onnan is Sárvárra jött ‘haza’ szabadságra, sőt miután 1956 végén Amerikába emigrált onnan is tartotta a kapcsolatot szüleimmel és hosszú éveken át velem is. Utolsó üdvözletét néhány évvel ezelőtt, talán 2005 karácsonyán, North Royalton, Cleveland városából (Ohio állam) küldte.

Soós János – szalmafonó és szalmakalap varró mester Szék (Erdély) településről, aki 1992 nyarán megmutatta nekem a mesterség fortélyait, miután öt évvel annak előtte egyetemi disszertációm nyomán megírtam az angliai szalmafonás történetét (olvasható bővebben a Memoir-nak ‘Szalmafonás’ fejezetében). Soós János pár évre rá ugyan eltávozott az élők sorából, de felesége “Soós-néni” továbbra is szívesen fogadott bennünket és töltötte részünkre a pálinkát a 25-literes demizsonból, melyet térdével billentett fel a konyha-asztalra, hogy csorogjon tölcséren át a finom “szíki” az üvegbe. Kézzel írott karácsonyi üdvözletet még most is küldök, de válasz nem érkezik - bár a lapot nem hozza vissza a posta.

Sparkes, Celia – a St. Teresa’s School igazgatója Princes Risborough (ejtsd: Princesz Riszboro) városkában, Buckingham grófságban, ahol Jolanda és Elizabeth leányaink az elemi iskolát végezték. Kedves tanárnő, akire a lányok is, mi is nagy szeretettel emlékezünk. Nagy házuk, a volt parókia épülete, a Chinnor melletti Crowell kis faluban volt, hatalmas kertjébe tán tíz évvel ezelőtt, 2004 táján, én adtam ültetésre egy másfél méteres diófa csemetét – vajon mekkora lehet már? Celia férje, Alan, egy időben kedvet kapott tőlem a régi térképek gyűjtésére, de azt hiszem nem lett semmi a dologból. Claire leányuk Jolanda osztálytársa volt, de egy véletlen találkozáson kívül nem tartják a kapcsolatot. A Sparkes házaspár a gyermekeik felnötte után eladta a Crowell-i házat és helyette Monks Risborough-ba költöztek, ahonnan még 2013 karácsonyán is megjött a szokásos Madonnás karácsonyi üdvözlet.

Standing, Charlotte – a The Hungarian Philatelic Society of Great Britain bélyeggyűjtő egyesület lelkes tagja, volt elnöke, titkára és állandó könyvtárosa és a magyar bélyegek szerelmese annak ellenére, hogy sem neki, sem családjának nincsen magyar rokonsága. Viszont van helyette magyar barátnője, aki nem más mint Metz Jutka, az én gyermekkor kis játszótársam! Kicsi ez a világ…

Stent, Peter – üzletember, Loren és Karen tornászlányok édesapja, később pontozó bírói vizsgát is tett. Üzleti hozzáállása a torna terén is megnyilatkozott, mondván ha a lánya nem csinálja meg az előírt torna elemet, akkor nincs értelme, hogy fizessen érte, de külön élvezet volt olvasni minden karácsonyra érkezett beszámolót, melyben a család tagjai számára betervezett feladatok és azok teljesítése volt felsorolva és kipipálva, melyben még a kutya is helyet kapott. Peter felesége, Jackie sem volt tétlen – antik tárgyakat árult üzletében. Mindezek ellenére jól kijöttünk egymással.

Stevens, Peter – hentes és farmer, üzlete Reading [ejtsd: Reding, not Ríding, mint “olvasni”] városában a Caverham Road-on volt, farmja pedig Chinnor felett a Chiltern-dombok tetején. Kedves uriember, akihez nem csak üzleti kapcsolat, hanem barátság is fűzött. Felesége, Jean is nagyon kedves asszony volt, látogatásaim alkalmával mindíg kávéval és süteménnyel vendégelt meg, miközben elmesélte fiatalkori élményeit. Tőle tudtam meg, hogy Peter rendkívül vallásos ember is volt, aki minden este térdenállva imádkozott és adott hálát Istennek. Szegény feje, teljesen váratlanul esett össze és halt meg veteményes-kertje gondozása közben.

Stoye, John – professzor emeritus az oxfordi Magdalen [ejtsd; Módlin] kollégiumban. Egyetemi tanulmányait is Oxfordban végezte, ám azt mint a Christ Church diákja. A mi ismerkedésünk és kapcsolatunk azonban sokkal később jött létre és alakult ki közöttünk jó barátság. John akkor, az 1990-es évek legelején, már nyugdíjas professzor volt, én pedig abban az időben keztem behatóan foglalkozni a bolognai származású gróf, Luigi Ferdinando Marsigli hihetelenül érdekes és izgalmas történetével, aki oly fontos szerepet töltött be Magyarországon a törökellenes hadakozásokban és Buda felszabadításában, majd tűzte ki a törökök kiűzetését követő karlócai béketárgyalások színhelyét és tervezte meg annak épületét is. Kutatásaim érdekében el is utaztam Itáliába, hogy felkeressem a Marsigli kéziratos hagyatékot (120 fólió kötet!) a bolognai egyetemen, és nagy szerencsémre éppen abban az időben jelent meg John tollából “Marsigli’s Europe” [Marsigli Európája] című könyve, mely nagyban megkönnyítette munkámat. Tehát kapcsolatunkat az a látszólag hihetetlen körülmény hozta létre, hogy egy angol történész professzort és egy magyar történészt a térképek világából egy és ugyanazon olasz katona-mérnök élete és munkássága érdekelte tudományos megvilágításban. Találkozásaink és látogatásaink barátsággá alakították kapcsolatunkat, John felesége, Catherine – H.G. Wells unokája – pedig egy alkalommal saját maga készítette birs-sajttal lepett meg. Addig nem is tudtam elképzelni, hogy Angliában valaki egyáltalán ismerné, nemhogy ilyesmit tudna főzni. Sajnos Catherine azóta már nem él, 2012 július 12-én búcsúztattuk a Magdalen College kápolnájában. John még az első világháború idején, 1917-ben született és az idén tölti be a 97. évét. Bár fizikailag meglátszik rajta az elmúlt évtizedek hatása és immáron hajlott háttal megy fel az emeletre, hogy megszokott hálószobájában pihenjen le éjszakára, de szellemi frissessége még most is csodás, hasonlóképpen munkakedve is, hiszen egy újabb könyve kiadásán dolgozik. Nem hiába írta róla egyik tanítványa “Dr John Stoye is probably the most magnificent Magdalen History Don of the last fifty years... I'd like to think that most of you have heard of AJP Taylor. Dr Stoye is even better.” [Dr. John Stoye valószinűleg a Magdalen College legkitünőbb történelem oktatója az utóbbi ötven év folyamán. Bizonyára hallották AJP Taylor nevét. Dr Stoye még nála is jobb]. Így igaz. Megtisztelő, hogy barátja lehettem. Nagylelkűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a részemre dedikált könyvének sorai: “To my dear Laszló, with gratitude from John Stoye, because I am Happy to belong in part to his world” [Kedves Lászlómnak hálával, John Stoye, mert boldogan osztozok az Ő világával].

Strawbridge, Anneke – levéltáros asszisztens a Lightfoots Solicirors ügyvédi irodánál Thame városában (Oxford grófság, Anglia). A dél-afrikai származású hölgyet a 2011-es nagy hajrá idején (amikor 3 hónap alatt több mint másfél millió iratot imidzseltünk digitális tárolásra) vettük fel, s esett rá a választás, hogy Diane Mellor-al egyetemben maradjon továbbra is a cég alkalmazásában. Kedves és megbízható munkaerő volt, s igyekezetét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány magyar szót is megtanult a kedvemért – legtöbbjét alig érthető kiejtéssel. Kivétel csak a “szarházi” volt, azt perfekt ejtette ki. Nyugdíjba vonulásom után, melyet meg is könnyezett, néha-néha még találkozunk.

Strohoffer Márta – Strohoffer László sárvári vajüzem tulajdonosának egyetlen leánya, akinek polgári iskolás korunkban Biczó Laci barátom tette a szépet. Úgy hallottam 1956-ban édesanyjával külföldre (Svájc?) távozott és fiatalon, ablaktisztítás közben érte a halál.

Stuart, Nik – kilencszeres bajnok angol tornász, aki 1956 és 1964 között – mint katona – sorozatban nyerte az angol bajnokságot. Az 1955-ös Frankfurti Európa Bajnokságon elsőként mutatta be versenyen “egykarú fekvőtámaszból egykarú kézenállásba” gyakorlatát. Visszavonulása és leszerelése után az angol férfi tornász-válogatott edzője lett, s olyan kiváló tornászok, mint Jeff Davis és Barry Winch kerültek ki kezei alól. Nik 1962-ben megkapta az MBE [Member of the Most Excellent Order of the British Empire] kitüntetést. Számomra viszont az volt kitüntető, hogy mint torna-edzői vizsgáztatóm úgy gyakorlatból, mint elméletből 90 százalékon felül értékelte teljesítményemet. Barátságunk az 1983-ban, Budapesten megtartott Tornász Világbajnokságon alakult ki, ahol együtt lelkesitettük a magyar és az angol csapatot. Akkor még megcsinálta a nyújtón az egykarú óriás-kelepet! Nick 2002 június 24-én, 74 éves korában halt meg. Isten nyugosztaljon – tudom, ugyis dupla-szaltóval érkeztél a túlvilágra.

Suba (Kádár) Gyöngyi – Nyárádszereda (Erdély) polgármesteri hivatala agilis titkárnője, 2009 május 14-én a nyárádszeredai kultúrházban megtartott előadásaink lelkes szervezője. Szereplésünket “Gróf László, Oxford; Feiszt György, Szombathely” plakát hirdette hatalmas betűkkel a Kultúrház ajtaján. Aznap este a Székely Nemzeti Párt utánunk tartotta zászlóbontó nagygyűlését Tőkés László EU képvielő püspök 5-oldalas levelének felolvasásával (testvére, Tőkés András volt az egyik jelölt) és Balázs Fecó fellépésével. A nap azonban mégsem ezen események miatt vonult be a legendák világába és ezzel együtt Utinaplónk, valamint Székely Ferenc készülő könyvének oldalaira, hanem azon nap délelőtti története révén, amikor Gyöngyi és Feiszt Gyuri társaságában a templom előtti Bocskay-szobor mellett elhaladva cigány asszonyok népes csoportja sepregetett és öntözte a virágokat (Erdélyben bizonyos társadalmi munkát kell végezzenek, hogy szociális segélyt kaphassanak), akiktől Gyöngyi megkérdezte “mi az oka ennek a nagy szorgalomnak?” – mire az egyik asszony “hát válámi Ortodox Láci jön ide előádást tártáni, áztán ázt monták, hogy nágy tiszáságnak kell ítt lenni”. Oxford – Ortodox, egyre megy!

Suciu, Nicolae – a Nagybányai Művésztelep volt igazgatója, akinek jóvoltából jártam Thorma János egykori műtermében (most igazgatói iroda, műterem és raktár) és tekinthettük meg a telep területét és épületeit. Bár magam elé képzeltem a száz évvel előtti hires kolónia légkörét, mégis lehangoló látvány volt az elhanyagolt, immáron alig használt művésztelep látványa.

Sulyok József – a Szombathelyi Tejüzem főművezetője, s így kollégám is az 1950-es évek elején, melyet Memoir-om ‘Szombathelyi Tejipari Vállalat’ fejezetében örökítettem meg.

Summerfield, Neil – ügyvéd a Lightfoots Solicitors Thame (Oxford grófság) városházára tekintő ügyvédi irodájában. Csendes és mindíg rendkívül udvarias - öröm volt vele együtt dolgozni.

Supola Zoltán – tornász, a Dunaujváros-i Dunaferr SE sportolója. Limperger István és Kovács Péter edzők irányítása mellett több mint félszáz magyar bajnoki cím tulajdonosa. Három olimpián vett részt, világbajnokságon nyújtón Bribane-ben (1994) ezüst, Birmingham-ban (1993) bronz érmes lett. Ez utóbbi bajnokságon együtt vettünk részt, Zoli mint versenyző, magam pedig mint a magyar válogatott kisérője és tolmácsa a brit tornaszövetség megbízásából. Örömmel ünnepeltük bronz érmes sikerét.

Surányi László – diplomata, bélyeggyűjtő, a magyar filatélia elkötelezett embere. A mindig is baloldali beállítottságú barátom azonban nem tűrte szó nélkül saját elvtársai baromságait sem a politikában, sem a filatéliában. Meg is gyűlt velük a baja! Bécsi követségi megbizatásából leváltották, kapott helyette egy íróasztalt a Külügyminisztériumban, de munkát nem, ezért otthagyta. Amikor az egész külföldi magyar filatéliai szakértők kutatásai eredménye már az 1867-es kiadást itélte meg az első magyar bélyeg gyanánt és ennek ellenére a MABÉOSZ [Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége] továbbra is kötötte az ebet az 1871-es karójához, Laci barátunk saját költségén kisívek kiadásával ünnepelte az 1867-es kiadást. Ezért azután a Mabéosz megfosztotta alelnöki tisztségétől és a “hamisító Surányi” titulust akasztotta a nyakába, de Laci - mint valami magyar Kolhaas – kiállt az igaza mellett. A nagy távolság ellenére többször is találkoztunk személyesen úgy magyarországi, mint angliai filatéliai események alkalmával. Bélyeggyűjtéssel kapcsolatos levelezésünket – Orbán Ferenc dániai és Gary Ryan londoni filatelisták leveleivel együtt – 2013-ban a Bélyegmúzeumban helyeztem letétbe.

Surman, Alexandra – tornászlány, férjezett nevén Orwin. Edzéseit az én kezem alatt Thame-ben, az ottani Sportcsarnokban kezdte, majd javaslatomra a ‘Dorians Gymnastics Club’ tornászaként folytatta. Korán, 12 éves korában megmutatkozó diabetikus betegsége ellenére nagyon jó tornász volt és területi bajnoksági szintet ért el. Érdekes hobbija volt, hogy anakonda óriáskígyót tartott hálószobájában több más hüllő társaságában.

Surman, Richard & Christine – Alexandra szülei, az Oxford közelében fekvő Tetsworth faluban laknak, ahová gyakran vittem haza edzések után a leányukat. Édesapja temetkezési vállalkozó, édesanyja a cég irodájában dolgozott, Alex sportolását a legmesszebb menőkig támogatták és az 1980-as években mindketten eljöttek Magyarországra amikor a csapattal a Pécsi Vasas Torna Club meghívásának eleget téve két hetet a dunántúli városban töltöttünk.

Süle Kati – Oxfordban élő kedves és inteligens magyar lány, akit az egyetemen belül működő Oxford Hungarian Society egyik találkozóján ismertem meg még az 1990-es évek végén. Akkor a Bennett Crescent-ben lakott, ahol a mi lakásunk is van Oxfordban, s a közeli Macmillan Publishers cég olvasó-szerkesztője volt. Itt ismerkedett meg Martin Mevius holland fiatalemberrel és hamarosan Amszterdam-ba költöztek. Azóta csupán egyszer találkoztunk – akkor is csak futólag – s nyomta kezembe Tünde kislányuk születéséről az értesítést.

Süllei László & Marika – Ildikó húgom révén ismertem meg a kedves házaspárt a Nógrád-megyei Ludányhalászi községből. Egyetlen fiuk a papi pályát választotta. Jelenleg (2014) Süllei László Budán a Mátyás-templomban pápai káplán, címzetes prépost, prímási igazgató, a Prímási Bíróság megbízott elnöke.

Sütő András – író és politikus, a 20. századi erdélyi és összmagyar irodalom kiemelkedő egyénisége. Az erdélyi magyarság anyanyelvének és sorsának védelmezője volt, ezért a Ceausescu-diktatúra üldözöttje lett – műveinek romániai kiadását betiltották, drámái csak külföldön kerülhettek színpadra, majd a marosvásárhelyi “Fekete Március” magyarellenes pogrom idején (1990 március 19) fél szeme világát veszitette. Ennek ellenére tovább írta műveit, sérülésének és golgotájának dokumentálásán kívül (Heródes Napjai, Szemet Szóért) személyét ért bántalmakról baráti beszélgetések alkalmával soha nem panaszkodott. Helyette annál jobban aggódott az erdély magyarság sorsán, mert mint írta is “A romániai magyarság sorsa ott remeg változatlanul a kivégzett diktátor szellemi örököseinek hatalma alatt. […] így válik életünk a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusainak színterévé. Aki menekül: gyermekét félti, a nyelvében bujdosót. Aki nekiveti hátát erdélyi múltunk bástyafalainak: gyermekeink örökségét védi Heródes napjaiban is.” Rövidre szabott, ám annál mélyebb barátságunk 2002 július havának 8. napján kezdődött – ezt Sütő András 75 éves című, részemre dedikált könyvének címlapjára írt bejegyzéséből tudom ennyire pontosan. Persze Sütő Andrást, az Anyám könnyű álmot igér íróját ismertem már sokkal korábban. Iványi Béla úr, londoni könyvkereskedő ajánlotta a könyvet, hogy érdemes megvásárolni. Igazat mondott. Barátságunk alapja Erdély és annak történelméhez való vonzódásom (akkor már tíz esztendeje jártuk Erdélyt Feiszt György történész levéltáros barátommal), melyet talán még szorosabbra font Szervét Mihály tragikus története iránti közös érdeklődésünk, s melyet mindketten – bár más-más oldaláról nézve – megírtunk. Ezek után erdélyi útjaink elmaradhatatlan állomása lett Sütő András és drága felesége, Éva asszony marosvásárhelyi, Vörösmarty-utcai lakása, megannyi baráti beszélgetés és találkozás színhelye. Egyik alkalommal András, éppen a népszámlálás adatai feletti aggodalmában (és hogy csökkenjen a kivándorló magyarok száma) a volt nemesi családok feladatát a munkahelyek megteremtésében látta, nem pedig az irodalmi tevékenységükben. “Valahogy le kellene őket beszélni a versírásról” – mondotta. Ennek tudatában és súlya alatt azonban egyszer mégis versírásra adtam a fejemet – bár a nemesi rang az én esetemben csupán a nevem fintora révén érintett. András barátom emlékére jelent meg 2010 őszén a Sütő András világa című könyv, melynek bemutatójára írtam meg Sütő András balladája-t, melyet Gali Teréz, nagyszalontai dalénekes zenésített meg. Talán nem vallottam vele szégyent még András szemében sem. Sajnos 2007 óta (Sütő András 2006 szeptember 30-án halt meg Budapesten) már csak a marosvásárhelyi temetőben találkozunk, ahova 2013 decemberében már Éva is beköltözött. Viszont nagy ajándéknak itt maradt helyettük két gyermekük, András és Ágnes, akik személyében folytatódik a barátságunk.

Sütő András, dr – orvos. Sütő András marosvásárhelyi író fia, jelenleg (2014) körzeti háziorvos Veszprémben. Sajnálom, hogy a Gyermekkorom tükörcserepei képes oldalairól először megismert ifjabb Sütő Andrással csak ritkán adatik meg a személyes találkozás, melyet ugyan a Facebook némileg pótol, ámbár nem kárpótol.

Sütő Ágnes - Sütő András marosvásárhelyi író leánya, Cselényi László tv-rendező, szerkesztő, egyetemi tanár, a Duna Televízió elnöke (2005-2010) felesége. Először Marosvásárhelyt, a Vörösmarty-utcai szülői házban találkoztunk és kötöttünk hosszantartó barátságot. Külön köszönet illeti részemről, hiszen csakis szíves segítségével valósulhatott meg szorgalmazásom alapján a Sütő András világa című könyv, mely édesapja, a nagy erdélyi magyar írónak állít képekkel illusztrált emléket, s melyhez a fényképeket a családi fotó-archívumból válogatta. A kedves és mindíg mosolygós, család- és unoka-centrikus Ágnes egyébként a világ legszebb és legcsinosabb nagymamája!

Sütő István – bútorfestő és fafaragó. A híres vargyasi bútorfestő Sütő-dinasztia a 16. század óta él dokumentáhatóan az Erdővidéken, Vargyas (Erdély) falujában és festi-faragja a szebbnél-szebb bútorokat. Maga Kós Károly említi, hogy “A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason.[…] A vargyasi bútorfestő-asztalos Sütők esetében olyan példa áll előttünk, amely egyedülálló művészettörténetünkben […] egyetlen falusi családon belül, apáról fiura szállva, 14 nemzedék négy évszázadon át folytatta s folytatja napjainkig ugyanazt a művészeti ipart.” Akkor azonban még nem jelent meg a 15. nemzedék melynek legidősebb képviselője, Sütő István, vargyasi előadásunkat szervezte, s melyet 2013 május 11-én, a Daniel-kastélyban tartottunk meg.

Sütő Károly – jogász, Sárvár város aljegyzője. Régi ismerettségünk és barátságunk Sárvár iránti közös elkötelezettségünkből ered, s aki 2011-ben, Szinérváralján, Sárvár testvérvárosában tartott előadádunkra is eljött, miután annak megszervezésében is segédkezett.

Sylvester Lajos – erdélyi magyar író, újságíró, drámaíró, a háromszéki művészi élet tevékeny szervezője. Sylvester Lajost mint a ‘Háromszék’ napilap főmunkatársát ismertük meg 2002 tavaszán Farkas Árpád főszerkesztő sepsiszentgyörgyi irodájában, de későbbiekben már Mikó Imre-utcai lakásán is találkoztunk. Egyik írásában eképpen mutatott be bennünket olvasóinak:
“2004. nyarán ismét erdélyi körútra vállalkozott Gróf László Oxfordban élő magyar kartográfus, térképgyűjtő, Felsőcsernátoni Bod Péter urammal fogalmazva „a világnak négy Részeit” olyképpen járó, a történelmi Magyarország egészében gondolkodni és múltjának feltárásában cselekedetekre olymódon alkalmatos tudós férfi, aki szűkebb és tágabb pátriájának szellemi gyarapodását elősegíteni a nagyvilágban és itthon egyaránt képes. Mostani útjára is társául szegődött Feiszt György szombathelyi történész, s a háromhetes erdélyi peregrinációra magukkal hozták a Cartographica Hungarica térképtörténeti szaklap idei friss számát is. Az igen igényes nyomdai kiállítású, tematikáját tekintve gazdag, Erdélyre tekintő folyóirat törzsanyagához tartozik angliai vendégünk Bod Péter nyomában Erdélyben (Bod Péter térképei) című, gazdagon illusztrált esszéje. A címoldalon és a laptestben található a Gróf László által azonosított „négy fő Mappa” - Európa, Amerika, Ázsia és Afrika. Az erdélyi közlésre szánt esszérészlet és a folyóirat transzilván témájú írásai mellett fel kellett figyelnünk a Cartographica Hungarica Térképtörténeti Magazin kiadó-főszerkesztőjére, Szathmáry Tiborra, és Szántai Lajos térképtörténész életpályájának alakulására és munkásságára is, amely sok vonatkozásban azonos ívű és nem csak szakmai érintkezési pontjaik révén rajzolódnak egymás mellé, hanem a szülőföldhöz való kötődés élményei és parancsa szerint is.”
Lajos barátunk mindíg segítőkészen állt rendelkezésünkre, hogy Háromszék nevezetességeit és történelmi helyeit bemutassa. Kalauzolásával néztük meg Sepsibesenyő temploma középkori falfestményeit és kíséretében jártunk Óriás-Pincetető Maksa falu feletti magaslatán is. Megdöbbenten hallottuk halálhirét 2012 májusában. Éppen Erdélyben, Marosvásárhelyen voltunk. Felejthetetlen mondása: “Ti olyannak láttok bennünket, mint amilyennek nekünk lenni kellene” – egy széleskörűen művelt és a tapasztalt újságíró éleslátásával megfogalmazott megállapítás volt.

Şandor, Ovidiu – temesvári üzletember, térképgyűjtő, a Román Kereskedelmi Kamara tagja, a svéd kormány informatikai tanácsadója. Nagyapja még magyar volt – innen a Sándor név – a Magyar Államvasutak alkalmazottja. Ovidiu azonban már egy szót sem tud nagyapja nyelvén. Gyakorta lamentálja is annak hiányát, "hiszen minden engem érdeklő szakirodalom magyar nyelven íródott" - mondotta. Londonban, sőt Oxforban is találkoztunk, de vendégei is voltunk úgy temesvári otthonában, mint svéd származású felesége Altringen-i (Temes megye) konferencia-központ üdülőjében, ahol minden étel ‘bió’ és saját termesztésű zöldséggel körített. Ottlétünk alatt még egy kis kuvik is előbújt a kéményből. Az öt üzletház és egy Angliába is szállító ruhagyár tulajdonosa csak ritka térképeket és Temesvárt ábrázoló metszeteket gyűjt a világ minden tájáról, s kérésére gyakran segítem-segítettem ezen üzleti ügyek lebonyolításában. Temesvári irodaházában 2010 március 28-án térképtörténeti szimpóziumot szervezett, melyen több romániai és külföldi – közöttük magyarországi – szakember is rész vett. Európai szellemiségű embernek gondoltam és ezért még azon évben felkértem néhány, a tulajdonában lévő térképet bemutató tanulmány megírására az akkor még csak tervezett Descriptio Transylvaniae című, Erdély térképeinek katalógusához. Kezdeti aggodalmait, hogy a könyv politikailag kényes lehet, igyekeztem eloszlatni – ám így sem vállalta. Helyette e-mailt írt Mariuca Radu-nak (brassói térképtörténész), hogy “igyekeznünk kell, nehogy ezek – nyilván ránk utalva – hamarabb adják ki mint mi”. Tévedésből az e-mailt azonban Mariuca helyett nekem küldte el…

Szabó Anna-Mária – Alvinc-i (Erdély) kedves ismerősünk Fráter György kastélyának romjai szomszédságában. Alvinc maroknyi magyarja (a 2012-es népszámlálás adatai szerint mindössze 61) képviselőjét a falubeli románok hóbortosnak tartják, mert kis kúriája megcsonkított parkjában dísznövényeket gondoz és nem kukoricát termel. Házát s azt övezo parkot bár elöntötte a haragos Maros, de Anna-Mária állja a sarat.

Szabó Endre – tanár, a sárvári Regős Együttes tekerőlantos ‘nyenyerése’ és ikervári születésű lévén, a Vas megyei falu krónikása is. Többször is járt Angliában, de találkozásaink – két kivétellel – csak a Regős zenekar szereplése alkalmaira szorítkoztak. Nem Bandi barátom hibájából, hanem azon egyszerű okból, hogy szeretem hallgatni a muzsikájukat. Így azután ‘privát’ vizitekre nem nagyon marad idő s alkalom. A két kivételt egy a Polgári Iskola (most Tinódy Gimnázíum) melletti lakásukban töltött kedves látogatás, valamint a szombathelyi Markusovszky-kórházba tett vizit képezte. Ez utóbbi már nem volt annyira kellemes, mivel állítólagos ‘vigéckedés’ (nem szedte rendesen a felírt gyógyszereket – s hányan vannak ilyenek) következtében került kórházba és éppen fizióterápiás kezelés alatt volt. Sajnos utána már nem tudott muzsikálni, legutóbb az ikervári Batthyány-szobor avatásának centennáriuma alkalmából láttam, de már tolókocsiban. Annyi ereje még volt, hogy a Himnuszt állva hallgassa, többre nem futotta. Önkénytelenül is eszembe juttatta az időt, amikor Bandi még az én volt kis polgári iskolai szerelmemmel, Nagy Maricával a megyei válogatott csapatban asztaliteniszezett…

Szabó Erika – Somodi Péter pilisborosjenői vincellér nevelt leánya, akit Clive [ejtsd: Klájv] Wedlock rendőr-házaspár negyedik magyar au-pairjeként ismertem meg Juhász Katalin szegedi, Klosz Mónika budapesti, és annak barátnője, Holló Márta csepeli lány után. Mártával csak egy alkalommal találkoztam és így valójában nem is ismertem, ám Erikát, mint barátnőjét ő ajánlotta helyettesének az egy éves gyermekfelügyeleti ideje leteltével. Ennyi magyar au-pair lány egymás utáni megjelenése még egy hétezer lakosú faluban is nagy újság volt, én pedig a házaspárnál – mint valami nem hivatalos tolmács – gyakorta megfordultam, hol az ő, hol pedig az egyetlen csemetéjükre vigyázó lányok gondját-baját egyengetve. A rendőr-házaspár élete azonban egyáltalán nem volt idillikusnak modható, gyakoriak voltak a nézeteltérések, a veszekedések – néha még egy-egy tejesüveg is repült. A kis James ráadásul még tanulási problémákkal is küzködött. Ebbe a környezetbe pottyant be Erika 1997 nyarán és igyekezett némi nyugalmat teremteni az egyre zavarosabbá váló családi életben nevelkedő gyermek részére. Eközben történt, hogy egy őszi este cseng a telefon – Clive volt. Szeretne beszélni velem, fontos ügy. Nem messze, szomszédos utcában laktunk, így mondtam jöjjön át. Sápadt arccal lépett be, az emeleten lévő, csak ‘Stúdió’-nak nevezett, térképszobába invitáltam, gondolván bizalmasan szeretne velem beszélni. Még le sem ültünk – “itt hagyott a Carol” nyögte ki, Carol lévén a felesége. Ilyen esetben, amikor a “nem baj” jut az ember eszébe, mindíg nehéz (lásd James Porter professzor esete) értelmes és vigasztaló szavakat találni. Jobb híján hellyel kínáltam és ajánlottam, hogy igyunk egy sört, amit azonnal elő is vettem a térképszobához illő, középkori földgömb mintájára készített ital-szekrényemből. Hosszasan beszélgettünk, s végül megállapíva, hogy szerencsére Erika ott van a gyerek mellett, kissé megnyugodva köszöntünk el egymástól. Teltek a hónapok, semmi újabb hír – se jó, se rossz. Húsvét táján azután ismét telefonált Clive, fontos ügyben szeretne velem beszélni. Gondoltam, visszajött az asszony, azért, de mondtam, hogy jöjjön át. Mi történt? – kérdem aggódva. Kiderült, hogy nem a feleség tért vissza a hitvesi házba, hanem a férj küzd újabb gondokkal. Tudod – kezdte mondandóját – mióta faképnél hagyott a feleségem, veszem csak észre, hogy milyen szeretettel viseli gondját Erika a fiamnak, amiért nem tudok elég hálás lenni. Meg aztán úgy érzem, hogy a hálaérzet mellett szerelmi vonzódás is kialakult bennem Erika iránt, nem tudom mitévő legyek. Amennyiben biztos vagy ebben, akkor szóljál Erikának, hiszen nem sok időd van, pár hét múltán lejár az egy év és indul haza, de arra is számíts, hogy ha mindezt elmondod, akkor Erika még aznap pakol és elmegy! Baráti tanácsot megfogadva Clive elmondta, Erika pedig maradt. Legalábbis az éves au-pair szerződése lejártáig, mely után – tanácsaim ellenére – elment haza Magyarországra, hogy befejezze félbehagyott egyetemi tanulmányait és megszerezze kertészeti diplomáját. Clive ezután beindította a válópert, minden nap hívta telefonon Erikát és megkérte a kezét. Mondanom sem kell, Erika szülei nem örömújongással fogadták a hírt. Igyekeztem meggyőzni őket egyrészt leányuk döntése helyességéről, másrészt pedig Clive szándékának becsületességéről. Tudtam, nagy volt közöttük a korkülönbség, két elromlott házasság is állt már Clive mögött, de ez nem okvetlenül vethet rossz árnyékot a kettőjük kapcsolatára. Erika azután két év elteltével sikeresen lediplomázott, Clive pedig a ‘decree absolute’ [ipsum decretum] kihirdetése után hozzálátott az esküvő előkészítéséhez, mely természetesen a lány kezének megkérésével kellett kezdődjön. Clive ehhez újabb segítségemet kérte, ugyanis magyarul szerette volna kérni a közben megbékélt szülők beleegyezését a házasságukhoz. Meg is írtam a mondandóját, de úgy döntöttem, hogy csak az első mondatot mondja el magyarul, a többit majd Erika tolmácsolja. Pontosan már nem emlékszem a szövegre, hiszen már vagy tizenöt esztendővel ezelőtt történt, de valahogy így kezdődhetett: “Kedves Szülők! Szeretném megkérni Erika kezét, de mivel nem tudni jól magyar nyelv, [szándékos a helytelen magyar kifejezés!] ezért inkább angol beszélek.” Ezt azután fonetikusan leírattam – és bemagoltattam. A jelenetnek ugyan nem voltam részese, de bizonyára megtette a hatását, mert az esküvőt 2000 július 29-én, Magyarországon, az Óbudai Társaskör épületének dísztermében, a lakodalmat pedig nagy pompával Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem aulájában tartották. Sajnos azonban íly igéretes kezdetek után ez a házasság is kudarcba fulladt. Hét év sem telt el, amikor Clive egyre gyakrabban bíztatta, hogy otthon Magyarországon töltse a nyarat, az ünnepeket, a karácsonyt, a húsvétot és pihenje ki a fáradalmait. Ugyan gyanús volt nekem a dolog – ügyvédi irodában dolgozván gyakran hallani efféle nagylelkűségről – de nem szóltam, nem jó az ördögöt a falra festeni. Egyszer aztán Erika jött át hozzánk zokogva, hogy tönkre ment a házassága, “a férjem tízezer fontot igért, csak tűnjek el” – mondotta. Kétségbe esetten magát vádolta, biztos miatta történhetett, mert sovány, mert nem eléggé nőies, stb. stb. Erika – mondottam – Téged így ismert meg a Clive, így szeretett beléd és így vett feleségül. Más bajok vannak itt. Felháborodásomban csak annyit mondtam “Erika, menjél most haza és mondd meg a férjednek, hogy hét év főzés, mosás, vasalás, takarítás és együttlét után a tízezer font még kurvának is kevés lenne, nemhogy feleségnek!” Erika felbátorodva hazament kijelentve, hogy a Lászlónál volt, aki azt mondta – és itt szóról szóra átadta az üzenetet. Eredmény: Clive megduplázta a lelépési összeget, velem viszont azóta nincsen beszélő viszonyban és törölt a barátjai listájáról. C’est la vie – ez van, ezt kell elfogadni. De ezután jobb hírek jöttek. Erika elköltözött Chinnorból, High Wycombe városában talált magának albérleti lakást. A sors különös fintora, hogy új lakása Vizi Miska barátom házának tőszomszédságában volt a Healey Avenue utcában. Itt, talán másfél év elteltével, ismerkedett össze Simon angol fiatalemberrel, ismét férjhez ment és 2014 januárjában megszületett Peter Alexander, házasságuk nagy öröme. Isten éltesse őket boldogságban! Persze akaratlanul is felmerül a kérdés: vajon miért kell szenvedni a boldogsághoz vezető úton? Talán, hogy jobban értékeljük? Lehet, bár nem vennék rá mérget…

Szabó Imre – Sárvár város tanácsának elnöke, majd a kommunizmusból a polgári demokráciába történt rendszerváltás (1990) utáni első polgármestere. Hivatali idejében adta át Forintos Anna festőművész 1992 augusztus 14-én az általa megfestett portrémat a városnak, majd 1994-ben Szabó Imre elnöklete alatt történt Sárvár Postatörténete című könyvem bemutatója a Nádasdy Vár lovagtermében.

Szabó Izabella – ‘Zizuka’ – első találkozásunk Nagyenyed (Erdély) vártemplomának kertjében történt, ahol ‘Zizuka’ – ez a becenév az e-mailje címéből ered – sajtokat mutatott be a Magyarlapád tejüzeme által felállított sátorban. Magam is értvén a sajtkészítéshez, azonnal néhány kérdést fel is tettem a népviseletbe öltözött fiatal hölgynek, akinek viszont halvány fogalma sem volt miként is készítik falujában a sajtot, mivel – mint később kiderült – tanító ‘néni’ volt, s egyetlen kapcsolata a tejüzemhez csak vőlegénye révén volt, aki mint sofőr dolgozott a vállalatnál. Ez a vártatlan (és ártatlan), 2005 május 7-i találkozás – főként Feiszt Gyuri barátom jóvoltából – a későbbi évek során egész legendává nőtte ki magát, amint a tudós kartográfus egy “szeparéban” (!) előadást tartott a sajtkészítés fortélyairól a csinos tanárnőnek. Szerencsére mindez azonban nem ártott a kapcsolatunknak, Zizuka azóta férjhez ment és mint két kisgyermek anyukája segített megszervezni magyarlapádi, 2011 április 9-i előadásunkat a falu református gyülekezete Közösségi Ház-ában.

Szabóki László, id. – MÁV mozdonyvezető, ‘Szasza’ barátom édesapja. Mivel 1956 november 19-én egyetlen fiúkkal (hasonlóképpen én is az voltam) szüleink rokonszenvet éreztek közös aggodalmukban és nem kis bánatukban. Együtt várták, hogy hírt kapjanak felőlünk és hallgatták a hatóságilag tiltott Szabad Európa Rádió adásait üzenetet remélve fiaiktól. Panci néni, Szasza édesanyja, 1962 decemberében azután valahogyan engedélyt kapott és kijött Angliába meglátogatni a fiát. Ez a találkozás több okból is emlékezetes maradt. Először azért, mert nem találkoztunk – legalábbis a megadott időpontban nem – hiába vártunk mi a Victoria állomáson. Történt ugyanis, hogy az Anyukát, mivel bundája bélésébe több mint száz darab karórát varrt be, csempészés vádjával letartóztatták, a ketyegő árúkészletet pedig elkobozták. Minderről azonban mi csak később értesültünk. Mivel Panci nem érkezett meg, mi bánatosan – és nem kis aggodalommal – indultunk haza. Éjfél is elmúlt mire megérkeztünk High Wycombe-ba. Késő éjszaka lévén Szasza nem a legénylakásán, hanem a mi Hughenden Road-i lakásunkon maradt és tért nyugovóra. Hajnali négy óra lehetett, amikor hatalmas dörömbölésre ébredtünk – Panci állt az ajtóban! “Hogy jöttél ide Anya?” – kérdezte Szasza. “Taxival kisapám” – volt a válasz miközben megláttuk a taxi sofőrt álldogálni Panci háta mögött, nyilván a nem kevés számla fizetését várva. “Jajj, fizessétek már ki ezt az aranyos embert, aki éjszaka engem Londonból ílyen messzire elhozott” – szólt Panci. Szaszánál azonban nem volt a két heti fizetést kitevő £25 font – szerencsére nálam-nálunk igen, amit azután később vissza adott. Ennél is később kapott értesítést a vámhivataltól, hogy amennyiben £800 fontot, azaz az órák vámdíját, befizeti elmehet értük. Nyolcszáz font! Egek ura! Több mint egy évi keresete! Mondanom sem kell, nem ment értük.

Szabóki László, ifj. – az én Szasza barátom, akivel együtt dolgoztam a Szombathelyi Tejüzemben (én fiatal művezető voltam, ő még fiatalabb laboráns), együtt futballoztam és asztaliteniszeztem Szombathelyen a városi bajnokságban. Közös történetünket, emigráns életünk kezdeti éveinek epizódjait Memoir-omnak ‘Második menekülésem’, ‘Anglia – második hazám’, ‘Lakások-Otthonok’ és ‘Munkahelyek’ fejezeteiben már megírtam – ezért itt nem lenne értelme megismételni. Annyit viszont mégis, hogy jó barát volt.

Szakács Tibor – amatőr, majd profi birkozó. Mint amatőr a magyar szineket az olimpián is képviselte, majd az 1956-ban szintén birkózó Péter testvérével elhagyta Magyarországot és Angliában telepedett le, ahol már mint pankrációs profi birkózott. Tibor nagy népszerűségnek örvendett, igazi úriember volt ringben és utcán egyaránt. Karrierje során ötször nyerte el a tekintélyes Royal Albert Hall Tournament Trophy díjat, melyet egy alkalommal maga Fülöp herceg, II. Erzsébet angol királyő férje adott át. Tibort többször is láttam mérkőzni a High Wycombe-i városháza nagytermében, sőt egy alkalommal az 1960-as évek elején egyik versenye előtt együtt beszélgettünk a Crendon Street elején (6 Crendon Street) lévő ‘Blue Danube’ kávézóban mely most, 2014-ben, már ‘Bombay Palace’ néven indiai étteremként működik. Egy férfi odalépett az asztalunkhoz s megkérdezte Tibort, hogy komoly-e az, ami a ringben történik. Csak annyit mondott “You try it!” [próbáld meg] – majd nekem magyarul folytatta “szándékosan nem ártunk egymásnak, hiszen a kenyerünket keressük vele, fittnek kell lenni, de baleset azért néha történik..” Szegény ennek ellenére egy mérkőzésén mégis sérülést szenvedett melynek következtében elvesztette fél szeme világát, ráadásul reuma és köszvény is kínozta kezeit-karjait, ami azután sportpályafutásának végét is jelentette. Ezután vendéglőt nyitott London Fulham negyedében – a ‘Lord Palmerston’ a sportrajongók kedvelt helye azóta is. Tibor 1981 október 5-én, 53 éves korában rákos betegségben halt meg. Népszerűségét, és az iránta érzett tiszteletet mi sem bizonyítja jobban, mint a halála után több mint három évtizeddel a ‘Wrestling Heritage’ web oldalán megjelenő emlékezések, hogy néküle sokkal szegényebb lett volna a brit birkózás de a legnagyobb elismerés mégis az, hogy Szirtes György, T.S. Eliot-díjas költő és író, a Királyi Irodalmi Társaság tagja, regénybe foglalja Szakács Tibor történetét, melyről az ‘Élet és Irodalom’ folyóiratnak adott interjúban így nyilatkozott: “A regény főhősének modellje valóságos személy, egy magyar birkózó, aki velünk egy időben vándorolt ki Angliába, ahol hamarosan be is futott. Gyakran szerepelt a tévében, szeretetreméltó ember volt, rajongtak érte. Nálam húsz évvel volt idősebb, és csak egyetlenegyszer találkoztam vele. A ringben is csak egyszer láttam, még a pályafutása kezdetén. Angliában világbajnoki ezüstérmesből profi birkózó lett, ami egy teljesen más sport, ez a könyv egyik jelentős rétege. Rendkívül érdekes életet élt, de a könyvben még másik két szempont is fontos: ugyanabban az időszakban játszódik, amikor én felnőttem, tehát az az Anglia, ahol él, az én Angliám, de egy teljesen más nézőpontból. És nem utolsósorban, ugyancsak rendkívül fontos szempont, hogy a profi birkózás szinte egy fajta cirkusz, az emberek szerepet öltenek magukra, maszkot és jelmezt hordanak, amelyek nagyon szimbolikusak, és ez karneváli, groteszk színt ad az egésznek. Ez a könyv három meghatározó eleme. Az utóbbi időkben rengeteg profi birkózómeccsen voltam, birkózókkal beszélgettem, néhánnyal összebarátkoztam. Talán már túl sokat is olvastam erről a témáról, így bár ez a világ számomra teljesen idegen, már rengeteget tudok róla. Ami a legtöbbet jelenti számomra ennél a regénynél, az, hogy ennyire ki kell bújnom a saját bőrömből, hiszen íróként az utolsó húsz évben nem éltem sportos életet. A fejemmel és a szívemmel éltem, ez pedig a legexhibicionistább testi sportok egyike. Mintha felfedezném egy másik énemet, aki csak álmaimban lehettem. Szakács pályájában a legérdekesebb, hogy a maszkok világában, amely egyre groteszkebb lett, kívülálló tudott maradni: nem hordott álarcot és egyszerû sportnadrágban szállt ringbe. Mindig saját magaként küzdött az arénában, kifinomult technikája volt, a közönség imádta.” Így volt!

Szalai Béla – volt pannonhalmi bencés diák, mérnök – egy időben (2001) az Esztergom és Párkány [Štúrovo] között épülő Mária Valéria-híd miniszteri biztosa a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium megbízásából. Ismerettségünk a könyvek, metszetek és térképek világából ered, mely a Szántai-hagyaték örökösök felkérésére történt rendezése során mélyült igazi barátsággá. Béla barátom nagy könyvgyűjtő és a 16-18. századi vár és városmetszetek megszállott szerelmese, tudományos kutatója és katalógizálója. Ezen munkáját az eddig négy kötetben megjelent Magyar Várak, Városok, Falvak Metszeteken 1515 – 1800 című munkája dícséri és teszi nevét halhatatlanná a magyar és egyetemes művészettörténelem világában. Ennek ellenére az én Béla barátom mégis Anonymus-ként érezte magát, nem lévén becsületes beceneve. Ezen tragikus és tűrhetetlen állapot megszüntetése végett akasztottam rá – kellő megfontolás és nem kis zsenialitás után – a ‘Libellus’ nevet, amit azóta is büszkén visel, mint én az ‘Ortelius’-t, mely tényt fennt említett könyve 2013-ban megjelent 4. kötete címlapján eképpen örökített meg a jelen- és az utókor számára: “Tudós Orteliusomnak, barátsággal Libellus”

Szalontai Eszter ‘Szasza’ – pécsi magyar bajnok tornászlány, akivel egy Birminghamban megrendezett nemzetközi versenyen találkoztam először Molnár ‘Fecó’ Ferenc edzője társaságában. A találkozásból a későbbiek folyamán tartósabb kapcsolat és csere edzés alakult ki a Pécsi Vasas és a Dorians Gymnastics Club között, ez utóbbiban tornázott Elizabeth és Emma-Fleur leányom is, magam pedig edzőként működtem a klubnál. Eszter angol nyelvtanulás céljából néhány hetet Chinnorban töltött nálunk – gondolom némely haszonnal, hiszen igyekeztünk segítségére lenni úgy az angol nyelv tanulása, mind pedig személyes problémáinak megoldása terén. Számtalan példa mutatja, hogy sok élvonalbeli sportoló nem tud simán átváltani a rendszeres (mindennapos) kemény edzési programról a visszavonulás viszonylagos magányába – hogy a rajongás, figyelem és hizelgés hiányát ne is említsem. Akkor kellene igazán valaki, aki tanácsot adna – és főként akire az ex-sportoló hallgatna is.

Szalontai János & Zsuzsa – Szalontai Eszter kedves szülei – kár, hogy a távolság oly nagy Pécs és Oxford között, mely megnehezíti a gyakoribb találkozást. Meg hát az évek…

Szathmáry Tibor – kalandos és kalandor életű barátomat Alex Cochran néven ismertem meg, illetve keresett fel levélben az 1980-as évek elején, a térképgyűjteményem és azzal kapcsolatos írásaim kapcsán megjelent ujságcikkek és rádióriportok következtében. Kezdetben azonban a többi hasonló levelekhez hasonlóan erre is udvariasan, de őszintén szólva nem nagy lelkesedéssel válaszoltam az ismeretlen – és egyben titokzatos férfi levelére. Alex – illetve Tibor – azonban nem tágított, hanem segítségemet kérte az akkor készülő Descriptio Hungariae című, Magyarország és Erdély 1600 előtti, nyomtatásban megjelent térképeit feldolgozó katalógushoz. Így kezdődött ismerettségünk azután a kért adatok és a közben felmerült kutatási problémák állandó kapcsolattá alakult. Közben bevallotta, hogy az álnév használata mögött valójában egy megromlott kapcsolat női szereplője rejtőzött, s ezután már ‘rendes’ nevén érkeztek hozzám írt levelei. A Descriptio Hungariae végül 1988-ban jelent meg Grafiche Morandi fusignanoi nyomdájától ezer számozott példányban, melynek 14. kötetét a következő szöveggel dedikálta részemre a szerző: “Gróf Lászlónak igaz barátsággal: Szathmáry Tibor “Alex”’ 88” A kitünő alapossággal megírt könyvhöz 41 intézmény és egyén – közöttük oly tudós személyek mint Bartha Lajos (Budapest), Marcello Broseghini (Modena). Csapodi Csaba és Hrenkó Pál (Budapest), Peter Meurer (Heinsberg), Stegena Lajos (Budapest), Szántai Lajos (Párizs), dr. Gunther Wawrick (Bécs) segítségéért mond köszönetet a szerző és amely a 21. század elején is elmaradhatatlan segédkönyv a magyar térképtörténeti tudomány asztaláról. Ebben az időben Szatmáry barátom Itáliában, Ravenna közelében, a festői fekvésű Sant’ Agata di Feltria városkában élt, miután az 1970-es években a Dunán béka-ember öltözetben menekült át Jugoszláviába a kádári Magyarországról, akik szerencséjére nem vissza, hanem Olaszországba dobták tovább a hivatlan vendéget. Könyvének sikere után hamarosan újabb kartográftörténeti vállalkozásba kezdett és elindította útjára a máig is egyedülálló magyar térképtörténeti folyóiratot, a Cartographica Hungarica-t. melynek első három száma is még Olaszországban jelent meg, majd a rendszerváltást követően visszaköltözvén Tatabányára, a következő öt kiadás már otthon, Magyarországon. A kilencedik, és egyben utolsó, 2005-ös évfolyam – mintegy nekrológ gyanánt – már csak az addig megjelent tanulmányok összefoglaló jegyzékét tartalmazza. Aránylag rövid élete alatt a Cartographica Hungarica mégis a nemzetközi kartográftörténeti folyóiratok élvonalába tartozott, megszűnése nagy űrt hagyott a magyar térképtörténeti kutatás eredményeinek publikálása terén. Szathmáry Tibor sem anyagi költséget, sem fizikai fáradozást nem kímélve dolgozott Magyarország és vele együtt Erdély régi térképeinek gazdag története megismertetése ügyében. Ezen túlmenően azonban bátran felemelte szavát Erdély szomorú sorsáért, amikor 1988-ban (ne feledjük, Ceausescu még élt és hatalma teljében ‘uralkodott’) ezeket a sorokat írta – magyar és német nyelven – az egész tudományos világban terjesztett könyve előszavának záró gondolataként: “Beburkolózva a szép történelembe, a nemes múltba, békés nyugalommal összeszedve Erdély térképeit miközben népét a lassú tömeggyilkosság és a titkosrendőrség atrocitásai fenyegetik. A már nyíltan elkövetett esztelenségek és erőszak ellen ezúton emelem fel szavam! Bízom benne, hogy ha Erdély és népe a tatár-, törökdúlást túlélte: a Ceausescu-rémuralmat is túl fogja élni.”

Szádeczky-Kardoss Tamás – térképtörténész, Skerletz Iván utóda a Magyar Térképbarátok Köre – 1991-től Társulata – elnöki székében és szervezte annak összejöveteleit előbb a FŐMTERV [Fővárosi Mérnöki Tervező] vállalat Budapest, I. Bem rakpart 28, majd 1998. október 28-tól a Lövőház utca 37 alatti székházában.

Szájer József – politikus, a Fidesz [Fiatal Demokraták Szövetsége] párt tagja, parlamenti képviselő, 2004 óta az Európai Parlament képviselője. Oxfordi tanulmányai alatt, a Balliol College-ban töltött 1986-1987-es tanév szemeszterei idején, Orbán Viktor társaságában ismertem meg a rendkívül tehetséges és kitünő képességekkel rendelkező fiatalembert. Talán éppen ezért is került Brüsszelbe – a vetélytársak jobb ha minél messzebb vannak.

Szántai Andor & Christine – Szántai Lajos barátom legidősebb fia. A magas, mondhatnám hórihorgas, meteorológus érdekes jelenség, aki édesapja, az én drága Lajos barátom halála után – bár egy kukkot sem tud magyarul – mégsem engedte felszámolni annak könyvtárát, hanem éveken át leltérozta és katalogizálta a több ezer könyvet, katalógust és folyóiratot. Talán így akarja megváltoztatni a megváltoztathatatlant – a halált? Ki tudja…

Szántai Bettina & Denis – Szántai Lajos barátom fiatalabb lánya, a kedves drága Bettina. Még édesapja életében ismertem meg, annak halála után pedig náluk lakva rendeztem Lajos barátom hatalmas térkép- és metszet gyűjteményének maradék hagyatékát, miután annak fő részét és legszebb legértékesebb darabjait a Magyar Tudományos Akadémia vásárolta meg. Bettina szerencsére jól beszél angolul (apja angol iskolába járatta!) így azután az én nem létező francia nyelvtudásom ellenére is jól megértettük egymást. Férje, Denis, is tud néhány angol szót, három gyermekük azonban semmit. Ezért aztán a közös reggelinél inkább csendben ülve fogyasztottuk a les brios-t és a le lait-ot, míg eszembe nem jutott gimnazista korom internátusi életéből megmaradt hülyesége, amint francia ‘tudást’ fitogtatva mondtuk “Pop lö pado, laban ször, lekopot de ma nö”! Montam Bettinának, hogy közölje a gyermekeivel – akik mint valami kőkorszakból közéjük szakadt, nyelvüket nem értő, ősemberre néztek rám – hogy László is beszél franciául, de csak annak középkori változatát. Néztek is rám nagy csodálkozással és ámulattal mindaddig, amíg annak ‘értelmes’ szövegét: “pap ül a padon. Lábán szőr, lekopott, de már nől” el nem magyarázta. Ekkor aztán dőltek a nevetéstől – és utána már mosolyogva néztek rám. Lajos barátom maradék Erdély-térképeit (több száz darab!) becslésem alapján Tamás Sándor vásárolta meg, ezzel jelentősen bővítve az általa alapított, ímmáron több erdélyi városban is kiállított Descriptio Transylvaniae gyűjteményt. A többi, Magyarországot ábrázoló, térkép és metszet pedig Antal Károly budapesti kereskedőhöz került. Igyekeztem mindkét oldalhoz ‘fair’ lenni – remélem sikerült. Bettina, és Isabel nővére ajándékaként került hozzám Justus Danckerts 17. századi ritka, magyar várakat ábrázoló dupla fólió méretű lapja, mely évek óta kisérti Szalai Béla barátomat. Ajándékot eladni – nem kenyerem.

Szántai Isabel – Szántai Lajos és Irmgard idősebb leánya. Kedvessége ellenére sem alakult ki közvetlenebb barátság közöttünk, inkább csak egy formális udvarias viszony.

Szántai Lajos – az én drága Lajos barátom! Ismerettségünk Szathmáry Tibor közös barátunk révén jött létre, akivel – mint velem is – már több éven át dolgoztak Tibor Descriptio Hungariae című könyvén. Első ízben Párizsban találkoztunk még az 1990-es évek legelején, ahol a közös téma iránti szenvedély hamarosan barátsággá változtatta a három külföldre szakadt magyar térképgyűjtő kapcsolatát. Lajos akkor már hosszú évek óta gyűjtötte hangya módjára a történelmi Magyarország térképeit és városképes metszeteit és dolgozott azok katalógusszerinti feldolgozásán. Ennek kapcsán voltam segítségére az angol nyelvterület intézményeiben, könyvtárak és levéltárak mélyén őrzött magyar vonatkozású anyagának kutatásában. Hála az elektronikus levelezésnek, gyakran jöttek és mentek a szakmai kérdések, majd a rájuk tudott, talált, vagy felkutatott válaszok. Kapcsolatunkat azonban nem csak levelezés formájában tartottuk. Naponta telefonáltunk – legtöbbször éjnek idején. Barátságunk egyre szorosabb lett, találkozásaink is szaporodtak. Hol én ugrottam át Párizsba, hol pedig Lajos jött Londonba, hogy személyesen beszélhessük meg a felmerülő problémákat. Minden lehető alkalmat megragadtunk, hogy találkozhassunk. Ilyen volt az 1998-ban, Amszterdamban megrendezett Ortelius-konferencia, avagy a születésem 60. évfordulóját megünneplő összejövetel a sárvári Termál Hotel különtermében. Családi ismerkedések és találkozások is alkalmat adtak térképes dolgok megtárgyalására akár itt nálunk Oxfordban, avagy Lajos barátom Loire-völgyi, Cher folyó mellett meghúzódó nyaralójában. Lajos azonban nagyon alapos ember volt, Gyakorta egy adatot többször is leellenőriztetett a biztonság kedvéért. Természetesen mindez igazi úttörő munka volt, hiszen e-fajta irodalom nem állt rendelkezésünkre. Minden adatot, képet és illusztrációt úgy kellett előkotorni, kikönyörögni, megvásárolni. Az évek azonban teltek, s a könyv még sehol. Megúnva a várakozást, mondtam a barátomnak “add már nyomdába azt a kurva könyvet, mindig Pesten kelebólálsz [egyszer rá is fizetett, a Múzeum-körútról ellopták a vadonat új Audi-ját – persze a térképüzlet elől], a végén elüt egy villamos, aztán fújhatjuk az eddigi munkánat”. Végül is 1996 karácsonyára megjelent a kétkötetes Atlas Hungaricus, Magyarország és Erdély 1528-1850 között nyomtatásban megjelent térképeinek katalógusa! Lajos ezután belevetette magát másik nagy munkájába, Magyarország Trianon által elszakadt részeinek várairól, városairól és falvairól készült metszetek (ezen felosztás azon szükségszerű tényből adódott, hogy Szalai Béla budapesti könyv- és metszetgyűjtő barátunk a mai Magyarország területére eső metszeteket dolgozta fel) katalógusának megírásába. Gyengülő egészségi állapota azonban egyre lassabbá tette ebben a haladást, miközben – talán érezve az elkerülhetetlent – hagyatékának rendezését is intéznie kellett. Hatalmas és értékes térképgyűjteménye a Magyar Tudományos Akadémiához került, annak néhány nagyon ritka példánya pedig az Országos Széchényi Könyvtár térképtárába. Utolsó telefonhívásom 2005 júniusában már kórházban érte. Nem volt rossz hangulatban, csak nagyon gyenge. Elbúcsúztunk – akkor nem sejtettem, hogy örökre. Temetése 2005 június 28-án volt Párizs temetőjében. Lajos barátom nekrológját én írtam, mely a Map Forum című angol térképtörténeti szaklap 2005 őszi számának 6. oldalán jelent meg:

“Lajos Szántai

Atlas Hungaricus. If Lajos Szántai produced nothing else, his name would be immortalised in Hungarian and indeed universal cartographic history. His two-volume catalogue of Hungarian maps, printed between 1528 and 1850, was at once acclaimed both by Hungarian President Árpád Göncz and the president of his adopted country, Jacques Chirac. In the short time since its publication in 1996 it became the standard reference for academics, scholars, dealers and collectors alike. But of course Szántai did much, much more, than that.
Born into a large, farming family in the south-east of Hungary he first studied at the local Batsányi János Gimnázium at Csongrád, where he excelled in all subjects. Nevertheless, his higher education was not easy nor was it assured. For in the 1950’s Hungary the land-owning class was termed alien to the Communist system. After gaining a place at the Chemical Faculty of Veszprém university he was soon ‘discovered’ and ‘sent down’ – kicked out. To ‘enhance’ his origins, he first went to work to Dunapentele, re-named Sztálinváros [Stalintown], then under construction, and later at the Sajómenti Vegyiművek [Chemical Works of Sajómente]. In 1954 he was able to return to Veszprém to finish his university studies where he gained a first-class degree in industrial chemistry. However, before he could find employment the 1956 Hungarian Uprising found him once again pitched against the Communist establishment. With Soviet intervention the Uprising was crushed and Lajos Szántai had no choice, but to leave his beloved Hungary. In late November 1956 he first walked to Austria and by Christmas he made it to France. It was here, in Paris, where as a young and unemployed refugee he met the daughter of a well-to-do German architect – then learning French as an au pair - fell in love and married the same year. They had four children, two boys: Andor and Stephan, and two girls: Isabel and Bettina.
Lajos Szántai, although happily married, of course could not return to his homeland. While in Paris, visiting the famous flea-market, he noticed some maps and prints of Hungary and at very reasonable prices. Thus began his collecting, which in time grew into one of the – if not the – largest collection of maps and prints in private hands and for him the ‘reson de ….’ A quiet and basically a shy man, in the 1980’s he contacted fellow Hungarian collectors Tibor Szathmáry, then living in St. Agatha, Italy and László Gróf in Oxford, England and this trio began arguably the biggest systematic collecting of Hungarian maps and prints. Strange as it may seem, although collecting the same material, they soon specialised, helping one another with new finds. It was then, that Szántai started to catalogue first his own collection, later broadening its scope to include all printed maps of Hungary. He travelled widely in Europe consulting the catalogues of archives, libraries and institutions as well as enlisting the help of his friends and the internet to search out every map of Hungary printed. By this time he was able to visit Hungary and when Cartographica Hungarica was launched in 1992 he became a regular contributor.
Szántai’s ‘other love’, that of engravings of Hungarian towns, battles and castles took equal amount of energy, time and dedication not to mention financial commitment. To produce one masterpiece in Atlas Hungaricus is remarkable, to embark on writing another, equally huge work is without parallel. Alas, his book on Hungarian engravings, which would have been sister-volumes to Béla Szalai’s Engravings of Hungarian castles, towns and villages he could not finish. The energy and dedication, which the advancing years could not halt, finally succumbed to illness.
His unique collection of maps is now housed in the library of the Hungarian Academy of Sciences in Budapest, while his vast quantity of notes – both manuscript and electronic – will require two more years of work by a specialist expert to complete the task and thus give an everlasting tribute to a truly remarkable man.”

Szántai Stephan & Tania – Lajos és Irmgard legifjabb fia. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él – szabadúszó gépkocsi újságíró. Kétszeri rövid találkozásunk (a második édesapja temetésén volt) ellenére is közvetlen barátságba kerültünk – kár, hogy megszakadt közöttünk a kapcsolat. Talán majd a Facebook-on…

Szánthó Éva – erdélyi magyar, Réty falu körzete állatorvosanak a leánya. A Birminham-i (Anglia) 1993-as Tornász Világbajnokságon találkoztunk – Éva, aki akkor Birmingham Erdington városrészében lakott, a román válogatott tolmácsa volt, én pedig a magyar csapat házigazdája – mindkettőnk a Brit Tornaszövetség megbízásából. Azóta sajnos nem találkoztunk, teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat. Pedig annak idején még édesapja címét is megadta, hogy keressük fel, ha netán Árkos felé járunk. Feiszt Gyuri barátommal el is mentünk a faluba, ahol a házát ugyan megtaláltuk, de az apját már nem. Ez lehetett 1994-ben. Pontosan húsz évvel később, 2014 januárjában Tamás Sándor barátunk jóvoltából ismét Ákoson jártunk, ám hiába érdeklődtem, Szánthó állatorvost senki sem ismerte a meghívott és a Szentkereszti-kúriában összegyűlt vendégek közül.

Szász Tibor – református lelkipásztor, 2012 május 6-án Árva Bethlen Kata fogarasi templomában tartott előadásunk szervezője. Tibor és Imola felesége – elődjüktől eltérően - mindíg a legnagyobb szeretettel fogadnak bennünket és teszik kellemessé fogarasi tartózkodásunkat az Aros-házaspár távozása óta,

Száva Gábor – Norvégiában, Sarpsborg városában élő ’56-os magyar barátom, akivel Vass Gyuri jezsuita szerzetes révén ismerkedtünk össze még az 1960-as évek végén. Gábor a Borregaard vegyi-ipari cégnél tevékenykedett és látogatott el Angliába is. Bár gyűjtötte a térképeket, de soha nem kapcsolódott be a szervezett gyűjtők társaságába és nem is publikált a témában. Egyik londoni találkozásunk felejthetetlen emléke is Vass Gyurival kapcsolatos. Gyurinak – aki már akkor is nagyon erős és vastag szemüveget viselt – éppen születésnapja volt, ezért Gabi egy olyan üdvözlő-lapot választott, melyen az optikus rendelőjében egy péciens a szokásos tábla elött űlt, ám melyen – egyre kicsinyedő betűkkel! – az alábbi betűk álltak: “Too much sex makes you short sighted” s melyet a mi jezsuita barátunk egyre közelebb tartva szemeihez olvasott el, a végén még a szemüvegét is felemelvén, hogy el tudja olvasni a szöveget. Jót nevettünk rajta az Oxford Street forgatagában. Gabiéknak is három lányuk volt, minden évben családi fotóval díszített karácsonyi lap érkezett tőlük, jelezve az eltelt esztendő alatt történt változást. Feltehetően valami nagy változás történhetett, mivel már évek óta nem érkezik karácsonyi lap…

Szecsődi István – balatonfüredi régiség- és műkincs-kereskedő. Kedves házaspár, tőlük vásároltam meg Gottesmann Alfréd, nagybányai festőművész egyik legszebb alkotását és egyetlen fennmaradt, kíállításon bizonyíthatóan szerepelt Almák festményét. Oxfordi lakásom nappali szobájának számomra egyik legkedvesebb dísze, melynek története Salamon Nándor 2013-ban megjelent Gottesmann Alfréd Nagybányától Sárvárig című könyvében olvasható.

Szecsődi László – 1956-os magyar menekült a Vas megyei Olaszfa községből, Fekete Jóska és Németh Ferkó falubeli barátjaival érkezett Angliába. Egy ideig High Wycombe (ejtsd Háj Wikom) városa mellett, a brit légierő Booker-i bázisán dolgozott, mint takarító, azután gondolt egyet és 1959-ben Ausztráliába emigrált. Azóta teljesen megszakadt vele a kapcsolat.

Szegedi László – református esperes az erdélyi Kőhalom-ban, ahol bentlakásos iskolát szervezett a szórvány települések gyermekei részére. Apja a Gyulafehérvár közelében lévő Magyarigen lelkipásztora volt több mint 40 esztendőn át és ottani papsága idején – mint mondják – híveinek többségét kikísérte a temetőbe. Itt, Bod Péter egykori parókiáján, született László barátom, akivel látogatásaim alkalmával nem csak híres elődje történetén, hanem – a nagyváradi felülnyomásos bélyegek gyűjtője és szakértője lévén – filatéliai érdeklődésében is osztozni tudtam.

Szekeres Erika – Ildikó húgom volt kolléganője az OTSH-nál [Országos Testnevelési és Sporthivatal] töltött években. Kiváló rendezvényes volt, Ildikó ezért is szerette és vállalta vele a külön, nemzetközi nagy versenyek és világbajnokságok rendezését.

Szele László – könyvelő kollégám a Szombethelyi Tejüzem Vállalatnál, ahol nem csak együtt dolgoztunk, hanem közösen futballoztunk is a városi bajnokságban. Bizonyára sok közös eseményben és élményben volt részünk, azonban bennem csupán egy ragadt meg az azóta elszaladt több mint fél évszázad múltán. Történt, hogy egyik délutáni edzésünkről, melyet a Pamut-pályán tartottunk, vissza a Tejüzem felé a Zanati-úti vasúti aluljárón gyalogoltunk át, futballcipő ‘csukáink’ stoppliai csattogása közepett, amikor Laci barátunk hátraszólt: “Most aztán semmi trágárkodás, mert a szembejövő csajnak akarok udvarolni!” – mire az egész társaság elhallgatott, ám midőn a hölgyike alig haladt el mellettünk, Kovács Pista ‘heccmeister’ üzemi kocsikísérő oly hangosat trombitált a hátsó felével, hogy visszhanzott tőle az alagút a nagy csendben. Persze mindenki röhögött – két ember kivételével… Később, sokkal később hallottam, hogy Laci barátunk 56-ban hittérítő lett, sőt nem is akármilyen! Faluja pártitkárát állítólag pisztollyal a kezében kényszeritette térdre és imádkoztatta el vele a Miatyánk-ot. Kapott is érte hét évet! Más szelek fújtak már akkor…

Szentgotthárdi asszony – fekete hajú, telt keblű csinos asszony, előbb a szentgotthárdi tejüzem, majd utána a Király-utcai ‘Tejbolt’ vezetője Szombathelyen. Szakmai és személyes kapcsolatunkhoz fűződő tapasztalataimat, élményeimet a Memoir-om ‘Szombathelyi Tejipari Vállalat’ fejezetében örökítettem meg. Érdekes fintora volt a sorsnak, hogy miután elnyertem az “Év ifjú művezetője” díjat, fényképemet éppen annak a Király-utcai üzletnek a kirakatában helyezték el, melynek a vezetője lett.

Szentpéteri Rózsa – tanítónő. Klosz Mónika barátnője, aki 1995-ben érkezett Angliába, hogy au-pair legyen egy londoni lord családjánál. A kecsegtető lordi au-pairség azonban nem vált be, de szerencsére sikerült kimenekítenem Thame-be a Parsons-családhoz, egyik tornászlányom szüleihez, ahol nagyon jól érezte magát. Rózsával és Mónival (aki akkor szintén Angliában, Chinnorban volt au-pair) gyakorta mentünk kirándulni és ismerkedni a környék, Marlow a ’kis’ Lánchíddal, Henley, Windsor, Stratford-on-Avon, Stonehenge, valamint az Uffington-i ‘White Horse’ [Fehér-ló] nevezetességeivel. Ezután Berkhamstead-be (Bedford grófság), egy három gyermekes, elvált spanyol származású légikísérőnél kapott gyermeknevelői [Nanny] állást, de kialakult barátságunk révén itt is meg szoktam látogatni hetente, amikor arra vezetett üzleti utam. Ebben az időben találkozott Aylesbury-ben egy magyar szülőktől származó számítógép-szakértő fiatalemberrel, aki később a férje lett. Esküvőjükre, melyet Bedford grófja Wooburn-i palotájának pálmaházában tartottak, én is hivatalos voltam. Barátnőjével ellentétben, Rózsával azóta is tartom a kapcsolatot – legutóbb a hozzájuk közeli (Milton Keynes-ben laknak) ‘Stables’-ben egy koncert előtt találkoztunk, amikor megkérdezte: “ugye velem nem csak a Móni emléke kedvéért találkozol?” Szerintem fura kérdés ennyi éves ismerettség és barátság után, de hát bizonyára nem volt benne biztos.

Székely Emese – a Marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója, kinek meghívására tartottuk meg előadásainkat 2013 május 7-én többszáz diáknak az iskola auditóriumában. Emesét – aki anyai ágról rokona Sütő Andrásnak – már ennek előtte is ismertem. Vezetésével vettünk részt 2010 júniusában Ildikó húgommal és kecskeméti Bíró János sógorommal a nagy író emlékére rendezett marosvásárhelyi és pusztakamarási ünnepi találkozón, sőt 2013-ban Oxfordban is találkoztunk azóta már. Kár, hogy látogatása mindössze csak egy napig tartott, hiszen annyi látnivaló és közös téma lett volna még!

Székely Endre – Nyárádszereda (Erdély) református lelkipásztora. 2009-es, Kádár (Suba) Gyöngyi szervezte, nyárádszeredai előadásunk idején a parókia kertjében lévő Bocskai István Vendégházban kaptunk szállást, melynek gondnoki tisztségét Helén asszony, a tiszteletes úr felesége látja el. Kedves és barátságos házaspár, beszélgetésünk (és leányuk esküvőjén készült videó-felvétel éjjeli nézése) során még arra is fény derült, hogy rokonságban vannak Károlyi Bélával, a híres tornaedzővel.

Székely Ferenc – tanár. Sütő András anyai-ági rokonságának legújabban felfedezett sarja. Sápadt fényben gyerta ég című, 2013-ban megjelent könyvében – melyet unokatestvére, Székely Emese küldött el a szerző által részemre dedikálva – Sütő András utolsó, 2000-2006 közötti éveit dokomentálja naplójegyzetei alapján megható és egyben megrendítő pontossággal. Baráti hangú levelezésünk nyomán már szervezi is idei, 2014-ben, Erdőszentgyörgyön tartandó előadásunkat.

Székely János & Éva – Noémi leányukkal együtt Sárd falu magyar lakoságának 20 % -át alkotják, illetve alkották csak, mert úgy értesültem Gúdor Botond gyulafehérvári esperes barátomtól, hogy a kedves család legutóbbi találkozásunk óta (2010) Magyarigen-be költözött.

Székely Kinga Réka – Homoródszentmárton (Erdély) unitárius lelkésze. Feiszt György barátom Szent Márton-kutatásai során kerestük fel a falut, melynek parókiáján nagy vendégszeretettel fogadott bennünket három kis gyermekével.

Székely Miklós – alpolgármester. Szinérváralja-i (Erdély) 2011 április 11-én megtartott előadásunk szervezője, miközben a várost és környékét in bemutatta. Szerencsénkre, mert addig szinte semmit nem láttunk a történelemből már ismert városból, pedig már több alkalommal is jártunk ott. Sikerünkön fellelkesedve Huszár László református tiszteletes azon nyomban meghívott bennünket a következő esztendőre. Ekkor is találkoztunk. Újabb szerencse – egyébként éhen maradtunk volna. Legutóbb – nagy meglepetésként – a Descriptio Transylvaniae című könyv kolozsvári bemutatóján találkoztunk 2014 januárjában, ahová Szinérváraljáról egy 2-literes flagon pálinkával érkezett a tiszteletünkre. Ennek örömére most májusban Szinérváralján is bemutatjuk a könyvet!

Székely Timea – Sárváron, a Batthyány-utcában volt virágüzlete a rendkívül csinos, fekete szemű és fekete hajú kedves fiatalasszonynak. Talán még az 1980-as évek elején találkozhattunk először, ugyanis részemre saját kézzel írta fel nevét és címét: Ciklámen virágbólt [sic] Sárvár, Lenin út 33. Virágot mindíg nála rendeltem, s ilyenkor közben elbeszélgettünk Angliáról, családról. Egy újabb hazalátogatásom alkalmával azonban már nem Timea arca, hanem egy férfi fogadott a virágok mögött. Nem láttam különösebb jelentőséget a dologban – szabadnap és szabadság is létezik. Rendelés közben azért megkérdeztem: és Tímea? – “Tímeát hat hónappal ezelőtt temettük el – szólt a férfi könnyes szemekkel – mellrákban halt meg, már késő volt mire észrevette”. A férje volt…

Szibler Gábor – tanár, múzeológus, a Sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum munkatársa. Nagytudású és segítőkész fiatalember – örvendek, hogy a múzeumi szakmában megtalálta igazi hivatását.

Szibler Imréné – helytörténész, írásai a sárvári Honismereti Hiradó oldalain jelennek meg. Könyveiben pedig a sárvári keresztek, valamint egyházi iskolák történetét dolgozta fel.

Szombathelyi Klárika – Szombethelyi Ferenc vezérezredes leánya, rövid ideig osztálytársam a piliscsabai elemi iskolában. Írtam róla többet a Memoir-om ‘Klotildliget’ fejezetében.

Szonda Szabolcs - erdélyi magyar újságíró, költő, műfordító. 2008-tól a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. Meghívására vettünk részt Feiszt György barátommal 2012-ben az alsócsernátoni Bod Péter vetélkedő zsűrijében.

Szőcs Ildikó – tanár, a Nagyenyedi Kollégium igazgatója. Nevéhez fűződik a kollégium falai közt 2012-ben megrendezett Nemzetközi Tudományos Bod Péter Konferencia megrendezése (ahol én is tartottam előadást, ismertetve Bod Péter kartográfiai munkásságát), valamint a kollégium épületeinek teljes felújitása 2012-2014 években 10 millió eurós támogatás segítségével. Ezzel fémjelzett nevét örökre beírta a nagymúltú intézmény történetébe.

Szőcs Lajos – Kőrispatak (Erdély) szalmakalap múzeuma megalapítója, mely a helyi kézművesség múltjának állít méltó emléket. Szakértő, lelkes munkássága nyomán a világ minden tájáról érkeznek vendégek, látogatók és túristák és járnak csodájára a Székelyföld ezen eldugott, istenhátamögötti falujába. Múzeumát magam is gyarapítottam egy valódi oxfordi angol ‘boater’ szalmakalappal.

Szőcs László & Ilona – felsőcsernátoni református esperes és felesége, akik vendégszeretetét Feiszt György barátommal gyakorta élveztük erdélyi útjaink alkalmával. László ízes ‘vasi’ tájszólása egyre jobban erősíti bennem az érzést, hogy én is egy nyugati határszélen ragadt székely vagyok.

Szőllősi Emil – a Szombathelyi Haladás játékosa az 1950-es években. Kőhalmi Mihály újonckori gardírozása kapcsán találkoztunk a Haladás öltözőjében.

Szőts Ferenc – a sárvári Krausz-féle tejüzem igazgatója. Igazi ‘gentleman’ volt, akiről bővebben Memoir-om ‘Csermajor’ fejezetében írtam.

Takács Adrián Donát – tanár, a felsőszölnöki iskola igazgatóhelettese, akinek szíves kalauzolásával meglátogathattam az iskolát, ahol édesapám is tanított az 1932-1934 tanévekben. Ennek kellős közepén toppantam be – helyesebben pólyába bugyolálva érkeztem meg – 1933 február utolsó napjaiban ebbe a festői szépségű vidéken meghúzódó vend [újabban szlovén] faluba, ahol édesapám fiatal kántor-tanítóként nemcsak az iskolában, hanem a templomban is szolgált fiatalokat, felnőtteket egyaránt. Maradt is volna szívesen, ha Koósz Vince akkori plébános zsarnok viselkedése (bővebben a Memoir-om ‘Felsőszölnök’ fejezetében írtam erről) el nem űzi a faluból. Ennek ellenére, közel 80 esztenő múltán, 2011 februárjában mégis jóleső érzéssel jártam az iskolában ahol egykoron tanított és a templomban, melynek orgonáján kántorizálva vend nyelvű zsoltárt énekelve dícsérte az Urat.

Takács Ildikó – sárvári származású (édesapja fogorvos volt Sárváron) hölgyet a Londoni Magyar Kulturális Központ igazgatójaként ismertem meg a londoni magyar nagykövetségen. Habsburg Ottónak London díszpolgára [Freedom of the City of London] cím elnyerése alkalmából adott fogadáson Czakó Borbála nagykövet asszony meghívására vettünk részt 2007 július 4-én. Azóta sem találkoztunk, pedig akkor mindketten igérték, hogy eljönnek Oxfordba. Bizonyára egyéb elfoglaltságuk is akadt helyette.

Takács Jenő – volt katonatiszt, 1956-os emigrálása után az Oxfordi Egyetem mérnöki tanszékének tanára. Bár az oxford-közeli Yarnton-ban laknak, mégis csak elvétve, a Hungarian Society programja alkalmával találkozunk. Jenő is, felesége Judit is szeretnek kártyázni – általában Romhányi Laciék és Dióssy Karcsiék társasága alkotja az ulti-partik négyesét. Lakásuk érdekessége, hogy elkényeztetett sziámi macskáik kisebb-nagyobb csapata a központi fűtés radiátorai fölött elhelyezett hálózsákokban pihen és élvezi a meleget.

Takács Piroska – sárvári fiatal csinos lány, az 1950-es évek elején a Szombathelyi Kinizsi asztalitenisz csapatánál tréningezett. Jól játszott, és tudása fejlesztése érdekében jött a férficsapat edzéseire. Tréning után néha együtt utaztunk Sárvárra, ilyenkor – udvariasságból – mindíg haza is kísértem az Árpád-utcában lévő házuk kapujáig.

Takács Zoltán Bálint – turkológus, a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója. A nagy tehetséggel megáldott fiatal történész Söptei Istvánt váltotta a neves intézmény élén és gondozza-gyarapítja a múzeum állagát – közöttük az általam adományozott Carta Hungarica térképgyűjteményt is, melynek kiállítását 2012-ben újították fel. Ez utóbbihoz toldottam ajándékként Kenedics József 1785-ben megjelent Castri Ferrei nagyméretű falitérképét, valamint Matthias Greischer 1690-ben kiadott, nagy ritkaságnak számító Arx Sarvar ad Occidentem és Arx Sarvar ad Orientem Sárvár várának látképes metszeteteit. Takács Zoltán Bálint vezetése alatt újult lelkesedéssel rendezik a különböző kiállításokat és tárlatokat, az interneten pedig elérhetővé vált a múzeum kincseinek a megtekintése. Különösen érdekes a ‘Sárvár anno’ foto-archívum, mely a város vizuális történetét teszi láthatóvá – és gyarapíthatóvá – az internet segítségével.

Tamás Sándor – térképgyűjtő, ügyvéd és nagy székely politikus – bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Kovászna vármegye tanácsa elnöke, annak előtte parlamenti képviselő Bukarestben. Térképgyűjteményét Szántai Lajos hagyatékából vásárolva jelentősen gyarapította, melyet kiállításokon mutat be Erdély különböző városaiban, többek között: 2006 május 13-án Kézdivásárhelyt, 2007 május 19-én Sepsiszentgyörgyön, 2009 május 13-án Csíkszeredában, 2014 január 24-én Kolozsvárott. Nevéhez fűződik a közelmúltban (2014) kiadott Descriptio Transylvaniae kötet szorgalmazása és kiadása költségeinek megteremtése, mellyel méltó emléket állított nemcsak saját nevének, hanem a magyar, erdélyi – és ne feledjük – székely térképek történetének is.

Tarics Erzsébet ‘Baby’ – egykori szerelmem, akivel 1955 júniusa hozott össze és akitől 1956 novembere szakított el – örökre. A székesfehérvári 16 éves kislánnyal Guttamásiban találkoztam – Baby nagymamájánál töltötte a nyarat, én a Magyar Néphadsereg térképész-bemérő őrmestereként a zalaegerszegi tüzérezred várpalotai lőgyakorlata előkészítésén dolgozva éppen a nagymama házában laktam (erről bővebben a ‘Katonaéveim’ fejezetben) a törzs többi katonájával, Komjáthy Zoltán hadnagy parancsnoksága alatt. A fehérre meszelt hosszú parasztház elülső felében a nagymama lakott, mi katonák pedig a hátulsó két szobában, melyet a konyha választott el egymástól. Találkozásunk a körülményekhez képest a lehető legromantikusabb volt. Esteledett, amikor Dodge katonai autónk bekanyarodott az udvarba, melynek közepén egy katlanban égett a tűz és megvilágította az előtte gúggoló lány arcát. Fekete haja, csillogó fekete szemei mint tündérmese az estében ragadta meg tekintetemet, amint az első ülésen, egyik lábamat a Dodge sárhányójára téve megpillantottam. Ennek előtte csak az idős nénit láttuk tenni-venni, most viszont egy angyal jelent meg szemeim előtt. Leugorva a kocsiról oda is mentem s ahogy illik bemutatkoztam, sőt el is beszélgettünk. Hallottuk, hogy a faluban búcsúra készülődtek, így megkérdeztem nem-e lenne kedve eljönni velem. Nem előre megfontolt kérdés volt, magától jött az! Meglepetésemre válasza nem elutasító volt, és melléje még egy kis mosoly is ült az arcára. Másnap, vasárnap találkoztunk és kezdődött egy szép románc… Aztán elmúlt, elfújta 1956 hideg, dermesztő hideg szele.

Tarics Sándor – mérnök, olimpiai bajnok vizilabdázó. Erzsi édesapja, aki megismerkedésünk idején már nem Magyarországon élt, hanem messze Kaliforniában. Aranyérmét az 1936-os berlini olimpián nyerte, majd a háború után kiment Amerikába, így nem is találkozhattam vele a ketrecbe zárt országból. Már megettem kenyerem javát, amikor Angliából levelet írtam hozzá – gondoltam talán válaszolni fog. És érkezett válasz! Kedvesen írt, beszámolt a pekingi olimpiáról, ahol a Magyar Olimpiai Bizottság vendégeként vett részt az akkor már a 95. évét taposó, ám még jó egészségnek örvendő Sándor barátom. Elmesélte, hogy mindenki ámuldozott, hogy milyen jól nézek ki, mire mondtam nekik, ne rajtam csodálkozzatok, mindjárt jön a feleségem – tudván hogy rettenetesen csinos unokahúgom fog megjelenni – mondotta. Jót nevettünk rajta – ám a vicces epizódot évekkel később is megemlegettük. A baráti hangnem is Sándor javaslata volt, mindenesetre nem sok olimpiai bajnokkal voltam illetve vagyok tegező viszonyban. Buzánszki (labdarúgó), Csollány (tornász), Kertész (torna), Németh (kalapácsvető), Ónodi (torna) Papp (ökölvívó), és most Tarics. Nem is olyan rossz névsor! Levelezésünk és gyakori telefonbeszélgetéseink után 2012-ben végre személyesen is találkoztunk, a már 99 éves Sándor ugyanis felkereedett és átjött a Londoni olimpiára! A hosszú útra Erzsike felesége – akit szintén csak telefonon ismertem eddig, ám tudtam, hogy Erdélyből, Barót városából származik – kísérte el. Londonban, a Whitehall-on lévő 5 csillagos Corinthia Hotelben szálltak meg, ahol Sándor rengeteg meghívása és interjúja miatt reggel 9 órára beszéltük meg a találkozást. Korai vonattal indultam Oxfordból, hogy időben érkezzek és 8 óra 45 perckor már a szálloda előtt tett le a taxi. Gondoltam kicsit rendbe teszem magamat, mielőtt találkoznánk. A mosdóból kijövet már tárt karokkal ott várt rám Sándor és elnézésemet kérte, hogy felesége egy kicsit késni fog. Egy asztalnál helyet foglaltunk, majd Erzsike és egy baráti házaspár megérkezte után kávét rendeltünk – mint kiderült – a magyar (!) pincértől, s mellette kellemesen elbeszélgettünk. A találkozást fotózással is megörökítettük, miután Erzsikének még arra is volt gondja, hogy Sándor sétabotja (amit csak a biztonság kedvéért cipel magával) ne látszódjon a képen. Sándor tavaly, 2013 szeptember 23-án ünnepelte 100. születésnapját, melyre különös meglepetésnek szántam egy II. Erzsébet által küldött üdvözletet. A királynő ugyanis felkérésre minden 100. születésnapját ünneplő brit állampolgár részére személyes jókívánságait fejezi ki levélben. Sándor amerikai magyar létére ugyan nem tartozik ebbe a kategóriába, de azért írtam a királynő személyi titkárának említve berlini olimpiai bajnokságát, valamint mérnökként az épületek földrengés-álló szabadalmát. Hamarosan meg is jött a válasz (Angliában nem marad válaszolatlan levél sem a királyi család, sem pedig miniszterelnökök részéről), hogy sajnos őfelségének nem áll módjában kivételt tenni, de egyúttal jó egészséget kívánva személyes jókívánságait küldi. A levelet azon nyomban borítékolva feladtam Sándor címére, melynek szerencsés érkeztéről maga számolt be 100. születésnapján, bár csak másodszori hívásomra, mivel korábbi telefonom idején – amit Erzsike vett fel – az ünnepelt “kiugrott bevásárolni”. Istened éltessen Sándor!

Tatár József – osztálytársam a Csermajori Tejipari Szakiskolán, majd később nagyon rövid ideig kollégám a Szombathelyi Tejüzemben, de ennek ellenére nem ismertem jól – mindíg is titokzatos útjai és hős-szerelmes kapcsolatai voltak. Úgy hallottam 1956-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált és Buffalo városában kötött ki, majd teljesen eltűnt – legalábbis az én horizontomról.

Tattersfield, Andrew – a Lightfoots Solicitors ügyvédi irodája ingatlanközvetítő részlegének kedves és végtelenül udvarias munkatársa.

Tatu, Alexiu – a ‘Sibiu a Arhivelor Naţionale’ azaz a nagyszebeni állami levéltár igazgatója, ahol – többek között – a tordai, 1568-ban tartott országgyűlés jegyzőkönyvét is őrzik, melynek vallásszabadságra vonatkozó artikulusa a világon elsőként rögzíti, hogy „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” Erről a nagyvilágban alig, de talán Erdélyben és Magyarországon is nem sokak által ismert világraszóló kultúrtörténeti dokumentumról szerettem volna másolatot szerezni, hogy Angliában Erdélyről tartott előadásaim képanyagában szerepelhessen, mert amikor a felvilágosult Európában és a tudományok városában, Oxfordban még embereket égettek hitükért máglyán, akkor Erdélyben kihirdetik a vallás – és egyben a gondolat: “ki-ki az ő értelme szerint” – szabadságát. Ezen kérésemmel először Alexandru Avram barátomat, a nagyszebeni Brukenthal könyvtár nyugdíjas igazgatóját kerestem fel, aki “a levéltárak Romániában a belügyminisztériumhoz tartoznak” válaszában lehetetlen feladatnak minősítette. És miért? – volt természetesnek vélt kérdésem az én román nevű, de magyarul anyanyelvi szinten beszélő (édesapja román volt, édesanyja magyar) barátomhoz, akinek “ezt Te sohasem fogod megérteni” felelete még egyszerűbb, ám számomra teljesen érthetetlen volt. Ezután a marosvásárhelyi Teleki Tékához fordultam segítségért, ahol jó barátságunk ellenére Petelei Klára könyvtáros sem tudott adni kecsegtető igéretet. Visszakanyarodva azonban a szebeni levéltárhoz. Nagyszebenben már annyi az ismerős és barát, hogy lehetetlen mutatvány lenne mindenkit végiglátogatni a városban töltött pár óra idején, de még esetleg egy nap alatt is. Ennek okáért – és főként a sértődések elkerülése végett – azután inkább én hívtam meg mindenkit egy, a város szívében lévő étterembe. Ott volt Alexander ‘Szandi’ Avram és felesége, román barátjuk, az “éljen a magyar államvasutak!” mondásáról híres Marcell, szintén feleségestől, Wilhelem Zita, a Nagyszebenbe szakadt nagybányai kedves asszony, valamint Mariana Vlad, a Román Tudományos Akadémia nagyszebeni tagozata munkatársa. Szandival éppen a tordai országgyűlést emlegettük, amikor végső szalmaszálba való kapaszkodás gyanánt javasoltam, hogy hívjuk meg a levéltárigazgató urat – csinálunk helyet részére a sétáló utcában napernyők alatt megterített asztalnál. Szandi telefonhívására meg is érkezett Tatu úr, akivel – míly szerencse, tudott angolul (egyébként Romániában kitünő a nyelvtanítás, még a legeldugottab faluban is tudnak legalább pár angol szót!) – hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Bár invitáltam, nem maradt ebédre – csak egy kávét fogyasztott, miközben és minden valószínűség szerint oxfordi kilétem hatására “minden kérésemhez” segítségét ajánlotta. Ki tudja miért, de ismét átvillant agyamon a tordai artikulusok problémája, amit azonban udvariasságból természetesen nem említettem meg. Vár az addig, amíg Oxfordból levelet írok… A levelet azonban nem kellett megírnom – mégis csak sikerült a Teleki Tékanak megszerezni a másolatot!

Tavaszi Márta – nagyváradi úszó-edző lány, Ildikó húgom ismerőse, aki az 1990-es évek közepén tőle vásárolta meg az Őrs Vezér-téri lakását. Utána egy ideig dolgozott húgomék tiszavirág-életű varrodai vállalkozása alkalmazásában, aztán talált magának egy milliomost és Budára költözött.

Tánczos Sándor & Júlia – kézdivásárhelyi baráti házaspár, otthonuk a Gábor Áron-főtér felső sarkában, a Malom-utcába torkolló 7-es és 8-as Udvartér között álló csodás, ám omladozó házban van. A külső tornác korhad, a tető lukas és beázik, az emeleten már lakni sem lehet. Földszinten laknak, ott van a konyha és a nappali, mely hálószobának is megteszi. Ennek a boltives, téglából rakott mennyezete már egyszer beomlott, szerencsére nem volt senki a szobában. Mégis minden takaros és tiszta – Sándor művezető volt, az apróbb javításokat megteszi, de a ház teljes felújítása már meghaladja erejét és nyugdíjas pénztárcája tartalmát. Júlia tanítónő volt, mosott-főzött, szabadidejében pedig horgolta a szép csipke-terítőket – egyet nekem is adott ajándékba. Aztán egyszer csak meghalt, Sándor pedig egyedül maradt – nagy szomorúságában Katalin leánya osztozik vele és látogatja szorgalmasan. Másik nagy bánata volt, hogy a 2004-ben tartott magyarországi népszavazás nem adta meg részére a magyar állampolgárság megszerzésének a lehetőségét. Ez egy valóban ‘elfuserált’ népszavazás volt, annak is a javából. Egyrészt mert két egymástól teljesen különböző témában kellett szavazni, ráadásul az egyikre “nem” (kórházak privatizációja), a másikra (külföldi, főként a szomszédos országokban élő magyarok kettős állampolgársága) pedig “igen” szavazatot várva. Az aztán már más kérdés, hogy egy felelős kormánnyal működő demokráciában egyáltalán szükség van-e népszavazásra. Nagy dolgokban kell dönteni? Azért a kormány, hogy terjessze a parlament elé a törvényjavaslatot, a parlamenti képviselők pedig kellő tanácskérés után vitassák meg és szavazzanak A kormány pedig vállaja érte a felelősséget – és a következő szavazásnál pedig tartsa a hátát. Annak idején Sándor barátom könnyes szemekkel panaszkodott: “Laci bátyám, én csak magyar szerettem volna lenni!” Mindez azóta persze már tárgytalan – a magyar parlament 2010 augusztus 20-án 344 igen, 3 nem szavazat és 5 tartózkodás mellett törvénybe iktatta, s mely 2011 január 1-én lépett hatályba.

Templar, Anita – tanítónő, Elizabeth leányunk első tornaedzője a High Wycombe-i Handy Cross sportközpontban. Az itt töltött rövid, ám mégis meghatározó időre így emlékeztem vissza Memoir-om Elizabeth első tornász lépéseit dokumentáló ‘Családalapítás’ fejezetében: “… míg várakoztunk a tornaterem előtti folyosón Elizabeth fel- s alá sétált 1 méter magasban az oda kitett tornaszer gerendán. A tornaedző - Mrs. Templar - ezt meglátva már nem is tartotta szükségesnek a felvételi vizsgát. Elizabeth, akire időközben a 'Zizi' becenév költözött, oly gyorsan sajátította el az alapfokú gyakorlatokat, hogy alig 3 hónap elteltével Mrs. Templar - jó edző módjára és felismerve az ottani szakosztály korlátozottságát (hetente csak egyszer volt edzés) - a legközelebbi Chiltern Gymnastics Club-ot ajánlotta további edzésekre.” A többi már történelem – amint azt mondani szokták. Anita később a megyei mozgássérültek testnevelését elősegítő ‘Horizon Sports Club’ szervezet megtemtője lett, mely munkásságáért 2013-ban elnyerte “Az év asszonya” címet.

Thomas, Sarah – az oxfordi Bodleian Library egyetemi könyvtár agilis igazgatója, aki 2007 és 2013 között hat éven át fáradhatatlan energiával vezette a világhírű intézményt. Amerikai mivoltában nagyszerűen értett a ‘marketing’-hez és az ő ideje alatt kezdődött el a könyvtár New Bodleian részlegének teljes felújítása (£40m) valamint fejeződött be a Swindon-ban épített új modern könytároló (£26m), de ugyanolyan lelkesedéssel dolgozott a könyvtár minőségi ritka könyvek állaga gyarapításán. Ennek a programnak volt a része az általam a könyvtárnak adományozott Bod Péter: Az Isten vitézkedő Anyaszentegyháza … Históriája könyvének 1760-ban és 1777-ben, Bázelben kiadott ritkaságszámba menő kötetei. Sarah jelenleg (2014) a Harvard egyetem helyettes elnöki tisztségét tölti be.

Thomke, Helga – osztrák lány, akivel Zürz-am-Arlberg-i nyaralásunk alkalmával ismerkedtünk össze 1962 nyarán. Ausztria télen drága, nyáron olcsó üdülési lehetőséget kinált – mi tehát nyáron mentünk. Az út első részét Londonból busszal tettük meg Southampton-ig, onnan ‘Dakota’ típusú repülőn Belgiumba, majd ismét autóbuszra ülve Európán keresztül Ausztriáig. Ez volt első közös kirándulásunk a kontinensre, mindketten fiatalok voltunk – June 24, én 29 – élveztük az utazás minden pillanatát, s a Zürs-feletti hegyekben még egy kis hó is maradt nekünk. Rengeteget sétáltunk, egyszer még a szomszédos St. Anton-ba is átruccantunk a póstát (és személyeket is) szállító kis autobusszal. Más szórakozásra nem is igen volt lehetőség, egy angol fiatalembernek azonban sikerült leégetni magát a tűző napon. Ajándékok vásárlására a szállodánkkal szemközti üzlet adott alkalmat ahol egy kedves fiatal lány volt az eladó. Szép arca kissé bánatosnak tűnt, de kedvesen társalgott velünk – érdeklődve a messzi Angliáról, s ezért címeket is cseréltünk. Mindez még a tömegturizmus elterjedése előtt volt, szokatlan volt íly nagy távolságra utazni. Helga már elég jól beszélt angolul és írt is a megadott címünkre, sőt fényképet is csatolt hozzá magáról. Hamarosan azonban már Párizsból érkezett tőle levél, majd talán rá egy évre Angliából, a Sussex-grófsági Forest Row falujából, ahol megismerkededtt egy angol fiatalemberrel, s levetkőzve Helga keresztnevét férje neve mellé felvette a Rosalind nevet. Így lett Helga Thomke osztrák lányból Rosalind Long angol feleség. Két szép kislányuk született, egy alkalommal meg is látogattuk őket új otthonukban. Már Chinorban laktunk, amikor Rosalind és Stanley két kislányukkal eljöttek hozzánk. Ez volt 1970 nyarán, azután bár karácsony táján még irtunk és küldtünk fényképeket a családról, valahogy mégis megszakadt a kapcsolatunk – éveken át sajnáltam. Aztán 2013-ban, mindannyian kissé megöregedve, de ismét egymásra találtunk. Wonderful és csodálatos Facebook!

Tihanyi Endre – többszörös magyar bajnok tornász, részt vett az 1968-as mexikói olimpián. Az Angyalföldi Sportiskola, majd a Ferencvárosi Torna Club versenyzője volt, visszavonulása után pedig tornaedző a Budapesti Honvédnél. Az 1993-as birminghami tornász világbajnokságra a magyar delegáció vezetőjeként érkezett – itt ismerkedtünk össze és egy előre egyáltalán nem tervezett esemény révén lettünk jó barátok. Ugyanis Tihanyi Endrét szívinfarktus következtében hordágyra fektetve mentő szállította egy birminghami magán kórházba, mely a világbajnokság idején az esetleges sérülések gyors és várakozás nélküli kezelését volt hivatva biztosítani. Tihanyi Bandit is ide vitte a mentő és itt is kezelték. Mindezt persze igyekeztünk eltitkolni a versenyzők elől, nehogy szereplésük rovására menjen. Természetesen az én feladatom is megduplázódott a kórház és a VB-nek otthont adó NEC [National Exhibition Centre = Nemzeti Kiállítási Központ] közötti ingázással. Szerencsére 'ET' [Endre Tihanyi] állapota nem rosszabbodott, és Mr. Beattie ['ET' - kezeli 'BT' nevettünk rajta] szívsebész konzultáns főorvos [Angliában a sebész főorvosokat a 'Mister' megszólítás illeti!] a teljes intravénás kivizsgálásról videófelvételt készítve megnyugtatott bennünket, hogy nem lesz szükség azonnali műtétes beavatkozásra és pár nap múlva nyugodtan haza utazhat. Amikor pedig megtudta, hogy magyarok vagyunk "hát én magyar sört iszom!" kiáltott fel. Hittük is, nem is, de a másnapi vizitre Mr. Beattie egy nejlon zacskóban három üveg Borsodi világos sörrel állított be. Ezt nevezem! Egy szívsebész főorvosnak még arra is volt ideje - és figyelme - hogy három üveg sörért elugorjon a szupermarketbe! Tihanyi Bandi cigarettázott is, az italt se vetette meg, ez okozta a bajt. Megfogadta mindkettőről leszokik, nem tudom sikerült-e a fogadalom megtartása, de az én kedves ET barátom még nyugdíjasként is aktív szervezője a tornának, melynek szolgálatában egész életét töltötte. A közös emlékek mellé itt maradt az a Zsolnai teás-készlet, amit ’93-ban a tornászok bőröndjeibe csomagolva hoztak nekem ajándékba, valamint az a Filetóth Istvánné által kézzel hímzett ‘Bocskai’ nyakkendő, mely Bandi és felesége, Erzsi ajándékaként a mai napig is ünnepi öltönyöm elmaradhatatlan kelléke.

Tilcsik György – történész levéltáros, a Vas Megyei Levéltár igazgatója, akit Feiszt Gyuri barátom révén ismertem meg. Kedves és barátságos, nemcsak eltűri alkalmatlankodásaimat a levéltárban, hanem még az irodájába is meghív egy kávéra. Igaz, mérgét nem is a látogatók okozzák, máshol törik bőven a borsot!

Tiller, Kate – történész professzor tutorom a Oxfordi Egyetem Rewley House [Kellogg College] post-graduális helytörténeti szakán az 1984-1987 post-graduális kurzuson. Kapcsolatunk a kölcsönös tisztelet jegyében kissé a macska-egér viszonyt tükrözte, melyben szerintem maga sem tudta ki melyik szerepet tölt be – én viszont sohasem kételkedtem benne. “Summa cum laude” disszertációm könyvben megjelent Children of Straw [Szalmagyerekek] változatához Kate nemcsak gratulált, hanem az ‘Előszó’-t is megírta hozzá.

Titterton, John – történész heraldikus, óraadó tanár az Oxfordi Egyetem Rewley House post-graduális helytörténeti szakán.

Tolnay Tibor – festőművész, ‘Nagyvárad festője’. Képeivel is Váradon találkoztam először a Góbé Csárda szálloda éttermében rendezett kiállításon, ahol azonnal megragadott a számomra addig ismeretlen művész téli tájképeinek varázsa, ecsetkezelése. Meg is vásároltam mindjárt a Farkaslaka télen című festményt és elhatároztam, hogy legközelebb Váradon járva személyesen is szeretnék találkozni Tolnay Tiborral, a képek festőjével. Következő évben valóra is válhatott, hiszen közben levelezési kapcsolatotunk alakult ki, melyeben életéről és alkotó munkásságáról folytattunk eszmecserét. Szerette a téli tájat festeni, amikor a fák törzsét és görzsös ágait is lehet látni-érezni. Mint mondotta volt, nyáron a fák zöld gombócok. Az idős művész – bár csak egy évvel született korábban mint én – nagy szeretettel és kedvességgel fogadott otthona falai között, felesége finom ünnepi ebédet készített tiszteletünkre. Sajnos Tibor azonban nem volt jó egészségben, szinte érezni lehetett a szavaiból, hogy nem sok ideje van hátra. Felesége értesített, hogy Tibor 2009 október 27-én meghalt. Összesen négy képét vásároltam meg, három (Nagybányai táj, Pecepart télen, Farkaslaka télen) itt van oxfordi lakásomban, a negyediket Nagybánya télen 2008-ban maga a művész küldte el kérésemre Frink Melinda kis nagybányai barátnőmnek. Ezeken kívül itt van nálam Tolnay Tibortól ajándékba kapott két nagyon kedves akvarell tollrajzos kép, melyeket nagy szeretettel őrzök rövid, ám mégis mély barátságunk emlékeként.

Tolvay József – kézdivásárhelyi fafaragó népművész mester, kinek 9-es Udvartérben lévő műhelyét Tánczos Sándor barátom kíséretében néztem meg és hirtelenjében vásárolt díszesen faragott tálcája emlékeztet az élménydús látogatásra.

Toovey, Serena – a Chilterns Gymnastics Club vöröshajú kiváló tornásza az 1970-es évek végén.

Tordayné, Bános Johanna – tanárnő a Sárvári Polgári Iskolában, akibe a fél osztály diákja szerelmes volt. A saját helyzetemet csak rontotta (vagy javította – nézőpont (!) kérdése), hogy a rettentően csinos, fiatal és elegánsan öltözött földrajz-tanárnő lábait feltéve az előttem lévő székre, velem szemben az első padra szokott felülni. Ez egyrészt nehezítette a koncentrálást, másrészt viszont csiszolta ezen kamasz-korú diák földrajztudományok iránti érdeklődését – méghozzá nem kis sikerrel, elvégre térképész, majd később térképtörténész lett a nebulóból.

Tóth Erzsébet – fodrász a Gellért-szállóban talán még az 1970-es évek elején. A fiatal fodrásznő hajvágásom közben elpanaszolta hogy míly elavult a berendezés, majd búcsúzáskor átadott névkártyája hátoldalára írva Bimbó-utcai lakcímét igérte, hogy mindent megtenne egy jó nyugati hajszárítóért. Istenem, hol vannak már azok a régi szép idők!

Tóth Eszter – Szathmáry Tibor barátom élettársa, Tóth Zsuzsa csodaszép leánya, aki 2003-ban elnyerte a ‘Magyarország szépe’ címet. Kellemes meglepetés volt Eszter kedves, egyáltalán nem affektáló viselkedése, a tanulási elkötelezettsége (szépségkirálynő mivoltában elvégezte az egyetemet) pedig elismerésre méltó. Eszter édesanyja és Tibor útjai azóta elváltak ugyan, s mi személyesen azóta sem találkoztunk, de Eszterrel a Facebook-on mi továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Tóth János Gábor & Erzsébet – kedves házaspár a Győr-Sopron-megyei Hövej faluban. A puszta véletlen folytán találkoztunk, amikor 2011 szeptemberében útban egykori iskolám Csermajor felé megéheztünk és bementünk a csipkeverésről híres falu egyetlen üzletébe egy kis élelmet-elemózsiát vásárolni magunknak. A vásárlásból beszélgetés, a beszélgetésből kávézás, abból pedig meghívás lett a délutáni pörköltre, mely érkezésünk idején már a bográcsban rotyogott a tornác előtt, valamint egy téli szánozással egybekötött kirándulásra, melynek 2013 február 6-án tettem eleget – családostól. Hó ugyan nem volt, de a lovakat azért kocsiba fogták Jolanda leányom nagy meglepetésére és nem kis örömére, aki rá se hederítve a zimankós és szeles időre, kesztyű nélkül fogta a gyeplőt a kezeiben – felejthetetlen élményt nyújtva a Skóciában élő, magyar származású angol nőgyógyász altató-asszisztens nővérnek.

Tóth László – ‘Szimat’ – 1956-os magyar menekült, a High Wycombe [ejtsd: Háj Wikom] (Anglia) városa melletti Flackwell Heath-ben lévő Broom & Wade munkásszálló (azóta lebontották, lakóházak épültek a helyére) egykori lakója velem együtt. A vékonyka és dadogós fiatalember nem tudom miként érdemelte ki a ‘Szimat’ becenevet – mindenesetre nem hinném, hogy detektív tevékenysége folytán ragadt volna rá. Azonban lehet, hogy éppen a beceneve miatt akarta az őrült, üldözési mániás Belák Lajos rágyújtani a házat, mely aztán eltévesztve egy pakisztáni család halálát okozta. Sajnos többen is nem nagy szimpátiával viseltettek beszédhibája miatt irányában és gyakorta förmedtek rá “bazdmeg, nyögd már ki!” félre nem érthető közvetlenséggel. Ilyenkor aztán még jobban rájött a dadogás és csak annyit mondott “akkkkor inkább nnnnem mmmondok sssssemmit”, de becsületére váljék, nem sértődött meg érte. Hová lett, él-e hal-e, nem tudom. Ezért azután megkérdeztem Vizi Miska, egyetlen még élő-eleven 1956-os High Wycombe-i magyar barátomat, aki szomorú válasz hordozója volt. Szegény ‘Szimat’-ot vagy tíz évvel ezelőtt vitték ki High Wycombe temetőjébe.

Török László – Nagyszalonta (Erdély) agilis polgármestere, aki 2004 óta áll Arany János városának vezetősége élén.

Török Zsolt – térképtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi és Geoinformatikai tanszékének docense, az IMCOS angliai székhelyű térképgyűtők nemzetközi szervezetének magyarországi referense. Tudományos extra murális aktivitása a középkori térképek és földgömbök korabeli technikával készített hasonmás kiadásainak megvalósításával szerzett nemzetközi hírnevet, ám nem általános elismerést. Legutóbb (2012) Londonban, a Royal Geographical Society szimpóziumán találkoztunk, melyen az IMCOS meghívására mint előadó vett részt.

Troup, Jo – ügyvéd a Lightfoots Solicitors Thame (Oxford grófság) városában lévő ügyvédi irodájában, ahol több éven át dolgoztunk együtt. Az ügyvédek száraz, ám rendkívül találó megjegyzéseit talán az alábbi eset példázza legjobban: egy különösen bonyolult és kellemetlen válóper (amelyek egyike sem egyszerű, sem kellemes) anyagán dolgozve említem a konyhában – természetesen nevek említése nélkül – hogy a feleség a férj sok, és nem éppen hizelgő, hibáinak felsorolása után rukkolt ki az “egyébként is évente csak háromszor képes szeretkezni” ütőkártyával. Ilyen gyakran? – jegyezte meg Jo és keverte tovább a közben elkészített teáját. Volt aki nem, de én nagyon jól kijöttem vele – igaz, nem is voltam a titkárnője…

Tuba Pál – gazdálkodó, Rábakecöl polgármestere két választási cikluson. Második unokatestvérem, tehát valójában nem tartozik ezen ‘Barátok – Ismerősök’ kategóriájába. Mivel azonban korábban az édesanyámról írt fejezetben csupán Tuba Márton dédapánkat emlegettem, úgy gondolom illendő dolog megörökíteni a nevét, hiszen barátok is vagyunk (egyébként is, ez az én memoir-om, oda és azt teszek ahová kedvem tartja – “so there!” mondaná az angol, de nem én). Tuba Pállal, a Tuba-ág mindenttudójával, életem elég késő szakaszában találkoztam. Emlékiratom elején az édesanyámtól hallott történeteket örökítettem meg a rábakecöli ősök életéről és Tuba Márton dédapámról, a rábamenti falu elsőlegényéről. Pali azután elmondta, hogy Márton később a falu bírája lett és megmutatta a cédrusfát a rábakecöli temetőben, melynek árnyékában örök álmát alussza. Megtudtam, hogy “Mári néne” nagyanyám miként ismerkedett meg Pap Lipót csendőrtiszthelyettessel testvére lakodalmában, akivel hamarosan házasságra is lépett. Mivel a Tubák emberemlékezet óta nemigen mozdultak ki a faluból, mindenki derék és dolgos emberek gyanánt ismerte őket. Ezért egy alkalommal rá is kérdeztem “te mondd, volt valaki a Tuba-Soós (a Soós-ok lévén a felmenők másik ága) rokonság között akivel nem szívesen találkoznál az utcán mint a falu első embere?” Pali nem azonnal válaszolt, előbb fontolóra vette a dolgot, gondolatban számba vette a rokonság tagjait, majd azután csak ennyit mondott “nem, nem volt”. Elhiszem neki – szavaálló ember. Egy Tuba amit mond azt megtartja ha törik (és el is törött a lába), ha szakad (nem, nem az ő, hanem a nagyanyám, Tuba Mária ina szakadt meg kislány korában). A szorgalmas, a tervező- gondolkodó gazda példáját pedig maga is követi felesége, Soós Terike mellett Szilárd és Gábor fiaival, akik segítségével közel 400 katasztrális hold földet művelnek meg és gazdálkodnak rajta szalmafelvásárlással, bálázásával és exportálásával. Lovaik is vannak, de csak kedvtelésből és az állatok iránti szeretetből, mely a vérükben van és az ereikben csörgedezik ki tudja már hány generáción keresztül. Legfiatalabb unokája is a Márton nevet kapta tavaly (2013) a keresztségben, tőlem pedig egy Mészáros László festőművész barátom Szent Márton képét (az volt az utolsó kép, amit festett – Isten nyugosztalja) ajándékba ennek örömére.

Turmezei Árpád – építészmérnök, Turmezei Károly és Aranka egyetlen fia. 1959-ben, tíz esztendős korában mint vézna kisfiú érkezett édesanyjával egy ausztriai lágerből High Wycombe-ba. Szülei 1956-ban menekültek el a kádári Magyarországról, ám Angliába először csak az édesapja jutott el. Az angliai levegőváltozás azonban jót tett a fiúnak, hamar beilleszkedett a szigetországi életbe, s miután felvételt nyert a High Wycombe-i Royal Gramar School gimnáziumba úgy megerősödött, hogy nemcsak játszott annak rögby csapatában, hanem annak kapitánya is lett; mérnöki diplomáját az Oxford Brooks egyetemen nyerte el. Sikeres karriert futott be mint tervező építész, ám még nyugdíjas korában is lamentálja a mackóját, melyet éjszakai menekülésük idején ott kellett hagynia.

Turmezei Károly & Aranka – Árpád szülei, kedves barátaink. Karcsi ‘bácsi’-val 1958-ban találkoztam, mint a többi High Wycombe-ba [ejtsd: Háj wikom] szakadt magyar ’56-os menekült, ő is a Flackwell Heath-i Broom & Wade Hostel munkásszállójában lakott. Nálunk sokkal idősebb volt, már a 40-es éveit taposta. Nagyon várta a feleségét, aki Ausztriában ragadt a beteg Árpád nevű kisfiúkkal. Végül aztán 1959 őszén megérkezett a családja és High Wycombe-ban béreltek lakást először a Rye-parti London Road-on, majd később az Amersham Hill-en, a római katolikus St. Augustine templommal átellenben. Fiatal házasokként, főként hétvégeken, sokat jártunk hozzájuk és éjszakákba nyúló kellemes beszélgetésekkel múlattuk az időt az Aranka által készített szendvicsek és sütemények fogyasztása közben. Különösen finom kávét tudott készíteni!
Karcsi bácsi többnyire politizált, nagy magyar volt. Igaz, hogy az ősei horvátok voltak és a Turmezei nevet is magyarosítassal kapták az ősei, de az nem számított. Később aztán házat vásároltak a London Road-on (pont szemben a volt Walls Ice Cream lerakattal, ahol az ötvenes évek végén és az 1960-as évek elején dolgoztam mint nagybani eladó), mi pedig az Oxford grófságbeli Chinnor faluban, így a látogatások is ritkábbak lettek, de a kapcsolat nem szakadt meg közöttünk. Karcsi bácsi nyugdíjas kora után is a Bucks Free Press ujságnál dolgozott mint karbantartó és szerelő, Aranka pedig – aki June feleségem esküvői ruháját is varrta – esti tanfolyamokat tartott szabásból, varrásból. Karcsi bácsi tisztes kort ért meg, de egyszer Aranka mégis csak özvegyen maradt. Időközönként továbbra is látogattuk, s bár beteg volt már, de még kilencven életévén túl is megtartotta vidámságát és az életét fémjelző pragmatizmusát. Hosszú élete végén abban a templomban, melynek közelében egykori lakásuk volt, s ahol 1960 szeptember 10-én a mi esküvőnket is tartottuk, az alábbi szavakkal búcsúztattam:
“Dear Turmezei Family, Dear Friends of Aranka.
Kharon, that tireless boatman, has carried another person to the other shore and us, still remaining here, can only wave our final farewell to Aranka.
Born in Pétervárad – now Petrovaradin in Yugoslavia, pardon Serbia – in pre-Trianon Hungary, Aranka soon tasted the life of a refugee, the experience of which was to return twice more in her life.
First, after World War II, when with Karcsi, her husband, they have fled Hungary from the advancing Russians, and again in 1956 when Russian tanks crushed Hungary’s uprising against tyranny. On both occasions it was Austria that gave them refuge, a country she came to love very much.
We, Hungarian refugees, stayed at that time at the Broom & Wade Hostel in Flackwell Heath where I, arriving from the ‘frozen North’ – Hull that is – first met her husband whom we called ‘Karcsi bácsi’, as he was somewhat older than most of us barely out of our teens and who told us about his family in Austria. Aranka, with her young son Árpád, however, soon arrived in England and half a century has passed since…
At that time I was already courting my wife, so she naturally met Aranka too, and we became very good friends. So much so, that we spent almost every weekend together discussing either the history of Hungary, or the history of Hungary late into the night at their home in Amersham Hill, their dog ‘Bütyök’ obediently sitting nearby.
We’d soon realised that Aranka was a multi-talented person indeed, her skills included such things as the finest strudle-maker, a very skilled flower-arranger and not least an expert dress designer! So, when June and I decided to ‘tie the knot’ and get married forty-eight years ago in this church, it was only natural, that Aranka designed and made the wedding dress. And what a beautiful wedding dress it was! So much so, that six years later my sister Ildikó wore it at her wedding too. Nearly fifty years later the dress is still as beautiful as ever and is now in the collection of our fashion-mad daughter Elizabeth.
Aranka came from a well-to-do and very talented family. Her father was an eminent architect and a notable water-colour artist, both talents inherited by his grandson Árpád. We were fortunate enough to meet her parents when they visited England in 1963 and I still have their picture-postcard which they sent from Budapest on their return.
However, there is another reminder of our friendship survives to this very day. It is a bread board, which we received from Karcsi and Aranka as a wedding gift, symbolising friendship throughout life, and in Hungarian tradition life itself. We have used it every day of our married life and when we, too, join Aranka on the other side it will be part of the precious inheritance we hand down to our daughters and their families to treasure in memory of a friendship which not only endured the passing of the years but made them much richer, too.”

Turóczi Klára – kerámikusművész. A régi bányászházakból mára csak mutatóban maradt néhány apró épületének egyike ad otthont műhelyének Nagybánya (Erdély) Veresvíz-utcai városrészében, ahol cigarettájuk füstjébe burkolózva szebbnél-szebb egyedi népművészeti agyagtárgyakat készitenek Jurje Laci ezermester élettársával.

Tüskés Gábor – a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete osztályvezető tudományos tanácsadója, akinek szervezésében került megrendezésre 2004-ben az Országos Széchényi Könyvtárban a Bod Péter, a historia litteraria művelője nemzetközi konferencia, melyen Bod Péter kartográfiai munkássága előadásommal magam is részt vettem.

Tüskés Tünde – Tüskés Gábor húga. Szalmafonó mester, a Baranya megyei Zengővárkony Szalma-Kincs-Tár múzeumának létrehozója. Az angliai szalmafonással kapcsolatos saját ritka tárgyi emlékeit, előadásaim szemléltető eszközeit, Tünde kérésére a múzeumnak ajándékoztam.

Tüttő György – római katolikus pap, az angliai magyarok lelkipásztora Ispánki Béla szolgálatát követően a londoni Magyarok Nagyasszonya plébánián. Zala megyéből (Zalacsány?) származott, jómagam pedig ‘vasi’ születésű – így aztán mint a két vármegye – barátilag mi is közel éreztük egymáshoz magunkat így többször is meglátogatta Chinnor-i otthonunkat.

Tüzes István – “falképrestaurátor” áll névkártyáján, melyet 2007 májusában, az altorjai Apor-kastély restaurálása ideján adott kezembe a Barót (Erdély) városában lakó fiatalember, és aki próbálta megmenteni az Apor bárók évszázados – ám a Ceausescu-időkben magtárnak-raktárnak használt – lakhelyének falra festett, 17. századi történelmi kincseit. Az akkor megadott telefonszámon, memoir-om írása közben, 2014 március elején újra felvéve a kapcsolatot örömmel hallom, hogy a kastély egyik restaurált szobáját reneszánsz stílusban rendezték be és Apor Csaba élete 92 esztendejében is “virgoncos” jó egészségben van. A hangja után ítélve Tüzes István falképrestaurátor is – igaz, hogy még talán fele annyi idős sincsen.

Ugrin Gáborné – könyvtárostanár, a Bod Péter Társaság alapítója és volt elnöke. Találkozásunk is Bod Péter munkásságának értékelése, valamint emlékének megőrzése révén történt, melynek fáradhatatlan szorgalmazója volt. Tudván, hogy magam Bod Péter kartográfiai tevékenységét – ő készítette az első magyar nyelvű világrész-térképeket és csatolta 1760-ban, Bázelben megjelent Az Isten Vitézkedő Anyaszentegyháza Históriája egyháztörténeti könyvéhez – kutatom, ennek okáért fáradságot nem ismerve leutazott Budapestről Aradra, hogy a város RMDSZ széházában, 2007 május 24-én tartott előadásom alkalmával találkozhasson velem. Elismerésre méltó lojalitás az elkötelezett témához, s melynek keretében szervezte a Bod Péter Társaság találkozóit és a nemzetközi Bod Péter konferenciákat is. Szakmai tevékenységének elismeréseként 1986-ban a Magyar Könyvtárosok Egyesülete emlékérmét, 2004-ben a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét, 2007-ben a Könyvtárostanárok Egyesülete jubileumi emlékérmét, 2008-ban Miniszteri Elismerő Oklevelet kapott, ám ezt súlyos betegsége miatt már nem tudta átvenni. A magyar iskolai könyvtárügy 20. századi történetének meghatározó személyisége, feledhetetlen pedagógus-egyéniség 2008 november 16-án, 74 éves korában elhunyt. Ugrin Gáborné, Majoros Márta emlékét az évente megrendezett könyvtárhasználati verseny, nevét pedig 2011 óta a budapesti Veres Pálné Gimnázium Ugrin Gáborné Könyvtár őrzi.

Üstünel, Mustafa – török import-export kereskedő, Ildikó húgom révén ismertem meg az 1970-es években. Alacsony termetéről és hatalmas – az akkori sárvári környezetbe egyáltalán nem illő – méretű autójáról maradt meg négy évtized eltelte után is az emlékezetemben.

Varga Adrienn ‘ Vadri’ – a békéscsabai Torna Club egyik kiváló tornásza, többszörös magyar bajnok 1990-es évek az 1990-es években. A csinos és tornászokhoz képest magas tornászlánnyal az 1996-os Birminghami (Anglia) Tornász Európa-bajnokságon találkoztam, ahol csapatversenyben kiválóan szerepelt és előkelő 6. helyezést ért el a magyar női válogatott. Az “Év Tornásza”-díj háromszoros tulajdonosának (1996, 1997, 1998) jelenleg (2014) szépségszalonja van Békéscsabán, s néha a Facebook-on látjuk ha nem is egymást, de egymás üzeneteit.

Varga Ferenc – ‘Cserga’, a Szombathelyi Haladás futballcsapata jobb összekötő játékosa az 1950-es évek elején.

Varga Lilla – magyar au-pair lány Oxfordban a Vas megyei Uraiújfalu községből. Az Oxford Hungarian Society összejövetelén találkoztunk, s alakult ki jó barátság közöttünk. Szerettem jó kedélyét, éles humorérzékét és ráadásul még csinos is volt. Egy alkalommal szüleit is meglátogattam uraiújfalui házukban, ahol édesapja elmesélte gyümölcstermesztési terveit. Később azután megismerkedett egy Oxfordnak Summertown negyedében működő francia patisserie francia cukrászával, s megragadva az édes alkalmat férjhez is ment hozzá. Hamarosan gyermekük született, egy ideig az Oxford melletti Kidlington-ban laktak, ahol még alkalmakként meglátogattam a családot. Annak idején, az 1990-es évek derekán még a magyarországi hazatelepülés és cukrászati vállalkozás beindításának gondolata is felmerült, de végül is elvetve az ötletet Birmingham-ba költöztek, miután teljesen megszakadt a kapcsolatunk.

Varga Sarolta ‘Saci’ – férjezett nevén Németh Tiborné, Ildikó húgom révén találkoztam a kedves házaspárral, akik – különösen Saci – hamarosan a szívébe fogadott oly annyira, hogy rövid ismerettégünk után ragaszkodott, hogy részt vegyek Natália leányuk budavári Hilton szállóban tartott esküvőjén és lakodalmán. Csobánkán, a pilisi hegyek közötti faluban van szépséges otthonuk, de férje Vas megyei kötődése miatt Uraiújfalu Szentivánfa részében egy régi falusi portát újítottak fel nagy szakértelemmel és szerető gondoskodással. Baráti kapcsolatunk tanúságaként álljanak itt Saci 2014 februárjában hozzám írt, szívet melengető sorai: “Lacikám!!! Te közel állsz a szívemhez és persze a Tibor is nagyon kedvel. Tudom, hogy jössz haza és megint sűrű a programod - ráadásul mentek tovább a Gyurival ismét Erdélybe. Remélem azért most tudunk találkozni egy- két órára. Szeretném, ha beütemeznéd a programodba a Saci és a Tibor barátodat is. Nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánunk Neked!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Vargha Károly – tanár, kedves szombathelyi ismerős és barát, akivel többnyire a Wagner-étterem fehér asztalánál ízletes vacsora, finom bor és kellemes beszélgetéssel töltjük az időt. “Long may it continue!” – mondja az angol, nekünk a “csak így tovább!” is megteszi…

Vass Borbála – Vasszentmihály szépe, akivel egy futballmeccs utáni vigadalomban hozott össze a véletlen – illetve a szocialista sportszellem, melynek ápolása végett városi sportolók vidéki csapatokkal játszottak barátságos mérkőzéseket. Így kerültem én is egy vasárnap délután ebbe az osztrák határmenti faluba. Szép nyári napsütés volt, nagyjából még a pályára is emlékszem (felmeszelt legelő) – az eredményre viszont már nem. De hát nem is az volt a lényeg, hanem a meccs utáni jó falusi vacsora a városi éhes gyomor részére! Mindez ugyanis az 1950-es évek legelején volt, amikor ilyen szempontok számítottak és nyomott súlyt a latban. Vasszentmihály azonban kitett magáért! Olyan vacsora főtt a vendéglő udvarán felállitott bográcsban, hogy mind a tíz ujjunkat kétszer is megnyaltuk utána – sőt még egy cigánybanda is megjelent, hogy húzza a talpalávalót. Már besötétedett, de a mulatság és a jókedv csak tartott tovább. Fiúk és lányok – falusiak, városiak közösen jártuk a táncot, míg az egyik körcsárdásnál éreztem, hogy a bal oldalamon lévő lány igen csak szoritja a kezemet. Addig nem is vettem észre – most a kocsmából kiszűrődő lámpafénynél már annál inkább. Magas és csinos lány volt, a legszebb az összes között. Beszélgetés, lakcímcsere. Hol volt akkor még a mobiltelefon? Vonalas is csak a Tejüzemben volt, de magánembernek? A szocializmusban? A posta viszont működött, mert pár nap múlva már jött is a levél: Gróf László, Tejüzem, Szombathely állt a borítékon szép, jól kiírt kézírással (mint később kiderült, egyetemista volt és jogot tanult Budapesten, csak hétvégére jött haza a szüleit meglátogatni). Hamarosan aztán én is meghívást kaptam vasárnapi ebédre szülei házánál. Szép, ragyogó napsütéses délelőtt volt, ünneplőbe öltözötten érkeztem meg a rátóti állomásra, ahonnan gyalogosan tettem meg azt a két kilométernyi utat, ami Vasszentmihályra vezetett. A faluba érve érdeklődésemre készséggel mutatták meg a takaros Vass-portát, ahol már várták az érkezésemet. Borbála édesanyja, Júlia néni finom ebédet főzött, Borbála az asztalt terítette, édesapja, Vass Imre, pedig bort töltött az asztalon felsorakoztatott üvegpoharakba. Első bemutatkozásnál könnyes szemmel panaszolta, hogy jómódú gazdák voltak és most a “téeszesítés” [a falusi gazdaságokat erőszakkal kényszerítették állam és párt ellenőrzése alatt álló termelőszövetkezetekbe] miatt elherdálta ősei vagyonát. Szomorú és megrázó történet fiatalságunk korszakából… Sajnos azonban a mi sarjazó kapcsolatunk sem volt tartós – elhervasztotta a Szombathely és Budapest között tátongó távolság. A további történetet Feiszt Gyuri levéltáros barátom derítette fel és írta meg 2010 október 26-án kelt levelében: ”Drága Lacikám! Megnéztem a vasszentmihályi anyakönyvet. Vass Imre és Varga Julianna 1928 szept[ember] 9-én kötöttek házasságot. Vass Imre Gasztonyból, a felesége Alsólendváról származott. Van egy jó hírem és van egy rossz hírem. A jó: Vass Borbála 1932 augusztus 25-én született Vasszentmihályon Vass Imre és Varga Júlia gyermekeként. 1959-ben, Budapest VI. kerületében kötött házasságot Kocsis Imrével. A rossz: 1986-ban Budapesten meghalt.” Nyugodjál békében – köszönöm azt a kedves, ám nagyon rövid, együtt töltött kis időt mely szinesebbé tette fiatalságomat.

Vass György, S. J. – jezsuita szerzetes, aki Nemesszeghy Ervinnel egyetemben segítette Ispánki Béla atya munkáját az angliai magyarok lelki gondjait viselve az emigráció kezdeti időszakában. Nemesszeghy Ervin jezsuita atyával ő keresztelte Jolanda leányunkat a Reading-i (ejtsd: Reding) St William of York római katolikus templomban és ezután gyakorta voltak vendégeink Chinnor-ban. Később, miután 1969-ben megszűnt a Heythrop Park noviciátusa és a londoni egyetem része lett, már inkább én látogattam meg őket az Oxford Circus közelében lévő jezsuita otthonukban (egy ekkori kedves történetet Száva Gábor közös barátunk neve alatt említettem). Hamarosan azután innen Innsbruck-ba helyezték, ahol 1977-ben elfoglalta P. Karl Rahner második utódjaként a dogmatika és ökumenikus teológia tanszékét. Ausztriában azonban hamarosan Wass-ra változtatta a nevét, miután egy követségi fogadáson “Pater Fasz”-ként mutatták be – lévén a V-betű ‘f’ kiejtése (lásd Volkswagen!) a német nyelvben. Innsbruckban tanított 1996-ig, amikor emeritus professzor lett. Közben dékánja is volt a teológiai fakultásnak 1987-89 között. Egy szentföldi zarándokúton történt panaszait követően váratlan gyomorműtéten kellett átesnie, majd négyéves dialízis kezelés után 1997-ben négyes bypass műtétet hajtottak végre rajta, és 1988-ban új vesét is kapott. Újabb kedves történet, melyet maga írt meg karácsonyra küldött üdvözletével. Sikeres vese-átültetése után a kórház műtét-utáni levelében örömmel közölte, hogy visszatérhet normális életviteléhez, sportolhat, futballozhat (60 éves volt), ahol csupán a kapus pozíciót nem ajánlották, s mintegy záró gondolatnak pedig megjegyezték, hogy visszatérhet a megszokott szexuális életéhez. Nyilván a kórház nem ismerte a páciens papi celebátus fogadalmát. 2013 decemberében azonban már nem jött meg az elmaradhatatlan karácsonyi üdvözlet. Gyuri barátom, akinek prédikációit – az általában sablonos, Szentírást elölről, hátulról és minden oldaláról megmagyarázó szentbeszédek iránti allergiám ellenére – lelki felüdülésként oly szívesen hallgattam, Innsbruckban halt meg 2013. július 28-án. Élt 85, Jézus Társaságában töltött 67, papként szolgált 56, barátságunkban töltött 51 évet – emléked örök!

Vágó Gábor – évfolyamtársam a Csermajori Tejipari szakiskolán. Kún kinézetű, magas, jóképű fiatalember volt, száraz humorral.

Vereckei István ‘Racskás’ – tornaedző, a magyar férfi tornászválogatott mesteredző szövetségi kapitánya. Az 1993-as birminghami Tornász Világbajnokság alkalmával találkoztunk, s kerültünk jó barátságba. A tornán kívül kitünő házikolbászt tud készíteni!

Veres Gábor – tanár szobrászművész, akinek szobrai Budapest (Kálmán Imre, Ronald Reagan, Antall József, Semmelweis Ignác, Simonyi Károly), Szombathely (Weöres Sándor, Éhen Gyula, Antall József, James Joyce), Kőszeg (Liszt Ferenc, Ottlik Géza), Békés (Kittenberger Kálmán), Rábapaty (Arany János), Répcelak (Luther Márton), Kiskőrös (Ivan Vazov) utcáit és tereit díszítik. Személyes ismerettségünk az általam szorgalmazott és Veres Gábor által megalkotott Kenedics József emléktábla révén történt, melynek avatása 2009. november 6-án volt Szombathelyen a Széchenyi-utca 6 szám alatti ház falán. “Az avatás után került sor a Kenedicsről szóló tudományos emlékülésre, ahol Gróf László kartográfus, valamint Mayer László levéltáros előadásában méltatta a vármegyei geometra munkásságát” – írt erről az eseményről a helyi lap tudósítója. Nagy örömömre Feiszt Gyuri barátom segítségével sikerült megnyerni a kiváló művészt a Marosvásárhelyre tervezett Sütő András-szobor elkészítésére, melynek megvalósulását a pénzhiányon kívül még a erdélyi város vezetésében is megmutatkozó szokásos “hol legyen – ott nem lesz” román-magyar huza-vona hátráltatja. Erről történt megbeszélésünk alkalmával, nem kis meglepetésemre, egy maga tervezte bronz “Szombathely Szent Márton templom/Boldog Karácsonyt” emlékéremmel ajándékozott meg a művész.

Veress István – a budapesti Közlekedési Múzeum volt igazgatója, aki a Marlow-i “kis-Lanchíd” 1969-es restaurálásakor általam megszerzett és diplomáciai segítséggel hazaszállított (a posta ugyanis nem vállalta – túl nehéz volt) vas lánc és párkánykő emlékeket vette át. Egyszer meg kellene néznem – remélem Veress István igazgató nyugdíjba vonulása után is megőrizték – ezeket a sok nehézség árán megszerzett és nem kevesebb körülményességgel eljuttatott relikviákat.

Veress László, idősebb – gyógyszerész, a segesvári (Erdély) ‘Rubin’ patika tulajdonosa, 2005 május 9-én és 2006 május 7-én Segesvárott, a Gaudeamus Házban tartott előadásaink szervezője, Vasút-utcai lakásuk pedig edélyi útjaink kedves pihenőhelye. Ismerettségünket Bod Péternek köszönhetem, miután kutatva a 18. századi híres református pap kartográfiai tevékenységét Olthévízen ifjabb Veress László tiszteletes, a gyógyszerész fia sietett segítségemre, s aki később szüleit is bemutatta. Laci kíséretében nemcsak Segesvár nevezetességeit, hanem szűkebb pátriája, a Nyárád-völgy falvait is megismertük. Felesége, az aranyos Márta – aki egyébként Vas megyei születésű, édesanyja az oroszok elől menekülve Kisköcsk faluban hozta napvilágra – mindíg nagy szeretettel gondoskodott rólunk. Ezért aztán magam is örömmel láttam vendégül őket 2007 szeptemberében és ismerhették meg Oxford és London nevezetességeit, láthatták a grófságnak csodás Cotswold-i tájait, sőt ifjabb Veress László református pap fiúk kedvéért még egy anglikán istentiszteletet is végighallgattunk a Thame-i templomban.

Veress László, ifjabb – református tiszteletes, Olthévíz majd később Marosszentkirály lelkipásztora, akinek segítségével láthattam Bod Péter olthévízi templomának ezüst klenódiumait és hímzett úrasztal-terítőjét, járhattam Árva Bethlen Kata egykori olthévízi kastélyában, ahol 1743-tól Bod Péter hat éven át volt udvari papja. Enikő felesége a Maros-menti Disznajó községből érkezett a marosszentkirályi parókiára, ahol immáron két tündéri kislány édesanyja.

Veress Zsombor – Veress László gyógyszerész szintén gyógyszerész fia édesapja segesvári ‘Rubin’ cégére alatt működő magán patikájában. Nagy kiránduló és kitünő fényképész. Eddig csak a gyógyszertár falai között és receptek elkészítése közben találkoztunk, nős és úgy tudom három szép gyermekük van.

Vernon – a híres ascoti lóversenypálya mellett lévő Ascot Delicatessen elárusítója. Ismerettségünk epizódjai azonban mégsem üzleti ügyeink kapcsán ragadtak meg emlékezetemben, hanem az érdekes történetek folytán, melyek az üzlethez kötődnek, ugyanis volt ennek a helynek royal azaz királyi; zenei azaz Beatles-i; szinésznői azaz televízíóbéli; és egy Viktória-keresztes, azaz hősi kapcsolata is. Lássuk is csak sorba őket! Királyiból három is akadt, igaz ebből csak egy történt az üzletben, a másik kettőből egy mellette, egy pedig előtte. Margit hercegnővel az üzletben találkoztam, természetesen tudomást sem véve rólam. Bordó kabát volt rajta, rajtam fehér köpeny. Váratlan volt a találkozás, hirtelen nem tudtam illik-e ilyen esetben köszönni, tehát nem szóltam. Igaz, a hercegnő sem szólt Vernonhoz egy árva szót sem, mindent a társakodónőjén keresztül kérdezett, s az adott választ is ő közvetítette. Kissé fura és időigényes, de hát egy hercegnő nem siet és nem rohangál. Marad az az alattvalóinak. Anna hercegnővel még futólagosabb volt a találkozásom. Az üzlet előtti forgalomban állt nyitott fehér Aston Martin sportkocsija, benne a fejkendős Anna hercegnő, mellette egy férfi – gondolom a testőre lehetett. Kilépve az üzletből, a saját kocsim felé tartva vettem észre és automatikusan intésre lódítottam a kezemet. Anna hercegnő elmosolyogta magát, visszaintegetett, majd gázt adva elrobogott. Mindez még fiatal korában történt (én is fiatalabb voltam), amikor mint lovagló versenyző Európa bajnok (1971) és olimpikon (1976 Montreal) közismert volt – akárcsak az édesapja, Fülöp herceg – közvetlen, szókimondó természetéről (az 1974-es elrablási kisérlet alatt Ian Ball nevezetű őrült fegyveres “get out the car” ki akarta parancsolni az autóból, Anna hercegnő “not bloody likely” [na ez nem fog megtörténni, csak kissé erélyesebben kifejezve, bloody=véres, i.e. kurva] válasza teljesen meghökkentette a merénylőt. A harmadik királyi incidens Vernon édesanyjával történt, amikor örömmel ujságolta fiának, hogy az ascoti lóversenypálya páholyában ráült a királyi WC-re [WC=water closet] – de persze nem használta. A zenei kötődés Ringo Starr nevéhez fűződik (lásd Memoir ‘Barátok-Ismerősök fejezet ‘R’-betüjénél Ringo nevét). A televíziós színésznővel való találkozásom az 1970-es évek közepére esett. Anthea Redfern az akkor nagy népszerűségnek örvendő “Generation Game” elbűvölő szépségnek felcicomázott, ám nem nagy tehetséggel megáldott szereplője volt. Találkozásunk alkalmával egy kis, talán 3 éves gyermek volt vele, akihez nem volt egy jó szava. Rádásul a televízió csillogó szépsége is hiányzott róla. Mekkora csalódás! És jöjjön utoljára – de nem utolsó sorban – a hős, az egyetlen élő-eleven, rendkívül ritkán adományozott Viktória- kereszt tulajdonosa akivel találkoztam. Civil ruhában volt, kitüntetése sem volt rajta – Vernon mondta, hogy ki is jött az üzletbe. Közvetlenül beszélgettünk az életről és annak értelméről – az Ascot Delicatessen ilyen hely volt – miközben mintegy tanácsként csak annyit mondott “the main thing is, not to take yourself too seriously – there is always problem with people who do” [az a lényeg, hogy ne vedd magadat túl komolyan, mindig baj van az olyan emberekkel, akik komolyan veszik magukat]. Igyekeztem megfogadni a tanácsot – talán sikerült is.

Véső Ágoston – festőművész, a Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Egyesület megalapítója (1990), a nagybányai festők doyenje. 2012 május 15-ei találkozásunkkor éppen az évek óta üresen álló Mikola-ház sorsán kesergett, hogy hiába Tőkés igéretei, hiába a Határon Túli Magyarok Hivatali jogutódja, maga a Miniszterelnöki Hivatal, a 80-on felüli embert küldözgették ide-oda, s végül eredménytelenül kilincselt Budapesten azért a kétszázezer euróért, amivel a Ferenczy-ek által épített házat meg lehetett volna menteni a nagybányai magyar festő-kolónia részére. Azóta már megvette valaki más és a földig dózerolta. Nem most kellene írni “sikonganak a falak” mélabús verseket, akkor kellett volna tenni tetteket!

Victor – az oxfordi Eastgate Hotel egykori hatalmas termetű, mindíg kedves és vidám kenyai származású recepciósa a 2000-es évek első tizedében. Megúnva a szállodai éjszakai inspeciozást, elment busz-sofőrnek, s most az 5-ös számú emeletes buszt vezeti az oxfordi állomás és Oxford Blackbird Leys munkás-negyede között. Néha-néha, amikor vonatra megyek, találkozunk is.

Viski István – református tiszteletes, 2011 április 6-án, Fugyivásárhelyt (Erdély) tartott előadásunk társ-szervezője Zsigmond Attila Fugyi község lelkipásztorával.

Visnyovszki Gábor – építészmérnök, bélyeggyűjtő, filatéliai szakértő. Kedves és barátságos, hosszú évtizedek kapcsolata fűz a magyar filatélia egyik meghatározó személyéhez, aki a Royal Philatelic Society, az American Philatelic Society, az Académie Européenne de Philatélie, a Collectors Club, New York, a MABÉOSZ, MAFITT, és AIEP tagja – érdekes módon azonban nem említi saját AIEP [Association International des Experts en Philatélie = Bélyegszakértők Nemzetközi Szövetsége] honlapján sem a Hungarian Philatelic Society of Great Britain tagságát, sem pedig annak (Gary Ryan utódjaként megválasztott) védnöki tisztségét. Kár érte…

Viszket Ilonka – Ildikó húgom gyermekkori aranyszívű barátnője még a sárvári elemi iskolában együtt töltött évekből. Hűségét és szeretetét ‘Jani’ férjével együtt ünnepi ebéddel és kosárba rakott élelemmel fejezi ki, annak mértékét pedig a gyümölcsök súlyával, sütemények tömegével és tojások tucatokra menő mennyiségével. Sajnos egészsége nem a legjobb, de azért tesz-vesz és dolgozik szakadatlanul – mást nem is ismert egész életében. Fiatalabb korában a Sárvári Termál szállóban dolgozott (mint most ‘Pisti’ fia, aki mint fogadóportás mindíg nagy kedvességgel van segítségünkre) és ehhez is fűződik a mások számára vicces, szegény Ilonka részéről fájdalmas eset. Történetét dr. Gaál Péter, kórházi főigazgató orvos mesélte el, midőn egy alkalommal közös baráti társasággal a szállodába mentünk és meglátta Ilonkát “ Jóságos ég! Ezt a nőt tegnap még mentő szállította agyrázkódással hozzám a kórházba, mert a szálloda atriuma harmadik emeletén egy takarító az erkély növényzetét partvissal porolva annak feje leesett és a földszinten Ilonka fejére zuhant, aki ennek következtében ájultan terült el. S ma meg már itt dolgozik?” Úgy bizony, mint ahogy egész életében!

Vizi István – a három Szalkszentmártonból Angliába szakadt Vizi-testvér (négyen voltak fivérek, de egy odahaza maradt) közül a legfiatalabb, s aki sajnos a legkorábban távozott az élők sorából. Szótlan, nem túl közlékeny fiatalember volt, s bár közöttünk élt, valójában alig ismertem.

Vizi József – a legidősebb Vizi-testvér, egy ideig együtt dolgoztunk a Walls Ice Ceam fagylalt-forgalmazó cég High Wycombe-i [ejtsd Háj Wikom] telephelyén. Mint raktárosnak, feladata volt az irodai személyzet teával való ellátása is. Egyszer aztán megúnván a gyakori kiszolgálást elhatározta, hogy szándékosan megbotlik a lépcsőn és közben elejti a tálcára felrakott csészéket, tányérokat és poharakat – nem lesz több teázás! Sikerült is a trükk, repült a tálca és vele együtt az összes porcelán, a sok cserép közepébe pedig a Jóska. Tenyeréből, térdeiből folyt a vér - "na, b…meg, ez jól sikerült!" káromkodott egy jót – természetesen magyarul. 'Véletlenül' szerzett sebei közül a nagyobbakat bekötöztük, a kisebbekre leukoplasztot ragasztottunk. Orvoshoz persze nem ment, nem volt a szokása. Mint mondotta, a katonaságnál is a sofőr húzta ki laposfogóval a fogát az árokparton. Talán igaz is volt…

Vizi Mihály – a középső – és egyben legbarátságosabb – Vizi-testvér. High Wycombe-ban ismerkedtünk meg 1958 nyarán, miután magam is Dél-Angliába költöztem Chesterfield-ből, s a vidám természetű Miskával hamarosan jó barátságba kerültem. Együtt dolgoztunk a Long & Hambly gumigyárban, ahol én redős cipőtalp-lapokat préseltem, Miska pedig mosógépek gumihengereit (ilyen is volt akkoriban!) készítette gumit forrasztva az acéltengelyek köré. Sörözni is együtt jártunk a Wycombe-i régi városháza melletti ‘Falcon’ [Sólyom] pub-ba, ahol mindíg jó volt a társaság, nem mint a ‘Bull’ [Bika], avagy Red Cross Knight [Szent György Lovag] kocsmák verekedésre hajlamos légköre. Miska jól tudott főzni, Kent Street-i otthonukban is többnyire ő volt a szakács, s Emma-Fleur leányunk Lewknor-i iskolája udvarán is Miska főzte bográcsban a gulyást, midőn hat boldog ott töltött iskolaév után búcsúestet rendeztünk a faluban. Miska az egyetlen ’56-os magyar, akivel tart a kapcsolat - igaz, gyakran a telefonhívás mostanában már rossz hír hordozója. Hallotad? – ez beteg, azt kórházba vitték, legutóbb Jóska bátyja halálát tudatta. Miska hétfőnként még most is hűségesen a Falcon-ba jár, ott issza meg a heti korsó sörét, többnyire egyedül, elfogytak-elköltöztek a magyar barátok – legtöbbje már a temetőbe. Igazi jó barát.

Vígh Boglárka – Nagyszalonta szülöttje, Feiszt Gyuri barátom távoli rokonságából. Temesvári 2003-as látogatásunk idegenvezetőjeként ismertem meg, melyre oly alaposan készült fel az akkor ottani egyetemre járó kisasszony, hogy miután fél napos városnéző túra alatt minden épületnek legaprólékosabb részletességgel elmagyarázta építési stílusát, építési idejét és tervező mérnökét, még lelkesen megkérdezte “szeretnének-e még valamit látni?” – mire belőlem a “nagyon köszönjük, ez kitünő séta volt” – helyett fáradtságomban az “Isten őrizz!” fakadt ki teljes őszinteséggel. Pedig Boglárkának akkoriban egyéb gondjai is voltak a tanulás és a városnézés mellett. Raul barátja ugyanis megtudván, hogy szíve választottja két hapsit fog kísérgetni a városban, maga is ellenőrző járatot tartott. Boglárka azonban lefülelte a titkos leselkedőt és szigorú dorgálásban részesítette a fiút, akit természetesen megsajnáltam. Kár volt! Egyrészt azért, mivel másnap reggel kéz-a-kézben jelentek meg az egyetem aulájában, másrészt pedig azon okból, hogy azóta már talán a VI. Raul hódolóját cserélte le Boglárka az azóta eltelt tizenkét esztendő folyamán. Ezalatt az idő alatt azonban sok más esemény is történt. Két előadást (2005 május 17, 2006 május 18) is szervezett részünkre Nagyszalontán, majd átköltözött Magyarországra és sikeres informatikus lett. Magyar állampolgársága megszerzése után boldogan írta “Laci bácsim, végre hosszú ‘í’-vel írhatom a nevemet!” Nagy örömömre 2008 márciusában rászánta magát egy angliai vizitre, mely alkalomból nagyon kedves napokat töltöttünk együtt. Londonban a nyíló nárciszok, Oxfordban pedig a Bodleian Library alapítója tiszteletére tartott évenkénti díszebéden való részvétel voltak ‘Bogi’ feledhetetlen élményei. Nekem is – többek között. Kedves barát és aranyos ismerős.

Vlad, Mariana – a Román Tudományos Akadémia nagyszebeni tagozata munkatársa, aki 2010 április 6-án Magyarország és Erdély térképeiről az intézményen belül, angol nyelven tartott előadásomat megszervezte. Ismerettségünk Alexandru Avram barátunk révén alakult ki, midőn Vlad asszony doktori disszertációjára készülve Lázár deák 1528-ban kiadott térképe fontosságáról kívánt konzultálni velem nagyszebeni utazásunk alkalmával két évvel az előadásunk előtt. Mariana azóta is kapcsolatban áll úgy velem, mint nagyszebeni kedves ismerősömmel, Wilhelem Zita asszonnyal, akivel az előadásom kapcsán ismerkedett meg.

Vofkori László, prof. – egyetemi előadótanár (docens), erdélyi magyar földrajzi és helytörténeti kutató, a földrajztudomány doktora. Nevét már kétkötetes Székelyföld útikönyve megjelenése-kor (1998) ismertem, ám személyesen csak 2007 május 17-én találkoztunk, amikor Hantz András professzor közvetítésével, saját óráját átadva, meghívott vendégelőadónak a csíkszeredai ‘Sapientia’ Erdélyi Magyar Tudományegyetem gazdaságtudományi tanszékére, ahol diákjainak Magyarország és Erdély térképtörténetét ismertettem. A következő évi erdélyi utunk alkalmával megrendülten értesültem hirtelen, 2008 március 17-én bekövetkezett haláláról. Mindössze 64 évet élt, de fentebb említett monumentális Székelyföld útikönyve, mely Orbán Balázs óta először ismerteti részletesen a Székelyföldet, méltó emléket állít munkásságának.

Voloncs Gábor – bélyeggyűjtő, bélyegkereskedő, filtatéliai szakértő – a MABÉOSZ [Magyar Bélyeggyűtők Országos Szövetsége] és a MAFITT [Magyar Filatéliai Tudományos Társaság] tisztségviselő tagja. Sok kellemes ‘bélyeges’ és baráti beszélgetés fűz hozzá és családjához. Ifjúsága egy részét Gábor is Csermajorban töltötte – ‘damn small World’ = rohadt egy kis világ – de mint mondotta reakciós [anti-kommunista] családi háttere miatt kirúgták az Tejipari Szakiskolából. Csodálkoztam is rajta, hiszen úgy tudtam oda csak a száműzöttek juthattak be.

Vörösné, Varga Piroska – és lám Csermajor ismét megjelent! Ugyanis a kedves tanárnő jóvoltából kellemes emlékeim is maradtak a 2011-ben tett csermajori látogatásomról és feltehetően neki köszönhető az is, hogy Memoiromnak Csermajorra vonatkozó részletei felkerültek az iskola honlapjára http://users.atw.hu/csermajor/emlekkepek/index.html Köszönetem érte kedves Piroska!

Wallis, Helen – a British Library Térképtára első női vezetője 1967-től. Kezdeti térképtörténeti kutatásaim szíves segítője volt a British Museum épületében lévő térképtárban, majd később saját Királyi Földrajzi Társasági tagságom egyik ajánlója. Sajnos már nincsen az élők sorában, 1995 február 7-én hunyt el az oxfordi St. Hugh’s College alumnusa.

Walter, Ben & Mary – kedves Morris-táncos házaspár, akik 1988-ban tagjai voltak a Towersey Morris Men angol tánccsoportnak, akik első ízben utaztak el Magyarországra, hogy részt vegyenek a sárvári Folklór Fesztiválon, hogy majd utána huszonöt éven át hűséges látogatói legyenek a fesztiválnak, valamint Sárvár városának. A Chiltern-dombok hátán meghúzódó, 19. században épült házukban a nemzeti-szinű zászló állandóan ki van téve, nemcsak ha magyar vendégeket várnak – és várják is őket rendszeresen, finom ebéddel és magyar pálinkával. Igazi, őszinte jó barátok, akikről bővebben a Memoir ‘Művészet’ fejezete 2. részében írtam.

Watson, Johnnie – kollégám volt mint nagybani eladó az 1960-as években a Princes Risborough Poultry Packers baromfifeldolgozó és forgalmazó vállalatnál.

Webb, Caron – tornászlány a ‘Dorians Gymnastics Club elit csapatában. Kedves és jó tehetséggel rendelkező tornász volt, ám hiányzott belőle a magabiztonság és az a bizonyos mértékű arrogancia, mellyel meg tudta volna védeni magát egyik edzője megfélemlítéseitől. Korán elveszítette édesapját, özvegy édesanyja nevelte – így családi élete sem kárpótolhatta emiatt. Éppen ezért különös örömnek tűnt egy lengyel származású angol katonatiszttel kötött házassága, ám az sem bizonyult szerencsésnek. Közben tanítónői oklevelet szerzett, majd ismét férjhez ment – ezúttal sikeresebb a kapcsolat és boldog házasságukból egy fiúgyermek született.

Wedlock, Clive – rendőr, több magyar au-pair (Juhász Kati, Klosz Móni, Holló Márta, Szabó Erika) volt nála Chinnorban. Clive [ejtsd Klájv] Szabó Erikával házasságra is lépett, melyről az ő neve alatt írtam és így itt nem ismétlem annak sikertelen kimenetelét. Mindenesetre érdekes egyéniség, aki neve ellenére [Wedlock = házasság] – vagy éppen azért – immáron negyedik házasságában él.

Weisz Szidónia – könyvtáros, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár – közismert nevén Teleki Téka – heraldikus történész munkatársa, 2008 május 7-én, Gernyeszeg (Erdély) református templomában megtartott előadásaink szervezője. Ez alkalommal ismertem meg családját, szüleit és nagyszüleit. Az idős, nyolcvan feletti nagyszülők a takaros kertes ház hátulsó részében laktak, első találkozásunkkor is kedvesen fogadtak, érződött rajtuk az öröm és szeretet. Rövidre szabott vizitem alatt kávéval kináltak és mesélték el – zsidók lévén – meghurcoltatásuk szomorú történetét. Lerítt róluk, hogy marasztalnának, lenne mondandójuk.

Werrell, Les & Anne – a Chinnor-i (Oxford grófság) vegyeskereskedés tulajdonosai az 1980-as években. Üzletüket egyszer ki is rabolták, ám a rendőrség “fülest” [értesítést] kapott a dologról és így tetten is érték a fosztogatókat. A rablók hátulról hatoltak be az épületbe és a gazos-bokros elvadult kerten át hordták ki a lopott árut a holdfényes éjszakában A jelöletlen autóban éberen figyelő rendőrök szépen megvárták, ameddig kosarakba rakva a cigarettát, az italokat telehordták a furgont, csak miután indulni akartak ugrottak elő és tartóztatták le őket. Állítólag az egyik tolvaj rettenetesen szidta a rendőrök “kurva anyját” – de nem azért mert elkapták, hanem mivel megvárták, hogy tele rakják a kocsit és hiába gürcölt. Anne belga volt, kissé fracia kiejtéssel beszélt. Les [ejtsd Lez] angol, dédapja oxfordi lócsiszár volt a 19. század derekán, akinek történetét kutatta, még Brüsszelbe költözésük után is.

Wackett, Steven – kedves szomszédaink Chinnor-ban (Oxford grófság) a Beech Road 26 szám alatti házban (a mi házunk Beech Road 28 volt), melyet Peter és Shirley O’Neill barátainktól vásároltak meg. A fiatal pár nagy lelkesedéssel látott neki a ház teljes felújításának, mely annál fogva még csodálatosabb volt, mivel Steve [ejtsd Sztív] bal karja egy ifjúkori motorkerékpáros baleset következtében teljesen lebénult. Ennek ellenére mindent maga csinált, hihetetlen precizitással és türelemmel varázsolva újjá nemcsak magát a ház lakórészét, hanem még a garázst is, melyben kedvenc veterán autóját tartotta. Nagy Chelsea drukker volt – a mi tetőnkön ólálkodó-sütkérező macskája is kedvenc csapata nevét viselte.

White, Fiona – a Lightfoots Solicitors ügyvédi iroda (Thame, Oxford grófság) ingatlanközvetítő részlegének mindíg kedves és előzékeny munkatársa.

Wibrew, Leslie – a Sun Life of Canada biztosótó társaság ügynöke. Kedves úriember, aki életbiztosításomhoz kötött házvásárlási kölcsönünk ügyeit intézte, melyet 1965 februárjában, ágyban fekvő betegen írtam alá. Az áldott emlékű Leslie Wibrew, a biztosító társaság képviselője, volt a tanúm, hogy jó egészségnek örvendek. Hosszantartó barátságunknak 2006 decemberében bekövetkezett halála vetett véget.

Widerkomm Ervin – grafikus, bélyegtervező és könyv-illusztrátor. Az 1941 május 11-én, Újvidéken született művészhez hosszú évek barátsága fűz, melynek folyamán gyakorta küldött részemre címzett és az általa tervezett bélyeggel bérmentesített levelet, vagy levelezőlapot – sőt negylelkű baráti gesztusként a tapolcai vizimalmot ábrázoló bélyeg terveit az első vázlattól annak végleges rajzán keresztül a kivitelezett bélyeg postai használatáig. Barátságunk emlékére ebből fogom összeállítani a “From Sketch to Stamp” [Skicctől a bélyegig] tablót a Hungarian Philatelic Society of Great Britain 50 éves jubíleuma alkalmából megrendezendő kiállításon a Royal Philatelic Society [Királyi Filatéliai Társaság] londoni székházában. Ugyancsak Ervinnek kedves ajándéka volt az a Jolanda leányom részére tervezett ‘ex-libris’, melyet Memoir-om ‘Filatélia’ fejezetében illusztráltam.

Wilhelem, Zita – nagyszebeni kedves ismerős, Frink Anikó nagybányai barátunk nővére. A marosvásárhelyi művészeti líceumban végzett, ahol Hunyadi László volt a mestere. Textil-tervezőként dolgozott, de csodás miniatűr munkái vannak. Nagyszebenben él, de szíve Marosvásárhelyhez és Nagybányához húzza. Velem együtt a nagybányai festőiskola imádója.

Williams, David – a Hungarian Philatelic Society of Great Britain tagja és ‘hosszúlejáratú’ tisztségviselője, a magyar bélyegek lekes gyűjtője, a magyar filatélia szakavatott támogatója.

Williams, Jack – atomkutató fizikus, postgraduális évfolyamtársam az Oxfordi Egyetem Helytörténeti Tanszéke 1984-1987 kurzusán, ahol jó intra-, valamint extra-mural barátság alakult ki közöttünk. St. Johns Street-i lakásuk a Rewley House – később Kellogg College – közelében volt, ahol felesége művészi kerámiával foglalkozott, s ahol több alkalommal is voltunk feleségemmel a vendégeik.

Wilson, Harold – munkáspárti politikus, Nagy Britannia miniszterelnöke 1964 – 1970 és 1974 – 1976 között. A velem való találkozása hivatalának második periódusára esett a Baynton-Williams Mayfair-i antik térkép-galéria üzletében tartott fogadáson. Harold Wilson ugyan nem gyűjtött se térképet, se metszetet mint azt elődje, Sir Edward Heath (akivel szintén itt, de nem egyidőben találkoztam), viszont égő pipáját zakója zsebébe téve élvezettel fogyasztotta a Cheddar darabkákat, miközben nekem bevallotta, hogy nagy kedvence az a sajt. “Please, do help yourself” –ajánlottam nagylelkűen más portékáját (Roger Baynton-Williams galéria-tulajdonos a barátom volt – tehát ha meg is hallotta, nem vette rossz néven).

Winkler Gyula – közgazdász, politikus, magyar képviselő a bukaresti román parlamentben, 2004 és 2007 között Gazdasági és Kereskedelmi Minisztérium megbízott minisztere az RMDSZ [Romániai Magyar Demokrata Szövetség] színeiben, majd 2007 augusztusa és decembere között hírközlési és informatikai miniszter. 2007-től európai parlamenti képviselő. Vajdahunyadi kötődése révén (ott született) a városban találkoztunk 2006-os előadásunk alkalmával, majd legutóbb Déván 2012-ben az ottani Magyar Napok alkalmával. Kedves és barátságos, akivel mindíg öröm találkozni.

Withers, David – angol asztalitenisz játékos, a Mercury csapatának megszevezője. Az 1950-es évek végén alakult egyesület csapata egymás után nyerte a bajnokságokat és avandzsált felfelé a megyei ranglétrán. Vegyes társaság volt, a csapatot Withers, a vöröshajú angol, Puksis, a már kopaszodó litván, és két magyar Szasza (Szabóki László) barátom és jómagam alkottuk. 1959-ben, West Wycombe-ban tartott esküvőjére Szaszával együtt engem is meghívott, szépen részt is vettünk a templomi ceremónián, de a lakodalomról lemaradtunk, ugynis senki sem mondta, hogy oda is hivatalosak voltunk. Valahányszor arrafelé járok, még most is eszembe jut akkori naívitásunk – és a lakoma, melyről lemaradtunk.

Witt, Catherine – a Lightfoots Solicitors nagyon csinos, ingatlanokat forgalmazó részlegének menedzsere – Monica Havers, a szintén a cégnél praktizáló ügyvédasszony testvérhúga. Kedves, ám kissé elvont és nem annyira közlékeny, mint nővére – a szépség óvatossága vajon?

Wordsworth, Charles – tanító a Chinnori St. Andrews, majd Emma-Fleur tanítója a Lewkor-i iskolában. A nagy angol poéta, William Wordsworth rokonságából származó kedves fiatalember, a Westminster School formalitása – ahol a diákot soha nem a keresztnevén, hanem mindig csak a családnevén szólították – után átesve a ló tulsó oldalára ‘Charlie’ volt tanulóknak és kollégáknak egyaránt. Az Oxford melleti Warborough-ból [ejtsd Wórboro] – ahol édesanyjával a falu zöldjére néző kis kastelyban laktak – motorkerékpárral járt tanítani az iskolába, és annak kormányára támasztva hozta el egy alkalommal az 1980-as években barna papírba csomagolva L. S. Lowry több százezer fontot érő festményét, mely egy képünk helyére akasztva díszitette 20 percig Chinnor-i házunk falát. Fel is írtam ezen nevezetes eseményt a kép alá, de azóta már bizonyára lemeszelték. Később azután nekem is lett egy Lowry-m! 2004-ben születésnapi ajándékként Jolanda és Elizabeth vásároltak részemre egy Lowry képet. Nem igazit, reprodukciót – de ennek felbecsülhetetlen az értéke!

Wragg, Mike – ügyvéd a Lightfoots Solicitors Thame-i irodájában, aki 2013 tavaszán Elizabeth leányunk londoni házcseréjének hivatalos ügyeit bonyolította le kedvezményes áron – ami nem utolsó szempont egy egyébként is költséges tranzakciónál.

Wright, Gill – vezető-ügyvéd a Lightfoots Solicitors Thame-i irodájában, aki a válóperek bonyoltabbnál bonyolultabb, sokszor évekig is elhúzódó ügyeit intézi.

Zaborowski, Jan – lengyel, de magyar bélyegeket gyűjtő filatelista – az 1970-es és 1980-as években Budapesten több alkalommal is találkoztunk.

Zadelhoff, Camille van – holland fotóművész az Oxfordi Egyetem Ruskin School of Drawing and Fine Art tanszékén, aki 2012 tavaszán Oxfordnak fő-utcáján, a High Street-en elém állva teljesen váratlanul állított meg és invitált be az Examination School épületébe. Éppen jótékonysági kiállításuk volt, melyet megnézni se kedvem, se időm nem volt – ám esdeklő szemeinek nem tudtam ellenállni. Valójában nem bántam meg, hiszen akárki ide nem juthat be postgraduális képzésre, előtte már bizonyítani kellett. Kiderült, hogy Camille egy óriási fénykép-projekten dolgozik, melyben a különböző foglalkozású, életkorú és nemzetiségű 21. századi emberek és asszonyok portréit dokumentája, s mely a www.peopleofthe21stcentury.com honlapon érhető el. Állítólag érdekes arcom van (ezt már többen is mondták – nem jó, nem rossz, csak érdekes) és szeretne rólam is portrét készíteni – majd. A ‘majd’ azon év november 24-én érkezett el, amikor az ‘Eastgate Hotel’ bárjában – esküszöm – többszáz felvételt készitett rólam (a személyzet biztos valaki nagyon fontos embernek képzelhetett) beszélgetés közben. Azóta Camille már elbúcsúzott tőlem is, Oxfordtól is, de képem valóban megtalálható a fenti honlap ‘Archive/The Older Generation’ (aha – innen az “érdekes arc”!) oldalán.

Zalavári Anikó – a KSI [Központi Sport Iskola] tornásza akit Ziszisz Tanaszisz edzője, az én kedves ‘Tani’ barátom, ajánlott oltalmam alá, midőn Anikó Angliába jött au-pair-nek.

Zanati Ferenc – Ikervári fiú volt, aki a Sárvári Vajüzemben dolgozott, miközben a Sárvár megyei osztályú csapatában futballozott. Jó munkaerő volt, szerettem vele együtt dolgozni, és jó játékos is volt, ezért pedig a Szombathelyi Haladás szerette volna vele erősíteni a csapatát. Nagy dilémájában (mert ugye, egy teenager-kort alig elhagyott fiatalembernek ez nehéz döntés), hogy mitévő legyen, elhagyja-e Sárvárt, az ismerős tájat, a környezetet, a munkahelyet, a klub-ot? Tanácsért hozzám fordult, pedig egyidősek voltunk – gondolom művezetői mivoltom miatt gondolta számíhat rám bölcs döntés reményében. Sajnos azonban a jövőbe senki se láthat, viszont a tanácsot, mit adtam, a mai napig is érvényesnek tartom: “meg kell próbálni!” Persze az esély, hogy nem fog sikerülni, benne van a ‘pakli’-ban. Tele van a világ – és az én ‘hócipőm’ is – az olyan emberekkel, akik csak sóhajtoznak, de semmit nem kezdeményeznek. Várják a sültgalambot, ami persze nem jön, utána pedig irrigykeznek és acsarkodnak. Zanati Feri megpróbálta, nem tudom sikerült-e neki vagy sem – de legalább elmondhatta “megpróbáltam!”

Zarovnyi Ferenc és Manci – áldott emlékű, aranyszivű házaspár. Fránci bácsit a németek (vagy az oroszok) kergették el lengyel hazájából, a sárvári gyűjtőtaborban kötött ki több ezer honfitársával egyetemben. A volt selyemgyár épületeiből kialakított táborból azonban – hála az örök lengyel-magyar barátságnak – a lágerlakók azonban szabadon járhattak ki és be, volt aki gazdához szegődött, volt aki messzebb vándorolt, Fránci bácsi megnősült és suszter-műhelyt nyitott Sárvár ‘Sársziget’ – de a helyi emberek által csak ‘Sári’-nak emlegetett, földszintes házakkal szegélyezett fő-utcájában, annak a templomnak az árnyákában, melynek sírkertjében a krónikák szerint Tinódi Lantos Sebestyén is nyugszik. Fránci bácsi azonban nemcsak cipész, hanem ezermester is volt. Maga készítette fürészpor-kályhálya ontotta a télen a meleget, tyúkjai arany-tojást tojtak (legalábbis olyan keletjük volt, mintha színaranyból lett volna minden darabja), disznói pedig a legfinomabb sonkát és szalonnát adták. 1967 telén, amikor már második alkalommal voltunk ‘otthon’, Fránci bácsi kijelentette, disznót vág a tiszteletünkre. És vágott is! Reggel 7-kor, mire odaértünk, szerencsére már meg volt perzselve a szegény állatt és a bontófán lógott, mert ilyet az én angol feleségem még sohasem látott, Manci néni pedig hamarosan készitette a finom disznótóros reggelit amit a fürészporos kályha melegénél fogyaszottunk el. Szegény Manci néni pedig nagyon kinlódott a ‘cukrával’, ami rettenetesen ingadozott és sokszor egyik eszméletlen állapotból a másikba esett. Egyszer aztán csak özvegyen maradt szegény Franci bácsi… Talán két évre rá bátorságot vett és megkérte özvegy édesanyám kezét. Szép tisztességesen, ünneplőbe öltözötten. Virággal a kezében csöngetett, majd sapkáját levéve mondta el kérdését. A válasz azonban nemleges volt. Fájhatott neki, ám sohasem mutatta. Két fiuk volt Feri és Lacika. Eltérő természetűek, ám mindketten jóravaló kedves emberek. Szülőhöz hasonlítani gyermeket pedig nem becsületes dolog.

Zergi, Nellie – angol asszony, akinek biatorbágyi magyar férje volt. Az ember hallgatag, az feleség kedves és nyitott természetű. Chinnor-i házuk falán tábla hirdette nagy betűkkel a nevet: OTTHON. Később, amikor a szomszédos Towersey faluba költöztek, a tábla ís költözött velük.

Ziszisz Tanaszisz – tornász, mérnök (erősáram-automatika), tornaedző. A KSI-ben [Központi Sport Iskola] kezdett tornázni, ifjúsági bajnok gyűrűn, majd a felnőtt válogatott tagja. Edzői pályafutását 1976-ban a Budapesti Spartacus-nál kezte, 1989-től pedig a KSI női torna szakosztály vezető edzője. Mint mesteredző az Atlantai (1996) és az Athéni (2004) olimpián a magyar válogatottal vett részt. Sok magyar bajnok női tornász került ki a kezei alól, saját leánya, Fédra Tanaszisz is kiváló tornász volt. Nagy öröm volt, hogy amikor a KSI tornászai 1999-ben Angliában két csapatnál (Lynx Gymnastics Club, Aylesbury és Heathrow Gymnastics, London) szerepeltek, ‘Tani’ (mert mindenki csak így, vagy ‘Tani bácsi’-ként szólítja) Maráczi Márta edzőtársa és Hazsik Endre igazgató kíséretében Oxfordba is ellátogatott, s vendégül láthattam újonnan vásárolt, ám 1876-ban épült 3 Oxford Military College lakásunkban. Legutóbb 2014 januárjában, a KSI edzėsén találkoztunk, az internetet szörfözve pedig Csisztu Zsuzsa vele készített – és Tani 60. születésnapját ünneplő – televíziós interjún láttam a mindig nyugodt és kedves úriembert, akit öröm, hogy barátomnak tudhatok.

Zsemlye Anikó – az 1990-es évek végén tanult Oxfordban a csallóközi Felsőpatony (Felvidék, Szlovákia) faluból - az Oxfordi Egyetem keretein belül működő Hungarian Society heti találkozói alkalmával ismerkedtünk meg. Oxfordi tanulmányai végeztével megszakadt a kapcsolatunk, ám most (2014 március) Memoir-om írása közben – puszta kiváncsiságból, hogy vajon miként alakulhatott a sorsa - sikerült megtalálni. Édesanyja, Borbála mondta a telefonba, hogy férjhez ment és Angliában, Londonhoz közel, él a családjával. Azt, hogy két kislányuk van, már Anikó írta meg – és az is lehet, hogy több mint tíz év után ismét találkozunk. Elvégre London nincsen olyan messze Oxfordtól, mint Oxford Felsőpatonytól…

Zsigmond Attila – Fugyi (Erdély, község Nagyvárad mellett) református lelkésze, Fugyivásárhely-en, 2011 április 6-án tartott előadásunk társ- szervezője (Visky Istánnal). Ottani fellépésünket valójában Gúdor Botond gyulafehérvári esperes barátunknak köszönhettük, aki egyúttal azt a feladatot rótta ki rám, hogy közöljem Attilával: éppen ideje lenne, hogy megnősüljön és elvegye feleségül Bezgédi Ildikó barátnőjét. Feladat azon nyomban teljesítve, az esperesi utasítás végrehajtása azonban azóta is várat magára. Nem hiába szokta mondogatni Papp Lipótné jánosházai öreganyám, hogy “kemén-nyakú kálomisták!”.

Zsigmondy Endre & Erzsébet – Ildikó húgomék második szomszédja Zuglóban, a Bonyhádi úton. Az én kedves Bandi barátom katonatiszti családból származott, édesapja Zsigmondy István őrnagy, nagybátyja, Zsigmondy László pedig Magyar Érdemrend kardokkal ékesített lovagkeresztjével kitüntetett vezérkari ezredes volt vitéz nagybányai Horthy Miklós hadseregében. Az őrnagy 1937-ben született Endre fiára is a katonai pálya várt, ám Rákosi Mátyás kommunista hatalma nem adott erre lehetőséget, helyette beállt dunai matróznak. Bandit és Erzsi ‘Böbe’ feleségét én már nyugdíjas korukban ismertem meg és töltöttem kellemes órákat kedves baráti társaságukban.

Zsirai Adrienn – volt soproni válogatott tornász, most a szombathelyi Markusovszky Kórház gyermekorvosa. Többszörös magyar bajnok (gerenda), mesterfokú országos bajnok, a vilagbajnoki csapat tagja. A Debreceni Orvosi Egyetem 2007/2008-ban ‘Kiváló Sportoló’ rektori kitütetésben részesette. Talán egyszer sikerül még találkoznunk Szombathelyen…

Zsirai István – osztálytársam a Szombathelyi Közgazdasági Technikum dolgozó tagozatán. 1953-ban érettségiztünk, azóta nem láttuk egymást. Legutóbb Purgai Karcsi osztálytársunk (azóta már nem él) említette, hogy dupla csipő-protézissel operálták. Vajon él-e még?

X, Y … – mindazon barátokra és ismerősökre emlékezve, akik véletlenül – de semmi esetre sem szándékosan – kimaradtak a közel ezer nevet tartalmazó felsorolásból.