MUNKAHELYEK BŐSÉGBEN, MUNKABÉR ÍNSÉGBEN

Hadd kezdjem egy velem készült interjú nyomán megjelent cikkel, mely Balázs István tollából jelent meg "Egy boldog ember Chinnorban" cím alatt a Magyar hirek hasábjain még a 90-es évek elején:

"Tűzszerész és zongoraművész, szerves vegyész és zálogházi becsűs - efféle "jópofaságok" ugrottak be először Gróf László élete sorát hallgatva. […] Ám ahogy fűzte a szót, s figyeltem tekintetét, melyben folyvást ott bujkált egy csipetnyi mosoly, hamarosan föl kellett adjam e felületes közelítést…" majd így folytatta: "Chinnor kis falu Oxford mellett. Itt él Gróf László (nevét Angliába kerülése után harmincnégy évvel is csökönyösen "ó"-val írja)" - s itt egy jó nagyot ugorva a cikkben - [aki] "Angliába érkezve szakácsként kezdte - ott beszélni nem kellett, csak főzni - azután bányásznak állt, nem sokkal rá robbantómester lett egy chesterfieldi külszini fejtésen. Miután a bánya bezárt, Dél-Angliába költözött, s először egy bútorgyárba szegődött el. Ezután következett az első állás, ahol már beszélni kellett. Ügynöke lett ugyanis egy fagylalt-nagykereskedőnek. Miután az is becsukott - ne évtizedeket, csak néhány esztendőt képzeljenek el az események mögé -, egy baromfi-nagykereskedelmi céghez pártolt, ugyancsak mint ügynök, eladó."

Tehát ennyit bevezetőnek - s, bár valójában sem zongoraművész, sem pedig szerves vegyész, zálogházi becsűs meg végképp nem voltam, de azért maradt ki a listából még néhány adat... Vegyük tehát csak sorba:

Szakácsként Alfretonban

Angliába érkezésem óta talán még egy hónap sem telt el, amikor a szakácskodás lehetősége kínálta fel magát Farkas Feri barátom révén, aki mint tolmács benfentes volt az ilyen dolgokban. "Főzni" elég fiatalon, 12 évesen tanultam meg, amikor 1945 augusztusában Sárváron rajtam kívül az egész család kórházba került. Édesapámat sérvvel, Marika nővéremet vakbélgyulladással műtötték, Édesanyám pedig akkor adott életet legkisebb húgomnak, aki nagy nemzeti ünnepünkön, István király napján látta meg a napvilágot, s ezért az Ildikó mellé a Stefánia nevet is megkapta. Való tény, hogy azidőben vagy tejbegrízt főztem, vagy pedig palacsintát sütöttem, de hát valahol el kellett kezdeni… Sőt, most sem valami előkelő szállodában, hanem az alfretoni miner's hostel munkásszállásának a konyhájában voltam szakács. Reggelire 350 sült tükörtojás, kétszer annyi sonka - estebédre angol ételek, pénteki napon fish & chips. Egyszer azért sikerült rábeszélni a főszakácsot, hogy pörkölt legyen a vacsora, ami annyira megnyerte a tetszését, hogy attól kezdve a pörkölt is bekerült a heti étlapba. Fizetésem nem volt mondható királyinak, de még csak grófinak sem, ám a heti £7 10s plusz teljes ellátás nagyot lendített anyagi helyzetemen, és természetesen a szakács nem éhezik. Ráadásul itt kóstoltam meg először az angol szerelem mézes tejét is egy feketehajú csinos asszony kebléből… Ezen kellemes állapotnak - és egyben szakácskodásomnak is - az egész magyar menekült társaság Kingston-upon-Hull kikötő-városába történt áthelyezése vetett véget.

Öntődei segédmunkás

Mint egy korábbi fejezetben említettem volt, Hull városa nem igazán nyerte el tetszésemet, mondhatnám ellenszenves volt az első pillanatól kezdve. Így aztán New Tuptonba visszautazva néhány napig munka nélkül - de nem munkanélküli - voltam. Farkas Feri, aki immáron házigazdám szerepét is betöltötte, egy napon azzal a hírrel jött haza, hogy talált részemre munkát egy közeli öntődében. Persze fogalmam sem volt, nemhogy értettem volna az öntődei munkához, de kecsegtetőbb alkalom hiányában gondoltam megpróbálom! Első dolgom az öntő-formák homokkal való megtöltése volt, közvetlenül utána pedig megtanultam angolul (is) káromkodni. Ha netán valaki pedig csodálkozna ezen viselkedésemen, menjen el maga is öntődébe - ajánlom melegen, illetve nem is melegen, hanem olyan forrón, mint ott a folyékony vas szikrái röpködtek a nyakunkba. 'Ejnye-bejnye' nem az első ami az ember eszébe jut ilyenkor - ám megjegyzem, hogy az angolok káromkodása meg se közelíti a jó magyar cifrát! Talán jó példa erre Stephen Fry szinész (akinek felvidéki magyar asszony volt az édesanyja) esete: utazási program keretében Mexikóból küldött tudósítást a BBC televízió adásában és megrőkönyödve jegyezte meg a helybeli lakósok rettenetesen rossz szokását, hogy mérgükben mindíg - és itt bocsánatot kért - a "********" emlegetik. Mire az én feleségem csendesen megjegyezte: "Ez? Ez annyira rossz? A magyaroknál még az istennek is van!" Nem tudom hol hallhatta… Öntődei karrierem azonban nem sokáig tartott - talán még egy hétig sem. Feri barátom örömmel újságolta, hogy van munkahely a külszíni szénbányában ahol ő is dolgozik.

Bányászként a szabad ég alatt

Őszintén bevallom fogalmam sem volt mire vállalkoztam, de a fizetés jónak igérkezett - és a folyékony vas sem spriccelt a nyakamba. Ferivel együtt jártunk dolgozni, a szénfejtésen is együtt dolgoztunk ketten magyarok az angol és ír bányászok társaságban. Közvetlen főnökünk, 'Mick' is ír volt - igaz az íreket általában csak 'Mick'-nek, a skótokat pedig 'Mack'-nak szólították, ha az volt a nevük, ha nem. A kantin - egyetlen menedékünk az időjárás viszontagságai elől - egy fabódé volt az iroda-bódé szomszédságában. Rossz idő esetén itt ettük meg hazulról hozott elemózsiánkat, de tojás- és sonkasütésre is volt lehetőség, ha erre valakinek egyáltalán kedve támadt a szerte-szét hajigált sáros gumicsizmák és a bódé falába ütött szeg-fogasokon lógó viaszkabátok illata társaságában. Ezért aztán legtöbbször az 'Isten szabad ege' alatt fogyasztottuk el otthon csomagolt szendvicseinket, sőt a délelőtti és délutáni teát is utánunk hozták tejesüvegekbe töltve. Miért tejesüvegekben? Mert ugyebár nem sok maradt volna a teáscsésze aljában, mire a zötyögős talajon hozzánk ér a kis dömper vödrében. Természetesen 'angol' tejes-tea volt, melynek rettenetesen rossz ízt adott a tejesüveg, s mely csupán arra volt jó, hogy szánkból kiöblögessük a bánya porát.

A Robert McAlpine (ejtsd: Mákalpájn) cég által működtetett bánya a Chesterfield közelében lévő Sutton Springs kis település határában volt, terjedelme talán 20 hektárnyi lehetett. A korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területet a farmertől bérelte a cég és a termőföld gondos eltávolítása és a bánya peremén való tárolása után egy úgynevezett 'lépkedő exkavátor' szedte-kaparta a talajt a fejtés két oldalán kupacba tornyosítva. Hatalmas, drótkötélen lógó és láncokkal működtetett vödrébe egy kisebb autó is belefért volna.

Lépkedő exkavátor a Sutton Springs-i külszini fejtésen

A két méter vastag, két rétegben húzódó szén kb. 10 méter mélyen feküdt, melyet sziklatakaró préselt kitünő 'fekete gyémánttá' az évmilliók során. A sziklát robbantással aprították kisebb darabokra, a két réteg közötti talaj nagy részét lánctalpas kotróeke távolította el - s amit az hátrahagyott, azt pedig kézi erő lapátolta, takarította le a szénről. Itt dolgoztam én. Lapátolás közben egyik szememmel a visszaguruló kisebb-nagyobb szikladarabokat figyelve ugráltam lábtörés elkerülése végett, a másikkal pedig a mellettem zörgő-kattogó kotrógépre pislogva, hogy fejbe ne kólintson. Mert veszélyes foglalkozás a bányászat! Két nagyobb baleset is történt annak előtte - mindkettő halálos kimenetellel. Egyik vihar után történt, amikor a magasfeszültségű vezeték leszakadt, s melyen a hatalmas gumikerekű dömperek vígan kerekeztek át, ám a lánctalpas vezetőjének már nem volt ilyen szerencséje, mert szénné égett rajta. A másik pedig az egyik művezető fia halálát okozta, aki az akkor még kötelező katonai szolgálatról szabadságra érkezve felugrott az egyik kisebb kotrógépre és amit a szakadék szélén nem tudott megállítani. Kis híján egy harmadik is történt, melynek majdnem én lettem a szereplője. Télen, amikor kelendője volt a tüzelőnek, bőven volt alkalom a túlórázásra, s ilyenkor amikor délután 4 óra tájban már sötétedik, fényszóró mellett dolgoztunk a szénfejtésen. Magam a szokásos lapátolást végeztem, amikor egy óriási artikulátlan üvöltést hallottam a gépek zaja fölött. A szénkaparó vezetője volt, aki meglátta, hogy a kotrógép jön fel a szénréteg tetejére és éppen rám fog zuhanni hatalmas lapátjával. Az utolsó pillanatban ugrottam félre. Sajnos a vezető nevére már nem emlékszem, de szénporos arcát még most is látom. Álljon itt ez a pár sor örök hálám jeléül, hiszen neki köszönhetem további életemet.

Robbantó-mester lettem

Ezután talán nem is csoda, hogy biztonságosabb foglalkozás után nézelődtem. Nem is kellett messzire néznem, hiszen ezen a külszini fejtésen kerestek szakértőt a robbantó-mesteri állás betöltésére. Mint tüzérségnél szolgált térképész (és saját életét menteni igyekező lapátoló bányász), meg aztán annak idején a miskolci bányamérnöki karra is majdnem eljutottam, természetesen azonnal jelentkeztem - sikerrel! Ezzel aztán megkezdődött bányász életem vidám szakasza: kevesebb lett a munkám - és több lett a fizetésem. Ezentúl már nem is 'lennt a mélyben' dolgoztam, hanem ott, ahol messzire látott a szem. Munkám abból állott, hogy a fúrógépek - volt belőlük három is - által megfúrt, kb. 3 méter mély és 5 cm széles lukakba gyujtózsinóron gelignit robbanóanyagot eresztettem le, melyeket aztán a fúrásból eredő porral gondosan vissza kellett tömni (mert egyébként a robbantás ereje nem a sziklát zúzta volna szét, hanem jött volna fel a lyukon), hogy aztán gyutacsot kötve a gyujtózsinór végére elektromos árammal robbantsak. A használadó gelignit mennyisége a furat mélységétől függött és szigorúan meg volt határozva. Ennek ellenére a lépkedő exkavátor kezelője állandóan azon vinnyogott, hogy apróbbra kéne törni a sziklát, sőt - mivel akkor még dohányoztam - ezen okból egy-egy karton cigarettával is meg szokott ajándékozni. Meg is tehette, hiszen akkor az ő keresete legalább háromszor annyi volt, mint az én, nem is rossz fizetésem, meg aztán mindig is segíteni szoktam, melynek alapján dupla adag robbantószer jutott a lukakba. A szabálytalanság hatását még csak fokozta, hogy nem kívánván mindenegyes furathoz külön-külön lekecmeregni, utána meg eljátszani a hegymászót, három gyujtózsinort egybekötve robbantottam és okoztam boldogságot magamnak és 'lépkedő' kollégámnak is. Kivétel ezalól a nagy boldogság-hullám alól csupán a szomszéd farmer volt, akinek házát egyszer úgy megremegtettem, hogy tálasáról hullottak a bögrék és a tányérok…Igaz, néha magunk is húztuk a nyakunkat a fú;róbódék árnyékában, Mick, az ír főnök pedig szaladt messzire mint a nyúl, úgy félt a robbantástól. Pedig akkor még nem működött az IRA - vagy csak talán érezte, mint macska az esőt? Érdekes módon sem a gelignit mennyisége, sem pedig a gyutacsok száma nem volt ellenőrizve, maga az egész pedig egy kis vaslemezből készített kócerájban volt tárolva a terület sarkában, amit senki nem őrzött - igaz, lakat azért volt rajta. Napi 8 órás munkaidőm nagy részét naplopással töltöttem, de hát a felelősség kitöltötte egész lényemet a vele járó fizetés pedig a bukszámat. Sajnos azonban, mint egyszer mindennek, ennek is vége szakadt. A talaj alól a szén, lábunk alól pedig a talaj fogyott ki. Egy darabig azért még dolgoztunk, a külszini fejtés nyomait tüntettük el. Visszahordták a gépek a termőtalajt és az eredeti kontür alapján terítették el, magam pedig robbantás hiányában a terület peremére kerültem.

Szárazfalat rakó 'mester'

Ugyanis nemcsak a területet, hanem az azt övező szárazfalból épített kőkerítés hiányzó részeit, ahol eddig a kitermelt szenet szállító teherautók jártak ki és be, is gondosan vissza kellett rakni. Ehhez ugyan kedvem kevés, gyakorlatom pedig egyáltalan nem volt, de azért 'enni kell' - nekiláttam a munkának. Túl rossz munkát ennek ellenére nem végeztem, mert pár évvel később ifjú házasként feleségemmel felautóztunk Chesterfieldbe és egyúttal meglátogattuk a Sutton Spring-i bánya helyét is (tudtam én, hogy hová is kell vinni az új feleséget!) - még állt a magam építette 'Nagy Fal'…

A 'Nagy Fal' és a kődarab az általam rakott falból - most levélnehezék-emlék az íróasztalomon.

Kultúrmérnöki melós

Falrakó mesterségem azonban nem sokáig tartott. Helyette a McAlpine cég egy másik, kultúrmérnöki ágazatában kaptunk munkát. Akkor épült Chesterfield közelében a Wingeworth-i kokszoló gyár, mely Anglia, s talán egész Európa egyik legnagyobb és legmodernebb ilyen üzeme volt. A 98 hektárt, azaz kb 200 futball pálya nagyságú területet elfoglaló kokszoló komplexumban a szén 'szenesítésével' [carbonisation process] az évek folyamán több millió tonna füstmentes tüzelőanyagot állítottak elő, melléktermékként pedig háztartási és üzemi gázt, valamint benzolt, kátrányt és sósavat. Az itt termelt hatalmas mennyiségű koksz tárolásához kellett a gyárterület mintegy 10%-át, (kb. 20 futball pálya!) lebetonozni, melyhez először a zsaluzsást készítettük el, majd az acélrácsok behelyezése után a betonszállítók által hozott folyékony betont ledöngölni. Főnökünk itt már nem 'Mick', hanem 'Bill' - gondolom William lehetett a neve - volt, akit óriás termete miatt mindenki csak 'Big Bill' névvel illetett. Bill hatalmas ülepén a nadrág gyakorta szakadt szét és világlott ki alóla a hasonlóan hatalmas ***. A bakancsa se volt sokkal jobb állapotban, mindez azonban nem zavartatta - osztogatta a parancsot mint valami őrmester. Amikor már túl szellős volt a nadrág, azért néha-néha megbízott egy sofőrt, hogy hozzon újat a városból. A kérdésre, hogy "mekkora legyen", mindig "the bloody biggest" [a …. legnagyobb] volt a válasz. Történt azonban, hogy 'Big Bill' egyáltalán nem volt megelégedve a szintezéssel és morgott, hogy az egész egy "big ****" [nagy rakás ****]. Mondtam tudom is, látom is, de nem én szintezek. "Miért, értessz a szintezéshez?" - kerdezte. Erre most már nyugodtan felelhettem, hogy "természetesen". Nem sejtettem, hogy ezzel egycsapásra nyakamba varrja az egész terület szintezési feladatát és kirúgja az eddigi szintezőt. Ismét felfelé avanzsáltam.

Szintező szakember - a szakmában

Megkezdődött a "kicsit fel" vagy "kicsit le" integetések és utasítások korszaka. Szépen haladt a munka, Bill is meg volt elégedve, néha-néha még egy mosolyra is futotta az erejéből. Csupán az őszi köd és eső volt kissé kellemetlen. Majdnem minden nap bőrig ázottan kerekeztem haza, de Mrs. Nash chesterfieldi házában - ahol akkor laktam - már volt meleg vízzel teli fürdőkád és meleg vacsora az asztalon. Mint minden építkezésnek, ennek is vége lett egyszer - mehettünk egy másik helyre. Most olvasom az interneten (www.ceequal.com - The Avenue Remediation and Landscaping Project), hogy 1992-ben leállt a kokszgyártás és az elhagyatott, erősen környezet-szennyezett gyártelepet, ahol számos védett állat (búbos gőte, vízi pocok, denevér, borz, bíbic, jégmadár) telepedett meg, hőkezeléssel, biológiai folyamattal és talajmosással kármentesítik, a betont - az általunk építettett - pedig feltörik, összezúzzák. Az egész területet erdő telepítésével, nádasok kiképzésével és gyalogösvényes parkosítással adják vissza a természetnek.

Az elhagyatott gyártelep látképe (1992), a képen jól látható a koksztároló hatalmas beton tömbje

A gyártelep látképe parkosítás után (2011)

Betonkeverő

Most is betonoztunk, csak nem a szabadban, hanem egy gyártelep udvarán, ahol valami présgép alá kellett egy kb. 5 m³-es tömbhöz betont keverni - lapáttal. Hát nem volt leányálom! Hiába lapátoltunk mint az őrültek, nem volt elég gyors. Bill mérgelődött, hogy megköt a beton mire jön a másik adag, egyszer aztán azt mondta dühében, hogy mivel mi nem tudunk gyorsan dolgozni majd ő megmutatja - és ezzel felült a dömperre és sebesen elhajtott… Na, ezt jól megmutatta! De azért nem haragudtunk, helyesebben és egyszemélyben mondva nem haragudtam rá, hiszen csak a dolgát végezte mint 'foreman' [művezető, pallér].

Csákányozó

Ezek után, mint vándorcigányok, mentünk egyik munkából a másikba. Hol csatornázást, hol pöcegödröt ástunk. Ilyen alkalmakkor - ha a munka üteme úgy kívánta - a városi munkaközvetítő küldött munkanélküli munkásokat (többnyire 'lepattant' alkoholista alkalmazhatatlanokat), akik hétfőn abban a ruhában álltak munkába - és gödörbe - amiben vasárnap még templomba vagy inkább kocsmába jártak. Sajnáltam is őket (én - mint tudvalevő - mindenkit megsajnálok), mert félcipőben - és esőben - árkot ásni még másokat sem jó látni. Hiába biztattam Big Bill főnökünket, hogy vegyen nekik legalább gumicsizmát, ő hajthatatlan maradt. "Tudták mire vállalkoznak - jöjjenek ahhoz öltözködve, nem pedig nyakkendőben" szólt kérésemre az elutasító válasz. Hát innen ered a mondás: "Szegény embert még az ág is húzza". Ők pedig szegények voltak - és szegények is maradtak. Amit ma megkerestek, azt másnap el is költötték - ruhára, cipőre, egy szelet kenyérre. És a sörre, melybe bánatukat, szerencsétlenségüket temették. Szomorú történetek árnyéka a múltból. Bele is úntam ebbe a munkába, melyet fellengősen 'kultúrmérnöki' szakmának neveznek, s melynek mégis nagy hasznát vettem chinnori házunk bejárati útjának betonozásánál, melynek alapjait végül is itt raktam le elhatározván, hogy délebbre költözök.

Napbarnította izmos testtel az Atlanti-óceán partján

Délebbre költöztem

Búcsút véve chesterfieldi házigazdáimtól és Farkas Feri barátomtól indultunk mindnyájan - azaz én, a versenykerékpárom és bőröndjeim, melyek száma eddigre már kettőre szaporodott - Szasza barátomhoz a Buckingham grófságbeli High Wycombe városába, illetve az onnan pár mérföldre eső Flackwell Heath falucskába, mely a Chiltern dombok tetejéről tekintett alá a kanyargós kis Wye folyó völgyére. Elhelyezkedve az ottani munkásszálló egyik szobájában, másnap azonban nem a táj felé, hanem munka után néztem.

Préskezelő I.

Szerencsére nem kellett túl sokáig nézelődni, mert hamarosan munkára találtam az Elco Plastic Ltd. bakelit alkatrészeket - villanymotorok ventillátora, vasalók fogantyúja, stb. - gyártó üzemében. A Desborough Park Road-on működő cégnél már több magyar is dolgozott - valószínű, hogy a lehetőség hírét is tőlük hallottam, hiszen majd mindannyiunknak a munkásszálló adott rövidebb-hosszabb időre otthont - egy-két angol, néhány ír, és több nyugatindiai néger (ekkor láttam először fekete embert közelről) társaságában. Az angolok adták a szerszámgépeket esztergáló mestereket és a főnököket, a többi "gyütt-ment" társaság pedig a présgépeken dolgozott - két 12 órás műszakban, reggel 7-től este 7-ig a nappali, ezt váltva pedig az éjjeli brigád. Többségben mi 56-os fiatal menekült magyarok voltunk, ott dolgozott többek között a két Illés-testvér: Tibi (Tibor) és Rudi (Imre), a dadogós Szimat (Tóth László), a pesti kis vagány Tüske (Meskó György), a makói származású 'kis Tibi' (Áros Tibor), Németh Feri a Vas megyei Olaszfa községből, valamint Kese (Csumrik László) és Tinta (Schrenk László) is. Nagyon jól kijöttünk egymással is, meg a néger és az ír munkásokkal is - bár ez utóbbiak közül egy állandóan zsörtölődött rám, hogy túl gyorsan dolgozok és fel fogják emelni a normát. Míg ő mindíg a megszabott 240 ventillátor propellert termelte egy műszak alatt, addig én volt úgy, hogy 600-on felül is gyártottam. Kifundáltam, hogy ha a bakelit-por tablettákat előmelegítő hőmérsékletre beállított termosztátok tetejére vasdarabot teszek magasabb hőmérsékletet érhetek el és ezzel lerövidíthetem a gyártás időtartamát. A présgép előtti védőrács huzogatásával is csak az idő tellett volna, igy az is fel lett függesztve - szabályosan egy drót kampóval kiakasztva - rettenetesen szabálytalanul. Persze darab-bérben dolgoztunk. A forró présgép 'pofái' közé benyúlva néha-néha jól megégett a karunk, főként azért, mert a bőr karvédőt sem használtuk. Ilyenkor fennt állt a veszélye annak, hogy felül megégetve lerántotta az ember a karját, de akkor meg alul pörzsölődött meg, ezért aztán bevibrálva fel és le rángatta. Ilyenkor mi magyarok természetesen magyarul cifráztuk, de egy idő után a négerek is megtanulták a gyakran használt "kurva" kifejezést. Ez a veszély azonban nem fenyegette Joe-t, a Kenyából ideszakadt hórihorgas néger legényt, aki a vasalók fogantyúját készítette - azaz készítenie kellett volna - ám ő megúnva az éjszakai munkát gyakran eldobta azt a kis betét 'bigyót', mely a villanyvasaló működését mutató kis lámpa helyét biztosította. Éjjel a raktár ugyanis zárva lévén, 'pótbigyót' hozni nem tudtak, így aztán alapbérben aludt a 'Sleepy Joe'. Egyébként rendes srác volt, magnetofonunkhoz még kalipso zenét is másolt. Az éjszakai műszak álmos óráiban egy-egy magyar, hogy fáradtságát enyhítse, népdal éneklésébe kezdett, melyre aztán a többi magyar préselők is rázendítettek. Különösen nagy sikere volt a "Kifordítom a bundámat…" című nótának a négerek körében, akik maguk is vígan énekelték annak "ihaj bunda, csuhaj bunda" refrénjét. Az éjszakai műszak 'ebéd idejében' kártyázni - általában '21-ez'-ni - szoktunk, amikoris az angol brigádvezető kezelte a kasszát. Egy shilling volt a 'limit', de így is volt úgy, hogy szerencsével egy óra alatt egy napi kereset összegét is 'össze lehetett hozni'. Nekem többnyire szerencsém volt…

Itt azonban csupán pár hónapig dolgoztam. Valaki hírét hozta, hogy magasabb bért fizet egy gumipréselő gyár - így aztán, mint a madarak, oda vándoroltunk.

Préskezelő II.

A Long & Hambly cégnél is hasonló munkát kellett végezni, csak itt nem bakelitot, hanem nyersgumit préseltünk fürdősapkának, az akkori modern mosógép mára múzeális tárgyává vált 'roller' hengereinek, avagy cipők talpanyagának. Nekem a cipőtalp, Szaszának a gumisapka jutott… Itt semmi különös nem történt, kivéve, hogy egy lengyel és egy ír összeverekedett azon, hogy ki a jobb brit, vagy állandó harcom a szakszervezet éber őrével, aki állandóan figyelte ki dolgozik még pár perccel tovább a déli szünetet jelző dudaszó után. Otthon a munkaverseny harcában 'mindíg többet', itt a testvériség szellemében 'egy perccel se többet' volt a jelszó!

Bútorgyári munkás

Mint egy korábbi fejezetben már említettem, High Wycombe akkoriban a 'székek városa' volt, ahol több tucat cég gyártotta-ontotta a székeket. Mellette persze volt olyan vállalkozás is, aki egyéb bútorokat is készített. Ezek közül a két leghíresebb volt az Ercol, valamint a 'G-plan' bútorokat gyártó Gomme cég. Ide Julian Reczek, June nagynénjének férje révén kerültem, s ezzel egycsapásra közelebb az időközben megismert szerelmem családjához. Juliant Lengyelországból a háború vihara jó nagy kerülővel sodorta Angliába, akit 16 évesen a szovjet hadsereg hurcolt el Szibériába, s akit sorstársaival egyetemben az angolok közbenjárására engedtek ki először - egy kis hízlalás végett - Afrikába, majd harcolás végett be a 8. hadseregbe. Végig küzdötte magát Itálián, harcolt Monte Casino ostrománál is, ahol kitüntetést - és mellesleg gyomorlövést kapott. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - katonai parádén sohasem vett részt, szerinte "ott csak a szakácsok és suszterek díszelegnek". A bútorgyárban mindenki az érkező nagy trópusi farönkök fürészgépén, az üzem leghidegebb és leghuzatosabb részében kezdte, így az első munkám 1959 februárjában nekem is itt volt. Innen kerültem kis idő, azaz pár hét után melegebb helyre, ahol teak-fa deszkákból darabolták a híres 'G-plan' bútorok alkotó elemeit.

Ilyen bútorokat készítettünk

Itt majdnem minden gépesitve volt, csupán a fa-anyag minőségét ellenőrizte ember - közöttük én is. A termelés fokozására néha úgy felsrófolták a futószalagot, hogy csak úgy hullott ránk az aprított bútorfa. Ilyenkor 'mindent a selejtbe' volt az egyetlen lehető megoldás, mely egyenesen a kazánba vitte a drága fát. Még most is fáj a szívem miatta… Hatalmas gyár volt, melynek termékeit az egész világra szállították. A gépesítés ellenére is több száz ember dolgozott a gyárban, akik mind egyidőben érkeztek reggel, rohantak az ebédlőbe délben, s futottak versenyt a műszak végén ki a kapun délután. Nem nekem való mesterség - határoztam el és más foglalkozás után néztem.

Fagylalt-eladó

A helyi újság hirdetésében olvastam - ahá, már haladtam a nyelvtanulással! - nagybani eladót keresett a Walls Ice Cream fagylaltot forgalmazó nemzetközi cég High Wycombe-i telephelye. Mély lélegzetet véve jelentkeztem erre az állásra, hiszen itt már beszélni kellett az üzlethez. Meg lehettek velem elégedve (persze az is lehet, hogy más jelentkező nem volt - ám ennek létét mindíg tagadták), mert azonnal fel is vettek. Ian Popple, a cég vezérigazgatója veje volt akkor a telephely vezetője, akit annak felfelé történt kinevezése után Alexander Gray, skót igazgató követett.

A Walls Ice Cream vállalat High Wycombe-i telephelye

Néhány hét gyakorlati idő és tréning után már magam jártam nagy fagyasztott hátterű teherkocsival a megadott, kb. 50 km-es körzet üzleteibe. Nyáron - még az angliai nyárban is - sokkal több volt a kereslet, ilyenkor még segítséget, többnyire egyetemi diákokat vettek fel mellénk segítségül. Egyik nyáron (a cégnél 4 évet töltöttem) mellém egy vöröshajú fiú került, aki metalurgiát tanult az egyetemen. Kérdezve, hogy miért ezt a szakot választotta a nem éppen kohászatáról, hanem inkább a Londonba ingázó, kobakos 'city gentlemen'-eiről híres Beaconsfieldből származó fiú, a szokásos angol "understatement"-el csak ennyit mondott: "mert olyan jól hangzott". Lelkes fiú volt, mindíg felstócolva hordta be az árut az üzletbe, alig látta merre ment. Mondtam is neki, hogy inkább többször forduljon, nehogy baja essen neki, vagy a csomagolt fagylaltnak. Nem, nem, semmi baj nem fog történni - mondotta, míg egy alkalommal a Temze-parti Marlow egyik előkelő üzletének küszöbében megbotlott és hasra vágódva felkiáltott "**** it - I mean oh dear" [azt a kurva …. it - illetve ejnye-bejnye]. Az üzlet tele volt hölgyekkel és gyerekekkel - szerencsére mindenki humorosnak találta az esetet… Aztán történt egy másik hasravágódás is. Vizi Jóska, a legidősebb három szalkaszentmártoni fivér is hozzánk szegődött raktárosnak, s egyik feladata az irodai személyzet teával való ellátása volt. Megúnván a gyakori kiszolgálást elhatározta, hogy szándékosan megbotlik a lépcsőn és közben elejti a tálcára felrakott csészéket, tányérokat és poharakat. Sikerült is a trükk, repült a tálca és vele együtt az összes porcelán, a sok cserép közepébe pedig a Jóska. Tenyeréből, térdeiből folyt a vér - közben pedig csak ennyit mondott "na, b…meg, ez jól sikerült!" 'Véletlenül' szerzett sebei közül a nagyobbakat bekötöztük, a kisebbekre leukoplasztot ragasztottunk. Orvoshoz persze nem ment, nem volt a szokása. Mint mondotta, a katonaságnál is a sofőr az árokparton húzta ki laposfogóval a fogát. Talán igaz is volt…

A telephely személyzete a karácsonyi vállalati estén - hátul középen June és én, mellettem balról Vizi Jóska felesége vállán pihenteti a kezét. Ian Popple telephelyvezetőa kép jobb oldalán áll, vezérigazgató apósa elöl középen, a csinos hölgy jobbján guggoló testhelyzetben

Télen természetesen kevesebb volt a munka, de azért jártuk a körzetet. Egy téli napon hatalmas hó esett, a szél is fújt, de azért én csak mentem-vezettem lelkesen. A Quainton faluba vezető utat a Chiltern-dombhát tetetjén csak az árokmenti bokrok, sövények és fák jelölték, míg ezek - és maga a jó Isten segítségével végre megérkeztem a postahivatalt is ellátó vegyesárú üzletbe. Vidám "good morning" köszöntésem azonban süket fülekre talált, s helyette "you can **** off" [finoman fogalmazva: menj a francba] volt a tömör válasz. "Eddig se póstás, se tejes, se pék - te meg jössz a süket fagylaltoddal?" Jót nevettem a dolgon, valóban humoros volt az adott helyzet. Ezzel az epizóddal aztán én is befejeztem az aznapi munkát és leevickéltem vissza az útmenti kávézóba, ahol természetesen a póstás, a tejes és a pék itták reggel óta a teát…

Fagylaltot szállító Bedford-teherkocsim mellett

Lelkesedésem azonban eredményt is hozott. Jól is kerestem, sőt a vállalat állandó személyzetébe kerültem. Volt amikor nyári hétvégeken külön munkát is elvállaltam a cégnél, ilyenkor külön pénzt gyűjtve szabadtéri rendezvényeken árultuk ifjú feleségemmel a fagylaltot és a jégkrémet. Hamarosan rájöttünk, hogy nem szabad túl sok választékot kínálni a gyereknek - a gyerek megretten a sok lehetőségtől és nem képes dönteni. Kettő közül azonban könnyen. "Orange or lemon" volt mindig a kérdés, melyre tétovázás nélkül vágta rá a feleletet, de ha egy harmadik eshetőség is volt, akkor csak a spekulálás, nézelődés, hümmögés.

Talán még most is ott lennék a cégnél (természetesen mint igazgató), ha nem jön közbe 1962 decemberében vállalati átszervezés következtében a High Wycombe-i telephely felszámolása. Bár felajánlották a cég Gloucester-i központjába való áthelyezésem lehetőségét, mégis úgy döntöttünk nejemmel, hogy maradunk. Háromhavi fizetésemet, valamint nyugdíjalapba befizetett, és járulékokkal kiegészített pénzemet kezembe kapva maradtam állás nélkül.

Baromfi-eladó

Máté evangélista intése "Keressetek - és találni fogtok" most rám is vonatkozott. Keresésem végül is a Princes Risborough Poultry Packers [Princes Risborough Baromfi Csomagoló] vállalathoz vezetett el, amit télvíz idején alig találtam meg. Jaguar kocsimmal kétszer is körbe autóztam Loosley Row települést, ahol a vállalatnak lennie kellett, ám mégsem sikerült rátalálnom. Mérgemben a főút mellett leparkíroztam és zergetollas kalapomat fejembe vágva gyalog indultam célom keresésére. Felvételi interjúmat Mrs. Kathleen Fawsitt, a cég 40 év körüli csinos társtulajdonosa vezette, mely nagy örömömre sikerrel is járt.

Kathleen Fawsitt

Ezentúl nem fagylaltot, hanem egészben és feldaraboltan fagyasztott baromfit voltam hivatott árusítani-eladni, különböző kicsomagolásokban. Akkoriban újdonságnak számított az efféle eljárás, nagy sikerét a naponta feldolgozott több tízezer csirke új ötleteken alapuló feldolgozása jelentette. A nem túl kívánatos feldolgozó folyamathoz a Nyugat-Indiai szigetvilágból toboroztak munkaerőt és bíztatták őket az egész rokonság áttelepülésére. Az élő baromfit ketrecekbe rakva teherautók hozták a farmokról, a termelt árut pedig mélyhűtő kocsik szállították Dél-Anglia üzleteibe, melybe természetesen London is hozzátartozott. Abban az időben indult be Cohen úr Tesco cége, melynek üzletei általában a televízió hatására bezárt mozik és filmszinházak kiürült helységeiben nyílottak meg gyors egymásutánban. Természetesen a környék henteseihez, a fish & chips-ek halat és hasáb-burgonyát sütő üzleteihez és a szupermarketek kezdeti változataihoz is szállítottunk árut, de olyan megrendelőnk is volt, mint a világhírű Cunard tengerhajózási vállalat, melynek óceánjáró hajóinak éttermeit is mi láttuk el filézett - azaz kicsontozott - csirkemellel. Ilyenformán adódott a szerencse, hogy alkalmam volt látni a Queen Mary, a Queen Elizabeth, és később a Queen Elizabeth II hajókat kívül is, belül is.

A 'Queen Mary' óceánjáró luxushajó

Persze nem a hajó teljes belsejét, hiszen arra talán egy hét sem lett volna elegendő, csupán az éttermeiket és a nagy auláikat. Legimpozánsabb részemre talán a Queen Mary hatalmas, art nouveau stílusban csillogó csodás márvány bálterme volt, mely szüleim fiatal éveire és saját gyermekkorom legszebb napjaira emlékeztetett. Amikor első alkalommal a Queen Mary vezető hentesével kellett találkoznom, én egy fehér köpenyes pocakos mészárosra számítottam - ám nagyot néztem amikor 'őfelsége' három segédhentes társaságában megérkezett. Pocak ugyan volt, de fehér köpeny csak a kiséretén. Rajta csíkos sötétszürke öltöny, aranypecsét-gyűrűs kezében vastag szivar. A mintául hozott csirkemell-dobozt természetesen meg sem érintette, azt a feladatot is kisérete egyik tagja hajtotta végre. Közben mindannyiunk részére teát hozatott, így legalább elmondhatom, hogy teáztam a Queen Mary fedélzetén! Pesze nem mindíg volt ilyen előkelő a fogadtatás. Egy másik alkalommal szigorúan meg volt adva, hogy hétfő reggel pontosan 7 órakor legyünk a megrendelt szállítmánnyal a southamptoni kikötőben. Don East kolléga barátommal, későbbi üzlettársammal, már hajnali 3-kor elindultunk, nehogy elkéssünk, ám ott a pontosan a megadott időpontban közölték, hogy sztrájkolni fognak és délután 5 óra előtt ne is számítsunk kirakodásra. Na, basszus, ezért nem volt érdemes ennyire pontosnak lennünk mondogattuk várakozásunk közben. A kikötőben a mi hajónk fara után egy szovjet hajó dokkolt, melyet sarló-kalapácsos felségjelzéséről azonnal felismertem. Dél felé aztán megjelent egy fehérköpenyes ember és elkérte a szállítóleveleinket, s azzal el is tűnt. Végre történni fog valami - gondoltuk, de nem történt semmi. Aztán két óra mulva megjelent egy másik fehérköpenyes, az is kérte a szállítóleveleinket. Már odaadtuk. Kinek? - kérdezte. Egy fehérköpenyes úrnak - válaszoltuk reménykedve, hogy tudja ki lehetett. Persze nem tudta. Áh, megvan! - mondottam viccre fordítva a dolgot - ők vihették el, és mutattam a szovjet hajó felé. Don barátom a bajsza alól figyelmeztetett, hogy itt ne hülyéskedjek, itt nem értik az ilyen viccet, a végén még ki se rakodhatunk. Aztán a második fehérköpenyes is elment. Talán fél öt lehetett, amikor megjelent a rakodó brigád és fél óra alatt kiürítette mindkét teherkocsinkat. Nem volt jelen egyik fehérköpenyes úr sem, papirok se kellettek.

A cég jelképe…és melynek alapján az egyik kocsi címfestését végzem

Nagyszerű gárdát toborzott össze Mrs. Fawsitt, a cég női főnöke - bár egy-két kollégámnak 'nyomta a csőrét' hogy nő dirigált nekik. Nekem ilyen problémám sohasem volt, a főnökeimben és a vevőimben is az 'embert' tiszteltem - vagy vetettem meg - és nem azzal törődtem, hogy mi van a nadrág vagy a szoknya alatt. Évenként meghívást kaptam a Royal Berkshire Hentes és Mészáros Céh ünnepi gálavacsorájára, ahol a céh elnöke, valamint Reading város polgármestere feleségeikkel az oldalukon és tisztségük arany láncaival a nyakukban fogadták a vendégeket, miközben a piroskabátos hopmester hangos kiáltással bejelenti az érkezők neveit. Ilyenkor a vacsorát asztali áldás előzi meg, majd étkezés után következnek az ünnepi beszédek és a pohárköszöntő a királynő egészségére. Egyik alkalommal éppen a vendégek hangos "The Queen" kiáltása után a mellettünk lévő asztalnál az egyik hölgy a széke mellé ült és pottyant a padlóra, s én természetesen kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. A hölgynek azonban itt sem volt szerencséje, mert köszönés közben kiesett és az asztal alá gurult a felső fogsora… Megtalálva, azt nem a saját szájába, hanem retiküljébe tette, s férjével együtt - most már köszönés nélkül - egy fanyar mosoly kíséretében hamarosan távozott. Általában finom skót marhasült volt a vacsora fő fogása, melyet a szakácsok az asztalok végében szeleteltek le az egybensült hatalmas hátszín bordáiról. Ezzel ellentétben az egyik esztendőben (tőlem vásárolt) csirkemell helyettesitette a marhasültet. Nem tudom mi vezérelhette a rendezőket, de nem volt nagy sikere…

Időközben azonban a chicagoi Wilson konglomerátum - mely a tenisz- és golflabdától kezdve a sporttáskáig mindennel foglalkozott - vásárolta meg a vállalkozást, mely ezután Wilson Meats Ltd. néven működött. Nagy változás nem történt, megmaradt a teljes személyzet, Chicago-t csupán egy ember képviselte. Egyszer egy küldöttség is érkezett, akik elmondták az eladó személyzetnek, hogy mi vagyunk a legfontosabb emberek a cégnél. Aztán azt is elmondták, hogy a háziasszony éhes és ezt a tényt nekünk, eladóknak kell a háziasszony tudomására hozni. Közben pedig egyre lankadt a cég sorsa. Nem volt már meg a kezdeti lelkesedés, nem volt meg a szükséges választék. Hogy tartani tudjam vevőimet gyakorta kényszerültem a hiányzó súlyú csirkéket a magam zsebéből vásárolni és ezáltal rendszeres vevője lettem a readingi Weddel húsárú nagykereskedő cégnek. Mindez azonban 'nemhivatalos' - nevezzük így - kettős könyveléssel is járt, valójában tarthatatlan helyzetbe kerültem. Ezért elhatároztam, hogy más munka után kell nézzek.

A brit tengerészet térképészeti szolgálatában - majdnem

Felvételi kérelmemet 1970 tavaszán küldtem el a somerseti Tauntonban székelő Honvédelmi Minisztérium [Ministry of Defence] Vízügyi Osztályára [Hydrographic Department], ahol a tengerészeti térképezés ügyeit is intézték. Sikeres jelentkezésem következtében a személyes interjút 1970 július 16-án 14:00 órára tűzték ki, melyre térképészeti valamint kartográf-rajzolói portfóliómmal jelentem meg. Simán ment az interjú, de közölték azt is, hogy sikeres felvétel esetén bár utazhatok Magyarországra, természetesen minden egyes látogatás előtt és után 'de-briefing' kihallgatás alá kell essek. Mindez a 'hideg-háború' teljes tűzében. Azonnal felmerült bennem, hogy a kihallgatás esetleg kémkedéssé is fajulhat, s bár továbbra is szívből útáltam a kommunizmust, a hazám ellen való kémkedésnek még a lehetőségétől is el akartam zárkózni, szüleimet és testvéreimet pedig nem hagyhatom cserben. Így aztán megfontolva a dolgot, fájó szívvel bár, de ott helyben lemondtam arról, hogy a brit tengerészet térképésze legyek.

Vissza tehát a baromfiak közé

Természetesen a cégnél semmit sem szóltam mindezekről. Sajnos azonban a helyzet nem hogy javult volna a termelés terén, hanem inkább tovább romlott. Néha-néha azért még fel-fellobbant egy kis üzleti lehetőség a felgyülemlett csirkecomb-halmaz értékesítése terén, melyből egyszer oly hatalmas mennyiséget sikerült eladnom jó áron, hogy az érte fizetendő járulékot csak Mrs. Fawsitt személyes utasítására számfejtették. Tervemet, hogy ha már itt tartunk, akkor inkább saját vállalatot alapítok, Don East kollégámnak is elmondtam. Hozzá és családjához jó baráti kapcsolat fűzött. Annak ellenére, hogy három kislányuk volt, mégis úgy döntött, hogy hozzám társul és együtt vágunk neki a nagy vállalkozásnak. Három havi felmondásunk ideje alatt mindketten lelkiismeretesen dolgoztunk tovább a cégnél. Amikor elbúcsúztunk, sok szerencsét kívántak, de mondták hogy ha nem sikerül ne legyünk túl büszkék és jöjjünk vissza - tehát nem haraggal váltunk el. Azóta az a cég már régen bezárt, a mienk pedig - bár nem lettünk milliomosok - tovább fejlődött és néha-néha virágzott is egy kicsit. De hát ez már egy másik fejezet története…

Rendőrségi és bírósági tolmács

Ezen foglalkozásomat Romhányi László barátom serkentésére vállaltam magamra. Bajba jutott honfitársakat - még a törvény rossz oldalára szorultakat is - segíteni nemes dolog, ha pedig fizetnek is érte, akkor hasznos is. Általában hétvégeken, azon belül pedig késő este vagy éjnek idején, amikor már a rendőrség fogdáiba zárták a kihágásokat elkövető pácienseket, hívják a tolmácsokat. A letartóztatottak - többnyire tolvajok és ittas soförök - gyakorta összetévesztik a tolmácsot a megváltó és kiszabadító angyallal, idegen országban azonban mindez megérthető. Álljon itt erre most néhány példa: teherautó sofőrje kissé ittas állapotban az ellenkező oldalon vezeti villanykörtékkel megrakott utánfutós kamionját Milton Keynes városában. A harmadik körforgalom után a rémült autósok betelefonálnak a rendőrségre, akik végre megállítják és letartóztatják. Késő szombat este van, a rendőrség telefonon adja az irányt, merre tartsak a sötétben. Odaérek szerencsésen. Bemegyünk a kihallgató szobába, behívják a kihágást elkövető gépkocsivezetőt. Negyvenen már túl van, első kérdése hozzám "a feleségemnek is szólni fognak?" Megnyugtatom, hogy egyéb gondja is van a rendőröknek. "Biztos?" - kérdezi. Biztos - mondom ismét. Látszólag megnyugszik. Kihallgatás (melynek teljes anyagát minden esetben dupla, frissen kicsomagolt hangszalagra rögzítik) és jegyzőkönyv aláírása után visszaviszik a fogdába. Újabb kérdés (mit kér vacsorára és teát vagy kávét) jut eszébe a kihallgató rendőrnek. Mondom ne vezessék ujra elő, bemegyek én a cellába és megkérdezem. Kinyitják az ajtót, belépek. Felugrik a priccsről és összevágja a bokáját előttem. Majdnem 'pihenj'-t mondok, kérdésemre válaszolva pedig ő mindent megeszik, de ha lehet kávét kér. És még hozzáteszi - "ugye, nem telefonáltak az asszonynak?" A magisztrátus a következő héten hétfőn már tárgyalta is az ügyét. Ittas vezetés, plusz közlekedési kihágás - legalább 2 ezer font bírság erre a norma, gondoltam magamban. A magisztrátust viszont jobban érdekelte mindkettőnk magyar mivolta és elmesélte, hogy a hetvenes években még diák korában ő is járt Budapesten (s-el mondta, és nem sz-el!). Végre a tárgyra térve megkérdezte, hogy mennyit keres és hány családja van. A 6 hónapi vezetéstől való eltiltás kötelező, mondotta összegezve az ügyet, de a vele járó pénzbírságot hihetetlenül alacsonyan, mindössze 200 fontban - vagy 7 nap állapította meg. Persze pénz nem volt - a tolmács pedig nem kölcsönöz. Állítólag van egy cég Magyarországon, amelyik kifizeti a büntetést, melynek dupláját köteles visszafizetni az illető cég vagy személy. Felhívjuk a céget, már nem működik, csődbe jutott. Ha nincsen pénz, akkor viszont viszik a dutyiba. Végül is a várakozó börtönőr oldotta meg a problémát, javasolva, hogy menjen vissza a börtönbe, úgy sincsen hol töltse az éjszakát, a jó viselkedése következtében pedig úgyis elengedik a további 3 napot. Másnap reggel én mentem el érte a börtön kapujához és vittem el a teherautójához, ahonnan már egy másik magyar sofőr vezette a kocsit Belgiumig, ugyanis őt csak Angliában tiltották 6 hónapra el a vezetéstől.

Másik eset. Két cigánylányt tartóztattak le, ruhát loptak a High Wycombe-i Marks & Spencer áruházban, több mint 1000 font értékben, amit a szoknyájuk alatt rejtettek el. Bár bevallásuk szerint Angliában születtek és élnek, egyikük sem beszél angolul csak magyarul és cigány nyelven. Személyazonossági igazolványuk sincsen, a rendőrség mozgósítja az Interpol-t, tőlem pedig szakvélemény kérnek arról, hogy a bő szoknya az népviselet, vagy pedig a tolvajlás céljából hordott ruhanemű. Népviselet mondottam, hiszen valójában az. Az Interpol-nál tett érdeklődés sem vezetett eredményre, mivel a sok Lakatos, Sárközi és Kovács egytől-egyig egyforma arccal nézett le a fénymásoló papírról. Megtörténik a kihallgatás, mindegyiket külön-külön hallgatják ki. Éjjel 11 óra van mire hazaérek Chinnorba. Gondolom iszom egy kávét (engem nem zavar, ha késő este kávézok) és lefekszem. Cseng a telefon, a rendőrség hív. Elnézést kérnek a zavarásért, de beteg lett az egyik hölgy, erősen fáj a feje, vissza tudnék menni? Természetesen (ez egyébként is újabb kiküldetés, újabb szolgálati díj - ami hétvégén dupla, éjjel pedig annak is a duplája) és ülök az autóba. Jön az orvosnő is, fordítom amit kérdeznek tőle és amit ő válaszol. Semmi baj - állapítja meg a diagnózist az orvosnő - csupán az izgalom okozza a fejfájást. Megyek ismét vissza Chinnorba. Otthon már mindenki javában alszik, most már én sem iszok kávét csak lezuhanyozok és megyek aludni. Még le sem vetettem magamról a zakómat, szól a telefon. Ismét az ügyeletes rendőr telefonál, hogy baj van. Mi lenne a baj -kérdezem. A másik hölgy lett beteg, nagyon fáj a szíve. Ismét ülök az autóba és vezetek vissza Wycombe-ba. Az orvosnő már ott van, rám várnak. Míg kivizsgálja én a falnak fordulva (hogy ne lássam a vetkőzött testét) végzem a tolmács dolgát. Semmi komoly baj, az izgalom okozza a szívdobogást. Míg az orvosnő a diagnózist rözíti a jegyzőkönyvbe engem magamra hagynak a fiatalabb, talán 19 éves cigánylánnyal, aki velem szemben ül az asztal túlsó oldalán. Könyörög, hogy segítsek rajta, mondom én sajnos nem tudok, csupán a tolmács vagyok. Erre felhúzza elől a pulóverét és mondja, hogy "fogja már meg drága aranyos tolmács úr, itt nekem annyira szúr a mellem". Láttam a lopás már ennek előtte is hasznos lehetett, mivel a lopottakhoz hasonló szép sötétkék melltartó volt rajta. A rendőrség végül is a tárgyalásig szabadlábra helyezte mindkettőjüket. Egész idő alatt csak ezért könyörögtek, s most megkérdezték, hogy a címemet nem-e adnám meg, "mert szeretnénk meghálálni azt a nagy szíveséget, amit velünk tett a drága aranyos tolmács úr". Nem, köszönöm, nem kell meghálálni semmit - én csak a munkámat végeztem, válaszoltam (és 'meszet azért nem ettem' gondoltam). Az egy hónapra rá kitűzött bírósági tárgyaláson persze egyikük se jelent meg, azóta már régen visszautaztak és valahol Isaszeg környékén voltak.

Viszont volt egy szomorúbb történet is. Történt, hogy egy au-pair lányt tartóztattak le, mert kis játékokat lopkodott egy üzletben, amit ajándékba akart vinni karácsonyra haza magyarországi rokonok és ismerősök gyermekeinek. Filléreket spóroló szándékáért viszont nagy árat fizetett. A kihallgatás alatt egyenként szedték elő a lopott játékokat és kellett bevallania tettét. Természetesen értesítették a befogadó angol családot is. Micsoda szégyen, még akkor is, ha 6 hónap után törlik a bűnügyi lajstromból. Úgy remegett szegény mint egy kalitkába zárt madár. Kezeit tördelve fogadta meg, hogy soha többet nem fog ilyesmit tenni. Remélem megtartotta…

Egyetemi óra-adó magántanár

Egyetemi tanulmányaim sikeres - 'summa cum laude' - befejezése újabb lehetőségeket nyújtott. Egyrészt disszertációm könyvben való megjelentetését, másrészt pedig meghívott előadó tanárnak volt kollégiumom helytörténeti fakultásán. Könyvem, Children of Straw [Szalmagyerekek] sikeres témaválasztása folytán alapvető olvasmánynak és egyetemi segédkönyvnek vergődte fel magát, melynek már a második kiadása is elfogyott (az első kiadást 278 dollárért, a másodikat 49 angol fontért árulják az interneten). Ebben a munkámban azonban nem annyira a szalmafonás technikáját, hanem inkább annak szociális hatását dolgoztam fel, s mely foglalkozás jövedelme valójában a nők emancipációjának kezdetét is jelentette Anglia számos településén. Különös megtiszteltetést és nem kis örömöt jelentett számomra a cambridgei egyetem meghívása, ahol a Madingley Hall egyik kurzusán adtam elő a témából.

Nyugdíjas és levéltáros lettem

A nyugdíjas kor mindenkit utól ér - illetve csak a szerencsésebbeket, mert aki ezt megússza, az már alulról szagolja az ibolyát. Üzleti tevékenységemet csökkentve adódott a lehetőség az Oxford-közeli Thame városkában működő Lightfoots ügyvédi iroda levéltárosi állásának betöltésére, melyet részidőben vállaltam el. Mary Cadle, családi jó barátunk aki már a cégnél dolgozott, vetette fel ennek lehetőségét, s mely az évek folyamán túlórázással telített teljes időbeni főfoglalkozássá változott. Az évszázados múltra tekintő ügyvédi iroda hagyatéki, magán- és ipar, valamint családjogi osztálya több mint száz fős személyzete valósággal ontja az iratokat, pincéje páncélszekrényében 17. századi, pergamenre írt okmányokat is őriznek. Kezdetben fényképezéssel (mikrofiche), az utóbbi nyolc évben elektronikus másolással (imidzseléssel) rögzítjük és tároljuk a központi számítógép memóría bankján a hatalmas, több mint tíz milliónyi iratanyag másolatát. Tizenkétesztendős munkám eredményeként sikerült a rettenetes rendetlenség kuplerájából egy rendszerezett és jól működő levéltárat kialakítani, mindenkitől megkövetelve a levéltári rend betartását. Magyar származásom (és a kettős állampolgárságom melletti létem) cégen belüli tolmácsi feladatát is jelenti, ám erre még nem mutatkozott szükség az évek folyamán. Helyette szórakozásból kigyűjtöttem az előforduló magyar kliensek neveit (Mészáros, Nagy, Horváth, stb.), valamint azokat amelyeknek magyar jelentésük is van (mint pl. 'Sarwar', 'Mell', 'Pinna', stb…). Egyébként az akták olvasására sem időm, sem kiváncsiságom nincsen - mások dolga-szennyese sohasem érdekelt. Egy-egy akta általában 100 ív levelezést és okmányt tartalmaz, ez alól csak a hagyatéki, valamint a válóperek iratanyaga kivétel. Az előbbi évekig is eltartó huza-vonája, az utóbbi vitriolos veszekedése emészt fel sokszor több ezernyi papírlapot. Hát igen, az öröklés és a válás nem éppen a legjobb emberi tulajdonságok megjelenítői… Levéltárosi sors: második emeleti, Thame főterére tekintő irodám ablakából a városka lakóinak szines forgatagát, a számítógépem mellől pedig annak ****** szennyesét is látom.

John Ovens, fő-ügyvéd

Tornaedző

Fizetett tornaedzői állásomhoz az a véletlen szükség vezetett el, hogy Elizabeth leányunk első országos versenye előtt felemáskorlát gyakorlatát igyekeztünk még a klub edzésein kívül is tökéletesíteni. Ezen célból kerestük fel a chinnori lakásunktól mintegy 8 km-re eső Thame Sports and Arts Centre-t, ahol Ray Boulton, a sporközpont igazgatója szívesen fogadott bennünket és sietett segítségünkre - különösen akkor, midőn megtudta, hogy szakképzett tornaedző vagyok. Ugyanis, mint mondotta, éppen ilyen emberre van nagy szüksége a központnak. Sajnos nem tudok segíteni, válaszoltam, csupán a kedd estém szabad. "Akkor itt kedden lesz a tornaklub edzése, ön pedig a klub vezetőedzője" - válaszolta meggyőzően. Szerettem ezt a sportot és így nem tudtam elutasítani a lehetőséget. Így lettem fizetett tornaedző, ugyanis ingyenes már voltam a leányom klubjában, ahol a hét napjából öt alkalommal - kedd és vasárnap kivételével - délután 6-tól este 10-ig edzésen voltunk. Edzői képesítésemet Elizabeth leányom klubja kedvéért szereztem meg pár évvel azelőtt azon meggondolásból, hogy ha már ott ülök az edzések ideje alatt, legalább hasznomat is lássák. Ebből adódóan fejlődtem tovább mesteredzőnek, mely a pontozóbírói képesítés megszerzését is igényelte. Edzői vizsgáztatóm Nick Stuart, kilencszeres angol bajnok volt, pontozóbírói mentorom Hazel Malpass, aki a nemzetközi bírói képesítésem megszerzését is erősen szorgalmazta - ám erre nekem időm nem volt, de valójában kedvem sem. A thamei torna klubban csupán egy osztályban volt edzés, 'profilja' nem versenyekre nevelő, hanem szórakoztató testképző torna volt - a tehetség felismerése és annak kibontakoztatása pedig minden sportegyesület feladata kell legyen. Nagy energiával láttam neki a klub munkájának szakosításához, először kisebb 'házi-versenyek', majd pedig meghívásos egyesületi versenyek szervezéséhez. Mindezek nagy lelkesedést váltottak ki úgy a tornászokban, mint a szülőkben, s melynek eredményeként oly sok jelentkező volt, hogy hamarosan egy új, második osztályt kellett indítani. Ez magától adódóan újabb átszervezést igényelt, így lettek 'kezdő' és 'haladó' tornászok. A haladó tornászok kérésére további edzésre csak vasárnap nyílt lehetőség, így aztán egyetlen szabad napom se maradt a tornától. Persze ez részemre nem okozott problémát, csupán a feleségem látott egyre kevesebbet - a leányaink csak azért nem, mert ketten közülük velem jöttek az edzésekre, először mint tornászok, majd később maguk is megszerezve a segédedzői képesítést mellettem edzősködtek. Csupán Jolanda leányunk maradt ki ebből a torna-mániából, de őt akkoriban sokkal jobban érdekelte a latin, valamint az ó-görög nyelv és kultúra, mintsem az olimpiai tornával való kinlódás. A thamei klubban fiú tornászokat csak kivételes esetben fogadtunk el, egyébként is nagyon lelkesnek kellett ahhoz lenni egy fiúnak, hogy lányok között tornásszon. Jómagam viszont ha már a vasárnapomnak is 'lőttek', akkor indítottam egy osztályt az anyukáknak is!

Edzőként az egyik tornászlánnyal a gerenda mellett

Régi gondom ugyanis, ha női tornára egy 8 éves kislány jelentkezik, akkor mint edző sajnos azt kell válaszoljam, hogy a versenyszerű tornáról már lekésett. És ez szerintem baj. Nem azért, mintha nem lenne elég tornász, hanem azért mert csalódott lett egy gyermek. Szóval meg akartam mutatni, hogy tizenéven felül is lehet tornázni. Először ugyan kétkedéssel fogadták az ötletet az édesanyák, de vidám tornával úgy belejöttek, hogy még szaltóztak is - igaz, hogy trampettről és kisebb edzői segítséggel, de szaltóztak! A torna jelentőségét talán legjobban illusztrálja Meg Garland, egy orvos-házaspár Down Szindromás kislánya, aki három testvérét követve tornázott a klubban, s bár semmi esélye sem volt a nyerésre, mégis nagy lelkesedéssel - talán még tehetséges testvéreinél is jobban - készült a klub versenyeire. Mindezt az édesanyja mesélte el egyszer.

Meg különdíjat kapott tőlem tornaszeretete elismeréséül

Közel húsz esztendőn át neveltem tornára a városka lányait, többen - Alex Surman, Caron Webb, 'Poppy', hogy csak egy párat említsek - sikeres versenyzők is lettek, versenyeinket a helyi újság méltatta, videóra véve a helyi televízió is közvetítette. Legnagyobb elismerés számomra azonban mégis az, hogy a városban még évek múltán is köszönnek és megszólítanak volt tornászaim.

2000-ben, az edzői visszavonulásom alkalmából kapott "dedication to gymnastics" [torna iránti odaadó tevékenységért] serleg

Manager helyettesítő sport-tiszt a Sport-központban

Thame Sports and Arts Centre

Mint általában velem történni szokott, egyik munka hozta a másikat, mely alól a thamei sportközpont sem volt kivétel. Történt ugyanis, hogy a főnök megkért, hogy ha már úgyis ott vagyok vasárnap, nem-e helyettesíteném "egy kicsit korábban érkezve és egy kicsit később távozva" - valójában reggel 8-tól este 6-ig. Természetesen, s ami rendszeressé is vált - ugyancsak természetesen. Ezen munkaköröm a központ teljes felügyeletét jelentette, vigyázva az ott történő különböző edzésekre - és mivel kultúrközpont is volt - az ottani kultúrális tevékenységekre, próbákra is. Vasárnap délután a nagytermet gyermekek születésnapi partijára is ki lehetett bérelni, ilyenkor nagyobb volt a zaj is, a felelősség is. Mindíg akadt gyerek, aki szaladgálás közben elesett és beverte a fejét, avagy telezabálás következtében elhányta magát. Néha-néha a csapóajtó az újját is becsípte a gyereknek, de az is megtörtént egyszer, hogy a kislány feje - ki tudja miként - beszorult a lépcső korlátja közé. Nehéz szituáció! Egyik oldalon a fej, a másik - lépcső oldalán - a test. A gyerek természetesen ordít, az édesanya - ugyancsak természetesen - holtsápadtan aggódik. Régi fizikai (avagy fiziológiai?) törvény: ahol a fej átmegy, ott a test is követni tudja - így sikerült kimenteni szorult helyzetéből. Azonban ezek szerencsére elvétett esetek voltak. Ami rendszeres volt, az a partira bemenni nem akaró, az ajtóban bőgő-rúgkapáló gyerek volt. Ilyenkor a szülő (rendszerint az apa!) kérve-könyörög, hogy menjen be, mert ilyen, meg olyan csalódott lesz a kis Johnny, vagy Cathy ha nem megy be és kapja meg a születésnapi ajándékot. Persze a gyerek hajthatatlan, azaz csökönyös. Minél jobban kérik, annál jobban kötekedik. Tíz-tizenöt perc után sem únja meg egyík fél sem, ez alól csak az ügyeletes sport-tiszt, mármint jómagam a kivétel. Tanácsolom, egyszerű a megoldás. Mindketten csodálkoznak. A gyermeki elme nem érti a helyzet mélységét, ezért fel kell tenni azt az egyszerű kérdést, hogy bemegy-e, vagy sem? A gyerek megnyugszik ezen lehetőségen és NEM-el válaszol. Nagyszerű! A döntést el kell fogadni és el kell indulni kifelé, hazafelé. Garantálom - súgom a szülőnek - az ajtóban meg fogja változtatni a döntést és most már igenis be AKAR menni, de nincs visszafordulás, mert akkor egy életre el van vetve a kocka - és egyúttal el van rontva a gyermek. Sikerem persze nem volt teljes, de azért akadt aki megfogadta.