ISMÉT CIVILBEN - ÉS ÚJRA SZOMBATHELYEN

Katonáskodásom ideje alatt nyílt meg Zalaegerszegen az új és modern tejüzem, melynek főművezetője Barkovics Jóska barátom lett. Saját szakembereket toborozván maga mellé, engem is hívott Egerszegre. A munkahely-cseréhez viszont a vezérigazgató, Dóka Ferenc engedélye is kellett. Emlékezvén galléron-ragadási találkozásunkra, gondoltam ennek nem lesz semmi akadálya, örömmel fogja venni távozásomat. Nem így történt. "Miért akar távozni?" - kérdezte Dóka 'elvtárs'. Többet fizetnek - mondottam. "Maga innen nem megy sehová - a fizetését pedig beszélje meg a bérszámfejtéssel" - szólt a döntése. Ezerkétszázötven forintot igért Zalaegerszeg, itt is ennyit kértem. A 'vezér' döntése nyilván előttem érkezett, mert szó nélküld megadták - bántam is, hogy nem ezerötszázat kértem.

Fiatal művezetőként Kirkovics Pista és vajashordók társaságában

...és a napi problémákat megbeszélve (háttérben balról a tejkiszállító lovaskocsi)

Lakásom továbbra is Sárváron a szüleimnél volt, a műszakok beosztása szerint ingáztam - de akadt úgy is, hogy az üzem területén lévő munkás-szálláson töltöttem az éjszakát. Ilyenkor az estét néha a Kovács-szálló éttermében, cigányzene mellett töltöttem, de inkább a Fő-téri 'Béke' presszóba mentem, mert itt kitünő jazz zene szokott lenni. Ekkor még csak 'vagány' hely volt, a kurvák csak később tették ide át legendássá vált tanyájukat - ha egyáltalán hinni lehet a legendákban. Lokomotív tagságom alapján a Vasutas Clubba is bejártam - de oda csak ritkábban. Szabad, helyesebben tartós szerelmi kapcsolat nélkül voltam, élveztem a civil életet. Sport, szórakozás és természetesen a lányok töltötték ki a szabadidőmet és váltogatták magukat életemben rendszeres egymásutánban. Így érkeztem el - mit sem sejtve - mindhárom társaságában 1956 októberéhez. A politikai hurok ugyan lazult egy kissé a torkunkon, de az oroszok továbbra is nyakunkon ültek, a beépítettek pedig továbbra is figyelték minden szavunkat és lépésünket. Budapestről mozgolódások, tüntetések hírét hozták, aztán október 23-án kitört a forradalom! A forradalomnak az a legnemesebb formája, amely alulról jön, s amit 'népfelkelés'-nek neveznek. Budapesten az ávósok lőtték a tüntetőket, aztán a tüntetők maguk is fegyvert ragadtak. Az ország lakossága, közöttük mi is segítettük a felkelőket, tejet és vajat szállítottunk a fővárosba.

Nagy Imre kormányalakítása után országszerte, így nálunk is megalakult a Vasmegyei Tejipari Vallalat munkás-tanácsa, melyet a Szombathelyi Tejüzem részéről Varga József, Ütő Kálmán és Korompai István; a Répcelaki Sajtgyárból Galambos Endre, Szabó Péter, Németh István és Bognár István; a Sárvári Vajüzemből Bayer Kálmán (aki előttem végzett Csermajorban) és Eredics János (volt kollégám); a Tejipari Központ részéről Bécsi Attila (Sárváron, a Kertvárosban lakott) és Balogh Zoltán, az Építőipart (ilyen is volt már a tejüzemhez csatolva a szocialista (túl)foglalkoztatottság égisze alatt!) pedig Szilárd Dezső képviselte. A munkástanács alakuló gyűlése 1956 október 31-én a Szombathelyi Tejüzem étkezdeként is használt emeleti kultúrtermében volt, ahol az üzem szabadnapos, illetve majd csak a délutáni műszakban kezdő dolgozói is jelen voltunk, mert az üzemben természetesen ezalatt továbbra sem állt le a munka. De jelen volt mindent látó és figyelő 'személyzeti előadónk', Dercze Istvánné is. Ténykedésére jellemző az a kérdőív, melyet "Kérem az Elvtársat, hogy ezekre a kérdésekre egész pontos válaszát adja meg, mert ezek az adatok egy fontos statisztika elkészítéséhez szükségesek" [hát ezt biztosra vettük!] indoklással küldött 1956 augusztusában kitöltés végett a Tejipari Vállalat műszaki alkalmazottainak, s melyben a név, beosztás és születés ideje [sic!] mellett többek között tudomást akart szerezni az illető szüleinek, valamint saját 1945 előtti és utáni foglalkozásáról is. Férje a hírek szerint ÁVH-s tiszt volt, nyilván azért is került ebbe a bizalmas pozícíóba, egyenesen a nyakunkra adatokat és információt szerezni. A munkástanács első napirendi pontja javaslatomra Dercze Istvánné munkakörének megszüntetése volt, melyet a munkástanács egyhangúlag el is fogadott és "szakmai képzettség hiánya, továbbá munkabérfeszültség" miatt alkalmazásából felmentett. Derczéné könnyeket hullajtva hagyta el a termet. További két pont a természetbeni juttatások, valamint a munkabérek rendezését tűzte napirendre. A munkástanács ezen a gyűlésen egy 26 pontban rögzített "Határozat"-ot is megfogalmazott, melynek első pontja "A szovjet hadsereg Magyarországon állomásozó összes alakulatai a családtagokkal egyetemben haladék nélkül hagyják el az ország területét." volt, de követelte az "ártatlanul elitélt politikai foglyok szabadonbocsátását", "A tejipari üzemek élére szakképzett vezetők beállítását" valamint "Az eltörölt nemzeti és vallási ünnepek visszaállítását" is. Különös emberi megnyilvánulás jele a határozat 5. pontja, melyben a fogyasztói tej zsirtartalmának 3%-ra, a csecsemőtej zsirtartalmának felemelését 3.5%-ra javasolja. Akkor még bíztunk - rettentő naivitásunkban - a szó erejében. A gyűlésről jegyzőkönyv is készült, melyet Korompai István, Ütő Kálmán, Eredics János, Németh István, Szabó Péter, Bognár István és Varga József írt alá, de az aláírások között szerepel Pék László neve is - bár nem volt a jelöltek között. Ezen nem is lehet csodálkozni, mindezeket szinte ösztönösen szerveztük, hiszen szabad demokratikus eljárásnak a népi demokráciában nem volt hagyománya, de helye sem. Feleletet 1956 október 31-én megfogalmazott kéréseinkre fegyverek és tankok adták meg 1956 november 4-én...

Azon a végzetes napon korai műszakban vezettem az üzemet, hajnali 4-kor kezdtünk dolgozni. Alig egy óra múlva azonban váratlan vendégek érkeztek az üzem ablakán a tejüzemmel szembeni vasútállomás bejáratánál elhelyezett golyószóró torkából. Rövid sorozat volt, de hatásosan tudatta a villanyoltást. Az asszonyok sikoltozva menekültek az üzemből, magam a gépek leállítását rendeltem el és a személyzetet a sötétbe borult emeleti irodahelyiségbe irányítottam. Innen jól láthattuk a golyószórót, mely a teret és az állomásra vezető utat tartotta megfigyelés és ha kellett tűz alatt, valamint a szovjet tankot, mely befarolt a tejüzem bejáratához. Ha lett volna fegyverünk, innen nyugodtan kilőhettük volna mindkettőt. Igaz, akkor a tejüzemnek is 'lőttek volna'! Valaki bekapcsolta a rádiót, azon hallgattuk Nagy Imre vésztjósló rádiófelhívását Magyarország semlegessé nyilvánítására, a Varsói Szerződés felbontására - egy nemzet végső segélykiáltása volt ez. Tudtuk és éreztük, hogy nagy történelmi eseményeknek vagyunk szemtanui, szivünkben ott volt a félelem, hogy pár nap reményteljes szabadság után ismét letipornak bennünket. Természetesen tejkiszállításról, mely reggel 6 órakor szokott történni, ilyen körülmények között szó sem lehetett. Közben kezdett kivilágosodni, nyolc óra tájban egy-két asszony kimerészkedett az utcára hogy az üzemből tejet vigyen családjának. Ezért gondoltam megpróbálok valamit tenni a város tejellátása dolgában és kimentem fehér köpenyemben az állomás előtti téren álló orosz tiszthez. Most lett volna szükség az iskolában dacból meg nem tanult orosz szavakra! Azért valahogy mégis sikerült megmagyarázni, hogy "mlejko" és "klapec" emlegetésével engedélyt kérjek a tejkiszállításra. Azzal a feltétellel, hogy a teherautó oldalait nem csukjuk fel, két teherautóra (egyébként 6 teherautó és 2 lovaskocsi vitte) kaptam engedélyt, melyről papirost is kértem - és kaptam is!

Rögtönzött útirány szerint indult el a két teherautó a város két irányába, az egyik Olad, a másik Gyöngyöshermán felé. Egyiken én, a másikon egy 50-körüli kocsikisérőnk (volt csendőr) ült a sofőr mellett. Az én teherautóm az állomás előtt minden további ellenőrzés nélkül haladhatott el, de a Lenin út [most ismét Szelestey László utca] első útkereszteződésénél "stoj"-t vezényelt egy orosz tiszt. Azonnal megmutattam kiszállítási engedélyemet, melyet ő azonnal darabokra is tépett, miközben egy marcona katona feltűrte gimnasztorkája ujját és - nesze neked pasztőrözés és higénia - minden kanna tartalmát karját hóna aljáig a tejbe merítve végigvizsgálta. Én pedig szépen fölszedegettem az úttestről a papírdarabokat. És vártam. Vizsgálat végeztével aztán intett, hogy mehetünk. Ám jött a következő utca-kereszteződés, és az újabb megállítás. Most már - gyakorlatom lévén - nem mutattam papirost, illetve annak darabjait, hanem csak "mlejko, mlejko"-t ismételve a teherautón lévő tejeskannákra mutattam. Az első üzlet ahová szállítani kellett a Bajcsy-Zsilinszky Endre utcai (s amit mindenki akkor is csak Király utcának hivott) 'Tejmintabolt' volt (pár évvel ezelőtt ennek kirakatában volt kitéve a fényképem, amikor a szakma nekem ítélte az év "Ifjú művezetője" kitüntetést...). Innen a Főtérre kanyarodtunk - és persze újabb megállítás következett. Továbbhaladási engedélyre várakozva a keskeny Kőszegi utcából egy T34-es kanyarodott ki és túrta ki lánctalpaival a járdát szegélyző sárga keramit köveket. A minket igazoltató tiszt megállította a tankot, kirendelte belőle annak vezetőjét, seggbe rúgta és darabonként rakatta vele vissza mindegyiket. "Az ország összedül, a járdaszegély marad" - gondoltam magamban. Sok filozofálásra azonban nem volt idő, hamarosan minket is útnak indított.

A püspöki palota előtti téren aztán komolyra fordult a dolog. A sofőrt a Megyeháza (akkor Megyei Tanács) kapujának egyik oldalára, engem pedig - gondolom nem csupán a szimetria kedvéért - a kapu másik oldalára állítottak terpeszbe tett kezekkel és lábakkal, természetesen a falnak fordulva. Ezen helyzetemben átfutott agyamon annak a lehetősége is, hogy nemcsak tejkiszállítási teendőmet, de tejipari pályafutásomat és egyúttal rövid életemet is ezen a helyen fogom rövidesen befejezni. Nem tudom meddig álltam ott, ilyenkor lassan múlnak a percek. Egyszer csak oldalba bökött az orosz a géppisztolyával, hogy mehetünk. Nahát, mégsem olyan rosszak ezek az oroszok, le sem lövik az embert... Hermánba érve, az Akácfa utca közelében - ahol egykori szerelmem, Magyar Ica lakott - láttam meg a plakátot, melyen Kádár János intézett felhívást és mondott egyben köszönetet a dicső Szovjetúniónak az 'ellenforradalom' leveréséhez nyújtott segítségért! Eddig csak ismét megalázva éreztem magamat saját hazámban, most már elárultnak is, akinek innen menni kell. Nincsen értelme semminek! Szarháziak társasága az egész. Menjen a francba a szocializmus, a dicső Vörös Hadsereggel és az áruló Kádár Jánossal együtt! "Megyek én innen" - erősödött meg bennem az elhatározás és egy nagyot káromkodtam. Végig se olvastam a plakátot, hányinger kerülgetett már az első soraitól is. Nem is tudom miként jártuk végig - ha ugyan végig jártuk - a többi üzletet. Az üzemben mondták, hogy szerencsém volt, mert a másik kocsi sofőrjét és kocsikisérőjét fel is pofozták. Egy darabig azért még vártunk és reméltük a remélhetetlent. A 'nyugat', amelyben naivan annyira bíztunk, nem segített, mással volt elfoglalva. Pesten folyt még a harc, de vidéken már előjöttek a 'komcsik', hogy megtorolják a szemtelenséget, hogy megúnva a zsarnokságot, végső erejükkel szabadságot akartak az emberek. Most is készült ám 'jegyzőkönyv'! De ezt már a Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intézőbizottsága vetette papírra 1956 December 18-án, melyben "a tejüzemnek három tagját, akik az ellenforradalomban tevőlegesen részt vettek...és két volt horthysta tiszt, egyik százados volt, a tejüzemben befurakodva röpcédulákat gyártottak és sztrájkra hívtak fel indirektiv módon tartják szükségesnek megbüntetni a szocialista törvényesség betartásával." [a szöveget az eredeti dokumentum alapján idéztem - a belügyeseket elsősorban nem a helyes fogalmazás érdekelte... Köszönetem Feiszt György levéltáros barátomnak, aki ezen jegyzőkönyvek másolatait részemre megszerezte]. Ravadics Jóska, a vasszilvágyi fiatalember, aki tejátvevő brigádvezető volt az üzemben, élete végéig viselte testén a 'szocialista törvényesség' jeleit. Szombathelyen, az 'ávós' épületben "adjatok neki, ami belefér" vallatták, "még a faját is irtsátok ki" rugdosták össze a veséjét. S mindezt azért, mert mint szakszervezeti üzemi titkár ki mert állni az emberekért és szembe szállni még a 'hatalommal' is.

Mindezeket azonban én már nem vártam meg. Egy darabig - mivel vonatközlekedés nem, vagy alig volt - a Korompai-családnál, akik a Söptei-úton laktak, kaptam szállást, aztán november 19-én estefelé útnak indultam a nyugati országhatár felé.