ERDÉLYI UTAKON…

Éppen húsz esztendeje járom-járjuk Feiszt Gyuri barátommal Erdély útjait. Utazásaink alatt - bármerre jártunk is - lépten-nyomon találkoztunk az erdélyi magyar történelemmel, mely a mi magyarságunkhoz is hozzá tartozik és bizony sokszor annak egyedüli kincsesháza. Nagyvárad, a 'Pece-parti Párizs' ugyancsak az erdélyi fejedelemség szükségadta megalakulása után tartozott Erdélyhez - és akkor is csak mint a Magyar Királyság része, az ú.n. "Partium" - a Szilágyság jó nagy darabjával együtt, melyet aztán Trianon nyomán Románia kebelezett be, de természetesen már nem mint "partium regni Hungariae"… Így került román uralom alá Ady Endre szülőfaluja, Érmindszent is (különös fintora a történelemnek, hogy amikor harcolni kell minden magyar helységnév-tábla elhelyezéséért, akkor Érmindszent az 'Ady Endre' nevet kapta - de hát jobban hangzik (tehát nem magyarnak) és előbb-utóbb Ady Endre is román költő lesz… Hasonló sorsra jutott Arany János városa Nagyszalonta is, csonka tornyával, nádasaival és Toldi Miklóssal egyetemben. Kolozsvár, ahol Hunyadi Mátyás született, Marosvásárhely is, mely annak előtte Székelyvásárhelyként volt ismeretes és ezen túl maga a Székelyföld is a magyar történelem kőbe vésett tanújeleivel és magyarjainak Erdély porába temetett sírhantjaival. Ezért oly nehéz bizonyítani a bizonyíthatatlant: Erdélyt, mint Decebal jogos örökségét. Helyette ott áll a tény, hogy Párizsban voltak - sajnos többen is - akik nálunk ügyesebbek voltak. Punktum. Hogy igazságtalan? Elismert tény. De törődött-e valaha is valaki a vesztesek igazságával? Viszont van végre egy Európai Únió, ahol egyre kevesebb szerep jut a sovinizmusnak és már a határokon sem kell órák hosszat várakozni. A fejben lévő határok azonban csökönyösebbek lehetnek, bár őszintén mondhatom, hogy a húsz esztendei erdélyi útjainkon sohasem találkoztunk rosszindulatú magatartással, pedig gépkocsink magyar rendszáma messziről jelezte kilétünket. Igaz, mi sem lengettünk-lobogtattunk piros-fehér-zöld zászlót Kolozsvár, avagy Gyulafehérvár főterén. Viszont helyette tartottunk több mint félszáz előadást Magyarország és Erdély térképeiről, heraldikai hagyományairól és történelméről! Városokban és falvakban, iskolákban és imaházakban, a csíkszeredai magyar és a gyulafehérvári román egyetemen, sőt a Román Tudományos Akadémia felkérésére Nagyszebenben is - és pedig nem ám valami átírt, langyos szöveggel, hanem az eredeti tudományos kutatáson alapuló kéziratunk nyomán. Előadó körútjaink (eddig 8 volt!) program prospektusát is mindíg két nyelven (magyar/angol) adjuk ki - nem titkoljuk mi járatban vagyunk. Több erdélyi nemzetközi konferenciára is kaptunk meghívást. 2006-ban a nándorfehérvári győztes csata 450. évfordulójára rendezett gyulafehérvári 'John Hunyadi and his Time' [Hunyadi János és kora], 2007 decemberében a nagyváradi 'Sigismund de Luxemburg şi Timpul Său' [Luxemburgi Zsigmond és kora], valamint 2012 tavaszán Bod Péternek 300. születési évfordulója alkalmából a Nagyenyedi Kollégiumban rendezett ünnepi konferencián vettünk részt.

Mint moderátor a gyulafehérvári konferencia egyik szesszióján

…és előadásom alatt a Nagyenyedi Kollégium dísztermében

A gyulafehérváron tartott 'Belgrade: A Cartographic View' [Belgrád a térkép tükrében] előadásom szövege és teljes szines képanyaga 2009-ben az Academia Romana 'Melanges d'Histoire Générale' kiadásában jelent meg, a Nagyváradon megtartott 'Medieval Mapping of Transylvania: Cartography at the time of Sigismund of Luxemburg (1368-1437) [Erdély középkori térképezése: kartográfia Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) idejében] előadásom kiadása, melyben részletesen ismertettem a 14. század eleji párizsi Latin-kódex kéziratos térképét, viszont még várat magára. Hasonlóképpen a 'Bod Péter térképei' előadásom is, bár mindkettő kéziratát időben leadtam. A tudomány nyomdai malmai lassan őrölnek… Erdély történelme és szépséges tájai mellett Erdély szellemisége az, mely megragadja a figyelmet és elgondolkoztat. Ahol 1568-ban Tordán az országgyűlés a "religió dolgában" törvénybe iktatja, hogy "az evangéliumot prédikálják, hirdessék ki-ki az ő értelme szerént" - tehát a vallás és a gondolat szabadságát.

A tordai országgyűlés artikulusának magyar nyelven íródott szövege

Mindezt akkor, amikor Oxford városfala árkában még püspököket égettek máglyán! Ahonnan gyalogszerrel valaki elindul Indiába, hogy őseink nyomára jusson és közben megírja az első tibeti-angol szótárt! Aztán, hogy csak saját élményeimbol merítve említek meg néhányat: Gudor Botond, magyarigeni tiszteletest, aki az Erdélyi Érchegység hegyaljai szórványában vívja naponta Don Quixote harcát maroknyi gyülekezete és málló templomai megtartásáért;

Gudor Botond, magyarigeni tiszteletes

Bognár Levente aradi alpolgármestert, aki a 17 román és 2 magyar összetételű városi tanácsban taktikázva ki tudta harcolni a Szabadság-szobor felállítását és mely felett magyar zászló (is) leng a szépen lekövezett és parkosított téren;

Rácsok mögött az aradi Szabadság-szobor

…és most újra felállítva a'Megbékélés'-téren

a 12 éves kis Réti Rékát, egy munkanélküli magyar bányász és egy román takarítónő leányát, aki lupényi előadásunk bevezetőjeként oly szép magyarsággal és úgy mondta el Hunyad megye történetét, hogy csak csodálni tudtuk;

Réti Réka előadása közben a lupényi római katolikus templomban

vagy Áros Dalmát, a fogarasi harangozó leányát, aki hetente utazott haza a sepsiszentgyörgyi Mikó kollégiumból, hogy ne maradjon orgonaszó nélkül a fogarasi gyülekezet;

Áros Dalma orgonál

'Sárika nénit', Szászfehéregyháza világörökség templomának idegenvezetőjét, aki látogatásunk alkalmával nekünk magyarul, a bukaresti amerikai nagykövetség küldöttségének angolul, az Abu Dhabi-ból érkezett belga követségi csoportnak franciául mesélte el a templom és a falu történetét, majd látogatói elfogytával kis sámlira ülve Goethe 'Don Carlos'-át olvasta - természetesen németül;

Szászfehéregyháza erődtemploma - a Világörökség része

…és Sárika-néni Goethe 'Don Carlos'-t olvas

Ráduly Jánost, a 'kibédi remetét', a fáradhatatlan népmese és monda gyüjtőt, a székely-magyar rovásírás nagy szakértőjét, aki magára maradottan immáron 80. kötetét adja ki;

Ráduly János felolvasást tart nekünk

és Sütő Andrást, a 20. század legnagyobb magyar íróját! Erdély szellemisége!

Sütő Andrással - beszélgetés közben

Ezzel a címmel tartottam előadást a Szombathelyi Szenátorok Klubja felkérésére. Segítettem, hogy egy különben anyagi okok miatt elveszésre itélt tehetséges magyar lány elvégezhesse az egyetemet, és szorgalmaztam a 'Sütő András Világa' című könyv megjelentetését is, hogy ismerjék meg minél többen azt az írót, aki saját bevallása szerint 400 magyar szóval indult el a mezőségi sáros szegénységből a Nagyenyedi Kollégiumba és vonult be a magyar literatúra csillagai közé.

A 'Sütő András Világa' könyvbemutatóján - Marosvásárhelyt (Complementary picture from Mr. Gergely L. Boda)

Útjainkat magunk tervezzük-levelezzük, szponzoraink nincsenek, csupán a lelkesedés az, ami késztet és hajt bennünket minél jobban megismerni Erdélyt. Magunk finanszírozta útjaink kiadásai folytán nem szegényebbek, hanem gazdagabbak lettünk! Megrakodva történelmi ismeretekkel, ősi templomok százszor meszelt falain rejtőző majd előbukkanó szentek és csodás legendák képeivel, vakolataiba karcolt székely-magyar rovásírásos emlékeivel. Székelyderzs világörökség részét képező unitárius templomát Nágy Adél mutatta meg nekünk még teológiai hallgatóként - azóta ís tart a barátságunk, vele is, családjával is.

A székelyderzsi erődtemplom, télen.

Azt a templomot, melynek északi falát a Szent László legenda egyik legcsodásabb freskóképe díszíti, melynek egyik bástyájában a török-tatár betörések óta tartja a mai napig szalonnáját a falu,

Szent László-legenda freskó a székelyderzsi templomban

…és a 'szalonnás-bástya' belseje

s melynek fala tövében egy motoros túristának olyan élményben volt része, hogy az alábbi sorokat tette fel az internetre: "Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják? Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor 'A Magyar Nemzet' című versét. Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és 4, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot sem tudtunk szólni. Én pedig leültem a szákelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostástúramotoros imidzsébe. És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek, akik föcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlenegyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban. Küldd tovább légy szíves, hadd járja be a világot, és olvassa minden igaz magyar lelkű ember!"

Télen, karácsonykor is jártunk Erdélyben. A szentestét Déván, a Gáspár- Barra család körében ünnepeltük. Bebocsájtásunkat a ház kapujából és a téli éjszakából külön erre az alkalomra szerzett ének-kántálással nyertük el, a jó meleg szobában pedig az egész család várta érkezésünket a karácsonyfa alatt.

Dévai szenteste…

Az ünnepek egy-egy napját nagygalambfalvi (Petre 'Ibici' és családja), székelyderzsi (Nagy Enikő és családja), recsenyédi (Nagy Adél unitárius tiszteletes), székelyudvarhelyi (Lukáts Éva és családja), farkaslaki (Demény Gábor polgármester) és nagyszebeni (Wilhelem Zita és a Nagybányáról érkezett Frink család) barátainknál töltöttük, a szilvesztert pedig Veress László és Márta meghívására Segesvárott. Így aztán télen is, nyáron is ismerős tájak már nekünk a Hargita fenyvesei, a Kárpátok hófödte bércei, a Kenyérmező síkjából kiemelkedő Kenyérhegy is, ahol őseinkkel együtt Kinizsi Pál vívta harcát a törökkel; a nagybányai Kereszt- és Virághegy Zazar-mosta berkeivel, mely annyi festményt adott nekünk;

Az 'Oltárkő'-szikla a Békási-szorosban

A Duna a Kazán-szorosnál,

a Maros, a Szamos, az Olt és a Küküllők tündöklő vize, és az Ompoly pataka is, melynek vizét 1849-ben 700 lemészárolt magyar vére festette pirosra. A helyet obeliszk jelöli, és rajta a felirat: "PAX". Ez nekem - és kell legyen mindannyiunknak is - Erdély!

Első alkalommal 1992 nyarán Ildikó húgom és János sógorom társaságában utaztam Székre, ebbe a híres mezőségi magyar faluba. Velünk tartott Dórika leányuk és Elizabeth leányom is, így öten indultunk el autóval Budapestről és érkeztünk meg gyalogszerrel Székre. Az autó is velünk tartott ugyan, csak a Ford Fiesta tengelye nem az erdélyi, s különösképpen nem a mezőségi utakra volt méretezve - ezért a gyaloglás Kötelend és Szék között. A falu híre hozzám a Magyar Hírek egyik száma révén jutott el, mely cikket közölt az ott font, varrt és viselt szalmakalapokról. Ez utóbbi témában megjelent könyvem nyomán akkortájt sok előadást tartottam Oxford grófság és a környező megyék falvaiban és városaiban az angol szalmafonás történetéről s ezért a figyelem és készülődés egy erdélyi utazára. Széken egy teljesen más világ fogadott minket, ahol nemcsak a szalmakalapok viselete nyújtott érdekes látványt, de a kilencvenes évek elején élt még a maguk varrta-hímezte mindennapos és az ünneplő népviselet, a néptánc és a táncház.

Szalmakalapos széki férfiak istentiszteletre várva

Szállásunk Forrószegen, Sallai István és Rózsika házában volt, ahol mi a 'díszes szobában' laktunk. Elizabeth leányomnak nagyon tetszettek a plafonig tornyozott hímes párnák és az összekötözött szoknyák, melyek mint széki szalámik lógtak felaggatva a szekrényben.

Széki díszes szoba

Fürdőszoba ugyan volt a házban, de víz nem - ezért nők a konyhában lavórból, férfiak az udvaron a kútnál mosakodtak vederből. Az illemhely a malacok melletti sarokban foglalt helyet - jó szellős lévén, szabadon járt ki s be egyaránt légy s az illat. Még útközben, Gyulatelke határában gyalogolva találkoztunk Maneszes Márton magyarszováti kántorral, aki szintén a Széki Napok-ra igyekezett, ahol most muzsikus társaival a régi népdalokat fogja tanítani, mint annak előtte tanította őket Sebestyén Mártának. Meg is lett az eredménye! Márta megtanulta a régi mezőségi dalokat, ennek hallatán Ceausescu hűséges csahosai pedig összetörték Márton hegedűjét. A 'vezér' 1987-beni letűnése óta már ugyan szabadabb lett Románia és annak 1921-ben bekebelezett része Erdély is, ám a Ceausescu-tól örökölt üzletek továbbra is üresek voltak (a széki boltban csak egy hordó ecet árválkodott néhány doboz szardínia, egy vég vászon, két-három lókaparó társaságában), ezért Deák Márton igazgató borjút hizlalt és csatornázás hiányában a faluvégí kútról naponta többször lajtban hordta a vizet a vendégeknek. A táncház most (mert akkor még több is volt a faluban) az iskola torna-termében volt, napközben ott tanulta a népdalokat az oda sereglett magyarországi lelkes fiatalság, de érkeztek külföldi vendégek is Németországból, Hollandiából, sőt egy magyar származású lány még Kanadából is - igaz, hogy Vera az igazgató barátnője volt… Napközben tanultuk-tanulgattuk a mezőségi énekeket, de az én dunántúli nótákhoz szokott füleimnek elég nehezen ment az itteni 'hanglejtős' énekforma. Aztán abban a reményben, hogy a többi magamfajta ujdonsült között elveszik a dallami tévelygésem - lelkesen kornyikáltam. Estefelé pedig jött a táncház - micsoda élmény! A mulatságot az 'aprók tánca' vezette be, öröm volt látni ahogy a 10-12 éves gyermekek, fiúk és leánykák, népviseletbe öltözve táncolták a 'nagyoktól' ellesett mozdulatokat, a 'széki négyes'-t, a 'lassu'-t és a 'porka'-t, mely talán a polkából eredhet. Ősi szokás szerint - melyet Deák Márton "a lélek bemelegítésének" nevezett - a legények a pultnál pálinkáztak, de jöttek a lányok is hármasával-négyesével, míg csak a terem zsúfolásig meg nem telt. Maneszes Mártonék a helyi zenekarral felváltva húzták a talp alá valót, ha 'legényes'-t játszottak, akkor a lányok - mint magyaros babák - a fal melletti padokon ültek és beszélgettek. Ennek a mesebeli helyzetnek egy elcsattant pofon vetett véget, melyre Marci barátunk (mert időközben az irodai pálinka megáldotta a barátságunkat) megjegyezte, hogy "itt verekedés lesz!" Hogy nem az iskolában történt, azt gyors közbelépése akadályozta meg - nyilván nem először fordult ilyesmi elő húsz esztendei igazgató-tanítói működése alatt. Tehát meg kellett várni, mig a pofozkodó elhagyja a termet, de abban a pillanatban a becsület megvédése megkövetelte a kölcsön visszaadását, különben egy életen át mint gyáva ember kell élje életét a faluban.

Éjfél után lehetett már, amikor hatalmas dülekedésre lettünk figyelmesek a terem ajtajában - szerencsére az ajtók ablakai már rég nem láttak üveget. A jóslat beteljesedett, volt verekedés, de akkora, hogy csak úgy hullottak az ütések a kemény öklök alatt. Mert ugyebár mindkét legénynek voltak barátai akik besegítettek a becsület megvédésébe. Vera - a kanadai - meg is jegyezte: "miért nem egy ember áll ki egy emberrel szemben?" Mire Marci halkan "Te már túl sok cowboy filmet láttál…". A verekedés aztán az udvarra is kiborult, onnan pedig tovább az utcára - minden legény talált püfölni való valakit. Az 'aprók' tovább szaladgáltak, nyilván élvezték - és tanulták - a helyi szokásokat, a lányok pedig szépen hazamentek, hármasával-négyesével, ahogyan annakelőtte érkeztek. Felbuzdulva a kezdeti sikereken, a következő évben már négy férfi indult útnak Erdélybe: Feiszt György, Gróf László, Szathmáry Tibor és édesapja, Szathmáry István csizmadia-mester Tatabányáról, aki annakelőtte Erdély visszatértekor járt erre utóljára, mint Horthy Miklós vitéz katonája. Emiatt mindjárt az útunk elején galibába is keveredtünk, ugyanis míg mi a kőrösfői fiatornyos templomot csodáltuk, a 'fater' rákérdezett egy arra ballagó emberre: "ismeri maga Pál Antal fazekast?" Az ember csak nézett merően, látszott, hogy erősen gondolkodik a feltett kérdésen, majd kisvártatva közölte, hogy a faluban mindössze csak két fazekas van, s azok egyike sem a kérdezett személy. Ne beszéljen nekem - förmedt rá Tiborunk apja - mondom, hogy Pál Antal, gondolkodjon! Hát kérem az akkor sem lakik itt. Maga idevalósi - folytatódott tovább a vallatás - mert ha igen, akkor ismernie kell, hiszen én 1941-ben náluk laktam két hétig Korondon! Igen, uram - válaszolt a bácsi - de ez Kőrösfő! Na, menjünk innen - mondta Tibor - eleget égtünk már…

Kőrösfő fiatornyos temploma

Ezúttal is ellátogattunk Székre, ahol újabb táncházi események történtek. Nem, nem volt verekedés, helyette viszont voltak etyeki lányok, akik az etyeki tanítónéni vezetése és felügyelete alatt érkeztek tánctanulás végett. Magam a tanítónénivel éjfél tájban az igazgatói irodában futottam össze, éppen pálinkáztunk amikor megérkezett halványzöld 'Gucci' trikóban (persze szoknya is volt rajta). Elállt a lélegzetem! Gucci trikó! Gucci trikó!! Három évvel azelőtt Itáliában járva hiába kerestem, nem volt se Bolognában, se Velencében, és most itt Széken látom meg feleségem álmát. Ezt a trikót én megveszem, bármibe is kerül - jelentettem ki nagy merészen a pálinka hatása alatt (mert egyébként ilyet - barátaim a tanúk rá - soha nem tettem volna). A trikó semmi pénzért nem eladó, de azért a szép bordó selyem ingért, ami magán van szívesen elcserélem - szólt a válasz. Máris húztam le magamról az inget, ám a tanítónéni kezében az ingemmel kivonult, majd kis idő múltán átöltözve tért vissza benne. Gyorsan magamra húztam a trikót, úgy tértem vissza szállásunkra, Sallaiék portájára, ahol az udvar aljában lévő szobában laktak az etyeki lányok. A szobában víz persze nem volt, az az időközben bevezetett konyhai csapból folyt, a konyhába viszont csak a szobán át lehetett bejutni, ahol az én ágyam is állt az ablak alatt. Még aludtam a hatalmas párnák és dunyha (nyáron dunyha!) társaságában, amikor a lányok már lábújjhegyen jöttek vízért, s mit láttak meg az ágyam melletti székre terítve? A Gucci trikót! Talán két évre rá lehetett, hogy megkérdeztem Marcit: "jártak-e itt azóta az etyeki lányok?" Áh, nem - ugyanis a lányok kijelentették, hogy ők "kurvával nem utaznak!" Nesze neked laza ifjú moralitás… És méghozzá teljesen ártatlanul! Ezek után Gyuri barátom - aki egyébként Szombathely városi képviselője volt - javasolta, hogy ha már itt vagyunk, akkor látogassunk el Vajdahunyadra, Szombathely testvérvárosába. Tibor barátunk terepjárójával hamar meg is érkeztünk, ám akkor jöttünk rá, hogy bár hárman (mert a 'fater' csak magyarul, de azt erélyesen!) legalább 6 nyelvet beszélünk, ezek között a román sajnos nem szerepelt, s így a polgármesteri hivatal román elnevezése sem. Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy latin nyelv lévén a román, annak csakis 'magisztrátus'-nak kell lennie. A kocsi ablakán kiszólva meg is kérdeztünk egy asszonyt: "magisztrátus?" Áh! Magistrale! - és mutatott az ellenkező irányba vezető út felé. Annak végéhez érve egyetlen épületet sem láttunk amelyikre rá lehetett volna fogni, hogy hivatal, ezért újra megkérdeztünk egy férfit: "Magisztrále?" (mert ugye az asszony annak nevezte), a férfi biccentett és mutatott abba az irányba, ahonnan érkeztünk. A sugárút végén ismét megkérdezünk egy embert, most már kérdezve: "Do you speak English?" Rázza a fejét, jelezve, hogy nem. "Sprechen sie Deutsh?" Újabb fejrázás. "Parle vu francais?", Parlare Italiano? Csak rázza a fejét, hogy a kalap majd leesik róla. "Na, b. meg, ez egy nyelven se beszél - mondja a Tibor magyarul, mire az ember "Hát maguk magyarok, akkor miért nem úgy szólnak - és mutatott az épületre, ami előtt először megkérdeztük az asszonyt. Gyorsan leparkoltunk, s mivel kb. egyórás késésben voltunk rohantunk fel a 'Primaria' - mert ez a városháza neve (a 'magistrale' sugárútat jelent) első emeletére, ahol a város vezetősége, polgármesterrel az élükön, teljes díszben és regáliában várt ránk. Mi pedig rövidújjú ingben, es én ráadásul még rövid nadrágban! A kontrasztot csak fokozta a tiszteletünkre nagyestélyibe öltözött feleségek és titkárnők sora - ugyanis hivatalos látogatásra készültek…

Persze a további 18 év kb. 25 utazása (azért körülbelül, mert pontosan nem számoltuk, de voltak olyan évek amikor kétszer is jártunk Erdélyben, sőt 2009-ben háromszor is!) alatt történtek bőven más érdekes, lejegyezni való események, de ezeket a tudományos tapasztalatainkkal egyetemben 1999 óta rendszeresen vezetett utinaplóink rögzítik, melyek 1-1 fénymásolt és bőven illusztrált példányát a Vas megyei levéltárban helyezzük el Feiszt Gyuri levéltárigazgató-helyettes barátom segítségével. Talán egyszer akad majd valaki akit érdekelni is fog…