KLOTILDLIGET

Klotildliget a pilisi dombok, a Kis-kopasz lábánál elterülő erdők ligeteiben épült, ahol főként budapesti hivatalnokok és tisztségviselők villái voltak. Mi a Vasút utcában laktunk, egyik szomszédunk Malussa őrnagy volt, akinek puli kutyája ott rohangált egész nap a hatalmas kert fái és bokrai között, ám amikor az 'őrnagy bácsi' - mert mi gyerekek csak így hívtuk - megjelent, akkor azonnal elkezdett sántikálni. Egyszer ugyanis még kölyök korában az őrnagy rálépett a lábára, arra akarta emlékeztetni magas rangú gazdáját. Másik szomszédunkban Párdányi Richárd gyógyszerész lakott. Patikájában a maga által előállított porokat kis maga-készitette staneclikba eresztette, melyek végeit, mint valami miniatűr papír huszárcsákót, hajtogatta össze. Felesége, 'Mancó' néni, egy nagyon különös hölgy volt, igazi hipochonder. Egész nap aludt, csak éjjel tevékenykedett. Nappal - ha nagyritkán mégis megjelent - fejére még nyáron is mindig párnát szorítva járkált a kertben, 'hogy meg ne fázzon'.

Klotildligeti lakásunk a Vasút-utcában, balról a gyógyszertárral

Mancó néni a klotildligeti református templom avatására 1939-ben torta-lap ostyákból elkészítette a templom makettjét, melyet a templommal együtt meg is áldottak. Ennek a templomnak az alapító okmányát édesapám rajzolta meg pergamentre írott csodálatosan szép, díszes betűkkel.

A klotildligeti református templom

Egy héttel a templom avatása előtt már csak az utolsó simításokra várva feküdt kiterítve az íróasztal tetején, amikor Marika nővérem - ki tudja míért - oda 'settenkedett' és meglökte a nyitott tusos üveget, ami kiborulva gurult végíg a fontos okmányon. Katasztrófa! Ha jól emlékszem, még ki sem kapott a nagy riadalomban, édesapám éjt nappallá téve dolgozott és készítette el az eredeti másolátát - amelyet aztán hermetikusan egy speciális üvegcsőbe zárva fektettek nagy ceremóniával a templom küszöbe alá. Mindez azonban nem változtatott azon az érzésen, hogy - bármennyire is szép volt - valójában csak egy másolat az, amit majd az utókor egyszer meg fog találni. Mindez egy másik, máig is tisztázatlan érzéssel párosulva rekedt meg az emlékezetben - vajon nem-e szándékos volt ez a 'baleset'? Nővéremnek ugyanis voltak más 'stiklijei' is az évek folyamán, amit legjobban talán "az ördög bújt bele" népi jelzővel lehetne illetni. Mint amikor a gyermek a gyufával játszik és várja mi is lesz a gyújtogatás eredménye...

Persze stiklijeim azért nekem is voltak, de ezeket talán az 'ismerkedés a világgal' jelzővel is lehetne inkább illetni. Mint például azt, amikor a 'Schmall cipőpasztát' baracklekvár gyanánt, ujjammal nyaltam ki a pléh dobozából, vagy amikor - talán hat éves lehettem - édesapám atlétikai indító pisztolyának töltényeit az esővízet tároló bazein mögé elbújva kalapáltam, ami természetesen dolgát végezve felrobbant. Egyszer az iskolában is belém bújt az ördög, mert ceruzámat a vonalzóm lyukába téve elkeztem azon pörgetni. Már akkor is a második padsorban ültem - az első, mint a moziban - túl közel volt a 'vászonhoz'. Pörgő vonalzóm vége éppen úgy esett, hogy elérte az előttem ülő gyerek fejét, melyet minden érintéskor rángatni kezdett. Ez Piliscsabán, negyedik elemista koromban történt, édesapám volt a tanító. "Mi van fiam, ideges vagy? - kérdezte apám a gyereket. Az pedig ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy sajnos igen, elárult engem. Meg is kaptam a magamét! Nem is egyszer, kétszer is. Egyik adag pofont mint tanítómtól, a másikat pedig mint édesapámtól kaptam. Egy viszont biztos volt: ezzel az eset le volt zárva, be volt fejezve. Otthon elő se jött a téma, és nem hiszem, hogy édesanyámnak megemlítette volna.

Párdányiék a szomszédunkban eléggé zárkózottak voltak, nem kapcsolódtak be az egyébként élénk társasági életbe. Időközönként meg szokott náluk jelenni két kisasszony, akik jelenlétét onnan tudtuk, hogy a Piliscsaba-táborban állomásozó katonai alakulatok fiatal tisztjei ilyenkor többet sétáltak arrafelé. Amikor pedig tiszt közeledett a patikával szembeni grundhoz, melyet a háború évei alatt katonai lerakatként hasznosítottak, az őrök "Fegyverbe!" kiáltására a kisasszonyok az ablakhoz futottak és meglebbentették a függönyt. Természetesen ezt naponta többször is eljátszották. Az idősebb, magasrangú tisztek - akikből bőven volt a környéken - viszont már messziről integettek, hogy nem kell fegyverbe szólítani az őrséget.

A piliscsabai katonai tábor tiszti barakja

Ligetre költözésünk után iratkoztam be a piliscsabai elemi iskolába. Itt már sokkal jobban éreztem magamat, mint az óvoda hatalmas hodályában ugra-bugrálva és táncikálva. A tanteremben padok sorakoztak, elől a katedra dobogója magaslott, a falakat pedig Kogutowicz Manó (Manó! Micsoda név! Újabb veréb - gondoltam magamban) térképei takarták. Ott tündökölt, rudakra feszítve, Nagy-Magyarország vármegyékre osztott térképe a koronás címerrel, a Kárpát-medence hegy- és vízrajza - és ha jól emlékszem - még egy Európa-térkép is. A nagy fekete tábla, melyen a kréta szokott fülsértő jajjgatással csikorogni, sem ijesztett meg, mert mint egy rossz gyerek, ott állt 'sarokba állítva' a katedra és a kályha között. Első tanítóm egy megsavanyodott öreglány, Gart Melinda volt, de Csatári Mária - áldott teremtés, aki a haját befonva és koszorúba tűzve viselte a fején, akár egy glóriát - volt az, aki édesanyáink szerepét helyettesítve tanított bennünket írni, olvasni és számolni. Már csak a szárnyai hiányoztak, mert valóban angyali teremtés volt.

Az egész iskola rendjére Medvedt Ede igazgató vigyázott cerberusi szigorral. 'Gurgula' szemeit kimeresztve nézett végig bennünket, bennünk pedig kockára fagyott a reggeli maradványa, de még a meg nem evett vacsora is.

A piliscsabai elemi iskola II. osztályos tanulói Pálfi Ilona tanítónővel.
A legfelső sorban balról a harmadik vagyok én, jobbomon Gádorosi 'Pötyi'

Reggelente a tanulás kezdetét Meixner-néni, az iskola-szolga jelezte, aki hosszú fekete szoknyájában, fekete kendővel a fején járta végig az iskola folyosóit és rázta kegyetlenül a hatalmas rézcsengőt, pedellusi tisztének eme fényes alkalmatosságát.

Szegény Meixner-néni zsuppfedeles háza lángok martaléka lett - hetekig érződött az üszkös szalma bűze...

Csengőjének hangja az órák végét is jelentette, de megjelent az iskola udvarra nyíló ajtajában is, hogy véget vessen a rögtönzött játéknak, a fogócskázásnak - bár a 'hosszú szünet' legnagyobb részét az illemhelyen - ahol az ember 'a dolgát végezhette'- töltöttük sorunkra várva, vagy éppen azt próbálva, hogy ki tud magasabbra pisilni mint a kátránnyal lekent 'piszuár' fala. Egy-két 'jártasabb' gyerek ilyenkor állandóan a lányokról beszélt és ők már látták is, hogy "milyük" van nekik! Szomorúan kellett belátnom, hogy sajnos, ez nekem még nem adatott meg, nem láttam ilyesmit. Ezen szomorúságos helyzetemből M. Márta mentett ki, ám micsoda csalódás! Hát ez lenne az a nagy valami? Mindegy - gondoltam - most legalább már én is láttam egyet! Az édeni alma kóstolása azonban még váratott magára...

Szerettem az iskolát, a tanulás is könnyen ment. Évvégi bizonyítványom, a tanítók szigorú követelményei ellenére is, mind a négy tanévben 'színtiszta' kitünő volt. Itt szegődött mellém barátnak Gádorosi Mátyás osztálytársam, akit csak 'Pötyi'-nek hivott mindenki. Egyszerű családból származott, de arany szíve, és örökös jókedve miatt nagyon népszerű volt. Mindenkinek segített, néha még zsíros kenyerét is megosztotta. Bakancsának talpa, hogy ne kopjék, csigaszögekkel volt kiverve, a sarkán pedig patkó volt hasonló meggondolásból. Fellelkesedve a háborús híreken, Pötyi barátunk elhatározta, hogy ejtőernyős lesz. Ezen célból aztán egy esernyővel kiballagott a falu határában lévő kavicsbányába és az esernyőt kinyitva ugrott le a fejtés széléről. Eredmény: mindkét lába eltörött... Hosszú hetekig ugrált mankókkal, mindkét lába gipszbe téve fehérlett - legalábbis a kezdeti időben.

Gádorosi 'Pötyi'

Misére kötelező volt járni, a templomban a padsorok előtt álltak a tanulók. Jobb oldalon a fiúk, balról a lányok. Az ügyeletes tanító mindig az első padban, a fiúk oldalán ült, hogy a rendre vigyázzon. Egyik alkalommal édesapám orgonálás helyett ügyeletet tartott és nagy mocorgást, susmotolást vett észre. Hogy a dolognak véget vessen, fülön fogta a legszélső nebulót, hogy maga mellé állitsa. Igen ám, de bármennyire is húzta, csak nem akart jönni a gyermek. Amikor végre megindult, egy egész sor követte, nagy derültséget okozva. Kiderült, hogy az ájtatos figyelem leple alatt madzagot tekertek kabátjuk gombjára és kötözték össze magukat. A vasárnapi nagymisére egy-egy századot is kivezényeltek a piliscsabai katonai táborból, mely körülbelül 2 km-re volt a falutól Budapest irányában. Ez még a háború első éveiben lehetett, mielőtt megtörtént volna a végzetes hadüzenet a Szovjetuniónak és egyúttal a szövetséges hatalmaknak is. A faluban azonban egyenlőre nem éreztük a háború hatását. Minden ment a maga rendjén, a svábok megtartva szokásaikat ünnepelték az aratást, a szüretet, de teljes egyetértésben éltek a magyarokkal és a tótokkal egyaránt. Ezt a harmóniát zavarta meg a német katonaság megjelenése már a háború kezdetén, amikor a falun áthaladó német alakulatokat az út két oldalán felsorakozva, sokan kinyújtott 'Hitler' szalutálással fogadták. De mielőtt elitélnénk ezért őket, gondoljunk bele, vajon mi nem szórtunk-e volna virágot a bevonuló magyar katonák elé, ha fordított a helyzet? Persze voltak, akik ennél többet is megengedtek maguknak, mint az a sváb asszony is, aki édesanyámnak a piacon azt monta, hogy "kértyen németül, majd atok makának!"...

Farsangkor a nős emberek és a legények is külön tartottak mulatságot, bált maguknak, ahol a falu fúvós-zenekara szolgáltatta az 'umpá, umpá' talp alá valót. Érdekes jellegzetessége volt a legények báljának, hogy a bál előtti napon, megengedett szokás szerint maguknak tyúkokat fogdossanak össze a falu gazdáinál. Ilyenkor a legények egy lovas stráf-kocsin állva kurjongattak és kergették a tyúkokat az udvarokon, s amelyiket sikerűlt elkapniuk, annak a fejét ott azon nyomban le is vágták! Persze az asszonyok, hogy mentsék a menthetőt, igyekeztek söprűvel szétkergetni tojásaiknak - és egyben jövedelmüknek eme forrását, gyakran megseprűzve a legények hátát is. Nagyon népszerű volt a faluban a fiúknál a 'pilincke', ami talán az angol krikethez hasonlítható játék. Két 'csapat' játszotta, s egy mindkét végén kihegyezett 'pilinckét' kellett, annak végére bottal ráütve - amikor az felugrott - minél messzebb elütni. Ha a repülő pilinckét sikerült elkapni az ellenfélnek, akkor rajtuk volt sor. A cél az ellenfél saját területének elfoglalása volt. Ezt az eléggé veszélyes játékot már nagyobb, 8-10 éves kortól játszottuk, előtte inkább fából készült karikát hajtottunk magunk mellett, ha boltba küldtek bennünket a faluba. Természetesen mindenhová gyalog mentünk, autója a faluban mindössze két embernek: a fadepósnak és az állatorvosnak volt, Bartos József tanító bácsinak pedig fénylő, csodálatos motorkerékpárja! Ezt egyszer-kétszer meg is tisztíthattam...

Bartos Jóska-bácsi katonai képe

Édesapámnak volt egy kerékpárja, amit - hogy végre ne kelljen már mindenhová gyalog kutyagoljak - nagy szorgalommal megtanultam 'váz alatt' tekerni. Lélegzet elállító mutatvány lehetett, amint vacillált alattam a felnőttek méretéhez szabott masina. Egy alkalommal azonban a saját lélegzetem állt el, amikor a Vasút utcából a faluba vezető meredek lejtő végén, amelyik a forgalmas Bécsi-útba torkollott, nem tudtam magállni és Tamási Henrik hentesüzletének falába ütköztem. Nekem ugyan - a könyökömön esett horzsolást leszámítva - semmi bajom nem történt, de a kerékpár kormánya menetirányba fordulva várta, hogy valami történjen vele. Szerencsére a hentes lába közé kapva az első kereket, könnyedén helyre igazította. Gyalog toltam haza a biciklit... Reggelenként, az iskolába menve Gajdusek bácsi sarki boltja előtt szoktam el- és bemenni 'medve cukrot' venni, mely vásárlás szüleim részéről is engedélyezve volt, hiszen zsebpénz akkortájt még nem volt divatban. Gajdusek Miksa apró, vékony ember volt, fején sábeszdeklivel, mindig udvariasan fogadta a vásárlókat - még a gyerekeket is. Bár tudta, hogy miért jöttem reggelenként, mégis megkérdezte "Mit óhajt ma reggel a fiatal úr?". Szüleim a Hangya szövetkezetben és Gajdusek üzletében is vásároltak, mindkét helyen számlánk is volt, amit havonta fizettek ki. Édesanyám még akkor is bejárt a Gajdusek bácsihoz - mert a szüleim is csak így szólították - amikor már igencsak rossz szemmel nézték volna, ha mindez a tanügyi hatóságok tudtára jutott volna. Aztán egyszercsak bezárt az üzlet, tulajdonosát és családját a többi sárga csillagot viselő férfival, nővel és gyermekkel elhajtották... Láttam őket menetelni, hosszú sorban, sápadtan és szótlanul. A 70-es években, amikor már saját illegalitásomból magam is haza mehettem, meglátogattam Piliscsabát, s a többi régi gyerekkori emlék nyomán Gajdusekék házába is bekopogtattam. Örömömre Gajdusek bácsi nyitott ajtót, sábeszdeklivel a fején mosolyogva invitált be a szobájába. Bemutatkoztam - hiszen vagy harminc esztendeje, hogy utóljára találkoztunk - "Óh, hogy megemberesedett a fiatal úr!" - mondotta, miközben hamar pálinkás poharak után nézett. Felesége is mellette volt - csak a gyerekei nem. Katalin, József és Judit mindhárman Auschwitzban maradtak...

Blau Adolf, később Gajdusek-bácsi boltja

Az 1942-43 tanévben, mint negyedikes, édesapám osztályába kerültem, melynek sem ő, sem pedig én nem nagy lelkesedéssel néztünk elébe. Félre értés ne essék, szerettem édesapámat - és édesapám is engem, csak hát az előítéletek... Én tudtam, hogy szigorú ember - elnézésre, kegyelemre nem számíthatok. Ha viszont ő kitünő osztályzatot ad a fiának, akkor senki se mossa le róla, hogy... Pedig nem kellett volna ettől senkinek sem tartania. Apám annyira szigorúan és következetesen tartotta magát hivatali esküjéhez, hogy tanítványaitól, tanítványainak szüleitől soha, semmit nem fogadott el. Talán erre egy példa: 1943 lehetett, javában folyt már a háború. Élelmiszert is csak jegyre lehetett kapni, cukorkát is alig, csokoládét pedig pláne nem. Karácsony előtt, az első negyedév végeztével, amikor az osztályzatokat már rég beírta a Népiskolai Értesítő-be, valaki csengetett az ajtónkon. Egy talán 18 esztendős lány állt az ajtónkban - kezében egy piros szalaggal átkötött nagy doboz csokoládéval, melyet nyilván egy tanulójának jómódú szülei küldtek el a cselédlánytól. Édesapám átvette a lány kezéből a levelet, elolvasta, majd a hátoldalára csak ennyit írt: "Köszönöm a megtiszteltetést, de hivatásomnál fogva nem fogadhatom el. Teljes tisztelettel: Gróf Sándor". Karácsonykor mindíg igazi, szépen feldíszített fenyőfánk volt, megrakva bojtos szaloncukorral és staniolba csomagolt dióval. Rajta arany angyalhaj girlandok csillogtak, az ágak végén valódi gyertyák égtek (akkor még se plasztik karácsonyfa, sem pedig villannyal működő 'gyertyák' nem voltak). A díszítését ugyan mi nem láthattuk, hiszen a karácsonyfát az angyalka hozta, midőn megjött a Jézuska. Ilyenkor, Szenteste délutánján, engem és nővéremet mindíg elvittek Arnold bácsihoz, egy nyugdíjas ferences-rendi paphoz, akinek könyvekkel teli szobájában üldögélve vártuk, hogy haza mehessünk és végre megszabadulhassunk a kandalló előtt elnyújtózó vizsla bűzétől. Otthon a konyhában édesanyám sürgött-forgott, az utólsó simításokat végezve a szentestei vacsorán, majd megszólalt a csengő várva-várt csilingelése, mely jelezte a kis-Jézus eljöttét. Valóban mennyei érzés volt ez a pillanat! A nappali szoba, melyet egyébként télen nem fűtöttünk, most meleg volt és az ablak előtt állt a feldíszített karácsonyfa, melyen csillagszórók szikráztak a csavart-törzsű gyertyák alá tűzve. Ajándékaink kezdetben a főként tisztviselők által látogatott Nagykovácsi Áruház - melyre később az Úttörő Áruház nevet akasztották - csomagolásában összeállított dobozban érkeztek, melynek celofános tetején át lehetett látni a benne rejlő jutalmainkat. Egyik legkedvesebb ajándékom egy fémdobozba csomagolt 'Staedler' színes-ceruza készlet volt, melyben 14 irón pompázott! Ezek között volt egy püspök-lila színű is, amit - kedvenc szinem lévén - őriztem és - sohasem használtam. Most is itt van ez a készlet az iróasztalom fiókjában, benne - mint Magyarvalkón a kopjafák 'serege' - sorakoznak a ceruzák: első a teljes nagyságában megmaradt lila, utólsóként pedig a 2½ centire zsugorodott-faragott fekete szomorkodik. Doboza tetejére NM+GL van karcolva - egy későbbi diákszerelem mementója.

Féltve-őrzött színes ceruzáim

Ilyenkor még egy-egy trópusi gyümölcs: narancs, datolya és Szentjános kenyér is rejtőzött az alma, dió és mogyoró mellett a zacskóban. Húsvét hétfőjén locsolni ment minden férfi és férfi-gyerek. Magam is töltöttem pár cseppet az édesanyámtól kikunyerált parfümből a fém locsolóba, amit aztán feltöltöttem vízzel, s úgy indultam locsoló körutamra. Általában egy-egy pirostojást kaptam ajándékba - de 'Dugó-néni'-től, egy csodálatos, arany staniolba csomagolt csokoládé malacot kaptam "Megöntözlek szép virágszál, hogy el ne hervadozzál" mondókám jutalmául - bár az ő hervadozását már egy vödörnyi locsolás sem hozta volna helyre. Cselédlányunk és bejárónőnk nekünk is volt. Óh, nem valami nagyúri 'alür' miatt, hanem mert ez elvárt dolog volt akkoriban a falu 'inteligenciájától' - egyébként fukarnak, 'schmutzig'-nak tartották volna. Édesanyám egyébként úgyis felmosta mindig a konyhát, a verandát, de még a lépcsőt is, "hogy ne mondhassák a faluban, micsoda kosz (kosz, nálunk?!) volt a Gróf tanítóéknál". Egy alkalommal éppen a lépcsőt mosta, amikor valaki érkezett. Itthon van a Nagyságos asszony? - kérdezte. "Nem, a 'nagyságos asszony' nincs itthon" felelte és tovább sikálta a lépcső köveit...

Negyedik osztályos koromhoz fűződnek első szerelmi szárnypróbálgatásaim. Ebben az időben már több budapesti tanuló, közöttük egy nagyon édes kislány, Szombathelyi Klárika is járt a falusi iskolába, akit - hogy baja ne essék - naponta haza kellett kísérni. Ki tudja míért, talán mert arrafelé lakott, mint én - azaz Ligeten - engem jelöltek ki ezen fontos feladat teljesítésére. Korábban is eljöhettünk, hogy a kis teremtés idejében haza érhessen a déli 1 órakor feltálalt ebédhez. Szépen csevegve mentünk egymás mellett fel a dombon, majd a patika előtt kétszer is körülnézve mentünk át az úttest túlsó oldalára, utána pedig át a vasúti híd alatt. A vasúti töltés túlsó oldalán jobbra kanyarodva aztán egyszercsak megcsókoltuk egymást. Nem megbeszélt dolog volt, jött az csak úgy magától - illetve magunktól. Oly édesnek tűnt a dolog, hogy mindezt naponta megismételtük - mindaddig, amíg a kislánynak megfelelőbb iskolát nem találtak. Úgy röppentünk ki egymás életéből, hogy még el sem búcsúzhattunk. Pótolja hát a mulasztást ezen emlékezés...

Szüleim hétvégeken a tantestület tagjaival - a már említett Medvedt Ede igazgatóval, Csatári Mária, Pálfy Ilona, Steinbacher József, Bartos József, tanítókkal - kirándulni jártak a pilisi hegyekbe: Dobogó-kőre, Klastrom-pusztára. Ezekre a kirándulásokra csatlakozni szokott hozzájuk Lindmayer István és Ruzsik Vilmos is, akik a lazarista rendházból a hittant oktatták az iskolában.

A piliscsabai tantestület a klastrompusztai 'Leány-barlang' bejáratánál, 1937-ben (Édesapám hátul, a szikla oldalán ülve sétapálcájára támaszkodik)

...és Dobogókőn, ugyanazon alkalommal (balról jobbra: Buzai József ferencrendi szerzetes, Gróf Sándor, Steinbacher József, Lindmayer István, Bartos József, ?, Pálfy Ilona, Medvedt Ede és Csatári Mária)

Ez a baráti társaság Schönek Mátyás vendéglőjében szokott alkalom adtán vacsorázni, ahol 'fehér asztal mellett' beszélték meg a tanügyi és országos eseményeket - mert ekkor valóban nagy dolgok történtek az országban. Visszatért először a Felvidék magyar-lakta része, majd utána Észak-Erdély és a Kárpátalja is, melyet nagy lelkesedéssel fogadott mindenki. Az első német páncélos alakulatok Csabán is áthaladtak, hiszen a Bécs-Budapest országút a falut szelte ketté. Egy alkalommal a Templom-téren, a községháza előtt, egy kisebb páncélos egység 'Tigris' tankjai álltak meg pihenőre. Mint gyerekek, oda sereglettünk bámészkodni, kiváncsiskodni. Az egyik tank parancsnoka egyszer csak felkapott engem és leeresztett a páncélos belsejébe. A tank belül fehér viaszos vászonnal volt körös-körül kipárnázva, csillogott ragyogott minden műszer. A személyzet is elegáns volt, egyáltalán nem olyan bumfurdi kinézetű, mint a háború utáni filmek karikatúra alakjai. Egyszer megemlítettem Jolanda leányomnak - aki egyetemi disszertációjat a második világháború történetéből irta - ezt a kis történetet. Teljesen hihetetlennek találta, hogy találkozzon olyan valakivel, aki ült is egy Tigris tankban! Ugyanis olyan legendás hire van ezeknek a hadtörténelemben, hogy még az angolok is elismerik ezek 'szuperioritását' (céltudatosan nem használtam a 'felsőbbrendű' szót!). A történetet pedig csakis a leányom kapcsán tartom említésre méltónak. S talán még egy okból: hogy illusztráljam azt az óriási tátongó különbséget, amely a magyar és a német hadsereg anyagi ellátása és a tisztek nagyrészének szellemi viszonyulása között tátongott! A már említtett páncélos epizódból érzékelni lehetett, hogy milyen felszereléssel indult a német katona a háborúba. Magyar sorstársa pedig még az első világháborúból megmaradt felszerelésben, elavult fegyverekkel és elavult mentalitású parancsnokokkal küzködött. Házunk előtt, a Vasút utcában láttam saját szemeimmel, amikor az őszi latyakban a magyar katonákkal 200 literes olajos hordókat gurgattattak fel az állomás felé vezető úton. Szegények úgy néztek ki, mint a varacskos disznók. Egy német tiszt ilyent sohasem tett volna meg a katonáival. És persze nem is beszélt volna sohasem úgy a legénységgel, mint egy magyar tiszt (a jutasi őrmesterekről nem is beszélve) a bakájával - tisztelet a kivételnek. És még mi üzentünk hadat a Szovjetúniónak! Ilyen felszereléssel és ilyen mentalitással... Meg is lett az eredménye! Elvesztettünk egy újabb háborút, és elvesztettük Erdélyt és a Felvidéket is. Nem a katonák, ők harcoltak és feláldozták az életüket a hazáért. Egyik tanárom, Matócza Zsigmond ezredéből 41-en tértek haza az orosz frontról... Szüleim baráti társaságához tartoztak Magassy Lajos főjegyző, Antalffy László állatorvos, Molenda Károly biró, Dévényi Antal főerdész, és dr. Kunszenti Imre orvos és jártak zsúrokra, beszélgetésekre. Később ehhez a baráti körhöz tartoztak a háború és Budapest bombázása miatt Klotildligetre költözött miniszterek, magasrangú katona-tisztek feleségei is. Így kerültek szüleim barátságba az akkor már idős Metz Rudolf altábornaggyal és fiatal feleségével; nagybaczoni Nagy Vilmossal, a későbbi honvédelmi miniszterrel és leányával; Szombathelyi Ferenc vezérőrnaggyal, Jányi Gusztáv altábornaggyal és családjukkal. Különösen jó barátság fűzte szüleimet Metz altábornagy családjához, akiknek gyermekei, Rezső és Jutka, velem egyidősek voltak - Jutka talán egy kicsivel fiatalabb.

Metz altábornagy családjával klotildligeti villájuk kertjében, 1940

Gyakran jártam hozzájuk játszani, hatalmas komondor kutyájuk, a 'Kócos' szelíden szokott feküdni a villa székelykapuja tövében, vagy a bejárati ajtó mellett. Az Angolkisasszonyok iskolájába, ahol hajnali 'rorátékon' minisztrálni is kellett, mindíg Metzék villája előtt mentem el. Egy alkalommal azonban - nem tudom mi jöhetett rá - a hatalmas kutya átugorva a kb. másfél méteres kerítést, kergetni kezdett. Én persze eszeveszetten menekültem a havas úton, majd be a kertész hóval takart udvarába. Itt aztán lihegéstől fuldokolva álltam meg és láttam, hogy Kócos már rég nincs mögöttem. Aznap délután a kertész 16 üvegtábla árát jött behajtani szüleimtől, ugyanis annyi üveglapon ugráltam végig a hóval belepett melegházi ágyakon. Csodával határos, hogy egyik sem vágta el a rövidnadrágból kilátszó, védtelen lábaim szárát.

Rezső barátom 'Kócos'-t tartja féken

Metzék nagy kertjében szabadon játszottunk a kert hatalmas fái között, vagy éppen ettük a részünkre elkészitett, és a hallban feltálalt szendvicseket és tésztákat. Attól sem kellett tartani, ha belemerülve a játékba elszalad az idő és elkésünk hazamenni (szigorú idő betartás volt!), mert kis barátaim édesanyjának még arra is volt gondja, hogy pár sort papírra vetve (telefonja akkoriban csak 'hivatali' embereknek: jegyzőnek és orvosnak volt) elküldje a bejáró-lányt, engedjék meg hogy tovább maradhassak. A könyvtár-szobába, ahol a már idős Metz-bácsi tartózkodott (Rezső és Jutka az altábornagy második házasságábol születtek), csak nagy ritkán nyitottunk be, emlékeimben is könyvei társaságában él. Meg a temetése, amelyet a háború kellős közepén is hatalmas pompával rendeztek meg 1943 késő őszén. Kitüntetéseit két vörös bársonyból készült párnára rakva vitte két egyenruhás hadapród - egyiken külön azt a Mária Terézia lovagkeresztet, melyet az első világháborúban kapott a hősies 'gorlicei áttörés' sikeres megtervezéséért és végrehajtásáért. Fekete lovát kantáron vezették koporsója után, nyergében csupán hátrafelé fordított csizmái lógtak. Rezső barátom azonban nem lehetett jelen édesapja temetésén, mivel ő akkor már hadapród volt a Kőszegi Hunyadi Mátyás katona-iskolában, ahová magam is jelentkeztem volt. A 'cőgerek'-hez azonban nem volt könnyű bejutni. Bár eddigi tanulmányi eredményeim alapján - ha tovább is úgy tanulok - még kormányzó-gyűrűre is pályázhattam volna, a hadapród iskolába elsősorban tényleges katonatisztek, altisztek, hősi halottak és rokkantak gyermekeit vették fel és csak azután a civil gyermekeket. Apám mindkét világháborút lekésve - az elsőhöz túl fiatal, a másodikhoz már túl öreg lévén - még katona sem volt, így aztán nem sok reménnyel kecsegtetett a dolog. Nekem pedig eltökélt szándékom volt, hogy katona, és ott is térképész-tiszt leszek! Szüleim, hogy a gyerek kedvére tegyenek, megpróbálták a dolgot. A felvétel szigorú szabályzat szerint történt. A kérelmet kitünő (legfeljebb jeles) tanulmányi eredmény, kiváló fizikai felépítés és egészségi állapot bizonyításával, előre meghatározott űrlapokon, szabvány szerint hajtogatva kellett volt csatolni, származázi táblázat mellékelésével. Csupán az orvosi vizsgálatok két teljes napot vettek igénybe. A János-kórház minden egyes osztályát végig jártam édesapám kiséretében, hiszen magam alig tudtam volna kiigazodni a sok 'ologia' között és eligazodni a hatalmas kórház folyosóinak útvesztőjében. Ifjú lényem minden létező porcikáját - 'intra et extra' - megvizsgálták szigorú tekintetű orvosok. Fejükön a lukas-közepű tükör, mint valami uralkodói korona, fénylett - kezükben felváltva különböző orvosi műszerek villogtak. Szerencsémre minden rendben találtatott - ám a katonaiskolába felvételt mégsem nyertem.

Sikertelen felvételem új irányt szabott tanulmányaim folytatásának. Kitünő bizonyítványom alapján felvételt nyertem a ciszterciták Villányi-úti gimnáziumába, de engedélyt kaptam, hogy Budapest most már rendszeressé vált bombázása miatt iskolába Klotildligeten, az Angolkisasszonyok polgári iskolájába járhassak. Latinból, természetrajzból és rajzból azonban kötelező különbözeti vizsgát kellett tennem. Latin tanításomat Ruzsik Vilmos, a fiatal lazarista hitoktató vállalta fel, akihez hetente jártam órákra a piliscsabai plébánia épületébe, mivel a rendházba csak a szerzetesek léphettek be.

Latin tanárom, Ruzsik-atya

'Semper laborant' tanultam a deklinációkat és a praeparatio-t, és olvastam "Romolus et Remus" történetét. Egy eddig nem látott csodás világ nyílt meg szemeim előtt. Latin leckéimet Jirka Alajos latin tankönyvéből tanultam, amelyről hetente kellett számot adnom. Ruzsik atya - akihez később életre szóló barátság fűzött - mindig mosolyogva, ám szigorral vegyítve kérte számon tanulásom eredményét. Néha azonban Kornacker Jakab, vagy a már idős és kövér Janish Vilmos helyettesítette, aki foteljában ülve tette fel a kérdéseket, de mire válaszoltam volna, a plébánia délutáni hűvösében már mindig elbóbiskolt, hogy aztán a csendre felriadva újabb kérdést tegyen fel. Nyáron vagy a plébánia tornácán, vagy pedig az udvaron terebélyesedő fák árnyékában sétálva készültünk fel az 1944 szeptember elejére kitűzött különbözeti vizsgára. Budapesten, a vizsgák idején, a Lazaristák Ménesi-úti rendházának internátusában - mely a Villányi-úttal párhuzamosan, a ciszterek Szent Imre temploma és gimnáziuma feletti dombon volt - laktam.

Légi-felvétel a ciszterciták Szent Imre gimnáziumáról (bal szélen felül a Lazaristák Ménesi-úti rendháza)

Onnan egy üres telken át, melyen egyetlen mandulafa állt, lehetett lejönni a gimnáziumba. Egy Miklós nevű fiúval hamar összebarátkoztunk, és együtt jártunk le vizsgázni, miközben visszafelé mandulát szedtünk a fáról, mely egy napon srapnell szedésre változott. Éppen a gimnáziumba tartva légi riadó ért bennünket, melyre a háztetőkön elhelyezett szirénák éktelen víjjogása hívta fel a figyelmet. Ilyenkor azonnal mindenkinek a kijelölt óvóhely felé kellett sietnie, mely ott legközelebb a Margitos apácák rendházának alagsori pincéje volt. Mindannyian ott ültünk, felnőttek, gyermekek, teljes idegenek, de egyúttal egy közös sors részesei is. Az apácák csendes imádkozása közben lehetett hallani a távoli robbanásokat, s a ránk bombát szóró liberátorok monoton zúgását. Egyszer csak egy hatalmas csattanás, recsegés és ropogás, fejünkre csak úgy porlott a vakolat a teljes sötétségbe borult óvóhelyen - csak az apácák imádkoztak most már teljes hangerővel. A riadó lefújását a szíréna egyhangú megszólalása jelezte. Lerázva magunkról a port bújtunk elő és kilépve láttuk, hogy egy bomba éppen az épület fala mellé csapódott be, pontosan oda, ahol belül az óvóhelyünk volt. Csak évtizedekkel később, e történetet elmesélve tudtam meg, hogy Szalai Béla barátom, akinek az édesapja volt a légiriadó felelős parancsnoka, szintén ott volt akkor abban a pincében...

A Margitos-nővérek bomba-találatot ért gimnáziuma

Miután Budapestet ez alkalommal is szőnyeg-bombázás érte, jól lehetett látni a még lángokban álló gabona-raktár füstjét a közeli Duna-parton, amelynek irányában mi is tartottunk Miklós barátommal. Az úton emberek mentek tétova léptekkel, az úttesten bomba-szilánkok hevertek szerte-széjjel. A Duna-partra érve a Petőfi-híd alatt egy hajó roncsa ágaskodott ki a folyó vizéből, a parton a hajónak egyik matróza üldögélt egy szál fürdőnadrágban, térdeit maga elé húzva. Mellette két társának holtteste feküdt, ő húzta ki őket a roncsból. Egyiknek csak egy kis rés volt csak a fején, a másiknak azonban egy nagy üreg tátongott a gyomra helyén...

Vizsgáim ennek ellenére kitünően sikerültek. Brisits István igazgató saját irodájában közölte az eredményt és gratulált hozzá. Bizonyítványomba pedig ezeket írta be: "A 61. sz. ig. Engedély alapján a mai napon a latin nyelvből jeles, természetrajzból jeles és rajzból jeles eredménnyel külömbözeti vizsgálatot tett. Felvehető a gimnázium második osztályába. Kelt Budapest, 1944 szept.5 Brisits István igazgató".

A Villányi-úti Szent Imre Gimnázium

Eredményemre büszke is voltam, hiszen az ország egyik legjobb iskolájában megmérettetve sem vertem le az eddig is magasra állított mércét. Mindezek ellenére mégsem a ciszterek gimnáziumának második osztályába léptem, ugyanis közben - nagybaczoni Nagy Vilmos, Magyarország honvédelmi minisztere volt az ajánlóm - mégis csak felvételt nyertem Kőszegre. Feltehetően édesanyám mesélhette el nagy szomorúságomat barátnőjének, Nagy Vilmos leányának, s ő járhatott közbe az érdekemben. Így történt, hogy felvételem elutasítása után egy vasárnap délelőtt, pontosan 11 órakor találkoztunk nagybaczoni Nagy Vilmos klotildligeti lakásán. Hajadon fővel, de egyenruhában fogadott engem és édesapámat a vadász-trófeákkal díszített hall-ban. Kezet fogott velem, érdeklődött, hogy miért is szeretnék katonai pályára lépni. Azt hiszem, még meghatódottságomban is elég határozott választ adhattam, mert vállamat megveregetve csak ennyit mondott "Jól van, katona leszel!" Talán mindössze 20 percig tarthatott ez a találkozás, de egy egész életre szóló nyomot hagyott bennem. Most már felnőtt, történész fejjel tudom igazán értékelni az embert, aki honvédelmi miniszter létére is időt tudott szakítani egy pályát kereső magyar gyerek számára.

Nagybaczoni Nagy Vilmos

...és szebb időket is látott villája Klotildligeten (2009-es felvétel)

Időközben azonban a háború sorsa tragikussá vált. A 2. magyar hadsereg úgyszólván teljesen megsemmisült a Don-kanyarban és a nagy orosz télben, Budapestet és Magyarország fontosabb városait, stratégiai helyeit pedig úgyszólván naponta és kénye-kedve szerint bombázhatta az angolszász és az amerikai légierő. A keleti frontról visszavonuló, elcsigázott, főként német alakulatok tisztjeit gyakorta már magánházaknál szállásolták el. Románia átállasa után megindult a civilek, zömében Erdélyből özönlő áradata is. Többnyire sátorlappal takart 'echos' szekereken jöttek, lesoványodott lovaikkal egész családok menekültek. Hozzánk, többek között, egy marosvásárhelyi tanár - sajnos a nevükre nem emlékszem - kért bebocsájtást pár napi pihenőre családja és lovai részére. Mielőtt tovább indultak, hálából édesapámnak adta fokosát, melynek feje egy bronzkori balta volt - legalábbis nekem így élt az emlékezetemben. Édesapám halála után én örököltem a fokost, mely évek hosszú során állt őrt chinnori házunk bejárati ajtaja mellett. Miután 1998-ban Oxfordba költöztünk és mivel három leányom közül egy sem mutatott különösebb érdeklődést a fokos iránt, elhatároztam, hogy további megőrzés végett az oxfordi Ashmolean Múzeumnak adományozom.

A marosvásárhelyi bronz-kori balta-fokos képe az Ashmolean múzeum évkönyvében

Meg is lett beszélve a találkozás az átadásra, de annyira nem voltam biztos fokosom - illetve bronzkori baltám valódiságát illetően, hogy nem akarván kiröhögtetni magamat, lefűrészeltem a botjáról, s a bot végét kiütve dugtam zsebre (ami majdnem lehúzta rólam a kabátot) és nyitottam be Andrew Sherratt, a múzeum ó-kori osztálya igazgatója ajtaján. Sherratt úr udvariasan fogadott és kézbe véve a baltát örömujjongásba törve rohant ki az irodájából, hogy elújságolja kollégáinak a nagy örömhírt, hogy előkerült a bronz-kori két balta-típust összekötő lelet, melyet azután a múzeum 1999-2000-es évkönyve is leközölt.

Visszakanyarodva klotildligeti történetemhez, úgy Ligeten, mint általában az országban is, a lesúlytó háborús hírekre egyre komorabb lett a hangulat. Majd minden családból halt meg, vagy tűnt el férfi a fronton, az oroszok bejövetelének már csak az esélye is rémülettel töltött el mindenkit. Ennyi erőfeszítés, áldozat és nélkülözés veszne kárba? Valahogyan azért még mindenki reménykedett: talán csak jön valami csoda. Hadba hívható férfi már egy sem volt otthon, sőt a tartalékosok is régen megkapták 'sas' behívójukat, így 15-16 éves fiatalok jelentkeztek önként a Hunyadi hadosztályba, hogy megállítsák a megállíthatatlant. Ilyen körölmények között persze szó sem lehetett arról, hogy a szüleim engem elengedjenek Kőszegre, hiszen talán már maguk is fontolgatták, hogy hamarosan eljön az idő, hogy mi is nyugatabbra meneküljünk. A második gimnáziumi osztályt így aztán se nem Kőszegen, sem pedig a ciszterek budai iskolájában, hanem a Margitos nővérek időközben Budáról, az emlékezetes bomba-támadás színhelyéről, Klotildligetre költözött gimnáziumában kezdtem meg. Vegyes társaság voltunk, senki nem ismert senkit, mi sem a tanárokat - a tanárok sem minket. Egy ideig azért, napról-napra az állomás melletti felüljárón át jártam iskolába. Aztán egyik nap szüleim pakolni kezdtek. Mondták, holnap teherautó jön értünk, hogy elvigyen bennünket Sárvárra. Én is összeszedtem az egy kisbőröndre való ingóságomat: irkákat, tankönyveket - és persze féltve őrzött színes ceruzáimat.