CSERMAJOR

Felvételem több okból is zökkenőmentes volt. Egyrészt, mert Csermajorban volt összeköttetésünk - nagynéném férje, Braxmair Ciprián egykori láncpusztai kollégája, Varga Géza volt az akkori igazgató, akit édesanyám is jól ismert. Másrészt jeles bizonyítvánnyal rendelkeztem, de a fő ok az lehetett, hogy Csermajorba valószínű mindenkit felvettek. Az egyetlen feltétel a 16 éves életkor volt, én pedig, akárhogy is számoltuk, csak 14 éves voltam, illetve múlottam. Itt léphetett működésbe az összeköttétés.

'Tejes' életem azonban nem Csermajorban kezdődött, oda csak felvettek. Első gyakorlati évem letöltésére Sárvárra, a volt Krausz tejüzemhez rendeltek. Sárváron két tejüzem is volt. Egyik az akkor már az Országos Magyar Tejipari Központ (OMTK) kötelékébe tartozó Krausz-féle vállalat a város közepén, és a másik a még államosítás előtt lévő Strohoffer vajgyár Sáriban, a Szombathely felé vezető úton. Gyakornokságom idején, 1947-1948-ban, a Krausz tejüzem igazgatója Szőts Lajos volt - igazi, régimódi 'gentleman'. Sohasem kiabált, volt 'tartása'. Lakása a szomszédos épületben volt, bejárata is az üzem udvaráról nyílott. Irodája a tejüzem utca felőli sarki helyiségében volt berendezve, ahová csak két irodán át lehetett bejutni. Feladataim közé tartozott, hogy reggel fél nyolcra a pósta az íróasztalán legyen, valamint az, hogy szerda délután 4 órakor friss joghurt álljon tálcán a lakásán tartandó tarokk-parti résztvevői részére. Amilyen úriember volt az igazgató, olyan hatalmas paraszt volt az üzem vezetője, Fehér József. Nekem, mint leendő kollégájának - akármilyen fiatal is voltam - nem volt egy udvarias, jó szava, mindig csak dirigált, korholt - de soha, semmit nem tanított. Arra persze felhasznált, hogy sutyiban, számla nélkül, át-át küldjön öt kiló vajat az út túlsó oldalán lévő kis boltba, amikor azt más üzletek csak szigorú kiutalásra kapták. Azért is le szokott hordani, hogy túl pontosan dolgoztam és mértem a tej zsírtartámát. "Mindíg levonsz belőle két tizedet, mert tévedhetsz" szokta mondani. Én persze tudtam, hogy abból a két tizedből futja a futárszolgálatom csomagjaira. Egy esztendő alatt egyetlen egy pipettát törtem el, akkora ügyet csinált belőle, mintha az andocsi szűzmária szobrát törtem volna rapittyára. Sőt nem átallotta ezért még a gyakornoki jelentésem jegyét is lerontani. Évekkel később, amikor a hetvenes években éppen Sárváron voltam, a vécében találtak rá holtan. Illő halál volt... Amit tanultam, azt Czeglédi Jóska 'bácsinak' köszönhettem, aki mindíg szeretettel viseltetett irántam, és tette elviselhetővé az ott töltött évemet.

A sárvári 'Krausz' Tejüzem személyzete (balról-jobbra), álló sor: ?, Varga gépész, ?, Szabó fölöző, Czeglédi köpülős, Gombás kannamosó, Giczinger sofőr, ?; ülnek: ?, Fehér vajmester, ?, Szőcs igazgató, Berta könyvelő, Csonka körzeti ellenőr.

Az üzem személyzete összesen még a húsz főt sem érte el, és ebben benne volt az igazgatótól kezdve a gépészig, sofőrig mindenki. A tejüzem mindössze két helyiségből állt, az elsőben a tej átvétele és laboratóriumi vizsgálata, a másikban a fölözés, a 'kultúra' (a tejszín érlelésére használt joghurt) és a vaj készítése, csomagolása történt. Az egész gépezet áttételes szíjmeghajtással működött, mely mindig nagy elővigyázatosságot követelt meg. Az üzemet Czeglédi József és egy idősebb, Szabó nevezetű ember a művezető és a gyakornok segítségével működtette. Az én segítségem Jóska bácsinak főként abból állott (hiszen a vajgyártás a kisújjában volt), hogy naponta egy üveg vörösbort hoztam neki a közeli Tizenháromváros egyik bortermelőjétől, amit az érlelő-kád mögé szokott eldugni, hogy egy-egy kortyot néha igyon belőle.

Sofőrünk Giczinger János volt, aki hajnalonként egy Mercedes Benz autóból átalakított kis teherautó platójan hozta be a környező falvakból a tejet és tejszínt, napközben pedig az igazgatói Mercedest vezette. Vagány 'srác' - gondoltam még úgy tizenévesen is - szerette a futbalt és az italt egyaránt. Ő tanított meg autót vezetni - mégpedig az igazgatói kocsin! Ez egy nagy, a háborúból valahogy ittmaradt, 6 személyes Mercedes volt, amit a garázsból igazi művészet volt kivezetni, mert szemben, mindössze pár méter távolságra a szomszédos ház fala magaslott. Nem számított az, beültetett a volánhoz, elmagyarázta: "ez a kuplung, ez a fék", aztán - 'isten neki fakereszt' - előre. Persze mindez délután, a műszak befejeztével, 'fejront' után történt. Két hét leforgása után már a városban is vezettem, hamarosan pedig esténként is, amikor elment egyet 'szivolázni'. Persze az is lehet, hogy ezért is tanított meg engem vezetni... Egy alkalommal a motorkerékpárján vitt el Győrbe a Haladás - Győri ETO meccsre. Gödrös makadám utakon száguldottunk, csak úgy röpködött előlünk a baromfinép a falvakban. A meccs eredményére már nem emlékszem, biztos kikapott a Haladás. Május 1-én fenyőágakból és virágokból fonott girlandokkal feldíszítettük Mercedes teherautónkat, elejére 'Éljen a szabad május 1' feliratot biggyesztettünk, a platójára egy kisebb gépet (centrufugát) emeltünk. A volán mellett Giczinger ült, a platón Czeglédi Jóska bácsi állt fehér köpenyben. Aztán imádkozva, hogy ne törjön el a kardán-tengely, vagy menjen szét a diferenciál, elindultunk. Elől, a kabin fölött "OMTK vaj sajt erő egészség" felirat hirdette a tejtermékek erényeit, a baj csupán az volt, hogy nemigen lehetett kapni...

1948 május 1 - én az ütött-kopott Mercedes után meneteltem fehér köpenyben

Magam a kocsi mögött egy hatalmas táblát vittem, melyre 'Éljen május 1' volt pingálva. Az egész felvonulást akkor még nem a 'Párt', hanem a szakszervezet szervezte, így fejek még nem voltak a táblákra tűzve (emlékeimet ilyen részletességgel az ebből az időből megmaradt fénykép idézte fel).

Műszaki emberünk Varga János lakatosmester volt, aki minden fémmunkát meg tudott csinálni, amire csak szükség volt. Hatalmas tenyereit a bőr mint vastag kéreg borította, kesztyűt hegesztésnél, forrasztásnál sohasem használt. Sokszor csak úgy füstölgött a keze, ahogy a forró csövet tartotta.
Gyakornoki évem leteltével kis 'szabadulási' ünnepséget rendeztek részemre az üzemben. Fehér köpenyemre vajcsomagoló papírból kitüntetést tűztek, fejemre egy tejmerítőből korona került és rummal úgy leitattak, hogy dűlöngélve mentem haza és estem az ágyba. Azóta is útálom a rumot...

CSERMAJORBAN - ISTEN HÁTA MÖGÖTT, ISTEN IGAZÁBÓL...

Csermajor látképe

Biztos nem Csermajorral volt a baj. A 'baj' az volt, hogy engem oda vetett a sors, ugyanis - akármennyire hihetetlen - nem éreztem magamat erre a hivatásra elkötelezettnek. Az oktatás elméleti része és a kollégiumi élet nem volt rossz, olyan kiváló tanárok oktattak, mint Olessák Albert és Schneider Frigyes. Az igazgató, mire én évfolyam társaimmal együtt beköltöztem az internátus egyik emeleti szobájába, már Sípos János volt - magas, kissé pocakos ember, mint egy Csermajorba szakadt De Gaulle. Irodája a főépület bejárata mellett volt, csak ritkán láttuk. Órát nem adott, így az a hír terjedt el róla, hogy nem volt szakember, mint megbízható embert a Párt tette oda. Egyébként a Pártnak lett is volna megfigyelnivalója bőven!

A hallgatók zöme a nagy tejipari hagyományokkal rendelkező Tolna-Baranya svábok-lakta vidékről érkezett - mármint azok, akik átélték vagyonuk elkobzását és elkerülték saját maguk kitelepítését. Mintha direkt válogatták volna össze ezt az életkorban is nagyon vegyes társaságot - mindenki egyaránt útálta az egyre elhatalmasodó kommunizmust. Haás Lacival, 16 évesen, ketten voltunk a legfiatalabbak, de volt az iskolatársaim között olyan is, aki már a harmincat is meghaladta - Kardos János, Strohmayer Lajos egyaránt 32 évesek voltak. A tandíjat természetben kellett (volna) befizetni. Édesanyám erről ezt jegyezte fel: "minden tanulónak kellett volna vinni lisztet, babot, zsírt, szalonnát. Igen kevés tudott csak vinni - itthon sem volt." Téli estéken szabadidőnket az üzemi munka befejeztével a dormitóriumban töltöttük, ahol többnyire a rendszer elleni ellenszenv uralta a hangulatot és a témát, ám ennek ellenére mégsem gondoltuk komolyan, hogy valamit tenni is lehetne a Szovjetúnió által támogatott Rendszer ellen. Az egyik hangadó 'reakciós' Jelentsics Géza volt a felsős tagozatból. Gézával pár évvel később a székesfehérvári állomáson találkoztam. Ő a peronon állt civilben, zakója gomblyukában pártjelvény díszelgett - én mint kopaszra nyírt, elsőéves kiskatona eltávozási engedéllyel utaztam Ceglédről haza Sárvárra. Néhány szót váltottunk csupán a vonat ablakából, aztán indult is a vonatom. "Változnak az idők - változnak az emberek" gondoltam magamban - akkoriban ilyesmihez hozzá voltunk szokva. Rá egy évre, 1954 őszén, Sopron közelében az ÁVH-s határőrökkel vívott tűzharcban esett el. Ő volt a szervezője a soproni összeesküvésnek - 1951 és 1954 között rendszeres futárszolgálatot teljesített és egyike volt azoknak, akit az ÁVH legjobban szeretett volna elfogni. Géza tehát mégis komolyan gondolta... Neve a kommunizmus mártírjainak táblájára van vésve a kőbányai köztemetőben. Lakását az ÁVÓ természetesen alaposan átkutatta, s az ott talált nevek alapján egytől-egyig mindenkit letartóztattak. Így kerültek politikai perbe és lettek elítélve sokan az 1949-ben végzett csermajori évfolyamból. A két Korompai-testvér: Zoltán és István (mindketten kiváló eredménnyel végeztek az iskolán) is a letartóztatottak között volt. Szombathelyen laktak a Söptei úton, édesapjuk repülős őrnagyként harcolta végig a háborút. Egy teheraútóval szedték őket össze - Pistát az esküvője előtti héten vitték el. Zoli 20 évet kapott, Pistát, akivel közelebbi barátságban is voltam, 'csak' 7 évre ítélték. Mátkája, Kocsis Ilonka, aki szintén a szombathelyi tejüzemben dolgozott mint laboráns, azonban hűségben megvárta és esküvőjüket vőlegénye szabadulása után a Ferencesek templomában tartották meg Szombathelyen. 1956-ban a forradalom idején náluk szoktam aludni, ők etettek, jószívvel fogadtak be azokban a nehéz napokban. Feri, a legfiatalabb fiútestvér '56-ban Amerikába ment és Texasban telepedett le. Az orvosi egyetem elvégzése után a Houston-i kórház sebész-orvosa lett, de egy ideig, a vietnámi háború alatt, Japánban teljesített szolgálatot. Onnan is érkezett utolsó levele, sajnos azóta megszakadt a kapcsolatunk. Pistával a hatvanas évek végén még találkoztam Szombathelyen, akkor már nagy beteg volt. Több agyműtéten esett át, de jó humorát még így is megtartotta. Utolsó levelének borítékján kívülre írta rá: "Nagy boldogságban vagyok, megszületett kislányunk, Kyri". Utána hamarosan meghalt, a kapott verések megtették hatásukat. Állítólag volt az én osztálytársaim közül is akit letartóztattak és elitéltek, de biztosat erről nem tudok - az ÁVH ilyenről nem közölt listát. Az a hír terjengett, hogy Kovács Dezsőt és Vágó Gábort halálra itélték és felakasztották - csak remélni tudok, hogy nem volt igaz.

A tejipari oktatás gyakorlati része az intézet által működtetett tejüzemben történt, melyben Matócza Zsigmond sajtmester és Majoros Herbert vajmester irányítása mellett a hallgatók dolgozták fel a környék községeiből begyűjtött tejet. Matócza Zsigmond vékony, szikár ember volt, megjárta az orosz frontot, a Don-kanyarból negyvenegynéhány társával gyalog jött meg. Ezredének többi katonája ott pusztult el vagy fagyott meg. Kiváló szakember volt, jól is tanított, de szórakozása volt, hogy az összetekert vizes sajt-kendőt a tanuló seggén akkor csattintsa el, amikor azon legjobban feszült a nadrág. Nem egyszer ugrottunk majdnem fejest a sajtos kádba! Az ementáli sajt készítésénél azonban nem volt helye a tréfának! A majdnem 1,000 liter tejet igénylő sajt nagy szakértelmet és összpontosítást igényelt, különben selejtes lett és kárba veszett. A sajtkészítés akkor még teljesen kézi felszereléssel történt: a tej felszínére emelkedett tejszínt alvadás után sajtlapáttal kellett átfordítani az üst teljes felületén, majd először egy pallos nagyságú karddal függőlegesen és vízszintesen kockára darabolni, utána pedig - a sajt típusától függően 'hárfával', melegítés közben, apró rögökre vágni. Minél apróbbak és minél magasabb a hőfok, annál keményebb lesz a sajt. De ennyi talán elég is a sajtgyártás titkaiból. Azonban annyit még elárulok, hogy a lyukakat igenis a sajtmester teszi a sajtba és ehhez hasznos baktériumokat használ fel. Pár évvel ezelőtt találkoztunk, Zsiga bácsit a lakásán kerestem fel. Mindketten örültünk, hogy újra láthattuk egymást. Akkor már meghaladta a nyolcvanat. 2007 tavaszán halt meg - Isten nyugosztalja.

A vajgyártást Majoros Herbert oktatta. Erősen sántított, az a hír terjengett róla, hogy fél lábát az Idegen Légióban vágta le egy beduin. A legendáról ő maga is tudott, ezt sohasem cáfolta meg. Szőke hullámos haját oldalra fésülte, arany fogai villantak meg mindíg, amikor mosolygott - egyáltalán nem egy mindenre elszánt légiós kinézete volt. Olessák Albert, nagytudású professzor a kémiát és a vegytant tanította - mindig alapos magyarázatokkal és szemeiben fel-fel villanó humorral. Nem sokkal előtte épült fel a fronton szerzett súlyos tüdőbetegségből, melynek egy epizódját a latin nyelv fontosságával illusztrálta. Ugyanis a kórházi röntgen-szobában várakozva az orvos latinul érdeklődött a rádiológustól, hogy meghalt-e már a professzor - mire ő 'jelen'-el válaszolt. A kötelező tárgyi oktatás mellett gyakran hasznos egészégügyi tanácsokat is adott, úgy higéniai, mint nemi betegségeket elkerülendőket. Schneider Frigyes osztályfőnökünk a gazdaságtant, Polnish Árpád az ipari jogot, Fogarasi János pedig a számvitelt tanította.

A tejiparban minden nap dolgozni kell - és így volt ez Csermajorban is. Elszigetelt helyen, elszigetelt életet éltünk. A legközelebbi település Vitnyéd volt, melynek állomására néha-néha sajtküldeményt kellett kiszállítanunk - kis szamaras kocsival. Lovak is voltak, de azokat nem bízták ránk - azokat a kocsis gondozta-vigyázta, hetente egyszer 'slagot' tartva a hátukra fürdette őket. De vissza a szamarakhoz! Áldott jószágok voltak, és rettenetesen csökönyösek. Amikor megúnták a kocsi húzását, megálltak, s a jóisten sem tudta őket indulásra bírni, illetve helyette az egyik hallgató kitalálta, hogy nem szeretik, ha az ostor végét a fenekükbe dugják és ez elől el akarnak szaladni. Volt is 'segg-dugaszolás', természetesen a kifejezés nemesebb értelmében, és ostorral. Egyébként szórakozni Vitnyédre nem nagyon volt tanácsos kimerészkedni, de Kapuvárra sem, mert mindkét helyen divatban volt akkor még a bicskázás. Lányoknak ott udvarolni? Még a legrútabbat is úgy vigyázták, mint bika a csordát! Szegény Kovács Dezső egyszer árkon-bokron át - és árok azon a vidéken van bőviben - menekülve, csurom vizesen esett be a szobánk ajtaján. Mint kiderült, kergették.

Az iskolában szigorú hierarchikus rend működött: felsőbb évfolyamost egy alsós nem tegezhetett, alsósok takarították a felsősök dormitóriumát, azok utasításait azonnal végre kellett hajtani, stb. Ezért inkább csak a sportban vagy a magunk erejéből rendezett kultúrprogramokban vettünk részt közösen. Ilyenkor együtt röplabdáztunk az internátus melletti volt tenisz-pályán, futbaloztunk a réten, vagy készültünk egy-egy ünnepi műkedvelő előadásra. Volt közötte színdarab, vers szavalás és énekszám, de a legnagyobb sikert - milyen rossz lehetett a többi! - az a 'zenekari' szám aratta, amelyikben egyetlen hangszer sem volt! Mindent kézzel, szájjal utánoztunk, trombita egy tölcsér, hárfa egy sajt-hárfa, dob egy hordó volt, a nagybőgőt pedig egy szekrény leszerelt ajtaja helyettesítette. Magam a szájam üregét pengetve 'havai-gitároztam' ebben a zenekarban. Az osztályunk hallgatói nagyon jól kijöttek egymással, ellentét úgyszólvan nem is akadt közöttünk. Egy alkalommal, amikor Tatár Jóska anyagi nehézségbe került, az osztályunk 'dobta össze' a pénzt, pedig nagyon szűkös körülmények között éltünk (nekem még megvan az a kis noteszem, amibe minden fillér kiadásomat feljegyeztem). Ennek ellenére a vidámság mégsem hiányzott, ugrattuk egymást, Sáfár Géza pedig a szoba közepéről szokott 'ejtőernyős' fejest ugrani az ágyára. Egyszer ezért szalmazsákja közepébe egy lavór vizet tettünk, ami nagy derültséget okozott amikor beleugrott. Bella Bandi magas, himlőhelyes-arcú németbólyi gyerek azzal szokott zsebpénzt csinálni, hogy fogadásból, kenyér közé téve, megette a cserebogarat - miközben olyan tanácsokat osztogatott, hogy "csúnya lányokkal foglalkozzatok, mert azok mind szűzek!" Schreiner Ernő mindig gyakorlati éve epizódjaiból mesélt humoros történeteket, hogy miként fogadta, majd vett tőle búcsút Tömő Pista, az igazgató - de a két találkozás közötti időt mint kocsikísérő töltötte. Mindíg adta a lezsert, "mit strapáljátok itt magatokat" szólt nekünk az ágyán feküdtében (aztán amikor végeztünk, ő volt az első aki jelentkezett tovább-tanulásra - nyilván nem akarta, hogy túl sok jelentkező legyen...). Először a keszthelyi egyetemre, majd utánna Gödöllőre nyert felvételt. Rövidesen az Élelmiszeripari Minisztériumba került, majd a Minőségellenőrző Állomás igazgatója lett. Hatvan évvel Csermajor után beszéltünk először telefonon, legfontosabb mondanivalója az volt, hogy 40 éve vagyok Dr. Schreiner. No comment... Mátyus Lajos egyszerű székely fiú volt, feltehetően a háború forgataga hozta Erdélyből a nyugati országrészbe. Keveset szólt, holmija alig lévén aszkéta módján élt. Fejpárnája nem volt, csak egy pokróccal takarózott. Vágó Gabi jóképű, kún kinézetű, izmos alföldi srác volt, Jászapátiból érkezett az iskolára. Ágyán fekve sokat olvasott, ám olvasáskor a fejét sohasem tette le a párnára, óraszám felemelve tartotta. Azonban egy nagyon szomorú esemény is történt akkor Csermajorban. Egyik osztálytársunk, Schraub Béla, a soros karácsonyi szünetről betegen, hasüregi fájdalmakkal érkezett vissza. Még viccelődtünk is vele, hogy 'telezabáltad magad, ne nyögjél most itt a nyakunkon' - de az állapota egyre rosszabb lett. Beszállitották a kapuvári kórházba, ott derült ki, hogy a teljes belseje tele volt rákos daganatokkal. Már össze sem varrták, meghalt. Holttestét a csermajori kis kápolnában ravataloztuk fel, édesanyja két nap múlva érkezett meg, egyik ájulásból a másikba esve. Béla édesapja sem volt ott - az orosz fronton tűnt el. Osztálytársunkat a csermajori temetőben, a tejüzem mögötti erdő fái alatt helyeztük örök nyugalomra. Mindössze 20 éves volt... A '90-es években már egy kidőlt fejfa sem jelezte a sírját.

A tejüzemben mindenki fehér köpenyt, sapkát és kötényt viselt, lábunkon vagy gumicsizma, vagy pedig fatalpú bakancs csattogott. Egységes kimenőruhánk nem lévén (ruhánk is alig volt!), elég szedett-vedett társaságnak néztünk ki. Ezért elhatároztuk, hogy legalább egy sapkánk legyen, mely jelöli hovatartozásunkat. Meg is terveztük királykék posztóból, kis fekete, homlokra simuló simléderrel, felette kék sodort zsinórral. A sapka tetejére arany zsinórral a 'CSTSZ' egybefonódó betűi voltak hímezve. Ez a sapka egyben tüntetés is volt az orosz mintára bevezetett tányérsapka ellen. Talán valamelyik öregdiák megőrizte - sajnos az enyém nem maradt meg.

Osztálytársaimmal jó barátságban teltek az ott töltött évek, de különösen erős szálak fűztek a kajdacsi születésű Bencze Istvánhoz, akivel még évek múltán is leveleztünk. Sajnos egyik levelemre már csak a lánya válaszolt... 1950 június 16-án kaptam meg vaj- és sajtmesteri diplomámat.

A magam-rajzolta tabló, ám sohasem talalkoztunk többé...

Az iskola 1989-ben kiadott Centenáriumi Évkönyv-e a 'Fél évszázad kiváló tanulói 1939-1989' fejezetben említi meg, hogy évfolyamunkból Gróf László, Schreiner Ernő, Bencze István, Kardos János, Mátyus Lajos (nevét a könyvben tévesen 'Mátyás'-nak írták) és Németh Tibor nyertek képesítést kiváló eredménnyel. Érdekes, hogy 1944-ben anyai nagybátyám, Braxmair (Pap) Béla (akit gyermekük nem lévén, Braxmair Ciprián fogadott örökbe - ezért a név) is hasonló eredménnyel végzett. Mórágyon, Tolna megyében él és virul, az idén, 2011-ben töltötte be a 93. évét!

Braxmair Béla, anyai nagybátyám csermajori egyensapkájában

A csermajori élet viszontagságait talán a hagyományossá vált '100 kis nap' végén megjelenő 'pályázati hirdetés' jellemzi legtömörebben, melyet az ott töltendő utolsó száz nap elérkeztével írtak meg és küldtek szét kinyomtatva a diákok: "Aki nem kulizott látástól vakulásig, nem meszelt estétől hajnal-hasadtáig, kinek nem bűzlött a savótól ruhája, nem letyegett tagjain a gúnyája, aki akar látni sok zavarodott egyént és el akarja hibázni végképp az életét, az jöjjön el ide, ne menjen messzebbre, Csermajorban éljen két évet keservben".

17 évesen, művezetőként kerültem vissza Sárvárra - azok közé, akik 2 évvel korábban még engem tanítottak.

2011 szeptemberében - hat évtized után - ismét meglátogattam Csermajort. Hadd idézzem most fel az erről írt naplójegyzetemet:

"Szombaton Csermajor következett. Korán indultunk és 10 órakor már a régi iskolám kollegiuma előtt álltunk le. Nagy felhajtás volt - Országos Sajtverseny! Már az útelágazásnál rendfelügyelők sokasága terelte az érkező autókat a rétre, de minket - talán a Chevrolet látványa miatt - tovább engedtek. Nagy volt a készülődés a hatalmas sátorban, ahol a kapuvári fúvós zenekar felsorakozva állt és tartott bemelegítőt, a dísztribünön pedig a díszvendégek sorakoztak. Éppen annyian voltak, mint egy futballcsapat - élükön pedig egy kormányküldött. Ez magában nem lett volna baj, de mindegyik beszédet is mondott! A kormányküldött 'jópofáskodott' a mesebeli sajtról, a többi is hangsúlyozta a tej - és a sajt - "élet-erő-egészség" voltát, de pénzt persze egyik sem igért, nemhogy hozott is volna az intézetnek ennek érdekében. Mert valójában szakember képzés sincsen, nincs se diák, se pénz, se akarat... Végre sor került a díjkiosztásra. Na, ez már érdekesebbnek igérkezett , de nem volt az. A tragédia az volt, hogy az első öt díjat az ömlesztett sajtok kapták! Mintha gabona kiallításon a töreket díjazták volna! Persze az is kiderült, hogy jóformán nem volt más... Ezután jött a sátorban az ebéd. És a SAJTLOVAGOK bevonulása... De nem ám csak akárhogy! Zászló alatt! Na, 'fújd fel a nagymamát szalmaszálon' - irom most de gondoltam mást magamban - még csak ez kellett! Ott parádéztak óraszám és egymást ütötték lovaggá - ahelyett, hogy egymást ütötték volna helyette agyon. És ebben a parádéban a főparádés egy volt osztálytársam, DR. (ezt direkt irtam nagybetűkkel) Schreiner Ernő volt. Ennyire futotta vénségére. Szégyelte is magát, mert bár felismert, de ha én nem megyek oda hozzá, akkor még csak kezet se fogott volna velem a 'doktor úr'. Persze az igazgatónő sem remekelt, hiszen annyira sem méltatott egy megjelent és 61 évvel azelőtt ott végzett diákot, hogy nyilvánosan üdvözölte volna. Ez nemcsak udvariatlanság, hanem egyben - sajnos - szegénységi bizonyítvany is. Szerencsénkre mellénk szegődött Vörös Piroska tanárnő, aki körüvezetett minket az intézeten, sőt a tejüzemen is, ahol nem üzemel semmi, mert nincs pénz tejet venni... Az egyedüli vigasz a nagy vigasztalanságban az a sok magántermelő volt, akik ez alkalomból eljöttek és sátraikban bemutatták termékeiket. Legtöbbjük azonban kecske- és juhsajtot árult. Kecskesajt országa lettünk..."

Szomorúságos történet...