ELSŐ MENEKÜLÉSEM

Szüleim úgy döntöttek, hogy édesapám nem jön velünk, mert egyrészt neki tanítania kell - az állása Piliscsabához kötelezi, másrészt pedig mi csak néhány holminkat tudtuk magunkkal vinni, s így volt valaki, aki 'vigyázni' fog a lakásra. Ezért aztán csak négyen - mert időközben, 1943 márciusában megszületett Évike testvérem - készültünk a nagy útra. Egy nagy fonott kosárban ruha- és ágyneműk, cipők, pelenkák és néhány főzőedény, egy zsíros bödönben pedig 'Vadi' mangalicánk lesütött darabjai várták velünk együtt a teherkocsi érkezését (amíg várakozunk, hadd idézzem fel 'Vadi' történetét).

Disznótartásra valójában nem holmi gazdasági lelkesedés, hanem a szükség késztetett bennünket. Az általános zsír- és húshiány enyhítése céljából disznó-ólat építettünk kertes villánk végébe, a mosókonyha-cum- 'orvosi rendelő' közvetlen szomszédságába. Állatállományunk így már kettőre szaporodott: egy tömőlúd a pincében és 'Vadi' (mert vad volt!) az újonnan tákolt ólban. Lúdunkat azért tartottuk a pincében, mert a szabadban biztos elszállt volna. Édesanyám gyermekkori tapasztalatait hasznosítva, zsákba tekerve tömte áztatott kukoricával, melyre - hogy jobban csússzon - egy kis zsírt, vagy olajat szokott tenni. Egyszer aztán volt nagy riadalom! A pincében tárolt és a fal mellett magasra rakott aprított fa rádőlt a lúdra. Csodák-csodája, a farakás nem ütötte agyon - a lúdketrec mentette meg. Ezért aztán örömünkben, hogy mégiscsak lesz mit ennünk - elvágtuk a nyakát!

Mangalicánk felnevelése és hízlalása sem ment simán. 'Vadi' egy napon ugyanis abbahagyta a túrást, mellyel téglával kirakott kifutóját szokta átalakítani. Étvágya sem volt, egész nap csak feküdt - úgymond élet és halál között lebegve. Antalffy László, szüleim állatorvos barátja, tablettákat írt fel, amiket 'orally' - tehát a disznó szájába téve - kellett beadni. Nem könnyű feladat! Ennek egyetlen módja - hogy az ujjunk a tablettával együtt ne kerüljön a disznó gyomrába - egy söprűnyél elhelyezése (keresztbe téve) a nevezett sertés fogai közé, és mellette - nagyon óvatosan - beadni a tablettát.

Antalffy László állatorvos, szüleim jó barátja

Ezt a ceremóniát naponta háromszor meg kellett ismételni, a tabletták elfogytak, de a mi mangalicánk állapota csak nem javult. A bejárónőnk azt javasolta, hogy hívjuk el a cigányasszonyt, aki beteg állatokat szokott gyógyítani. Tanító, állatorvos a barátjuk, - és cigányasszonyt hívjunk? "A szükség törvényt bont" - szól a közmondás, és most itt nagy, rettentő nagy volt a szükség! A cigányasszony agyagot ecettel kevert össze egy lavórban, s azzal az egész disznót 'szőröstől-bőröstől' bekente. Mondott is közben valamit a disznó fülébe - persze cigányul - így aztán mi semmit sem értettünk belőle. Nekünk magyarul csak annyit szólt, hogy hagyjuk reggelig pihenni az állatot. Felkészülve a legrosszabbra mentünk másnap a disznó megtekintésére. Nagy csodálkozásunkra - mert ugye, csoda történt! - ott röfögött talpon állva és döngette az ól ajtaját, amely mindig az állatok éhségét szokta jelezni. Örömünkban gyorsan böllért hivattunk - így került 'Vadi' a bödönbe...

Mangalicánk egy kései utóda

Délelőtt 11 óra tájban két katonai teherautó állt meg Vasút utca 9 számú lakásunk előtt. Az elsőnek nem volt szélvédője, amit egy zsákdarab helyettesített, "még az orosz fronton lőtték ki belőle az üveget, azóta van így" - mondta a sofőr, "a zsák pedig véd valamit a becsapódó esőtől és felszóródó sártól". A másodikban ugyan volt üzemanyag, de nem elegendő a teljes útra - ezért a vontatás. Piliscsabától egész úton esett az eső. Kocsink tetején a ponyva csurom vizes volt, de szerencsénkre nem ázott be. Csornánál ketté akasztották a kocsikat és innen már szólóban tettük meg az utat Sárvárig ahol Ciprián bácsi, édesanyám féltestvérének férje, egy kordéval várt ránk a Strohoffer-kocsma előtti sarkon. Még most is csodálkozom rajta, hogy háborús körülmények között, telefon és egyéb összeköttetés teljes hiányában, miként is tudták ilyen pontosan időzíteni az eseményeket (persze az is lehet, hogy már napok óta várt ránk a sarkon, csak nem mutatta...). Sárvár azonban most nem a végállomást jelentette, csupán 'átszállóhely' volt Klotildliget és Jánosháza között, ahol anyai nagyanyám lakott és ahol - mint a nóta mondja "...faluvégén fütyül a zsidó, azt fütyüli, sej-haj, mi van eladó?..."