CSALÁDALAPÍTÁS

Családom

"Once you have found her, never let her go" [Ha egyszer rátaláltál, soh'se engedd el] csengett fülemben Maurice Chevalier sanzonja… Első randevúnk rá egy hétre, 1959 január 3-án, esküvőnk 1960 szeptember 10-én volt - írtam visszaemlékezésem 'Lakások - Otthonok' fejezetében. A történet azonban nem volt ennyire egyszerű. Találkozásunk története felborította June családja egyébként sem zavaroktól mentes rendjét, melyet Édesanyja "oh no, not a foreigner" [jaj, csak nem egy idegen] foglalt tömören szavakba. A családban ugyanis már volt egy lengyel (Julian Reczek, egyébként Monte Casino hőse a második világháborúban), aki June édesanyja húgának volt a férje, s lám most személyemmel újabb szerencsétlenség zúdult a nyakukba - történt a vélekedés. Ennek ellenére kapcsolatunk nem szakadt meg, de találkáink általában High Wycombe-ban és nem June amershami otthonában volt. Szegény feje minden alkalommal emeletes buszon bumlizta a két város közötti 25km-es távolságot, vigyázva arra, hogy az esti 11-órás atyai takaródóra otthon legyen. Néha-néha azonban a szigorú busz-sofőr 'fater' távollétében én is beengedtetést kaptam a szülői házba, ilyenkor June-készítette peanut butter [földimogyoró-krém] szendvicsek mellett beszélgettünk és néztük az akkor divatos fekete-fehér televíziót. Teltek a hónapok, June szorgalmas, tiszta és rendszerető lány volt. Egy nyári napon aztán bátorságot véve egy parki padon (melynek helyét most már körforgalom örökíti meg) megkérdeztem feleségül jönne-e hozzám. Igenlő, fejbiccentett mosolya jelentette akkor részemre magát a menyországot. Rövidesen smaragdköves jeggyürűt is vásároltunk, June kívánságának megfelelőt. Ősszel, amikor már a fecskék is elköltöztek, van évszázadok óta Amershamban a 'fair'. Ez a középkorban királyi privilégiumos vásártartó jogot jelentett, de mostanra - elveszítve korábbi szerepét - olyan magyaros 'búcsú'-vá változott. Igaz, előkelőbb, mint az én gyermekkorom piliscsabai búcsúja, mezítlábas körhintája. de céllövölde és bóvli itt is volt bőven, a mézeskalácsot pedig a cukorhab [candy floss] helyettesítette. Sötétedéskor villanykörtés girlandok csillogtak a sátrak felett és fokozták az est hangulatát. Együtt sétálva-szórakozva oly gyorsan telt az idő, hogy természetesen lekéstem az utolsó High Wycombe-ba tartó buszt (az Austin Metropolitán használatára Szasza barátom volt a soros). "Mi történik most veled ?" - kérdezte June. A pillanatnyi kínos helyzet három lehetőség közül adott választást: 1. gyalogok, 2. alszom valamelyik híd alatt, 3. közeli szálloda. Negyedik lehetőség, hogy June szüleinél fektetnek ágyba, még csak fel sem merülhetett. Ki tudja miért, de nekem akkor is a szállodai megoldás tetszett a legjobban és mátkám hazakísérése után boldogan hajtottam fejemet alvásra a Red Lion [Vörös Oroszlán] fogadó tölgyfa-gerendás hálószobájában - mit sem sejtve, hogy hamarosan milyen következményekkel fog ez járni.

Legközelebbi találkozásunkkor hűvösebb volt az üdvözlő 'hello', távolabbi az ölelés. Randevúink is ritkábbak lettek, mindíg volt rá ok - azaz kifogás. Nem tudtam mi rosszat tettem, ezért nem is magamban kerestem a hibát. Egyik nap aztán Julián kis csomagot hozott és csak annyit mondott, hogy a June küldte, s már távozott is. Kibontva a csomagot June jeggyürűjének doboza volt előttem, mellette kis levélke. Megfordult velem a világ. Ismét és ismét olvastam a másfél sort: "Please, don't be angry - but this is for the best, June" [kérlek ne haragudjál, de ez a legjobb megoldás, June"]. Legjobb? Legjobb? - kérdeztem százszor önmagamtól - hogyan lehet ilyen könnyen lerombolni egy világot? Találkozásról ezek után persze szó sem lehetett. Julián, akivel még mindíg együtt dolgoztam, igyekezett vigasztalni, de az én bánatomra nem volt orvosság. A nappalok szürkesége, az esték kibírhatalannak tűnő magánya gyötörte minden percemet. Mutatni szomorúságot nem illik, férfiak lelkében a könnyek befelé folynak. Keservemben intarziás képet faragtam a hosszú téli estéken, a szikével elvágva ujjomat csak három betűt - "I L Y" [I love you] - írtam egy levélpapírra, s tettem borítékba aláírás nélkül. Feladóra nincsen szükség, a címzett úgyis tudni fogja kitől érkezett. A feladóra nincsen szükség… Teltek a hetek szürke egymásutánban, a kép is elkészült. Szeget ütve bele akasztottam szobám falára, emlékezésként egy elmúlt szerelemre. Volt valamikor boldogság, s lám a lányok se angyalok. Egyszer csak ismerős boríték jött, benne a levél hogy találkozhatnánk-e? Gondolkodtam - elmenjek, ne menjek? Miért? Mi haszna? Döntöttem. Elmegyek, de most már minden, szóváltás, veszekedés, netán a kibékülés is (egyébként miért a találkozás?) az én akaratom szerint fog történni. Nem volt veszekedés, csak annyit mondott "Ne haragudj, tévedtem. Ha úgy gondolod és elfogadsz, ismét találkozhatunk". Ismét a régi June-t, az én Júniusomat láttam előttem, de akit a kígyó megcsíp, az már a gyíktól is fél… Később tudtam csak meg, hogy otthon a szülei anyagi gondokkal küzködve még az ő keresetét is elvették, én pedig - legalábbis akkor úgy tűnt - szórtam a pénzt, de gondolom az állandó 'foreigner' megjegyzések is megtették hatásukat. Szakításunk ideje alatt boyfriend is akadt (miért is ne, June rettenetesen csinos volt!), de - mint bevallotta, még akkor is rám gondolt. Lassan azért felejtődött a szomorúság és újra tervezni kezdtük a jövőnket. Így adódott, hogy 1960 szeptember 10-én házasságot kötöttünk a High Wycombe-i St. Augustine római katolikus templomban. June-t anyai nagybátyja Patrick Sear, az áldott emlékű 'Uncle Pat' vezette oltár elé, mivel édesapja megtagadta leánya ezen kérését, June pedig többet nem is kérte.

Lakodalmunk - saját magunk erejéből - High Wycombe legelőkelőbb, Red Lion szálló nagytermében volt. Patkó alakú, háromszintes esküvői tortánkat (mely a felszelésnél megbillenve nagy ijedelmet okozott a násznép körében) Burgers of Marlow híres cukrászdája - ennek üzlete a mai napig is a William Tierney Clark által tervezett 'kis Lánchíd' tövében van - készitette. Jelen volt June teljes rokonsága az örömapa kivételével (az évek során - látva életünk szép alakulását - azért apósom is megenyhült, s alkalmasint nézve a kor szokása szerint elmaradhatatlan 8mm-es keskeny-filmet gyakran megkönnyezte távolmaradását a szobánk sötétjében. Özvegysége alatt én szoktam rendszeresen, minden szerdán arra vezető utam során meglátogatni. Ilyenkor mindíg nyitott ajtó fogadott, tálcán a teáskanna a két csészével is elő volt készítve, s amikor hallotta lépteimet az első emeletre vezető lépcsőn, már forralta is a vizet a teához. Egy ilyen látogatásom során kissé elkomolyodva szólt hozzám "I owe you an apology" [tartozok neked egy bocsánat kéréssel]. Ugyan fater, miről beszélsz - válaszoltam, ám mindketten tudtuk valójában miről is volt szó. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült a teher alól, mely majd negyed évszázada nyomta a lelkét. Akkor láttam életben utóljára, rá két napra halott volt). Saját szüleim és testvéreim persze nem utazhattak nyugatra a lakat alatt tartott kádári Magyarországról, nekik meg kellett elégedniük az esküvőnkről készült (és hivatalos szemek által minden bizonnyal leellenőrzött) fényképekkel. Helyettük viszont ott volt High Wycombe akkori 56-os magyarsága - mindkettőnk vendégei. June esküvői ruháját Turmezei Aranka, kedves jó barátunk varrta, Szasza barátom volt a tanúm. Kedves meglepetés volt Tüske barátom virágcsokra, mellyel a fiatal feleséget köszöntötte. S ha már a virágoknál tartunk, June menyasszonyi gyöngyvirág csokrát Franciaország déli partvidékéről szállították, esküvőnk előtt másfél órával kapta meg - Ő a virágot, én majdnem a frászt. Nászajándékaink a kor lehetőségei és szokásai szerint porszívó (előkelő ajándék!), ruhaszárító-szekrény, villanyvasalóból három is, étkészlet, gyümölcsöstál, borospoharak (a marlowi zsilipkezelő házaspár ajándéka - kettő még nem törött el), kenyérvágó deszka, stb. voltak. Csupa háztartási eszköz, már csak a ház hiányzott… Nászutunkra a déli tengerpartra, Selsey-be mentünk bérelt Triumph Herald autónkkal (a közös Metropolitan-tól ugyanis meg kellett válnunk Szaszával az új adott helyzet miatt), ahonnan egyszer még tengeren túlra, azaz az Isle of White szigetére, is áthajóztunk. Házasságunkból három gyermekünk, három csodálatos kislány: Jolanda, Elizabeth és Emma-Fleur született.

Jolanda

Elsőszülött gyermekünkre elég sokáig kellett várnunk. Bár a gyermekáldást olyan természetesnek tartottuk mint a lehelletünket, eleinte mégsem aggódtunk annak késése miatt. Három-négy esztendő elteltével azonban szükségét láttuk az orvosi véleménynek és esetleges beavatkozásnak is. Ez az időszak éppen szüleim látogatásával esett egybe, s édesanyám nekem meg is jegyezte, hogy jó lenne nemcsak szeretkezni, hanem gyermeket szülni is. Biztos jóakaratból és nem rossz indulatból mondta, de akkor is sziven ütött ez a mondata. Nem tudta a hátterét, mert nem is tudhatta, de úgy tartottam ez a mi dolgunk, nem tartozik senkire - még a saját édesanyámra sem. Persze erről feleségemnek egy szót sem szóltam, hiszen őt még jobban bántotta-bánthatta volna. Annak ellenére, hogy immáron szállóigévé vált "fogy a nép" mondásom (mely sajnos való igaz), személy szerint én soha, senkinek nem tettem ilyen megjegyzést. Végül is másfél évi hormonkezelés segítségével, nagy-nagy örömünkre várandósak lettünk mindketten, ugyanis én éppen úgy vártam kisbabánk születését, mint a kis feleségem. Boldogan készültünk a nagy eseményre, June baba kelengyét varrt és készített össze, flotil pelenkákat, ingecskéket, zoknikat, két szép magyar pólya a nagyszülők ajándéka. 1969 április 12-én, délután 5 órakor aztán megszületett kislányunk, aki az anyakönyvben a Jolanda Anna-Maria nevet kapta.

Hamarosan én is kezemben tarthattam ezt az édes csöppséget, a természet apró csodáját, aki gyermeki szeretete jeleként azonnal lepisilt. Gondtalan boldogságunknak azon orvosi diagnózis vetett véget, hogy Jolanda leányunk csipő-ficammal született és három hónapig keretbe kell tartani a lábait. Bár az orvosok igyekeztek megnyugtatni bennünket, hogy minden rendben lesz, de aggodalmunkat csak Jolanda egyéves korában megtett első lépései oldották fel, ugyanis Mary Homan, June unokatestvére és Josephine húga éppen ebből kifolyólag maradt örökre sánta. Jolanda keresztelője 1969 szeptemberében volt a Reading-i római katolikus templomban, ahol két jezsuita barátunk - Nemesszeghy Ervin és Vass György atyák - keresztelték a katolikus szertartás ősi szokása szerint szentelt vízzel és kenték szentelt olajjal. Keresztszülők Josephine, June unokatestvére és férje Derek Bunker, a Bedford grófságbeli Tilsworth-i jómódú hentes és mészáros, voltak. A keresztelőre szüleim is kiutaztak, hosszú autó-karaván kanyargott a Temze partján Readingbe és onnan vissza Chinnori otthonunkba. Szépen fejlődött és okos, szorgalmas kislány volt, s az is maradt. Tanulmányait 5 éves korában a Szent Teréz apácák Princes Risborough-i magán-iskolájában kezdte nem vallási szempontot követve, hanem csupán azon okból, mert mint építkezésnél a fundamentumot, a tanulásnál is fontosnak tartottuk az alapot.

Itt kitünő oktatás folyt, nem csak tanulni, de gondolkodni is tanították a diákokat. Jó példa erre, hogy minden héten volt egy "let's find out" feladat, amikor különböző témákból ¬- minden tanári előadás nélkül! - kellett dolgozatot írni a felsős osztályosoknak. Rohantak a könyvtárba (akkoriban még nem volt internet), nyúzták a szülőket - és írtak tücsköt-bogarat. Persze volt közte jó tücsök és jó bogár is, de a hangsúly nem is azon volt, hanem hogy megtanulták használni a fejüket és utána megbeszélve a témát az eszüket is.

Középiskoláit már az állam és a megye által működtetett thamei Lord Williams gimnáziumban folytatta továbbra is jó eredménnyel. Iskolába most már nem én vittem minden reggel, a faluból rendszeres iskolai busszal utaztak a diákok. Itt azonban azonnal hátránya is mutatkozott a jó zárdai nevelésnek. Az otthon megszokott és eddig az iskolában is megkövetelt udvarias viselkedésével és helyes angol kiejtésével úgy 'kilógott' a falusi gyerekek közül, mint fecske a verébcsapatból. Ezért egyesek csúfolni kezdték, majd egy alkalommal hazafelé tartva egy nála jóval idősebb gyerek hátulról a rózsabokorba lökte nagy röhögés és vihogás közben. Össze-vissza karcolták a tüskék, melynek vérző nyomait már nem tudta eltüntetni. Mert eddig bizony hallgatott mindenről szegénykém. Kérdésünkre, hogy ki volt a tettes, nem válaszolt - nem mert válaszolni, félve az újabb diáktársi megtorlástól. Információ hiányában azon nyomban elmentem egy-két közeli házba ahonnan fiúk jártak a thamei iskolába - persze sikertelenül, ők nem voltak, ők nem tudnak semmiről. "Bajnak-gaznak nincs gazdája" - szokta mondni édesapám… Másnap reggel rakodásból jövet látom, hogy a sarkon várja ám a buszt a diáksereg. Nocsak! Itt az alkalom a kisebb lányokat lökdöső hősünk kilétének felderítésére! Ráléptem a fékre, csak úgy csikorogtak a hűtőkocsim kerekei. Fehér köpenyemben kiugrottam a volán mellől s az első nagyobb gyerekre ráförmedtem "te lökted a lányomat tegnap a bokorba?" Az ijedtében azonnal rábökött ujjával a mellette álló, még nála is magasabb fiúra és "nem én voltam, ő volt" - nyögte ki a várt információt. Szóval akkor te voltál a nagy hős, aki kisebb lányokat lökdös - förmedtem most már a tettesre, aki csak hápogott ijedtében. Azonnal, itt mindenki előtt kérsz bocsánatot, értetted? - ordítottam rá. Motyogott is egy "sorry"-t az orra alatt, de én újból ráordítottam: "Nem hallom! Hangosabban! Mert ha én löklek abba a bokorba ami mögötted van, azt aggastyán korodban is megemlegeted!" Most már hangosabban, minden gyerek hallatára ismételte a bocsánatkérő szavakat. Na, gondoltam magamban, most legalább az egész banda tudja, hogy kivel gyűlik meg a bajuk, s közben azt is biztosra vettem, hogy otthon elpanaszolja a történteket. Délután jött is a telefonhívás a gyerek apjától, hogy szeretne velem beszélni, átjöhetne-e hozzánk. Természetesen. Sőt örülnék is az alkalomnak, hogy megbeszéljük a dolgot (a faluban mindenki ismert, viccesen mondani is szoktam, hogy világhírű ember vagyok, mert engem Chinnorban és Sárváron mindenki ismer). Látom, jön is a férfi, de nem ám egyedül! Egy másik ember is lépked mellette - talán biztonságból, esetleg tanúként agyoncsapás esetén. Nagy volt a meglepetésük, amikor kiabálás helyett (miért is kiabálnék én velük, nem ők okozták a bajt) udvariasan beinvitáltam és hellyel kináltam őket. Az apa elpanaszolta, hogy szegény fiát mennyire megfélemlítettem, én pedig elmondtam, hogy az ő helyében viszont én azért aggódnék, hogy olyan fia van, aki azzal szórakozik, hogy nála kisebb lányokat lökdös és bántalmaz. Mert ugye, én is voltam teenager, de akkoriban azt tartottuk vagány gyereknek, aki nála nagyobbat vágott pofon vagy rúgott ****** - és persze viselte a következményeit is. De lányokat? Kisebbeket? Ez az igazi jele a gyávaságnak! A kedves fia pedig azzal teheti jóvá az elkövetett hibát - és válhat igazi gentleman belőle - ha ezentúl nem bántalmazni, hanem védeni fogja a gyengébbeket. Így váltunk el, és nem ismétlődött meg az eset. Bizonyára gondolták ezzel az őrült magyarral nem ajánlatos kikezdeni.

A Lord Williams iskolában akkor még benntlakó diákok is voltak, latint és ó-görögöt is tanítottak, a tanárok talárt viseltek. Aztán lassan-lassan, a haladás leple alatt megszüntették az internátust (túl sok volt vele a gond), megszüntették először az ó-görög, majd hamarosan a latin nyelv tanítását is (nem volt rá elég jelentkező, miért - kérdem én - matekra, kémiára, fizikára netán irodalomra vagy történelemre tolongtak a diákok? Vagy egyáltalán megkérdezték őket?), a tanárok is farmert húztak, sőt a reménytelen reményben, hogy majd a diákok befogadják őket, még a keresztnevükön szólítását is szorgalmazta egyik-másik. Jolanda szerette a nyelveket, a latint és az ó-görögöt is felvette a választható tantárgyai közé. Közben családtörténeti dolgozatával elnyerte az év ifjú történésze címet is, melynek díját az oxfordi Merton College-ban adták át ünnepélyes keretek között. Egyetemre mégsem Oxfordba, hanem az észak-angliai Durham-ba adta be felvételi kérelmét. Mindkét egyetem magas szinvonalú szakmai tudást és széles látókörű ismerettséget követel meg, mely Jolanda esetében nem okozott problémát, legalábbis nem mutatkozott annak. Aztán mégis csak az lett, még pedig két okból is: egyrészt az egyetemi előkészítő (A[dvanced]-level) vizsga pontszáma a vártnál kevesebb lett (Angliában az egyetemi felvételi kérelmet előre, a várt eredményre alapozva kell beadni), másrészt pedig a sok jelentkezőre számítva az egyetemek felemelték a felvételhez szükséges pontszámot. 'Double whammy' - dupla kiütés, könnyek, teljes a lehangoltság. A nagy szomorúság enyhítése végett javaslom, hogy menjünk be Thame-be, ebbe a szép kis városkába, melyet Lincoln püspöke alapított még a 12. század végén a cisztercita apátság temploma mellé. És itt csoda is történt. Nem, nem valamikor régen, hanem ezen a szombati napon! A főutcán találkoztam Mary Blyth, volt francia tanárommal (aki vagy tíz évvel azelőtt tanított - minden igyekezetem ellenére teljesen sikertelenül - Victor Hugo, De Gaulle, Maurice Chavallier és a többi gall csodás hangzású nyelvére és aki mindezek ellenére mégsem haragudott meg rám), aki barátságosan integetett felénk, majd megkérdezte mi járatban vagyunk. Nagy a lányom szomorúsága - mondtam, arra keresünk valami orvosságot. Miért, mi baj történt? - kérdezte. Meghallgatván a történetet, annyit mondott "Come and meet Henry!" Fogalmam sem volt ki is lehet a Henry, akivel találkoznunk kellene, de azért követtük Mary-t szép libasorban, egészen be a High Street [Magas, azaz Fő utca] elején (vagy végén, attól függ melyik irányból közelítjük meg) lévő kétemeletes házuk konyhájába. Ott volt Henry - mint az a bemutatkozáskor kiderült, Mary férje, egyébként egyetemi professzor, aki a feleség elmondása nyomán meghallgatta Jolanda esetét, majd annak utasítása szerint a felvételi vizsgát is elintézte, mely alatt Mary nekem a lépcsőház falain lógó hatalmas családi portrékat mutatta be. Húsz perc sem telt bele, mire visszaértünk Jolanda felvételt nyert a Richmond-i (London) egyetem College of St Mary történelem fakultására. Kiderült, hogy Henry professzor római-koros történész, meg volt elégedve (hatva?) Jolanda eziránti érdeklődésétől és tudásától és később több alkalommal is együtt mentek történelmi konferenciára. Bár Jolanda tudását illetően semmi kétség, ennek ellenére vizsgákon mégsem tudott ennek megfelelően szerepelni. Túl sokat tud, amit viszont nem tud rövid idő alatt írásba foglalni - mondotta egyik professzora. Ezért a 'summa cum laude' is elkerülte…

Sebaj, ezzel a végzettséggel tanári pályára fog lépni. Nagy szorgalommal végezte a tanári képzést, a klasszikus (és a magyar) nyelvek mellé felvette a spanyolt is. Ám amikor kihelyezték gyakorlatra középiskolás fiukat tanítani rájött, hogy ez nem neki való foglalkozás és otthagyva a tanárképzőt átment az egészségügyhöz, ahol újabb hároméves képzés után szerezte meg ápolónői diplomáját. Pályafutása során dolgozott szemészeten, szülészeten, három esztendeig az oxfordi ortopédián (csipő- és térdprotézis, végtag amputáció), majd szakosított és altató aszistensként működik most Skóciában, az Aberdeen-i szülészeti és nőgyógyászat klinikán, legújabban vezető beosztásban. Házat az Aberdeen városától észak-nyugati irányban fekvő Fyvie faluban vásárolt magának, onnan teszi meg naponta kétszer a 40 km-es távolságot a klinikáig és vissza.

Fyvie az Ythan folyócska partján épült az ottani kastély mellett. Férjhez nem ment, kétszeri szerelméből egyik sem végződött házassággal, de mindkettő alaposan megviselte. Férje ugyan nincsen, de van helyette egy Emma-Fleur húgától örökölt macskája, a Kitty, akit rettenetesen elkényeztet. Aberdeen grófságnak gazdag mezőgazdasága és állattenyésztése van, lepárlói az egész világra szállítják a világhírű skót whisky-t. Aberdeen maga az 'olajváros', repülőteréről helikopter-járatok szállítják a munkásokat az Északi-tenger olajkútjaira, kikötőjéből óriáshajók szállitják az olajat. Magyar étterem is van a városban, a 'Gulyás'-t Dragan Zoltán és Rilla működteti. Zoli tengerész volt, még a 70-es évek elején 'lépett le' az Aberdeen-i kikötőből. Jó futó is volt, mert ugyan kergették de nem sikerült elkapniuk az éber hajóőröknek. Rilla - kicsi a világ - Veronika 'Roni' Lósy oxfordi jó barátunk iskolatársa volt, Roni pedig Czakó Borbála londoni magyar nagykövetasszony barátnője. Skóciában csak az időjáráshoz kell hozzászokni, meg a téli sötétséghez és hideghez. Magam is gyakran felrepülök Jolandához, ahol mindíg tiszta szoba, vetett ágy, az asztalon a magyar ételek Herendi porcelánon várnak rám, az Apu-ra, télen pedig a kandalló melege is. Humorérzékére jellemző, hogy a londoni olimpián dupla aranyérmes Mo Farah (5,000 és 10,000 méter) második győzelme után felhívott és újságolta a hírt, hogy a kitünő szomáliai származású atléta is a richmondi egyetemen végezte tanulmányait, majd mintegy utógondolatként hozzátette: "together with all the other misfits" [a többi magamfajta félresikerülttel együtt]. Hát igen, van aki jól tud futni, és van aki életeket ment…

Elizabeth

June második terhessége nagy örömünkre - és Jolanda császáros születése ellenére - aránylag könnyen viseltetett. Meg voltunk győződve, hogy ezúttal fiú lesz és ennek megfelelően az Ádám nevet választottunk a gyermeknek. Már születése előtt is nagyon mozgékony volt, jó sportoló lesz mondogattuk. June elszánta magát, hogy ha lehet, akkor mindenképpen elkerüli a műtétet - ám több mint 12 órás szülési fájdalmak után mindkettejük élete veszélybe került és újabb császárral született meg - a kislányunk! Semmi baj, nagy volt az öröm, de Ádám nem lehet! És mindketten, külön-külön az Elizabeth-re gondoltunk, melléje pedig a Caroline nevet választottuk. A névválasztás ugyanis a szülők privilégiuma, rajtuk múlik mennyire tolnak ki - gondolom a legjobb szándékkal - a gyerekeikkel. Nekem hál'istennek tetszik a László, de a Lajos? Ki nem állhatom - így soha nem is használom, illetve csak alaposan lerövidítve, mint L - és pont. Érdekes, Szántai Lajos barátomra viszont úgy passzolt… Ilyenkor mindíg az "A boy named Sue" dal jut az eszembe, melyben az apja azért kereszteltette a fiát Zsuzsára, mert ha azzal meg tud birkózni akkor mindennel. Tehát lehetett volna a mi lányunk is Erzsébet (nekem mindig is tetszett a név), de Angliában a Lászlóval még az oxfordi egyetem is bajlódik… Elizabeth, mint előtte három évvel Jolanda is, az oxfordi klinikán született, de már nem a John Radcliffe, 18. századi híres oxfordi orvosról elnevezett régi Radcliffe Infirmary [gyengélkedő, kórház] Walton Street-i szülészeti osztályán, hanem az újonnan épült és 1971-ben megnyitott John Radcliffe Maternity Department [Szülészeti Osztály] klinikán, 1972 szeptember 8-án. Egészséges, szép kis baba volt, az évek teltével gondtalan és vidám kislány.

Energetikus magzati mozgolódása után sportra való rátermettsége is korán megmutatkozott, a kertben felállított hintán inkább fejjel lefelé csingált amikor csak lehetett. Tornász lesz - állapítottam meg saját sportolói tapasztalataim alapján. Így történt, hogy még 4 éves sem volt amikor felmentünk a High Wycombe-i Sportkomplexus torna szakkörébe felvétel végett. Emlékszem, míg várakoztunk a tornaterem előtti folyosón Elizabeth fel- s alá sétált 1 méter magasban az oda kitett tornaszer gerendán. A tornaedző - Mrs. Templar - ezt meglátva már nem is tartotta szükségesnek a felvételi vizsgát. Elizabeth, akire időközben a 'Zizi' becenév költözött, oly gyorsan sajátította el az alapfokú gyakorlatokat, hogy alig 3 hónap elteltével Mrs. Templar - jó edző módjára és felismerve az ottani szakosztály korlátozottságát (hetente csak egyszer volt edzés) - a legközelebbi Chiltern Gymnastics Club-ot ajánlotta további edzésekre. A klub valóban legközelebb volt Chinnorhoz, ám a távolság valójában 40 km volt - oda is, vissza is. Ám ha oly szerencsés a szülő, hogy tehetség van a gyermekében, akkor mindent - még a 80 kilométeres napi távolságot is - meg kell tennie annak fejlesztése és kibontakozása érdekében. A felvételit Gill Field, a vezetőedző Alan Field felesége (aki szintén képesített edző volt) végezte, melyben többek között a helyből való távolugrás is szerepelt. Elizabeth akkorát ugrott, de az edző még nagyobbat, nehogy rá ugorjon. Fel is vették azonnal. Eleinte csak heti három edzésre jártunk, ami hamarosan megszaporodott még két nappal. Így lett az óvodás Elizabethből tornász. Kezdő tornász ugyan, de kezdeni mindenkinek kell és a tornában - különösen a női tornában - minél korábban, annál jobb. Az első edzésen meg is kérdezte az egyik Anyuka (Nikki Bown, későbbi csapattársa édesanyja) "who is the little toddler" [ki az a kis totyogó]? Aztán elérkezett, hogy a kis totyogó tornász iskolába menjen. Természetesnek vettük, hogy ő is kövesse nővérét a Szent Terézről elnevezett iskolában - ám utólag már egyáltalán nem biztos, hogy a mi kis szabad, 'pitypang' természetű leánykánkat vajon nem-e nyirbálta meg túlságosan az ottani zárdai rend és fegyelem, melynek Mrs. Broom-Smith, az iskola gondnoka volt állandó és éber őre. Még az árnyékától is rettegtek a tanulók. Egyszer a mi Elizabethünket is nyakon csípte a játszótéren, hogy "and what are you doing here" [mit keresel te itt], melyre a válasz "I better hop along then" [jobb akkor ha eltűnök] még a Söprűs-Kovács (magyarra fordított neve) haramiát is mosolyra kényszerítette. Az étteremben is szigorú rend uralkodott, az ételt - a jó Isten ajándékát - az utolsó morzsáig meg kellett enni, még a káposztát is, ha elhűlt akkor hidegen. Elizabeth azóta még a piacon is messze elkerüli. Mindezek ellenére jó tanuló volt, éles esze nagyban segítette akkor is, és később, a versenytorna melletti tanuláskor pedig még inkább.

Első versenye 5 éves korában volt, a megyei bajnokságon indult, illetve indította talajon és lóugrásban az edzője. Elizabeth nagy szorgalommal készült és gyakorolta az előírt anyagot. Zenét is választottak, a bajnokság az egyik Aylesbury-i iskola tornatermében volt. Ott állt a kis csöppség a hatalmas talajszőnyeg sarkában, első lépését a zene indulásakor - ki tudja miért - azonban nem előre, hanem visszafelé tette és kilépett! Nulla egész öt tized levonás kezdetnek… A többi már jól ment, érmes is lett. Torna-pályafutása igéretesnek mutatkozott és a mindennapos kemény edzések (négy szeren - ugrás, talaj, gerenda, felemás-korlát - százszor és százszor megismételni a külnböző elemeket, még fájó testtel és tenyérről foszló bőrrel is - meg is hozták az eredményeket. Egymás után nyerte a korosztályának megfelelő megyei, területi, zóna, majd végül az országos versenyt is.

Szerette - imádta a tornát, soha nem zúgolódott sem az edzéseken, sem a versenyeken. Engem vigasztalt ha lepontozták (mint edző és pontozóbíró tudtam egyrészt, hogy mire képes, másrészt pedig hogy mit és hogyan hajtott végre), nem volt közöttünk vita, pedig hány edzőszülő-tornászgyerek veszekedésnek voltam a tanúja az évek során! A tornateremban edző- sportoló, onnan kilépve apa és lánya voltunk mindíg. És soha nem sírt, illetve csak egyetlen egyszer, amikor országos középfokú bajnok lett. Örömkönnyeket hullajtva borult a nyakamba és gondolom az aranyérméből egy kicsit, nekem is juttatott. Az este 10-ig tartó edzésekről hazaérkezve látott neki a tanulásnak, a dolgozatok írásának, még az egyetemi előkészítő (A-level) évek alatt is, ahol irodalomtörténetet, szociológiát, történelmet és alkotmánytant - csupa írásos tantárgy - választott. Ez utóbbi révén került kapcsolatba Michael Hesseltine helybeli parlamenti képviselővel, s azon kétes megtiszteltetésben részesült, hogy ő töltött teát az akkortájt honvédelmi tárcát betöltő miniszternek. Az iskolában tagja volt a netball [kosárlabdához hasonló háló-labda] csapatnak, ahol még az iskola-válogatottat megkülönböztető kék szalag viselésére is jogosult volt. Ennek ellenére sok tanára nem is tudott a sportban elért sikereiről és meglepődéssel olvastak országos bajnokságáról a helyi ujságból. Zenei tehetsége is volt, egy ideig fuvolázott az iskola zenekarában (ezüst fuvolája a királyi testőrségből származott), míg aztán a minden idejét igénybevevő torna annak feladására kényszerítette. Jelentkezését több egyetem is elfogadta, közöttük a minden lány álmát jelentő London School of Fashion is! Sportban elért sikerei nyomán a felvételhez szükséges pontszámokat is lecsökkentették és bár Loughborough University, az atlétikájáról híres egyetem minden kívánságát teljesítette volna, Elizabeth ezek egyikét sem választotta, hanem helyette Leeds Carnegie-t, mert ott erős volt a torna-szak. Persze Leeds jó messzire esik Chinnortól, kb. kétszázegynéhány kilométerre, még BMW-vel autópályán is 2½ óra. Ezt az utat gyakorta tettük meg, Elizabeth jól érezte magát az egyetem új környezetében. Mivel "mindenki magyar", itt egyik tanára Sóvágó Lajos volt. Tornára is jutott még ideje és sikerrel vett részt az egyetemek közötti 'Varsity' versenyeken, maradék szabadidejében pedig a Hilton-szálló pincérnőjeként toldotta meg az egyetem ösztöndíját és szülei anyagi segedelmét. Vizsgadolgozata, az angol és magyar válogatott tornászok munkatervét és az általuk elért eredményeket összehasonlító tanulmány, kiváló fokozatot ért el. Ennek ellenére mégsem tornatanárként az oktatásügynél, hanem személyzeti előadóként a divat szakmában helyezkedett el és dolgozik azóta is (Jigsaw, Diesel, Monsoon, Coast, Oasis). Leedsben, egyetemi évei alatt ismerkedett meg férjével, az indiai származású Pritesh 'Tesh' Chauhan belsőépítész mérnökkel. Két esküvőjük is volt - egyik Londonban 2006 szeptember 15-én, a parlament szomszédságában székelő Cinnamon Club házasságkötő termében, a másik Leedsben a misztikus és virágillatú hindi vallás szertartása szerint. Házasságukból 2009 november 25-én született meg csodás kis unokánk Carmen Chauhan-Gróf.

Emma-Fleur

Legfiatalabb leánykánk 1977 május 9-én, egy szép tavaszi nap délelőttjén érkezett meg az oxfordi klinikán. Születésének körülményeit az orvosi vélemény már előre eldöntötte - harmadszor is 'császári' módon fog világra jönni gyermekünk. Apró kicsi baba volt, 2.4666 grammjával igazi kis virágszál - ezért is a Fleur név az Emma társaságában.

Filigrán termetét felnőtt koráig megtartotta, egyik legnagyobb élménye a 150 cm-es magasság elérése volt. Mindhárom leányunk magasságának fejlődését születésnapok alkalmával a konyha és az ebédlő közötti ajtófélfára vésve örökítettük meg. Költözködésünk előtt lefeszítve az ajtóról elhoztam Oxfordba, s most a 'Kincsem' névtábla társaságában őrzi chinnori emlékeinket. Remélem nem tüzifa sorsára jutnak… June feleségem továbbra is a háztartást vezette, Emma-Fleur mellette szorgoskodott lakásban-kertben egyaránt.

Testvéreivel ellentétben apró korától kezdve rendszerető kislány volt, iskolai ruháját esténként vállfára akasztva előkészítette, alatta a cipői és rajtuk keresztbe téve a tiszta zoknik. Nyilván tőlünk tanulta - mondhatná az ember - de hát a másik kettő? Igen, ők annak dacára sem lettek (legalábbis felnőtt korukig) rendszeretők - mondja is sok ember! Szekrényemben a cipőim párosával és megjelölt dobozokban (felső polcon a fekete, alsón a barna cipők) várják mikor kerül használatukra sor, a zoknik vasalt állapotban sorakoznak és nem gombócba gyűrve-gyömöszölve fetrengnek a sublót aljában. A konyhában is rend van. Az 'ekcájg' nincsen beszórva a fiókba, a villát vagy a kanalat kotorászás nélkül, még 'tök' sötétben is ki tudjuk emelni. Nem tartom különösebb erénynek, de rendetlen asszonnyal 'tuti' hogy nem tudnék egy fedél alatt élni. Vagy én szedném a sátorfámat, vagy az ő bőre száradna a már nemlétező padláson. A rend szeretete ősi családi tradíció. Papp Lipót anyai nagyapám háza táján egy szál szalmaszál a már legendává vált "itt minden ég, itt minden pusztul" megjegyzését váltotta ki, megboldogult jó édesapám pedig így fogalmazott meg "rend a lelke mindennek". Mert ugyebár nem telik semmivel se több időbe valamit letenni, mint azt ledobni.

Elérkezvén annak ideje, Emma-Fleur azonban nem követte testvéreit a Szent Teréz iskolába - történt ugyanis, hogy időközben Mervyn Benford, az angliai magyar bélyegyüjtő klub révén megismert barátom a Chinnortól néhány mérföldre eső Lewknor falu iskolájának igazgatója lett, és gyermek-centrikus tanítási módszerével országos hírnévre emelte. Még 5 éves sem volt, amikor külön igazgatói engedéllyel felvételt nyert a lewknori iskolába. Szerencsére Jolanda és Elizabeth is már a thamei felsőbb iskolába jártak, így aztán nem okozott különösebb problémát Emma-Fleur tanulási utaztatása, csupán az útirány változott. Az 1830-es években épült iskola zsuppfedeles két tanterme között húzódott meg az igazgatói lakás, ahol - mint másfél évszázada elődei - lakott Mervyn Benford és felesége Valerie. A feljárati lépcső emeleti torkolatában egy ósdi gramafon hatalmas tölcsérje fogadta a látogatót, a nappali szobában régi szódásüvegek (közöttük egy "Nem, Nem, Soha!" feliratú magyar is) sorakoztak az ablakpárkányon, a fali polcokon könyvek sokasága.

A tantermekben az idősebb diákok segítették a kisebbeket a tanulók és tanítók által közösen kidolgozott tanterv alapján. Ebben az iskolában nem volt 'ők' (a tanítók) és 'mi' (a diákok), ítt nem volt kényszer a tanulás, mert mindenki közösen akart eredményt elérni, teljesíteni. Igaz, kis létszámú iskola volt - a mindössze 50 egynéhány tanulót Mervyn Benford igazgató mellett Carol Foster és Gill Hudson tanítók foglalkoztatták és oktatták nemcsak tanulni, de gondolkodni is. Az iskola életébe a helybeli közösség is bekapcsolódott, Gill Bindoff zongorán kisérte az énekkart, míg a falusi férfiak krikettre, futballra tanították a gyerekeket, az idősebbek pedig háborús tapasztalataikról meséltek a történelem órán. Különös hangsúlyt kapott az iskola életében a közös étkezés, hiszen igazán evés közben alakul ki a családi összetartozás, minden sikeres közösség alapja. Az iskoláról a Channel 4 országos televízíó 1988 január 19-én "Lessons for Profit" címmel egyórás adást közvetített (később a lewknori módszert Gill Hudson mint igazgató sikeresen alkalmazta Oxford leghátrányosabb Blackbird Leys negyedében lévő 'Pegasus' iskolájában is). Szerintem azonban a legnagyobb elismerés Emma-Fleurtől hangzott el, amikor 2011 nyarán a szünidőre bezárt iskolát körbejárva az akkor 12 éves Jakab fiának így szólt "életem legboldogabb éveit töltöttem itt".

Emma-Fleur is jó tornász volt, ám tökéletességre törekvéséhez hiányzott belőle a kitartó, fanatikus szorgalom. Ha egy gyakorlatot harmadik, netán tízedik próbálkozás után nem tudott megoldani, akkor a hibát nem a gyakorlás hiányában, hanem saját maga alkalmatlanságában látta. Ennek ellenére szép sikereket ért el, a területi bajnokságokon többször is szerepelt.

Később letette az edzői vizsgát és évekig tanította mellettem a tornát a Thame-i sportközpontban. Alapossága és tökéletességre törekvése, valamint rendet megkövetelő csendes szigora jó edzői tulajdonságok. Házassága után, várandós állapotban is szorgalmasan jött az edzésekre egészen a nyári szünet kezdetéig, július 29-én megszületett kisfiát szeptember elején pedig hozta magával babakosárban.

Sajnos házassága nem sikerült, elváltak és most Skóciában, Edinburgh közelében él. Jakab unokánk már teenager lett, szorgalmas és művészi tehetség mocorog benne. Emma-Fleur jelenleg a birminghami egyetemnek történelmi restaurátor fakultásán mesteri fokozatát [Master of Arts] végzi.

A teremtés nagy-nagy ajándéka, hogy három csodálatos leány boldog édesapjának mondhatom magamat. "Érettük térden állva még a világ végéig is elmennék" - mondani-mondogatni szoktam. Köszönetem páromnak, hogy világra hozta őket.