FELSŐSZÖLNÖK

Felsőszölnök látképe. Balról az iskola, jobbról kissé hátrébb, a Koltay-villa

Állásügyi kérelmére a minisztérium Felsőszölnökre, ebbe a 'trianoni diktatum' következtében határmentére szorult, 'vendek'-lakta falu megüresedett tanítói állására nevezte ki. A szerény tanítói lakás az 1927-ben épült új iskola épületének a végében volt, de szüleimnek sikerült Koltay Pál nyugalmazott körjegyző villájában bérelni otthont maguknak. Kántor-tanítói állásának elfoglalására azonban Kósz Vince helybeli plébánosnál kellett jelentkeznie, akinek első kérdése az volt, hogy "tudsz fiam tarokkozni?" Édesapám bevallotta, hogy tarokkozni nem, de tanitani, kántorizálni, ének- és zenekart vezetni viszont tud. "Akkor is elveszett ember vagy fiam, mert: rólad de nélküled" szólt a baljóslatú válasz. Már a plébános lekezelő modora is bántotta (a pápai tanítóképzőben a tanárai 'magázták' -és 'uraimnak' szólították a növendékeket; az egyik tanár például így adta tudomására nemtetszését: "Uraim, az urak nem urak - az urak szamarak!") A plébános pedig most, mint egy gyereket, letegezte. Ennek ellenére lelkesen kezdett hozzá a tanításhoz és a plébános által kíállított 'Díjlevél külön kötelességei'-ben felsorolt kántori teendőihez. Egymás után tanulta a vend egyházi énekeket, vendül, "Nosze veki Amen"-el köszönt vissza a 'Valem bojdi Jezus Kristus'-ra, ének- és zenekart szervezett - ám a plébánosnak nem tudott kedvére tenni. Egyedüli boldogsága az otthona és családja volt, de a plébános diktatórikus keze még itt is éreztette a hatását. Ez a középkori mentalitású pap most is teljhatalommal uralta a falut. Lelki terrorjának egyik eszköze volt a vasárnapi mise, mely jó alkalom volt arra, hogy a kötelező gyónásban szerzett információkat felhasználva 'kiprédikálja' a tévelygő 'bűnösöket'. Óh, nem névszerint, azt ugye tiltotta a gyónási titok kötelezettsége, de arra nem is volt szükség - ebben a kicsiny faluban mindenki tudta név nélkül is, hogy kiről is szól a történet. Még édesanyám öltözködésébe is beleszólt, hol a szoknya volt túl testhez-álló, hol a blúz anyagát ítélte túl vékonynak - nyilván alapos vizsgálat alapján. Nyilvánvaló volt, hogy szüleimet, ezt a két fiatal lelket is be akarta törni, uralma alá akarta hajtani. Németh Miska sárvári szobrászművész barátom a 'Gloria in excelsis Deo' című 'rajzos verséből idézve': "A Te dicsőségeddel nincs baj Uram... Útálatos szájakból fújnak jeges szelek, s a betlehemi Gyermek velünk fázik." Sajnos sok, nagyon sok Kósz Vince van az Úr szolgái között. Az a pár kivétel pedig reverenda és palást nélkül is becsületes, érdemre méltó ember lenne.

A családban mindezek ellenére nagy volt az öröm, szüleim újabb kisbaba születését várták! Felsőszölnökön sem orvos, sem patika nem volt - legközelebb mindkettő a 14 kilométerre eső járási székhelyen, Szentgotthárdon volt. Családi orvosunk, dr. Frühwald István (aki később Ettre-re magyarosított, s akinek fiával, az USA-ban élő Ettre Lászlóval, a filatélia révén kerültem barátságba) azt ajánlotta, hogy legjobb lesz, ha a gyermek a szombathelyi klinikán születik meg. Ezért édesanyámat, apám kiséretében, lovas szánnal vitték be Szentgotthárdra a februári nagy hóban, ahonnan vonattal utaztak fel Szombathelyre. Mint Édesanyám mesélte, olyan hideg volt, hogy a vonat ablakait belül jégvirágok díszítették, a klinikán pedig a 'madam'-ok, vagyis az ápolónok - farsang lévén - vidáman a bálokról diskuráltak. A kis Marikára addig a dajka, Fancsali Rozália (ez a név - mármint a Fancsali - oly furcsának és különlegesnek tűnt és maradt meg az emlékezetemben, egészen addig, amíg erdélyi útjainkon el nem jutottunk a székelyföldi Farkaslakára, ahol annyian vannak, hogy még utcájuk is van!) vigyázott Koltay jegyző és leánya, Kornélia felügyelete alatt.

Koltay Pál közjegyző villája az 1960-as években

Néhány nap múlva, február 23-án este fél nyolckor, Farádi-Fleisscher szülés-főorvos segítségével aztán megszületett a kisfiú - mármint én, akit "megvan a kis férfigyerek, megvan, megvan a kis fütyülője, jaj de szép kis baba!" szavak között adtak édesanyám ölelő karjaiba.

A kis Lacika

Koltay 'jegyző bácsi' is nagyon megszeretett, s amikor már totyogni kezdtem, sokszor sétált velem a villájuk parkjában. Ilyenkor még a sétapálcáját is a kezembe adta, úgy ballagtunk együtt a kert kavicsos sétányán. Amikor pedig elfáradtan megpihentünk a fonott karosszékben, kezembe adta a Pesti Hírlapot, hogy együtt 'olvassunk'. Persze, a történetekre én nem emlékszem, csupán fényképek tanúskodnak róluk.

Oda szeretnék menni...

Almát (vagy labdát?) eszek...

A Koltay-villa parkja, csodás játszóhelyünk

Marika nővéremmel homokozunk

Örülök, hogy fiú-gyerek vagyok

... és okos is, szép is - de a bugyogóm!

(a Budapesti Hírlap 1934 július 18-i számát tartom a kezemben; Danku György, az Országos Széchényi Könyvtár térképtára főmunkatársának kutatása és szíves közlése)

A jegyző-bácsi sétabotjával

A Gróf-család

2011 februárjában ismét ellátogattam Felsőszölnökre. Két éves korom óta most jártam itt először, és akárhogy is számolom, ez több mint háromnegyed évszázad. Feiszt Gyuri barátommal mentünk, csodás, tavaszias időben. Takács Adrián igazgató-helyettes fogadott bennünket és vezetett végig az 1927-ben épült iskolán, ahol egykor édesapám tanított. Ma már minden tanteremben digitális vetítő és a legkorszerűbb felszerelés segíti a tanítást és a tanulást. Elmentünk a Koltay-villához is, mely árván állt a lepusztult park közepén. Ablakai, mint egy csontváz koponyájának szemüregei tátongtak. Álltam a romokon és lehajolva szedtem fel a hajdani díszes vakolat egy darabját, kezdő életem haldokló tanúbizonyságát. Mint megtudtam, az elmúlt évtizedek alatt volt az szovjet tisztek tanyája és határőrök laktanyája, kultúrálatlan időkben kultúrház. Egyetlen vigasz a nagy szomorúságban, hogy fel fogják újítani.

A Koltay-villa 2011 februárjában

És szeptemberben jött az örömhír: megtörtént a felújítás - ám a pénz elfogyott, így a parkosítás még váratni fog magára...
A felújított villa képei (Takács Adrián felvételei):

Az épület utca felőli látképe - a tetőtérben irodát alakítottak ki.

... és a lépcső most, ahol hajdanán az almát ettem