SZALMAFONÁS

Férfiasan bevallom (mert másként nem is tehetem - nőisen kicsit furcsa dolog lenne) nem tudok szalmát fonni. Szaktekintéllyé vergődésem oka csupán történészi képzettségemből ered - valójában egy orvosnak sem kell a betegséget végig szenvednie annak gyógyítása végett, s ha az netán mégsem sikerülne, akkor a sírásó is jobb ha életben van és nem költözött át tapasztalatot szerezni a másvilágra. De lássuk hát miként is kerültem én a szalmafonás közelébe. Bár falun nevelkedtem, 'úri gyerek' mivoltomból mégsem kerültem sem tollfosztók, sem kukoricafosztók társaságába, sőt szalmakazalban sem hemperegtem sem egyedül, sem lányokkal. Piliscsabán, a szorgos sváboknál ugyan volt aratóünnep és kalászokból font aratási koszorú is, de ez valahogyan elkerülte az én figyelmemet. Később aztán mégis csak közelebb kerültem a szalmához, ám azt nem fontam, hanem csak tömtem először lazábban csermajori diákéveim idején ágyamnak zsákjába, majd újoncként a katonaságnál keményen és kő keményre, rendszeres rendszertelenséggel mindenható őrvezetőnk íratlan előírása szerint. Ezzel aztán egy időre le is zárult életem szalmához való viszonya - a néhai szalmaözvegységeket leszámítva - egészen egyetemi disszertációm írása elérkeztéig, amikor is dr. Kate Tiller professzorom - feltehetően a saját 19. századi történelem iránti specializálódása következtében - az általam ajánlott három téma közül az utólsó "Strawplait, a vanished Craft and Cottage Industry" [szalmafonás, egy elűnt mesterség és házi-ipar]-t ('Oxford grófság kartográfiája', valamint 'A Marlow-i Temze-híd építés-története', lévén a másik kettő) javasolta. Kezdeti csalódottságom után nagy energiával kezdtem neki egyetemi tanulmányaim befejező aktusához. Szerencsére előző helytörténeti kutatásaim alapján már nem volt teljesen idegen előttem a szalmafonás témaköre (ezért is ajánlottam) és kutattam egy eltűnt házi-ipar múzeumokban megőrzött tárgyi emlékei, valamint levél-, és könyvtárakban fellelhető dokumentumai után. Nagy segítségemre volt a lutoni múzeum gyűjteménye, ahol eredeti 18 és 19-ik századi szalmafonatokat és szalmakalapokat - közöttük szalmafonatból készült rendőrségi sisakokat is - tanulmányozhattam. Angliában a szalmafonás nem szórakozás volt, hanem egy melléktermék - a szalma - hasznos feldolgozása, mely a mezőgazdasági munkások felesége és gyermekei - elsősorban leányai - fontos jövedelmi forrása lett. A szalmafonás mesterségét az úgy nevezett "plait-school"-okban [ejtsd 'platszkúl = fonó-iskola] egy gyakorlott, gyakran özvegyi sorsra jutott asszony felügyelete alatt már hároméves koruktól tanulták a lányok, gyakran 20 - 30 gyermek is egy falusi ház kicsiny szobájában. Állítólagos előnye volt, hogy télen és nyirkos időjárásban nem fáztak - a nyitott kandalló egyébként is tűzveszélyes lett volna a szalma miatt, tényleges előnye pedig az, hogy egyrészt megtanultak szalmafonatot késziteni, másrészt pedig nem voltak 'láb alatt' odahaza és így a felnőtt lányok és asszonyok többet tudtak fonni - és keresni! Az elkészült, 20 yard hosszú fonatokat kereskedők vásárolták fel, utazva faluról falura, majd városi piacokon kereskedtek vele és adták el az ugyancsak falvakból besereglett munkásokat foglalkoztató, szalmakalapokat előállító gyáraknak. A fonat hossza szabályzott volt, ám az érte kapott összeg nagyban függött annak minőségétől. A 7 szál szalmás fonat volt a legegyszerűbb, ezt tanulták a gyerekek legelőször, gyakorta verses mondókát ismételve. A legfinomabb fonatok hasított szalmából készültek, komplikált fonási technikával, melyet csak a legügyesebb kezűek tudtak elsajátítani.

A szalmafonás először jelentett önálló - és tisztességes - kereseti forrást Anglia-szerte a falusi nőknek, gyakran felülmúlva a családfő munkabérét is. Az asszonyok keresetükből jobb körülményeket igyekeztek teremteni a mezőgazdasági munkások egyébként szegényes otthonaiban, a lányok pedig keresetük egy részét új ruhára költötték. Ilyen lehetőségek mellett eszük ágában se volt elmenni szolgálni se paphoz, se a földesúrhoz. Meg is lett a következménye! Híre ment, azért öltöznek a lányok, hogy elcsábítsák a legényeket - magyarán (mégha angolul is, de) kurválkodnak! Parlamenti bizottság is foglalkozott az üggyel, hivatalos (és nyilván néha reménykedő) 'helyszínelések' is történtek - ezek jegyzőkönyvi feljegyzései fontos és érdekes dokumentumi források. Természetesen a kiszálló bizottság elsősorban a falu földesúránál és papjánál érdeklodött, ahol a szalmafonó lányok egyöntetűen "könnyű erkölcsű"-eknek ítéltettek. A bajok fő okának a szalmafonásból eredő jövedelemet látták, ám voltak olyanok is, akik egyrészt a kis házakat, ahol az egész család egy szobában alszik, másrészt pedig az állatok viselkedése megfigyelését - és horribile dictu - annak utánzását vélték az erkölcstelenség elterjedésének. "Újságot sem olvasnak" - vélekedett egy postamester, sőt "már azt sem tudják miként illik ezüsttel teríteni" - lamentált egy földesúr…

Amilyen gyorsan terjedt közép-Anglia területén a szalmafonás és az azzal járó falusi fellendülés, oly hirtelen vetett ennek véget az 1870-es években beinduló kínai fonat behozatala, mely ugyan gyengébb minőségű volt - de olcsóbb. Sokkal olcsóbb! És hosszabb. A száz méter hosszúságú fonatok sokkal inkább megfeleltek a gépi termelésnek, a helyi házi-ipar pedig képtelen volt felvenni a versenyt. Egy darabig még ment ugyan és akadozott, de már csak a szegények szegénye font szalmát néhány fillér kereset reményében. Aztán az öregek kihaltak, a fiatalok más kereset után néztek. Kidobásra kerültek a szalmahasító kis szerszámok, az ajtófélfára erősített fonatlapító 'darálók'. És maradt a szégyen. Feleségem dédanyja, akinek falujában (Edlesborough, Buckingham grófság) annakelőtte mindenki fonta a szalmát, büszkén jelentette ki: "I am no plaiter!" - nem vagyok [szalma]fonó! Mire nekem eszembe jutott a téma után kutatni, már egy élő lélek se tudott szalmát fonni. Néhány idősebb asszony még ugyan emlékezett valamire, de legtöbben már semmire. Maradt tehát a múzeumi, levéltári és könyvtári kutatás, majd egy teljes esztendő munkája nyomán a disszertációm. Egyetemi éveim fejezetében említettem, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásom, sőt talán azt is, hogy a bíráló bizottság disszertációm könyv alakban való megjelentetését is javasolta, mellyel újabb feladat nyitott ajtót és lépett be egyébként is mozgalmas életembe. Ugyanis a könyv illusztrálásához képanyagra volt szükség, sőt a kiadó (Barracuda Books) javaslatára "ha azt akarjuk, hogy olvassák is" a disszertáció 'tudományos' nyelvezetét is át kellett írjam. Ez utóbbi csupán idő kérdése volt, a képanyag viszont kemény diónak bizonyult. Hirdetések nyomán sem kerültek elő tömegével (valójában egy sem) és annak ellenére, hogy a csipkeverőkről rengeteg fénykép, képes levelezőlap és illusztráció maradt fenn a 19. századból, a szalmafonókra - úgy tűnik - nem volt kiváncsi senki. Szerencsére a történetükre annál inkább. Számos újságcikk foglalkozott a könyv témájával, melynek nyomán egyre keresettebb lett.

A Herts Advertiser egész-oldalas cikkben méltatta a könyvet

A 'Children of Straw' [Szalmagyerekek] első és második kiadása

Népszerűsége illusztrálására talán megengedhető, hogy néhány beérkezett véleményt idézzek: Joan Dils a Reading University professzora: "Many many thanks for your super book. I am looking forward to some pleasant evenings reading it - a good way to spend these chilly winter days". Kate Tiller professzorom: "I have just this morning received a presentation copy of Children of Straw and am writing at once to congratulate you on being in print. […] I have just showed it to Dr Thomas, the Director of the Department, and he joins me in sending you congratulations." Professzor C. J. Bond Essex University: " I recently received a copy of your book Children of Straw, to which I took out an advanced subscription, and I'd just like to offer you my warmest congratulations on it. Having done some work on the charcoal-burners of the Wyre Forest and on several of the local crafts and industries in Oxfordshire I know only too well how difficult such investigations can be and how elusive the sources are! Your book seems to me to be an absolute model for this kind of study. I have much enjoyed reading it and I am greatly impressed with what you have been able to achieve. Lorna és Barry Middleton "Congratulations on a superb publication, we are delighted with our copy." Sandra Roe egyetemi osztálytársam " Thoroughly enjoyed the book - extremely readable & lovely illustrations. Very well done!" June Thompkins "Congratulations - I have really enjoyed your very detailed and interesting book "Children of Straw". It has given me a wonderful insight into how my ancestors lived." A. J. Pratt "Thank you very much for the two copies of your book "Children of Straw". There seems to be a natural curiosity about the lives and outlook of our forebears, especially when one has no verbal or pictorial evidence. Your book has helped to satisfy that curiosity and is evidence of scholarship and much research on your part. I have a brother on the Wirral and a sister in York to each of whom I would like to send a copy. Is it possible to purchase two more?" A legnagyobb elismerést azonban az én lányaim hozták hírül a chinnori könyvtárból, ahová valamilyen segédkönyvért rohantak el 'Let's find out' [Találjuk ki] dolgozatuk megírásához, s ahonnan hazaérkezve diadalmasan ujságolták: "Daddy, Daddy, we have seen your book - and people have read it!" [Apa, Apa, láttuk a könyvedet - és képzeld, olvasták is!] - melyről a könyv elején lévő kölcsönzési bélyegzők tanúskodtak. Ellenkező vélemény szerencsére nem érkezett, pedig minden szerző ki van téve annak, hogy lepuffantsák könyvével együtt mihelyt kidugja fejét a nyilvánosság elé. Magam attól tartottam - és egyben reménykedtem is -, hogy könyvem megjelenése után fényképek özöne fog előkerülni asztalfiókokból és családi albumokból. Özön helyett apály, azaz egyetlen egy sem. Az első kiadás elfogytával az utólsó saját példányomat a Hertford grófságbeli Croxley Green könyvtár könyörögte ki leégett könyvtáruk állományának pótlására. Így maradtam könyvtelenül mindaddig, amíg Veronica Main (aki a könyvem nyomán vált szalmafonóvá) nem szerzett valahonnan egyet és meg nem ajándékozott vele. Tehát nyilvánvalóvá vált egy második kiadás szükségessége.

Veronica Main bejegyzése az ajándék-könyvembe

Időközben pedig összegyujtöttem a szalmafonás még itt-ott fellelhető szerszámait, megmaradt rozoga emlékeit. Számos - mondhatnám rengeteg - előadást tartottam a szalmafonás történetéről úgy egyetemeken (Oxford, Cambridge, Reading), mint városok és falvak (túl sok lenne felsorolni, de listát sem vezettem) helytörténeti társaságainak meghívására. Ilyenkor szemléltető eszközöknek az én kis múzeumomat is cipeltem magammal. Szokásom volt, hogy előadásom előtt néhány szóval bemutatkozzak, ne azon törje már fejét a hallgatóság, hogy vajon honnan is jöttem. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal úgy mutattak be mint "Mister Grof from China" [mister Grof Kínából], a Chinnor (falu Oxford grófság területén, ahol annak idején laktunk) téves kiejtése okozván a keveredést. Ilyenkor azt is meg szoktam említeni, hogy valójában Magyarországról jöttem. Ennek egy alkalommal váratlan következménye lett. Laughton faluban (Buckingham grófság) előadásom után egy férfi odajött hozzám - és felsorolta a magyar aranycsapat minden egyes tagja nevét, így: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor! Azt nem kérdeztem meg, hogy az előadásomból mire emlékezett… Persze nem is volt fontos, ez sokkal többet ért nekem.

Megjártam Erdélyt is és megismerkedtem igazi, élő-eleven szalmafonókkal! Kolozsvártól északra, Szamosújvár szomszédságában van Szék, ahol a Felszegen Soós János fonta a szalmát és varrta azt méret után kalapba. A legfinomabb fonat az 'alakor' [Triticum monococcum] igénytelen, gyengén termő búzafajta szalmájából készül (ezt később Angliában is meghonosították), ebből varrják az ünneplő kalapot. Angliában majd kizárólagosan csak a nők fonták a szalmát, a férfikéz nem ítéltetett elég fürgének - legalábbis a szalmafonáshoz, Erdélyben viszont fordított a helyzet: téli estéken míg az asszony a házimunkával foglalatoskodik, a férfi végzi ezt, mivel "semmi más dolga nincsen" - erősítette meg Soós néni.

A széki szalmakalap

…és annak koronája

Soós János szalmafonó és kalapvarró mester házuk előtt feleségével

Mondják, a széki ember inkább gatya nélkül menne ki a házból, mintsem kalap nélküli fővel. Csodálatos a vasárnapi istentiszteletre tartó férfiak látványa, az Isten házába azonban természetesen nem kalapostól mennek. Azokat szépen sorjában a templom bejárata előtt hagyják egymásba rakva, százával, ahol mint valami ősrégi székely oszlopok vigyázzák az ajtót. De hát hogyan találja mindenki meg a saját kalapját - tettem fel naivan a jogos kérdést, melyre szegény, azóta már megboldogult Deák Márton iskolaigazgató barátom íly módon adta meg a feleletet: "Nem pápisták módjára járunk templomba, itt a legidősebb férfit illeti elsőnek a belépés, aztán jönnek csak a többiek, szépen koruk szerint sorjában.

Széki férfiak templomba induló menete

A két legfiatalabb legény, aztán mielőtt bemenne, megfordítja a kalap-oszlopokat, s úgy várják a kijövetelt a legidősebb kalapjával már legfelül. Állítólag napra tudják ki mikor született. Miért is kételkednék ebben? Az erdélyi szalmakalap hazája azonban nem Szék, hanem Kőrispatak. Ez az eldugott kis falu a Hargita lábánál, a Küsmöd vize mellett nyújtózik az elárasztott Bözödújfalu és Etéd között. 2001-ben jártam ott és látogattam meg Szőts Lajos messze földön híres szalmakalap múzeumát. Farkaslakáról az útviszonyokra való tekintettel Demény Gábor polgármester barátunk Dacia-jával indultunk Énlaka érintésével a Küsmöd völgyébe és Kőrispatak határában láttam meg azt, amit eddig csak az angol parlament jegyzőkönyveiből olvastam: menet közben fonta egy asszony a szalmát! Egyik karján, mint valami óriás százlábú, lógott a fonat-tekercs, hóna alatt a csomóba szedett szalmaszálak. Izgalmamban - megfeledkezve baráti környezetemről - hangos "Állj"-t kiáltottam és ugrottam ki a Daciából, hogy lefényképezzem a megelevenedett történelmet.

Szalmafonó asszony Kőrispatak határában

Hallottuk, hogy magyar honból is lesznek látogatói a múzeumnak, élükön Tüskés Tünde szakértővel. Találkozásunkat Feiszt Gyuri barátom ekkép örökítette meg utinaplónkban: "A faluba érve Szőts Lajos, a szalmakalap múzeum vezetője úgy üdvözölt bennünket, mintha csak minket várt volna - pedig közben éppen egy nagy csoportot kalauzolt végig az általa megtervezett és kivitelezett múzeumban. A kertben hatalmas, 3 méter átmérőjű szalmakalap alatti pavilon, a nyitott félszer alatt szalmafonást tanuló fiatalok serege szorgoskodott. A Főnök [mármint én] régi vágya teljesült, amikor hónapokig tartó tervezés és levelezés után eljutottunk ide és végre előjött, mit jött, kihömpölygött Tütü, alias Tüskés Tünde és keblére ölelte az angol szalmatudóst." Emlékként egy oxfordi 'boater' szalmakalapot és könyvemnek egy példányát hagytam ajándékba a múzeumnak.

Szőts Lajos szalmakalap múzeuma Kőrispatakon (Hargita megye)

A 'Children of Straw' második kiadása 2002-ben jelent meg - ezúttal már nem kemény borítóban, hanem papír kötésben. Újabb háromezer példány, immáron Veronica Main szalmafonó ismeretségével [aki szintén járt Kőrispatakon és Bözödön Erdélyben] és az erdélyi élményekkel kibővítve. Mostanra (2012) már ez is kifogyott - az interneten azért még kapható, ha valaki nagyon meg szeretné szerezni. Első kiadás $295, második csak £49…

A szalmafonás történetét ismertető előadásokat már jó ideje abbahagytam, kezdett monotonossá válni részemre. És ez veszélyes. Inkább nem, mint fél odaadással és teljes unalommal. Kis múzeumom egy (kisebb) részét a lutoni múzeumnak adományoztam, nagyobbik része a Zengővárkonyi Szalma Kincs-tár nemzetközi szalmagyűjteménybe került, szintén ajándék gyanánt. Egyetlen emlékem az a szalmakalap, amit János sógorom vásárolt meg nekem Pesten egy széki embertől.