SZOMBATHELYI TEJIPARI VÁLLALAT

Ezután tehát már kinevezett (áthelyezett) művezető voltam a Szombathelyi Tejipari Vállalatnál, mely akkor a vasútállomással szemben, az Éhen Gyula téren volt. Ez sokkal forgalmasabb üzem volt, mint a sárvári, napi 50-60 ezer liter tejet, tejszínt dolgoztunk fel két nyolcórás műszakban.

A Szombathelyi Tejközpont a vasútállomással szemben

Igazgatónk Söller István volt, akit a répcelaki sajtgyár udvaráról emelt fölénk a Párt, a lószar-söprögetésből egyenest a lószőrrel tömött igazgatói karosszékbe. Nyilvánvaló, hogy üzemi-gyártási-termelési dolgokat soha nem tárgyaltunk-tárgyalhattunk meg vele, ezekhez nem értett - de őt nem is ezért helyezte oda a hatalom. Ő felügyelt és vigyázott, ez volt a számára kijelölt feladat, amit különböző megoldásokkal szokott teljesíteni. Irodája a bejárati porta mellett volt, annak ablakából figyelt. És persze jelentett is. Egy alkalommal mentem hozzá, s látom, hogy az iroda előtti kis fenyőfa ágára egy 200 darabos cigaretta-csomag van téve. Ezt megemlítve, azt mondta "tudom Gróf elvtárs (Gróf elvtárs - ezt mindig humorosnak találtam), én tettem oda". És nem fél, hogy ellopják? - kérdeztem. Mire ő halál-komoly arccal "Mit gondol Gróf elvtárs, miért ülök én itt?" Aha! Szombathelyi Sherlock Holmes... Aztán, amikor elrendelték, hogy egy igazgató legalább 8 elemivel rendelkezzen, sajnos ennek a követelménynek a mi detektívünk nem tudott eleget tenni, s ezért 1955 végén leváltották. Szomorúan üldögélt az irodájában, papirhalmazok - elintézetlen ügyek mementói - körében, felsóhatva csak ennyit mondott "tudja Gróf elvtárs, sajnálom ám itthagyni magukat... mert maguk voltak itt az én alattvalóim - én meg a királ"...

Sulyok József volt az üzem műszaki vezetője, Fehér József szombathelyi alteregója. Kora reggel és késő este is bent volt az üzemben, attól függően, hogy a köpülős Ilonka melyik műszakban dolgozott - naptárára még a 'tiltott napok' is fel voltak jegyezve. Állandóan morgott és zsörtölődött, de ekkor már szaktudással és kellő tapasztalattal felvértezve kezelni tudtam a helyzetet - végül is kollégák voltunk. Köpenye sohasem volt begombolva, lobogott mellette, amint ingázott az iroda - mely egyben a laboratórium is volt - és a vajműhely között. Érdekes módon az üzem többi részében alig jelent meg. A tejátvevő részleg vezetője Gerendás Béla volt, aki a háborút állítólag (azért csak állítólag, mert abban az időben a múltról beszélni nem volt tanácsos) tartalékos főhadnagyként harcolta végig. Csendes és sovány, kissé hajlott-hátú úriember, kis fekete bajuszának szálai mint valami kefe ágaskodtak ki az orra alól. Vékony lábszárain csak úgy lebegett a gatya az állandó huzatban, lábán a facipő törékeny alakját még groteszkebbé tette. Egyik reggel jövök be a portán és látom, hogy oda van bilincselve a kályhához. "Mi van, Béla, embert öltél?" - kérdeztem viccesen, hiszen tudtam, hogy még a darazsat is inkább elhessegeti, mintsem, hogy agyoncsapja. Béla nem válaszolt, ám előjött a porta sötétjéből a bőrkabátos! "Humorizálunk, humorizálunk? - kérdezte komoran. Érdeklodésére csak annyit mondtam "nem, nem, csak meglepődtem egy kicsit". - "Azért, mert van itt még bilincs". Hát ezt tudjuk! - gondoltam magamban...

Mint a szombathelyi tejüzem fiatal művezetője

Egyre szaporodtak mindennapi életünkbe a politikai beavatkozások. Állandó 'éberségre' szított a már teljesen a Párt szolgálátában álló rádió és Rákosit dicsőítő cikkeket közölt minden napilap, aki "a magyar dolgozó nép alkotmánya" nevében lett "bölcs vezérünk" és "tanító apánk". A dolgozók pedig gürcöltek egyik 5 éves tervből a másikba esve, békekölcsönöket jegyezve az éhbérből, és állandó rettegésben, hogy vajon kiből lett éber besúgó a munkahelyen, az iskolában, de még a templomban is. "Hol zsarnokság van"... (Ilyés Gyula). Tüntetni is kötelező volt, dicsőíteni a leigázót, éltetni az elnyomót. Sütő András barátom, szivet hasítóan találóan fogalmazta meg amit éreztem-éreztünk akkor: "Mert a puszta leveretés: csak kezdete a testi-lelki szenvedésnek. Az igazi feketeleves ideje akkor jön el, midőn a rabságot dicsőíteni kell, a megmentő szándékot pedig percente gyalázni. S nem félszájúlag ám, hanem a fényes Portának felfokozott indulatával; szolgaként szabadot játszva, gyászban örömújjongással, béklyóban táncolva, gúzsban ugrándozva...". Rákosi egyszer Szombathelyre is eljött szónokolni, a Múzeum előtt ácsolt tribünről hangzottak el a "bölcs vezér" szavai, melynek minden mondatát tapssal és "Éljen Rákosi, éljen Rákosi, Sztálin - Rákosi, Sztálin - Rákosi" kiáltással volt ajánlatos tudomásul venni. Mert ugye, a bőrkabátosok itt is jelen voltak! És figyeltek. Figyeltek éberen mindenkit, természetesen engem is. A táblát, amit a tejüzem párttitkára nyomott a kezembe, szövegével hátrafelé tartottam és nem tapsoltam. "Az elvtárs nem figyel, vagy nem tetszik valami" lépett elő a fenyőfák közül és szólt hozzám lelkesedésünk vigyázója. - Figyelek, csak a táblától nem tudok tapsolni - válaszoltam spontánul, de szerencsémre nem értette meg a válasz valódi értelmét, mert akkor én óbégathattam volna az ÁVO Uránia mozi melletti pincéjében...

Kirkovics Pista Sulyok helyettese volt, később ő vette át tőle az üzem vezetését. Magas, kissé pocakos ember volt, kopaszodó fejét sapka sohasem takarta - cigarettáját az üzemben is szipkából szívta. Még a háború előtt végzett Csermajorban - ha jól emlékszem 1939-et mondott. Rendes ember volt, mindig korrektül viselkedett és ő volt az egyetlen, aki még Angliában is tartotta velem a kapcsolatot. Barkovics Jóska (később 'Borka'-ra változtatta a nevét) 1951-ben jött vissza az orosz hadifogságból, valahol Szahalin szigetén raboskodott - ugyanis egy idő után, amikor a hadifoglyokat haza kellet volna engedni, Sztálin kijátszva ezt csoportosan törvényes bűnözőkké nyilvánította őket. Jóska Csényeújmajorban lakott a szüleinél, együtt jártunk be vonattal Sárvárról. Bár sokkal idősebb volt nálam, mégis jó barátságba kerültünk. Együtt jártunk ki a Haladás-meccsekre, és együtt is fociztunk a 'Tejipar' csapatában a városi bajnokságban - ő középcsatár volt, én jobb középpályás ('half'-nak hívták akkor). Az öltözőben mindig jókat nevettünk, mert bár Jóska feje olyan sima volt mint egy billiard-golyó, a teste meg olyan szőrös, mint egy medve. Jó (bár kissé különös) humora volt. Időközben udvarolni kezdett Baranyai Máriának (édesapja - kicsi a világ - osztálytársa volt édesapámnak a pápai tanítóképzőben), aki bérszámfejtő volt az irodában. Egyszer észrevette, hogy Mária szoknyáját egy biztosítótű tartotta össze, másnapra a fiókját tele töltötte 'zichereis' tűkkel. Más alkalommal Mária hóvirág csokrot tett az asztalára, amit a Jóska 'kopaszra' nyírt, mert Mária megjegyzést tett az ő kopasz fejére. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért (ugyanis határozott megállapításom, hogy "a nők szeretnek szenvedni") mégis házasság lett a dologból. Jóska ezután beköltözött Szombathelyre, lakást a Széll Kálmán utcában (mely akkor Sztálin nevét viselte) béreltek. Gyakran volt úgy, hogy vasárnap náluk ebédeltem, aztán utána együtt mentünk ki a Haladás-meccsre. A volt csendőr-laktanyánál már futásra szedtük a lépteinket, mert oda már elhallattszott a szurkolók zsivaja, kiabálása. Ott ordibáltunk mi is torkunk szakadtából a többi 6-8000-el, szélben és esőben, hőségben és fagyban, de általában nem sok eredménnyel. Néha azért mégis csak sikerült egy-két fantasztikus eredményt elérnie a Bodola Gyula vezette Horváth György (egyszer a hires 'arany-csapat' kapusa is volt, később a Fradiba igazolt át), Nyírő Lajos (erős szabadrúgásai voltak híresek), Tölgyesi József (aki 1940-től volt a Haladás játékosa), Szőllősi Emil, Kulcsár Ferenc, Szakály József, Papp Lajos, Varga I. Ferenc ('Cserga'). Bella József, Czigony István, Kolesánszky Zoltán csapatnak: 1953-ban 2:1-re vertük a Budapesti Bástya/Vörös Lobogó/MTK csapatát. Emlékezetes marad még az a meccs is, melyet otthon, a Rohonci-úti pályán játszott a Haladás a Budapesti Honvéd ellen. Az első félidőben 2:0-ra vezettünk, a szurkolók kórusban zengték "Hol vagy Öcsi? Hol vagy Puskás?" Aztán Puskás Öcsi rúgott három gólt... Az első után a mutató ujját felemelve fordult a pálya mind a négy oldalához, s ezt megismételte két és három újjal a másodiknál és a harmadiknál is - ám az utóbbinál még a fenekét is megveregette... Mit tudtunk mást tenni - megtapsoltuk, én pedig ráadásul együtt utaztam velük Sárvárig a gyorson. Olvasom, hogy szegény Horváth Gyuri most, 2010 december 26-án, 82 éves korában halt meg. De jó kapus volt! Igaz, volt is bőven alkalma a bravúros védésekre...

Barkovicsékhoz - érthetően - azonban egyre ritkábbak lettek a meghívások. Hamarosan aztán szét is váltak útjaink annak ellenére, hogy mindketten egy városba, Zalaegerszegre kerültünk. Jóska üzemvezető lett az ottani új tejüzemben, én pedig a Néphadsereg katonája. Ő Zalaegerszegről 1956 után az Élelmiszeripari Minisztériumba került osztályvezetőnek főmérnöki besorolásban - egyszer meg is látogattam őket a Nádor-utcai lakásukban. Kár volt. Ugyanis ekkor történt az a sajnálatos eset, ami véget vetett nem csak az akkor már egyre jobban elhalványuló barátságunknak, hanem a kapcsolatunknak is. A hetvenes évek elején volt még ez, és beszélgetés közben örömmel említettem, hogy Londonban sikerült egy üveg háború előtti Tokaji bort vásárolnom. Erre Jóska azt a megjegyzést tette, hogy "ezzel ne hencegjél, mert a régi tokaji, semmivel sem jobb mint a mostani". Sziven ütött ez a megjegyzése. Hát ennyire nem ismer? Én, hencegjek? És neki, egy üveg borral? Szótlanul ültem egy darabig, annyira fájt ez a megjegyzés attól, akit eddig jó barátomnak tartottam. Lehet, hogy túl érzékeny voltam, az is lehet, hogy tényleg sokan voltak már akkor otthon 'nyugatról', akik valóban 'hencegtek' - de úgy éreztem, és érzem továbbra is, hogy ha így vélekedik valaki rólam - kár érte, de akkor inkább hagyjuk abba.

Bármennyire is jól éreztem magamat új munkahelyemen, mégsem hagyott nyugodni a továbbtanulás vágya. Csermajori képesítésem azonban nem volt elegendő az egyetemi felvételhez, ezért 1950 szeptember 16-án beiratkoztam a szombathelyi Horváth Boldizsár Állami Közgazdasági Gimnáziumának dolgozó tagozatára, mely közben a Dolgozók Közgazdasági Középiskolája, majd pedig a Dolgozók Közgazdasági Technikuma nevet vette fel, illetve akasztották rá. A munka mellett naponta ismét iskola várt rám, ahol délután 5-től este kilencig tartottak az előadások, utána a 10 órás vonattal mentem - illetve mentünk - haza, mert Marika nővérem is rászánta magát a tanulásra. Hát ez a tagozat is jó egy szedett-vedett társaság volt! Volt közöttünk ujságíró (Farkas Miki - nem végzett, abbahagyta), bútorfényező (Halász Pista - nem vézett, abbahagyta), könyvelő, agronómus, vasutas, és egy képesített vaj és sajtmester is. Egy azért közös volt bennünk: az akarat pótolni az elmulasztottakat. Igazgatónk Pauer István volt, osztályfőnökünk Cserjési Károly, aki végigkisért bennünket mind a négy osztályon. A téli esték azonban nem csak a tanulással teltek. Órák kezdete előtt Porpáczi Erzsivel tudtunk lelki (és testi) gyönyört szerezni a pad, vagy pedig Magyar Icával sétálva a Gayer-park fái alatt. Az első két évfolyamból egy év leforgása alatt vizsgáztam (jeles és kitünő eredménnyel), a harmadik és negyedik évfolyamot teljes időben végeztem jó és jeles osztályzattal annak ellenére, hogy ez utóbbi két évben rengeteget mulasztottam. A harmadik évfolyamon 261, a negyedikben 129 órát hiányoztam, mivel Körmenden és Szentgotthárdon is helyettesítenem kellett az ottani üzemek vezetőit. Mindkét hely emlékezetes maradt, ám más és más élmények kapcsán. Körmenden könnyebb volt a dolgom, ott csak tejbegyűjtő, fölöző és hűtő állomás működött. A kastéllyal szemben, egy idősebb házaspárnál laktam, akik nagyon kedvesek voltak hozzám, esténként pedig várva-várták az érkezésemet, amikor hoztam magammal a finom frissen hűtött tejet. Ez inkább híg tejszín volt, amit nagy élvezettel kortyolgattak mindketten. Házigazdám még a zenélő arany zsebóráját is megmutatta, igazi remekmű volt. Szentgotthárdon nagyobb volt az üzem, több munkaerőt is foglalkoztatott, ennek egy középkorú, ám csinos nő volt a vezetője. Vonattal érkeztem Szombathelyről, bőröndömben ruháimmal és tankönyveimmel. Üzemi kocsival jött elém és vitt el a lakásomra, mely az ő házában volt. A telephelyen elmagyarázta a teendőket, majd javasolta, hogy ebéd után menjünk ki a környező dombokra, s ott beszéjük meg a részleteket. Szép, napos idő volt, már nem emlékszem miről beszélgettünk, de jól telt el a délután. Vacsora után elköszöntem és gyors mosakodás után ágyba is bújtam. Ő is elvonult a másik szobába és mosakodott... és mosakodott... és csak tartott a mosakodás. A nagy locsi-pocsitól kiment az álom a szememből, majd egyszer csak a sötétben kinyílt az ajtó és hívott hogy "gyere már be". Nem emlékeztem, hogy tegeződtünk volna, de gondoltam kollégák vagyunk. A kollegina viszont meg is ölelt, akkor vettem észre, hogy nincsen rajta semmi ruha. Az ágy meg volt vetve... Képesítő vizsgáimat, mely egyben képesített könyvelővé (ennek később még Angliában is hasznát vettem), statisztikussá és vállalati tervezővé is avatott, jeles eredménnyel tettem le.

A Közgazdasági Technikum 1953-ban végzett hallgatóinak tablója

Ennek ellenére egyetemre mégsem mehettem. Mehettem helyette Ponciustól Pilátusig, küldözgették a papírjaimat az ELTE-től Szegedig, majd onnan a Miskolcra, a Rákosi Mátyás Egyetem Kohó és Bányamérnöki karára. Oda viszont már én nem mentem el. Bohócot nem játszunk - gondoltam... Ha akkor elmegyek, együtt jártam volna Romhányi Laci, Oxforban (és Budaőrsön) élő barátommal! A munka és az esti tanulás mellett - nem tudom hogyan - de a sportra, sőt még az udvarlásra is szakítottam valahogyan időt. Igaz, sport és l'amour két esetben is összefonódott Vass Borbála, majd később Ekler Erzsi karjaiban (türelem! - bővebben erről a 'Lányok-Asszonyok' fejezetben). Egyetemi felvétel hiányában egyre jobban közeledett katonai szolgálatom eshetősége. Amennyire óhajtott volt egykor a katonai pálya, most - mint általában minden fiatal - annyira nem kívántam szolgálni a Néphadseregben, de csak idő kérdése volt, hogy mundért, azaz gimnasztorkát húzzanak rám. Behívómat 1953 november 14-én kézbesítette a pósta.

Nota Bene: 2011 decemberének utólsó napjaiban kellemes meglepetés ért Szombathelyen, amikor egy beszélgetés során elejtett megjegyzés következtében találkozhattam Gerendás Béla volt kollégám özvegyével és családjával. A karácsonyt követő napokat Feiszt Gyuri barátoméknál töltöttem feleségemmel és fényképeket nézegetve szóba került Gyuri felesége, Molnár Gyöngyi osztálytalálkozója. Az egyik képen a résztvevők között Gerendás Zsuzsa nevét említette. Gerendás?- kérdeztem. Lehetséges, hogy az én rég elhúnyt Béla barátom (sírját néhány évvel ezelőtt Feiszt Gyuri fényképezte le számomra) leánya lenne? Azonnali e-mail, és a válasz, melyben ez állt:

"Kedves Gyöngyi! Most olvasom a leveledet, köszönöm a jókívánságokat, de ki az, aki az én Apukám után érdeklodik, 42 év után?!!!!!!!! Teljesen odavagyok, ki lehet ő? Aki ismeri ennyi év után? Biztosan együtt dolgoztak a Tejüzemben. Igen, az én Apukám volt ott művezető, egészen 1969-ig, amikor 55évesen meghalt. Biztosan rendes ember az illető, aki ennyi év után emlékszik az én drága Apukámra!! Addig nem mondom ezt el az Anyukámnak, amíg nem tudom, hogy ki az illető. Anyukám 89 éves. Kérlek válaszolj, köszönöm, puszi: Zsuzsi"

Gerendás Béla

Másnap reggel 9 órakor csengettünk be Szombathelyen a Vörösmarty utca 43 kapuján. A fényképről már ismert arc nyitott ajtót és vezetett be bennünket a lakásba, ahol a család többi tagja várta érkezésünket. Meghatottan üdvözöltem Béla barátom özvegyét, aki 89 évesen oly elegáns szépséggel fogadott. A korai idő ellenére (aznap délelőtt 11 órakor már Rábakecölben vártak ránk Tuba Pál és családja, az én anyai ági rokonaim) sütemény és nyitott tokaji aszú - és persze fényképek is - volt a nappali közepére helyezett zsúr-asztalon. Régmúlt idők emlékei vettek körül a szobában, melyben Béla barátom is lakott. Hol is lehet kezdeni egy több mint fél évszázada várt-váratott beszélgetést? Közös barátok: Kirkovics Pista, Orbán Tóni, Hertelendy Miklós 'bácsi', és készülő memoirom ehhez kapcsolódó részleteiből a bilincselés szomorú megalázó története... Menekülésem az 'elvtársak' országából... És a jelen: család, Oxford, Erdély, hazai látogatások... Feleségem meg is jegyezte "úgy szólj, hogy minden szavadat isszák!" Remélem, nem okoztam túl nagy csalódást...