SÁRVÁRON

Sárvár, ki tudja miért, mindíg kedves és barátságos hely volt számomra. Talán, mivel apai ágon őseim jó része ebben a történelmi városkában látta meg a napvilágot és ott is porladnak valahol a Nádasdy-vár falai körüli föld sarát duzzasztva, vagy talán mert itt nem gyerekfejjel is megalázottként, hanem csak úgy, mint a többi magam-korabeli srác 'trappolhattam' a városban és rúghattam a kertváros akkor még füves utcáin a labdát? Vagy netán, mert ide fűz első diákszerelmem és az első asszony szerelme is? Ne is firtassuk. Szivemhez nőtt, és ennyi. Sokan azt tartják rólam, hogy Sárváron is születtem...

Amikor megérkeztünk Sárvárra, már nem volt szükség se targoncára, se bakszekérre, kis batyúinkkal a kezünkben gyalog mentünk el nagynénémék Kolozsvár-utcai kertes házába. Mária néni és Ciprián bácsi nyugdíjas koruk óta éltek Sárváron. Spórolt pénzüket ingatlanba fektették - három házuk volt, mindhárom a harmincas években kiépült Kertvárosban. Ezekből kettő a Kolozsvár utcában, egy pedig a Temesvár utcában volt. Kettőt kiadtak, azok béréből kényelmesen, ám mégis szerényen éltek. Gyermekük nem volt, örömmel fogadtak magukhoz bennünket. Átadták részünkre az egyik szobát, de egész nap mindannyian - ők is, mi is - az udvaron lévő nyári konyhában voltunk. A nyári konyhából nyílt 'Cipi bácsi' kamrája, melyben méhészeti felszerelése - kaptárak, keretek, dróthálós fejvédő és a mézpergető centrifuga állt a kerti szerszámok társaságában. Édesapám továbbra is Klotildligeten volt, szerencsésen túlélte a háború utolsó hónapjait. Mint utóbb elmesélte, lakásunkba szovjet tiszteket szállásoltak be, akik részére a konyhánkban orosz katonai szakács főzte az ételeket, de neki azért meghagytak egy szobát, s mivel hegedülni tudott, még etették is. Szegény édesapám - aki azelőtt mindig a gyomrával kinlódott és a könnyű, diétás ételeket is alig tudta megenni - most úgyszólván állandóan babon élt. Mégis - csoda módján - teljesen meggyógyult gyomorbajából és a gyógykezelés ezen módja talán még most is ismeretlen az orvosi tudomány számára.

Közben, a nyár előrehaladtával, 1945 augusztus 20-án a sárvári kórház szülészeti osztályán megszületett harmadik testvérem, Ildikó. Aranyos picike baba volt, sajnos fényképezőgép hiányában kép nem készült róla. Nagyon örvendtem érkezésének, családunk kezdte visszanyerni régi melegségét, még a nagy szegénység ellenére is, mely bennünket akkor körülvett. A jegyrendszer megszűnt, de nem azért mert mindent lehetett kapni, hanem azért, mert SEMMIT! Az üzletek - már amelyik még, vagy már nyitva volt - üres polcokkal tátongtak, a piacon is csak cserekereskedelem folyt. Legkeresettebb cikk az élelem volt, melyért általában ékszerrel, tehát arany vagy ezüst nyaklánccal, gyűrűvel, esetleg kar- vagy zsebórával lehett 'fizetni'. Lisztért - hogy kenyeret tudjunk sütni - a malomba jártunk. Sárváron négy malom is volt, mindegyiket a Gyöngyös-patak vize hajtotta. Feltehetően mind a négy az oroszoknak őrölt, lisztet egyedül csak a 'Vég'-malomban (a másik háromnak a nevei 'Városi', 'Trombitás', és 'Közép'-malom voltak), Szarka molnár jóvoltából kaptunk - Isten áldja meg még haló porában is! Mi gyerekek - bár állandóan éhesek voltunk - nem tartottuk annyira tragikusnak a helyzetet, mint azt a szüleink érezhették. Reggel, szatyorral a kezünkben, indultunk el a Szatmár-erdőn keresztül, ahol még rengeteg lőszer - többnyire puska, géppisztoly és golyószóró lövedékei - hevert a fák alatt. Ezeket szedtük össze, hogy a golyót kifeszítve belőlük 'puskaport' nyerjünk a szintén talált nagyobb légelhárító lövedékek kilövéséhez. Ezeket szakszerűen, azaz 'saccra' 45-os szögben kis árokba helyeztünk, melynek aljába előzőleg lőport öntöttünk. Ez alá gyújtózsinórt dugtunk, majd kissé messzebb, a fák mögé lehasalva gyújtottuk meg a másik végét és vártuk a durrogást, majd szaladtunk el a tett helyszínéről. A malomhoz érve a nyári melegben a várakozás ideje alatt gatyára vetkőzve jókat fürödtünk a Gyöngyös felduzzasztott, ám iszapos vizében. Szatyrainkat és 'cekkereinket' fürdés előtt szépen sorjában leraktuk, azok képviseltek bennünket a lubickolás ideje alatt. Amikor aztán kinyílt a malom ajta, ki a vízből, és álltunk be magunk a sorba. Nem lehetett tudni, hogy mit fogunk kapni: nullás lisztet, kenyérlisztet, vagy esetleg buzadarát, de valamit mindig kaptunk. És ingyen, mert pénz nem volt nálunk, helyesebben mondva pénzünk az nem volt. Az élet másik alapvető tápláléka, a tej okozott nagy problémát. Édesanyám, mivel kisbabája volt, kapott ugyan utalványt napi fél liter tej jogosultságra, ezért a helyi 'Krausz' tejüzem előtt álltunk sorba órák hosszat minden áldott nap. A rossz táplálkozás következményeként édesanyám anyateje hamar elapadt, így teljes egészében erre a fél liter tejre volt szorulva Ildikó etetésére. Egy alkalommal a kapott tej forraláskor 'össze-futott', azaz már romlott, savanyú volt. Hogy valamit adni tudjon a kisbabának, elindultunk Sáriba (Sárvár akkoriban még zömében paraszti gazdálkodással foglalkozó része) tejért. Egyik kapu után a másikon nyitottunk be, tejet azonban nem kaptunk. "Nincsen", elfogyott", "jöjjön holnap, talán akkor lesz" voltak az elutasító válaszok, a végén már sírva könyörgött az édesanyám, hogy legalább egy pohár tejet adjanak. Végül is sikerült szerezni egy kis tejet, melyért előttem húzta le az ujjáról a jeggyűrűjét. Kaptunk még melléje egy kis "té hasznot", azaz tejfölt és túrót...

Szeptember elején én is beiratkoztam a Sárvári Polgári Iskola harmadik osztályába azzal a feltétellel, hogy közben az elmulasztott második osztály tananyagából három hónap leforgása alatt levizsgázok, s így nem veszítek évet. Persze tankönyveim nem voltak. Az iskola könyvtára kifosztva, a természtrajzi preparációkról állítólag még az orosz katonák itták le a spirituszt. Tanáraink előadásaiból jegyzeteltünk, az előző év anyagából pedig korrepetálni jártam hetente egyszer. Ilyen előzmények után nem nagy várakozással tekintettem november végi vizsgáim elé. Ennek ellenére elég jó eredményt értem el, persze 'színtiszta' jeles osztályzatokra egyáltalán nem számíthattam. A kilenc 'jeles' mellé sajnos három 'jó' (rajz, ének, testgyakorlás) és egy 'elégséges' (magyarból!) is becsúszott, így aztán 'befellegzett' a kormányzó-gyűrűnek - igaz eddigre már kormányzó sem volt.

ÚJRA EGYÜTT A CSALÁD

A háború befejeztével megalakult új kormány minisztériuma édesapámat - miután a szentendrei járás igazolóbizottsága személyes kihallgatás után 1945 júliusában 'igazolt'-nak nyilvánította - egy újpesti iskolához helyezte át, de mivel családja Sárváron volt, ezért ide kérte kinevezését. Ez végül is sikerrel járt és Édesapám 1946 január 6-án, Vízkereszt napján egy marha-vagonban érkezett meg Sárvárra maradék bútorainkkal együtt. A vagont a sárvári állomáson egy mellék-vágányra tolatták, több mint egy esztendő után ott ölelhettük meg egymást először. A vagon közepén egy kis vaskályhában már nem égett a tűz, az a kis tüzelő ami volt már rég elfogyott a napokig tartó utazás alatt. Gyorsan vödröt fogtunk és a januári süvítő fagyos szélben a sínek mellett elhullott szenet szedegettük fel, hogy ismét egy kis meleg legyen a vagonban, mert lakásunk nem volt, így hely bútorainknak sem. Felváltva maradtunk ott és őriztük megmaradt holminkat, míg édesapámnak végre sikerült egy helyiséget szerezni bútorainknak a volt 'hercegi' iskolában.

Rettenetes volt a szegénység, hiperinfláció dühöngött. Napról-napra új, magasabb címletű papírpénzeket bocsájtottak ki, de pénzért - postabélyegen kívül - semmit sem lehetett kapni. Édesapám egyhavi fizetéséért, amit én egy kisbőröndben vittem haza - dehogy haza, egyenest Lővinger 'Dudi' üzletébe, ahol marhasót lehetett kapni - pénzért! Egyhavi fizetés = 3 kg pirosra festett és csak állati fogyasztásra alkalmas 'marhasó'. Ilyen csekélységgel ki törődött akkor? Egy nagy üstben a sót vízben feloldódtuk, így a festék a víz felszinére jött fel, s azt lekanalazva, a maradék oldatot lepedőn többször átszűrtük. Ezt a folyadékot használta édesanyám a főzéshez. A bankjegyekről 1945 őszére eltűnt a koronás címer, egymillió, tízmillió, százmillió, egymilliárd címletű Pengők követték egymást. 1946 márciusában megjelent a Milpengő, amely egymillió pengőt képviselt. Ebből is tízezer, százezer (április), egymillió, tízmillió (május), százmillió (június 3) papírpénzek kerültek forgalomba, míg június 3-án a Magyar Nemzeti Bank már 'B-Pengő, azaz billió Pengő pénzjegyeket adott ki. A közadók lerovására a Pénzügyminisztérium adópengőket hozott forgalomba. Tehát a pénz teljesen elértektelenedett. Hol volt már az az idő, amikor "Havi 200 Pengő fix-el, az ember könnyen viccel"-t, ahogy a nóta is szólt! Most a mi nótánkat húzták - mi pedig az igát, mert az emberek ingyen dolgoztak. Ennek ellenére mindenki tette a dolgát. És most mondják még, hogy VÁLSÁG van!

A mindennapos keserves küzködést és az állandó éhséget csupán azok a családi esték enyhítették, amikor Mária-néniék verandájában beszélgettünk. Ilyenkor énekelgettünk is. Mária nagynéném jól mandolinozott (leány korában cimbalmozni is megtanult), Édesapám hegedűn játszott, mi pedig énekeltük a régi dalokat, tanulva a szüleim fiatal korából megőrzött nótákat. Itt és így szívtam magamba a magyar népdal szeretetét és itt tanultam meg a Székely Himnuszt is, melyet halkan (mert tiltva volt!) minden alkalommal elénekeltünk.

Időközben szüleimnek is sikerült külön lakáshoz jutni az Újmajori úton, melyet az új társadalmi viszonyok következtében és a körülményeknek megfelelően Budai Nagy Antal utcára változtattak. Ugyanis olyan utat, ahol az ökrök szügyig dagasztották a sarat, nem lett volna ildomos a dicsőséges Szovjetúnió egyik még dicsőségesebb hőséről elnevezni, így maradt ránk a híres parasztvezér titulusa. Lakásunk is hasonló, 'paraszti' jelleggel birt, az udvaron sártenger, a kerítés mellett félszer, disznó-ól, mellette a fából tákolt 'budi'. Az előttünk ott lakók baromfiakat is tarthattak, melyre a lépcsőfeljáró alatti üregben felhalmozódott és megkeményedett guánóról, magyarán tyúkszarról, lehetett következtetni. Udvarunk egyetlen dísze a két hatalmas diófa, melyek tavasszal a cserebogaraknak, nyáron nekünk adott búvóhelyet. A házban két szoba, konyha kamrával, és egy előszoba volt - ez utóbbi helyiség egyben a zeneiskola szerepét is betöltötte, ahol Édesapám hegedűórákat adott. Itt szoktuk húzni a vonót délutánonként és minden áldott vasárnap délelőtt, míg Édesanyám az ebédet készítette az irgalmatlan 'kornyikálás' közepette - bár ha túl hamisan játszott valaki, Édesapám vonója koppant a fején. Magam elég jól haladhattam a hegedűléssel, mert hamarosan kísérő szólamot játszhattam. Ennek ellenére, s talán ujjaim rövidre szabott méreteinek (fogjuk erre, valóban inkább az elhivatottság hiánya) következtében csupán annyit sajátítottam el ezen művészet gyakorlásából, hogy később Angliába kerülve családom az én játékomtól kísérve énekelte a 'Mennyből az angyal'-t. Ennyire futotta. Talán ezért, vagy éppen ezért, is megérte. 'Feles' hegedűm pedig évek óta a fürdőszobánkban mosolyog mindenkire, amikor beül a 'dolgát végezni'.

Az új lakásunk alatt pince is volt, de az teljesen használhatatlannak bizonyult. A magas talajvíz rendszeresen elöntötte, ilyenkor félméter magasan állt benne a víz. A nappali szobát nem fűtöttük, télvíz idején egy szobában aludt az egész família, ahol egy cserépkályha adta a meleget. Itt volt a vezetékes rádió is, melyet Sárvár városa szerelt fel minden házban, melyen egy gomb segítségével három állomást lehetett fogni: Kossuth- és Petőfi Rádiót, valamint a helyi híreket közvetítő állomást (másik rádiónk szomorú sorsáról a 'Jánosháza' fejezetben írtam). Természetesen mind a három adó a Párt 'híreit' sugározta, ezért nem is igen hallgattuk. Egyszer azonban sárgaságba esve rákényszerített a sorsom - ekkor tanultam meg a dalt, mely szerint "Meredek a Duna partja, a homokot oda rakja. Barna legény talicskázza, de a lány is szaporázza. Sej a homok, sej a kavics..."

Hát igen, 'sej a homok, sej a kavics' - mivel mást úgysem lehetett kapni. Esetleg börtönt és meghurcoltatást a legkisebb elszólásért, megjegyzésért. Lánczi (Lindt) Ferenc unokabátyámat, aki Ludovikás százados volt és megjárta az orosz frontot, az ÁVO letartóztatta és a Fő-utcában, majd az Andrássy út 60-ban vallatták és verték félholtra. Hamarosan meg is halt. Az ötvenes évek elején az ÁVO természetesen mindenkit figyelt, különösen gyanú alatt álltak a már letartóztatottak rokonai és ismerősei - így mi magunk is. A Rákosi-rendszer megfélemlítésen alapult és azon is működött. Kit 'kulák'-nak, kit 'reakciósnak' nyilvánítottak, mely megbélyegzés alapján bármikor zöröghettek éjjel az ajtón... Bíróság? Hol volt akkor már a független magyar törvénykezés?

Életünk központja a konyha volt, ahol Édesanyánk főzött, mosott és vasalt, mi pedig a másik asztalnál, hokedlin ülve tanultunk és írtuk a leckét. Itt dolgozott Édesapánk is, hol naplót írt, hol leckéket javított az asztal túlsó végén. Lassan-lassan azért szépen rendbetettük a lakást, az udvart és a veteményes kertet egyaránt, s ebből a munkából mindenki kivette a részét. Legkellemetlenebb, ám elkerülhetetlen feladat volt a 'pöce-gödör' évenkénti kimerése minden tavasszal, melynek tartalmát a kertben ástuk el. Csodás zöldségeink, paradicsomjaink, uborkáink és zöldpaprikáink teremtek! Ám ezt öntözni is kellett, s bár ez Édesapám szerint az "Isten dolga" lett volna, helyette mi az udvar közepén álló kerekes kútból húztuk és hordtuk a vizet a kertbe. Szerencsére nem volt mély a kút, s a kert sem volt messze...

A Budai Nagy Antal utcai ház Sárváron, tengernyi sár közepén

A következő évben sikerült a szégyenteljes 'elégségest' jelesre javitanom a 'polgári'-ban, a negyedik osztályt pedig már - egy 'jó' kivételével (német nyelv) ismét mind 'jeles' osztályzattal végeztem. Az iskola igazgatója Hankóczy Antal volt, egy alacsony köpcös ember, aki a mi osztályunkat nem tanította. Osztályfőnököm az áldott-emlékű Barra Katalin volt, aki a számtant is oktatta. Nővére, Barra Mária a magyar nyelvet és történelmet, Tordayné, Bános Johanna a földrajzot, Kálmán Lászlóné német nyelvet, Rachl János pedig a vegytant (kémiát) és rajzot tanította. Ez utóbbit negyedikes koromtól Majthényi Károly vette át, aki akkortájt érkezett Sárvárra. Testgyakorlás (sport) ugyan szerepelt a tantárgyak között, de a téli tornatermi kötél- és bordásfal mászáson, valamint a nyári hónapok labdarugdosása, mely a leánypolgárival szemközti üres telken történt, érdemleges edzések nem voltak.

A Sárvári Polgári Fiúiskola tanárai és 1947-ben végzett tanulói. Középen Hankózczi Antal igazgató, bal oldalán Barra Mária, jobbján Barra Katalin, mellette pedig Tordayné tanárnők. Édesapám jobbról a negyedik. A mi osztályunról nem készült fénykép...

Egy ideig Keller Ferenc is tanított minket, sőt osztályfőnökünk is volt. Ő velünk szemben lakott családjával a Kertvárosban, míg el nem helyezték Sárvárról - ha jól emlékszem Egerbe. Rajongásig szerettük, közvetlen de azért szigorú is volt. Példaként egy-egy epizód mindhárom esetre: szigorúság - egy alkalommal valamiből kifolyólag kisebb verekedés tört ki az osztályban. Nem firtatta, ki kezdte - ilyent úgysem árultunk volna el - az egész osztályt (51-en voltunk!) felsorakoztatta a folyosón és mindenki kapott egy 'atyait', közöttük én is, pedig nem voltam ludas a dologban; közvetlen: belépve az osztályba, ahol a sok diáktól büdös lehetett a levegő, "nyissák ki az ablakot, mert maguk úgy finganak, mint a lovak!" és végül szerettük: akkoriban a demokrácia szellemében kitalálták, hogy a diákok maguk választhatják meg saját osztályfőnöküket. Az 51 tanuló - hogy biztos legyen a dolog - 63 szavazatot adott le Keller Ferencre!

Keller Ferenc családjával

Kálmánné csapnivalóan tanította a németet. Évekig kínozott bennünket a nyelvtannal, beszélgetés helyett magolni kellett. Egyik ilyen feladat volt Nikolaus Lenau 'Die drei Zigeuner' című verse. Ennek a versnek a történetét azonban nem mondta el, azt sem, hogy Liszt Ferenc meg is zenésítette, de még Lenauról sem mondott semmit - csak kiosztotta a verset: megtanulni! Persze nem értettünk belőle egy árva kukkot sem. Például jó lett volna tudni, hogy mit is csinált a három cigány, akik fittyet hányva a világra élték életüket boldogan. Természetesen nem a vers élet-filozófiai elemzését hiányolom, csupán azt, hogy a történetet bevezetőként elmesélve kedvet, netán lelkesedést is adott volna a vers megtanulásához. Így aztán semmi más nem ragadt meg bennem, mint a vers első két sora. Három év elpazarolt nyelvtanulási lehetősége! Persze nem minden vaj az ő fején olvad. Mikor jönnek már végre rá, hogy a nyelvet beszélve kell megtanulni, hiszen az anyanyelvünket is úgy tanultuk meg! És arra találták fel, hogy beszéljünk egymással - és megértsük egymást - nem pedig elmerüljünk a nemlétező nyelvtudás nyelvtani mocsarában. Tévedés ne essék, nyelvtanra is szükség van, de nem azzal kellene kezdeni! A már idős Rachl János nagyon szigorú, néha még (mi legalábbis úgy éreztük) túl szigorú tanár is volt, szinte lehetetlen volt nála kitünő jegyet szerezni. Részére a rajz-oktatás kizárólag mértani rajzot jelentett. A különböző mértani testeket nagy precizitással kellett ábrázolni, majd azokat kék vízfesték árnyalataival kifesteni - ami ha foltos lett, kezdhettük előlről. A szaggatott vonalaknak is meg volt a szabálya: 2 mm vonal, 1 mm köz. Mi biztosak voltunk, hogy osztályzat előtt meg is mért mindenegyes vonalkát és közt. Majthényi Károly festőművész Rachl tanár úr teljes ellentéte volt. Megszűnt a mértani rajzolgatás, helyébe szabad mozgást és képzeletet adott a diákjainak. Egyik alkalommal a mellettem ülő Bella Gyurinak ráborította a rajzpapírjára a festéket és "ne szarj be, mázolj" utasítással adott kedvet - és bátorságot a festéshez. Kamaszodó szívünket azonban Torday tanárnő rabolta el, mind szerelmesek voltunk bele - egytől egyig! Rettenetesen csinos volt. A sors különös kegyeként könyveltem el, hogy mindig az első sor padjára ült fel, pontosan velem szemközt a második sorban... Valódi szerelmem azonban Nagy Marica, a Nagy-utcai 'Kis-Nagy' kereskedő leánya volt. Én a Maricának udvaroltam (és karcoltam féltve-őrzött ceruzás dobozom fedelébe a monogramját), Biczó Laci barátom pedig Strohoffer Mártinak, a sárvári vajüzem volt tulajdonosa lányának. Biczó Laci is a kertvárosban lakott, tőlünk nem messze, a 'lóré' vasút mellett volt a házuk. Együtt jártunk be az iskolába és vissza, hazafelé is. Bátyja jobbkezét az orosz fronton egy gránát vitte le. Az udvarlást kissé megnehezítette, hogy egyetlen nadrágom egy térdénél levágott katona-nadrág volt, melynek ülepe a térdeim között lötyögött, és melynek anyaga olyan durva reszelős posztó volt, hogy vörösre dörzsölte a lábaimat. Ennek ellenére Marica nem utasította vissza közeledésemet, sőt egy alkalommal meg is hívtak hozzájuk délutáni teára! Nagyon készültem a találkozásra, tanulmányoztam az illemtan szabályait, édesanyám új hosszú-nadrágot varrt erre az alkalomra. Uzsonnát a nappaliban terítettek, az asztalt öten ültük körbe: Marica, Márti, Biczó Laci és én, valamint Marica öccse, a nyegle és elkényeztetett Lali. Szépen folyt a beszélgetés, illedelmesen fogyasztottuk a süteményeket, és persze néztük közben egymást. Egy kis idő múltán Marica és Márti - ki tudja miért - kimentek a szobából és elég soká jöttek vissza. Boldogan láttuk viszont szerelmeinket, amikor a Lali olyan trágár megjegyzést tett a lányokra, hogy azt hittem ott süllyedek el szégyenemben...

Másik barátom Farkas Zoli volt, akinek szülei Sáriban, az urasági majorban laktak. Az ő segíségével jutottam sí-felszereléshez - már amennyiben azt lehetett felszerelésnek nevezni. A tél beálltával eszünkbe jutott, hogy jó lenne kimenni a 'hegybe' (valójában csak domb, de Sárváron mindenki csak hegynek nevezi, sőt a hivatalos neve is Hegyközség) síelni. Igen ám, de se sí-talpak, se sí botok nincsenek. Zoli kiderítette, hogy a gazdaság raktárában, amit orosz katonák őriztek, németek által hátrahagyott sítalpak vannak. Kifundáltuk, hogy pálinkáért biztos adnak belőle. Zoli baratom valahonnan szerzett is egy fél üvegre valót, melyért az őr megengedte, hogy bemásszunk a raktár hátsó ablakán. Az épületben, mely egykoron istálló és egyben 'tök' sötét is volt, magasra halmozva volt a gázálarcok, üres lőszeres ládák, sí-lécek és sí-botok vegyes keveréke. Válogatni a sötétben nem lehetett, találomra dobáltuk ki az ablakon a kezünk ügyébe akadt sífelszerelést. Persze se csat, se rugó nem volt a talpakhoz, így aztán madzaggal kötöztük őket a bakancsainkra és úgy 'slalomoztunk' keresztbe tett botjaink alatt a dombról. Volt úgy, hogy sötétben értünk haza, annyira élveztük ezen tél-adta játékos örömöket.

Időközben azonban újabb aggodalom szállt közibénk, Évike kishúgom nyakán daganat nőtt, mely egyre nagyobb lett. Reménykedtünk, hogy majd elmúlik.

Végzős polgárista vagyok

A polgári iskola elvégzése után határozni kellett további sorsom felett. Magam már rég lemondtam a katonaságról, térképészetről, gyermekkori álmaimról. A döntést megkönnyítette a helyzet, melyben az utóbbi években találtuk magunkat: ugyanis éheztünk. Szüleim ezért azt mondották "Oda mész fiam, ahol enni lehet!
Így kerültem a Csermajori Tejipari Szakiskolába.