MŰVÉSZET

2. Részhez

"NEM CSAK KENYÉRREL ÉL AZ EMBER"

…mondotta Máté, illetve írta le evangéliumának 4.4 fejezetében, művészet is kell hozzá - mondom én - és ha már kenyérrel kezdtem, jöjjön először a

Szakács-művészet

Magam ugyan nem űztem és űzöm most sem túl magas szinten, de azért egy jó ünnepi vacsorát vagy karácsonyi ebédet még összehozok.

Édesanyám viszont igen. Az ízletesen elkészített hétköznapi ételeket kitünő ünnepi ebédek váltogatták, melyek emlékeit az ínséges idők bablevesei és kukorica puliszkái még vonzóbbá tettek. Tuba őseitől örökölt művészetét később a szocialista ország egy szociális intézményében - mármint a sárvári öregek szeretet-otthonában - is gyakorolta, egyrészt a jóság, másrészt a rájuk szabta kényszer miatt. Így aztán odahaza öt, munkahelyén pedig vagy ötven éhes száj várta a főztjét. Kezeit és karjait a kelt-tészták gyúrása-dagasztása fárasztotta, de soha nem panaszkodott. A Rába-mentei Tubák és Papp-ok, akiknek a vére csörgedezett az ereiben, nem siránkozó természetűek - még akkor sem, ha a fánksütés forró olaja a lábaira ömlik. Fáslizva-sántikálva, de tette tovább a dolgát.

Különös öröm volt számára June feleségem bevezetése a magyar konyha titkaiba, akit - lányaival ellentétben - nemcsak megtűrt, hanem valósággal élvezettel tanított a konyhájában. Micsoda szerencse! Így aztán magyaros ételeken élek és virulok, de a házi készítményű karácsonyi bejgli sem hiányzik az asztalunkról. A magyar konyha kitanult művészetét aztán saját kreativitással még fokozza is és így kerül terítékre virágokkal díszített jégtálban a gyümölcs-saláta!

Gyakorlati tudása bő indok lenne egy szakácskönyv kiadására, melyben angol nyelven írná meg a magyar ételek külföldi alapanyagokból előállítható receptjeit. A sütés-főzés mániában szenvedő Angliában, ahol magazinok tucatjai közölnek tücskös-bogaras recepteket és a tévében egymást érik a szakácskodó programok (és ahol minden egyes 'szakács' haja szinte kötelező módon 'lafog' szabadon a program elejétől a végéig - és irritál engem a végletekig), biztos akadna egy kiadó erre - ám ő ezen tudományát nem tartja sem különlegesnek, sem kiadásra méltónak. Talán majd Jolanda leányunk, aki többek között eltanulta már a bejgli-sütést, kiváló 'ujjszopogtató' rakott krumplit (örökös titok, hogy a krumpli soha sem burgonya otthon) tud készíteni és boszorkányhabbal, vagy netán mákos gubával lepi meg vendégeit, egyszer csak rá szánja magát könyvbe foglalni sárvári "Nagymami"-ja anyja réven örökölt receptjeit.

Festményeim

"Mindent a szemmel - semmit a kézzel" kellene változtatni a mondást, ugyanis mások munkáját, de legfőképpen a nagybányai festők képeit csodálom. Az impresszionista és a plain-air festmények gyermekkorom óta nagy hatással voltak rám, de ha volt is bennem némi hajlam a festészet iránt, Rachel tanárom annak még a csíráját is eltaposta a sárvári polgári iskola padjaiban. Persze az is valószínű, hogy se tehetségem, se türelmem nem lett volna hogy képet fessek. Varázsuk viszont elragadtató és számomra egy-egy festmény nem csupán kép - majdnem szerelem is. Mint a nők bájának, egy-egy jó festménynek is nehéz, sőt elvétve lehetetlen ellenállni. Oscar Wilde megfogalmazása szerint én is "mindennek ellent tudok állni, csak a kisértésnek nem" - és kisértés az évek folyamán szerencsére akadt mindkettőből egyaránt. Később gyűjteni is kezdtem őket - mármint a festményeket. Számukat csupán egyrészt pénztárcámnak, másrészt lakásunk falainak mérete korlátozta. Amint ürült az egyik, úgy telt a másik. Lassan-lassan már csak a plafonon lesz hely - igaz, egyszer valaki egész jó képeket festett egy itáliai kápolna mennyezetére…

A 'NAGYBÁNYAIAK'

Gottesmann Alfréd

- aki szüleimmel jó barátságban volt - személyében 'igazi' nagybányai festő gyakorta fordult meg nálunk. Gottesmannék az ezerkilencszázhúszas évek elején települtek át Magyarországra, miután nyugdíjas huszárőrnagyi mivoltában nem találta helyét a Romániához csatolt Erdélyben. Nagyváradról először Pécsre, majd a Baranya megyei Bükkösd községbe engedélyezték letelepedésüket, innen 1931-ben költöztek Sárvárra.

Gottesmann ''bácsi' és felesége, Idus néni, először a Kolozsvár utca 4 szám alatti ház egy részét bérelték a Kertvárosban, majd később nagynénémék, Braxmair Ciprián és felesége Mária, Arany János utcai házában laktak, amíg azt nem államosította (elvette tőlük) a Rákosi rendszer és szemelte ki a szép kertes házat magának egy 'benfentes' elvtárs. Kilakoltatásuk nyomán a 'Kis-utca' [hivatalosan Széchenyi utca] elején, a 3-as számú házban kaptak elhelyezést, vigaszuk csupán az volt, hogy egyetlen szobájuk egyetlen ablaka a Szent László templomra nézett. Innen láthatták naponta a templom fala mellett Jézus Krisztus szenvedő, töviskoronás, oszlopon űlő alakját, melyet a rajta még olvasható felirat szerint Gayer Mátyás 1701-ben faragtatott formába.

Havi négyszázegynéhány forint nyugdíjból és a Rába-part melletti Vadkertben igényelt kis földecske terméséből tengették életüket - szótlanul, sohasem panaszkodva. 1953 október 6-án eképpen körvonalazta helyzetüket Sárvár Tanácsa Végrehajtó Bizottsága: "Gottesman Alfréd szül: Erdőbaktán. Nyugalmazott huszárőrnagy. Felesége: háztartásbeli. Egyébként festészettel is foglalkozik. Sárvár, Széchenyi-utca 3.szám alatti lakos. Teljesen vagyontalan. Kis nyugdíjából és képfestészetből tartják fenn magukat és egy kis földet szoknak állandóan bérben művelni, ami a megélhetésüket igy biztositja és az erdőre járnak egy kis száraz gallyat szedni." de a biztonság és a követelmény kedvéért azért hozzátette: "A felszabadulás előtt nyilas vagy jobboldali pártnak, szervezetnek tagjai nem voltak. […] A felszabaditó szovjet hadsereg elől nyugatra nem menekültek, hanem lakhelyükön maradtak. […] Kulák rokonuk vagy hozzátartozójuk nincsen. Osztályidegen elemekkel kapcsolatuk nincsen." Az idős, aggastyán Gottesmann bácsit gyakorta lehetett látni magasra gombolt vászon festő-kabátjában, amint egyik kezében kapával, másikban festékes dobozával, vállán festő állványával igyekezett ki a Gyöngyös vagy a Rába partjára, hogy megfesse - ki tudja immáron hányadszor - az ottani tájat. Tán a sárvári 'hegy' az ő fiatalsága Nagybányájának Kereszt-hegyére, az alatta kanyargó Rába pedig a Zazar folyó vizére emlékeztette.

Vászonra pénze nem lévén, képeit kidobott szekrények feldarabolt karton hátlapjára festette, azoknak is mindkét oldalára. Elkészült, vagy félig kész képei az ajtószárfának támaszkodva sorakoztak a kamrában, s gyújtófa híányában volt úgy, hogy tűzre is kerültek. Képet pénzért sohasem adott el, ajándékba inkább. Talán egyet-egyet cserébe egy kosár élelemért, vagy fizetség helyett a háztetőn lecsúszott és visszatett cserépért. Tubusos festékeibe hálni járt már csak a lélek, nyakukat már rég óta tekergette a szükség. Ecsetjei is tuskóvá koptak, hajdani hosszú szőrük borostássá vásott. Ezen szomorúságos helyzetén némileg segített az Anglíából küldött Windsor & Newton festék és ecset csomag, melyért 1964 júliusában hálából részemre egy valahonnan előkerített régi vászonra megfestette a sárvári vár képét. Talán ez volt az utolsó, amit festett… Röviddel utánna, 1964 augusztus 21-én fiához költözött Sásdra, ahol már nem valószínű, hogy alkotott volna, hiszen egyik levelében így ír: "Hát itt sem minden tejfel. Nagyon jó volna minden de az én festő természetemet igazán nem elégiti ki. Itt minden rend[es], egyenes, négyszögletes. Egy hosszu utca nagyon szép rendtartásu hasáb kertekkel. Egyik olyan mint a másik. Sehol [semmi] a mi megfogná az embert. A véletlen egy játéka, egy szép facsoport vagy akár egy trágyadomb. (Rembrantnak van egy gyönyörű képe mely egy trágyadombot ábrázol[)]. De hát itt minden egyenes, négyszögletes egyforma, halálosan egyforma sehol valami festői. Igazságos akarok lenni. Ez egy mintafalu a mi a rendet, tisztaságot, szorgalmat itt illeti. Ilyen skatulyából kihuzott falut én még nem láttam a[z] utcák tiszták, kiseperve, sehol egy szalmaszál a házak udvarán is. Itt a porszívó uralkodik." Pár hónapra rá, 1965 december 9.-én, meg is halt, 93 éves korában ragadta el a halál - és talán az unalom. A festmény, melyet nekem festett, most is itt van oxfordi szobámban, meg a többi 9 Gottesman-kép, melyet drága szüleimtől kaptam illetve örököltem.

Csodás önarcképeiből sajnos nekem nem jutott, pedig tudomásom szerint 5 is van belőlük. Ildikó húgomat is megfestette, annak ceruza-vázlatát tőle kaptam ajándékba. Csendéletet, esküdni mertem volna rá, hogy nem festett - ám néhány évvel ezelőtt bukkant fel egy szignált 'Almák' képe, melynek hátoldalán a "Gottesmann Alfréd 1920" felirat tanúskodik korai eredetéről, a kék krétás "117" pedig kiállítási szám lehetett.

Bár Gottesmann Alfréd nevét emléktábla őrzi egykori lakószobájuk háza falán, szinte hihetetlen szerénysége miatt Sárváron is már csak az idősebbek emlékeznek rá; Budapesten, Nagyváradon vagy Nagybányán pedig senki sem. Éppen ideje volt tehát feleleveníteni emlékét annak a festőnek, aki Hollósy Simon müncheni iskolájában ismerkedett meg a festészettel, Párizs, Firenze és Róma után Thorma János és Réti István barátjaként a nagybányai festőiskola egyik leglelkesebb támogatója lett. Azon elhatározásom nyomán, hogy mielőtt teljesen feledésbe merülne emléke és a munkássága, összeírom és lefényképezem a még fellelhető Gottesmann-képeket és elküldöm a Magyar Nemzeti Galériának, született meg az ötlet, hogy mindezt könyv formájában kellene kiadni. Ezen okból fellelkesedve tárgyaltunk aztán Sárvár városa polgármesterével, Kondora Istvánnal, akihez régi barátság fűz. Most már az ügy lévén hivatalosan is felkarolva, Feiszt Gyuri barátom megszerezte Salamon Nándor neves szombathelyi művészet-történészt a könyv szövegének megírásához, Ildikó húgommal pedig azonnal útnak indultunk, hogy az Édesapám által lejegyzett, és az 'Életutak' 1993-ban közzétett szűkszavú életrajzi adatokkal, valamint néhány fennmaradt levéllel a kezünkben felkeressük Cseke Györgyit, a Gottesmann-hagyaték rokonság- révéni őrzőjét, Gödreszentmárton volt polgármesterét. Volt ám meglepetés! A kedves fogadtatás után egy egész ládára való irat és fénykép került elibénk, sőt Gottesmann 'bácsi' őrnagyi zubbonya és kitüntetései is! A könyv kézirata el is készült, 2012 november 30-án került leadásra Sárváron a polgármesteri hivatalban. Hamarosan 'Nagybányától Sárvárig, Gottesmann Alfréd 1872-1965' címmel, vászon kötésben, közel 40 szines melléklettel fog megjelenni. Érdemes volt küzdeni érte és ennek nyomán remélhetően a szakértők is felfigyelnek majd erre a majdnem elfelejtett nagybányai nagy festőre… 'In memoriam' - Gottesmann bácsi!

Mikola András

Egyetlen, ám csodás festménye került hozzám festészetének korai korszakából. Különös sajátossága az imresszionista hatású, 'tollazott' ecsetkezelés, szépsége pedig a Virághegy lábánál elterülő nagybányai táj a kéttornyú katolikus templommal és a Szent István-toronnyal, melyet a 'Kispiac' felőli rétről (feltehetően ahol most Frinkék Dózsa György-utcai háza áll) festett meg. Szerencsére innen nem látszott - és így nincs is rajta - a református templom immáron sablonossá vált vörös sisakú 'ásító' tornya.

Mikola jól ismerhette Gottesmann-t, hiszen 1902-ben mindketten első ízben dolgoztak a nagybányai iskolában, sőt együtt is vettek részt nagybányai tárlatokon és kiállításokon. Thorma Jánost Mikola követte a nagybányai művésztelep igazgatói székébe és azt a legnehezebb időkben évekig vezette. 'Szinek és fények' című könyvét, mely 1970-ben jelent meg Kolozsvárott, már évek óta keresem - sajnos sikertelenül. Pedig azt olvasva talán még közelebb kerülnék egyik szívemhez oly közel álló festmény alkotójához. Sírját is meglátogattam a Virág-hegy aljában, hogy köszönetet mondhassak a képért, melyet ő festett és nekem adott a sors. Egykori lakóháza, melyet a Klastrom-rét mellett még a Ferenczy-ek építettek, 2012 tavaszán üresen állt vevőre várva. A 240 ezer euro-s ár ugyan ha kissé borsosnak is tűnik, de kultúrtörténeti értéke miatt megérdemelné, hogy a magyar állam megvásárolja és ez a nagymúltú ház a nagybányai magyar festők műterme legyen.

Sajnos azonban Budapestről csak hűvös szelek fújnak és üres igéretekkel küldözgették a nagybányai festők dojenjét, a 82 éves Véső Gusztávot egyik helyről a másikra. Pedig hát így kellene tenni valamit az erdélyi magyarság kultúrájának megőrzése érdekében, nem pedig a Nyerges-tetőre szaladgálni kopjafákkal és siránkozni-szitkozódni miután egy román vállalkozó megvásárolta és ledöntötte a házat, hogy aztán 'blokkot' építsen a helyére. Persze Tőkés László is könnyen, 'farzsebből' ki tudná fizetni, ha brüsszeli jövedelmének javát nem az erdélyi magyarság megosztására költené…

Varga János

Festménye a Veresvíz-utca bányászházainak már-már eltűnt világát hozza el oxfordi otthonomba. Varga János Nagybánya 'második nemzedéke' idején, 1913-ban és 1914-ben járt a Szabadiskolába, ahol Bartók Margittal együtt a Ferenczy-ek: Károly, Béni, Noémi és Valér, valamint Börtsök Samu, Thorma János, Mikola András, Ziffer Sándor, Szőnyi István és Krizsán János társaságában festett. Micsoda névsor - és a kép sem rossz…

Moldován István

A nagybányai 'harmadik nemzedék' tagjaként, 1931-ben látogatta a Mikola András vezetése alatt álló 'Szépművészeti Iskolát". Nagyméretű 'Zazar-part' képe, melyen a fény és az árnyék játékaként elevenedik meg a nagybányai táj, tíz esztendeje díszíti otthonomat.

A hosszú életet megélt festő - mint mondják - korai képeit maga gyűjtötte és vásárolta vissza. Ez szerencsére elkerülte a figyelmét…

NAGYBÁNYÁN KÍVÜLI FESTŐK

Faith István

Drága jó barátunk, Túrmezei Aranka édesapja Kispest város főmérnöke volt, - és kitünő tehetségű festő. Gyakran állított ki a budapesti Szépművészeti Szalonban, ahol egy képét arany éremmel díjazták. Az 1929-ben létrehozott Nagy Balogh János Képzőművészeti Kör egyik alapító tagja volt. A már nyugdíjas mérnök az 1960-as évek elején látogatott ki feleségével Angliába és találkozásunk emlékére egy akvarell festményével lepett meg bennünket ez a szimpatikus és kedves házaspár. A kép, melyen a létrás tornác melletti fák árnyéka hűsítette a falusi utca porát képzeletemben az én piliscsabai gyermekkorom emlékeit idézte fel. Sokáig gyönyörködtem benne albérleti lakásunk falán, aztán egyszer csak szőrin-szálán eltűnt. Hasonlóképpen mint az alföldi falu, ahol ezt a nyári, napsütéses paraszt-udvart festette, melynek helyét Kádár János idejében a szovjetek katonai rakétája foglalta el. A képet - elmosódó emlékezetemben úgy dereng - mintha Arankának adtam volna vissza azon panaszát enyhítve, hogy neki nincsen édesapjától festménye. Arankáék cserepekkel díszített High Wycombe-i (ejtsd: Háj Wikom) lakása gyakori találkozások és hosszas, késő estébe nyúló beszélgetések színhelye volt. June menyasszonyi ruháját is Aranka varrta, s férje, 'Karcsi bácsi' halála után még Oxfordból is sokszor meglátogattuk London Road-i házában.

Idős kora és egyre gyengülő egészsége ellenére is megtartotta praktikus, 'no nonsence' felfogását és kiváló humorérzékét, mely gyakran segítette át az élet nehézségein, a háború, a kétszeri menekülés és a menekült-táborok próbatételein. Kedves gesztus volt Árpád fiától, hogy édesanyja halála után egy kis korondi korsót és egy akvarellt hozott emlékbe. A kép ugyan nem a régi volt, de így is a régi idők kedves, nagyon kedves mementója.

Feszty Árpád

Feszty Árpád nevét minden magyar ismeri - illetve ismernie kellene. A 'Magyarok bejövetele' monumentális körfestény kompzícióját az 1896-ban megrendezett milleneumi ünnepségekre festette. A második világháborúban súlyosan megsérült 15 méter magas és 120 méter hosszú képet restaurálás után a Pusztaszeren létesített emlékparkban állították fel, most is ott látható. Természetesen a nálam lévő alkotásának semmi köze a magyarok be, esetleg ki jöveteléhez - bevallom ez az egyetlen festmény, amit nem a kép tárgya, hanem a festő neve miatt vásároltam. A kék tónusú holdfényes tájkép - bár kiváló alkotás, de elvont romantikája idegen számomra és teljesen ellentétes Nagybánya szellemével.

Érdekes, mindezek ellenére mégis megtiszteltetés, hogy itt van nálam és őrzője lehetek a többi képpel együtt - legalábbis még egy ideig. Mert valójában tulajdonosi mivoltunkban is csak őrzői vagyunk képeknek, térképeknek egyaránt. Pucéron születtünk, s nem sokkal jobban öltözve távozunk…

Karsai Zsigmond

Az Erdélyben, a Maros-menti Lőrincrévén született művészt Sárváron, tánc szereplése közben ismertem meg és rövidesen jó barátságba is kerültünk. Katona-koromban magam is táncoltam, s a táncosok hamar barátkoznak. Később tudtam csak meg, hogy Zsiga valójában festőművész, a táncot - Lőrincréve táncait - csak kedvtelésből és szülőföldje iránti szeretetből járta még 70 éves korában is.

Festményeinek zöme is a táncházak világát örökítette meg, ám én mégsem ezek közül választottam péceli műtermében - nekem inkább az isaszegi erdők téli tájai tetszettek meg.

Zsiga 'bácsit' Feiszt Gyuri barátommal több alkalommal is felkerestük otthonában, pincéjéből kitünő péceli pálinka, kertjéből friss paprika, paradicsom, kamrájából kolbász és szalonna került mindig az asztalra. Sokszor mondogatta, hogy jöjjek kicsit hosszabb időre, hogy megfesse a portrémat mert "olyan jó fejed van". Egyszer aztán úgy alakítottuk az erdélyi utunk programját, hogy annak végeztével egy teljes napot tölthessünk Zsiga bácsinál. Akkor viszont már ő nem érezte elég jól magát a festéshez, a nyolvannyolc krumplikapálást megért izületei nemhogy a tánc, de még az ecset közelébe sem engedték. Botjára támaszkodva kért bocsánatot ebbéli bajaiért, pedig kikészítette festői kellékeit.

A lélek még erős volt, a test már gyenge. 2011-ben, 91 éves korában esett ki kezéből örökre az ecset. Festményei egy részét volt Alma Materének, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak adományozta. Remélhetően nem ismétlődik meg 1849 szomorú karácsonya…

Neogrády Antal

Az Arad megyei Galsa községben született 1861-ben, Világos és Világos vára árnyékában. Tehetségét felismerve Budapesten, a Mintarajziskolában Greguss János irányítása mellett kezdte tanulmányait, majd 1886-tól Münchenben, a Képzőművészei Akadémián folytatta. Harminckét éves korában nyert kinevezést a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanári állásába, ahol közel négy évtizeden át tanított. Neve a képzőművészetet kedvelők körében közismert, művei ma is nagy népszerűségnek örvendenek. 'Patak-part' képén a zöldek enyhe tónusaiból csak egyetlen piros folt, a patak vizét néző lány fejkendője, vonja magára a tekintetet. Olyan kép ez, melyet órákig lehet nézni és amely megnyugtat és felüdít. Lakásom igazi gyöngyszeme.

Neogrády László

Neogrády Antal festőművész fia. Budapesten, a Millenium évében született. Festeni a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Balló Ede volt a mestere. Huszonhat évesen már önálló kiállítása volt. Tájképeinek jellegzetessége a naturalizmus, képein a fény és az árnyék drámai hatást keltenek. Előszeretettel festette a nógrádi falvak utcáit, melyeken gyakran jelenik meg a libákat terelő lány képe, s mely mintegy szignója is lehetne. Szobámban ülve gyakran képzelem magamat vissza a piliscsabai utcák porába, ahol engem is soksor kergettek meg a libáikat féltő gágogó gúnárok. Műveit az egész világon ismerik, festményei gyakorta szerepelnek a nagy árverési házak listáin. Kár, nagy kár, hogy aránylag fiatalon halt meg 1962 augusztusában.

Neumann László

A Vas megyei születésű művészt nem ismertem személyesen, személyéhez mégis kettős kötődésem is van. Mondhatnám három. Első - áttételesen - a művész második felesége, Mózes Mari, Ildikó húgom barátnője. Szombathelyi gimnazista koruk óta tart a barátságuk. Együtt imádkoztak a ferencesek templomában, hogy megússzák a feleltetést (nem könnyebb lett volna tanulni?), együtt hullatták könnyeiket az érettségi ballagáson és együtt sírtak Mari nem sikerült házassága után. Második okom a kötődésre szintén áttételes. Ugyanis második feleségétől történt válása után Székely Máriát, drága Sütő Andás barátom unokahúgat vette nőül. A harmadik ok pedig maga a kép. És ez már nem áttételes. 'Vihar közeledik' festménye ajándékként került hozzám, a napsütötte táj felett tornyosuló sötét felhők mintegy előre vetítik a tragikus véget, melyet akkor talán csak a lelke mélyén érzett. Neumann László a Magyar Televízió és a Duna TV operatőreként 1963 és 2003 között számos filmet készített, munkáját így jellemezte "ez nem munka, hanem játék". Festeni szadai házába ment, ha csak ideje engedte. Képeit egyre inkább a sötét tónusok uralják. Vérvörös ég alatt fekete, üszkös fák görcsös és torzult alakjai merednek a nézőre és rázzák meg a szemlélő lelkét. Autóbalesetben halt meg 2003 augusztusában.

KORTÁRS FESTŐK

Lakásunk nemcsak régen halott művészek festményeinek ad otthont, bőven van közöttük még élő - flancos kifejezéssel élve 'kortárs' - festők munkáiból is kép. A személyes ismerettség, melynek következtében általában a képek hozzám kerültek, ad egy harmadik dimenziót is azoknak értékeléséhez. Számomra különös öröm és megtiszteltetés látni, miként is alakul át az üres vászon egy szemet gyönyörködtető festménnyé a művész kezében. Vegyem csak sorba, szépen ábc rendbe rakva őket, nehogy esetleg sértődésre adjon okot a felsorolás rendje. Az előzőeknél is így tettem (bár a halottak már nem szoktak reklamálni), de ott viszont az utódokra való tekintettel.

Brigovich Lajos

Akvarell festményét Feiszt Gyuri hozta el 1980 tavaszán édesanyja, az áldott emlékű Tilda Mama ajándékaként. Barátom első látogatása hét esztendővel megismerkedésünk után meghívó-levéllel eszközöltetett ki Kádár János hivatalnokai kegyes engedélyével. Bőröndje mélyén, annak feneke felé fordulva tette meg a festmény az utat, netán a határ éber őrei észrevennék a kivitelt engedélyező pecsét hiányát a Peresznyén született művész alkotásán.

Pedagógusként kereste kenyerét, de mellette szerteágazó kultúrális tevékenységet folytatott: szinjátszó előadásokat szervezett, tamburazenekart alakított. Kiváló grafikus, finom kivitelezésű illusztrációi teljes ellentéte akvarell képei erős szinvilágának. Sokéves munkásságáért Pável Ágoston díjjal tüntették ki.

Gróf Zoltán

Közös - és nem túl gyakori - családnevünk ellenére nem vagyunk rokonok. Zoltán a Kecskemét-közeli Ballószög szülötte, magam az ország nyugati széléből való. Festményeivel egy asztali naptár oldalain ismerkedtem össze - a művész úr kicsit váratott magára. János sógorom lévén kecskeméti, feladatot kapott Gróf Zoltán felderítésére, melynek sikeres végrehajtása után azonnal megrendeltem a naptárban látott két képet. Lám milyen jó élő - pardon kortárs - művészek képeit is gyűjteni!

Ezek aztán nemcsak nekem, hanem John Bly barátomnak, aki a BBC 2 nagyon népszerű 'Antiques Roadshow' programjának egyik régiség szakértője, is megtetszettek és azon nyomban elhatároztuk, hogy meghívjuk egy angliai kiállításra a Woburn Abbey-i kastély egyik bemutató termébe. Így csöppent aztán Bedford grófja palotája tövébe másik két Gróf is. A kiállítás 2011 október 1-én nyílt meg nagy sikerrel a személyesen meghívott műgyűjtők és vendégek jelenlétében. Eddig hét festménye van gyűjteményemben a nagybányai stílusban, de saját sellak zománc tehnikával festett képeiből.

Kovács Emil Lajos

Szatmárnémetiben, 2012 tavaszán láttam meg a helyi születetésű művész Nagybánya-ihlette képeit abban a teremben kiállítva, ahol térképtörténeti előadásomat tartottam és a Nagybányai Képzőművészeti Főiskola abszolvense - kinek tanárai Nicolae Suciu, a Művésztelep igazgatója, valamint Kovács Bertalan voltak - két festményét azonnal meg is vásároltam. Szerencsére a szatmári előadás már az erdélyi körútunk utólsó állomása volt, s így csupán a végső 300 kilométert tették meg Budapestig autónk, a Volkswagen csomagtartójában, míg onnét Oxfordig az Árvatrans jóvoltából.

Lakatos József

Sárvári jó barátom. A tagbaszakadt festő képei mind hű reflekciója markáns egyéniségének. Műterme káoszából hozzám is került egy kép, ám egyik felejthetetlen beszélgetésünk témája mégsem a festészettel kapcsolatos. Jóska ugyanis elmesélte, hogy 16 éves korában levelet írt Kodály Zoltánnak aziránt érdeklődve, hogy Bartók Bélával megtett magyar népdalokat gyűjtő útjaikon jegyeztek-e le szüreti dallamokat-énekeket. Kodály Zoltánnak a tizennéhány esztendős diáknak 1954 június 29-én írt válasza így hangzott: "Kedves Józsi! Nem szolgálhatok a kívánt dolgokkal, szüreti énekünk alig van, a népszokásokról pedig csak az Etnográfia évfolyamai adhatnak némi felvilágosítást. De hát nem is ez a módja: ügyes fiú elmegy egy-két jó szüretre és a maga tapasztalatai, megfigyelései alapján dolgozik, sőt talán talál új, ismeretlen éneket, s azt ide küldi. Üdvozöl: Kodály Zoltán". Ez igen! A már világhírű zeneszerző Kodály nem küldi el a francba, hogy ne zavarja már ilyesmivel, hanem kézzel írott levélben válaszol és buzdít is egyben. Nem ám úgy mint az a szamár egyetemi professzor, aki egy nemzetközi konferencia elnöki székében ujságot olvas és a szünetben pedig azon panaszkodik, hogy a buta és ostoba fiatalok őt zavarják, pedig már többször is elzavarta őket. Ki kellene írni hatalmas betűkkel minden iskola, nevelőintézet és egyetem tanári szobája falára: "Egy tanár az tanít, egy jó tanár meg is magyaráz, de a kiváló tanár, az lelkesít" - alája pedig példának Kodály Zoltán bekeretezett levelét.

Élete alkonyán - otthagyva a festészetet - Lakatos Jóska fából, deszkából és csontokból készített totem-kompozíciói ősi, misztikus alkotások.

Mészáros László

Ugyancsak Sárvár szülötte földim és jó barátom. Mindkettőnket messzire vetett a sorsunk - őt Budapestre, majd Érdre, engemet kissé messzebb. A nálam valamelyest fiatalabb (lassan nálam már mindenki fiatalabb lesz) művésszel Romhányi László barátom révén találtunk ismét egymásra és látogattam meg 2012 nyarán Ruca utcai lakásán, ahol nagy örömmel öleltük meg egymást. A tornácon tokaji bor és frissen sült pogácsa mellett beszélgetve egyszer csak így szólott: de jó fejed van!. Kérdem - kívül, vagy belül? Belül nem látom - mondotta, és invitált át a ház végében lévő műtermébe, ahol egy nagyméretű Szent Márton-kép és az 'Emmausi vacsora' társaságában ültetett le egy lócára, miközben papirok között kotorászott, majd megrajzolta a portrémat.

Moldovány Zsolt

'Téli erdő' képét a szászrégeni, Makovecz Imre-tervezte 'Dió-Ház'-ban rendezett kiállításon láttam meg, mely már magán viselte az "eladva" jelzést.

A csíkszeredai születésű művész képei nagy tehetségről tanúskodnak, bár saját bevallása szerint képzőművészeti ismereteit önképzés útján szerezte. Külön élményt nyújtott az egyéni megoldásokkal, régi ablak-keretbe foglalt festményeinek látványa, ám engem mindezek ellenére a már eladott téli táj képe foglalkoztatott, melyet végül is Demeter József, szászrégeni református tiszteletes barátom segítségével sikerült megvásárolnom, akinek sikerült rábeszélnie Moldovány Zsoltot annak ismételt megfestésére - a kortárs művészek alkotásai gyűjtésének hatalmas előnye ez.

Tolnay Tibor

Drága Tibor barátomat is ide sorolom, hiszen nemrég hagyott itt minket 'Nagyvárad festője'. "Ecset vagyok Isten kezében" vallotta a téli tájak és Nagyvárad megannyi arcának megörökítője. Aztán egyszer az 'igazi' Párizsba is eljutott, melyről így írt egyik hozzám intézett levelében: "Én a kis emberke, a peceparti Párizsból, Nagyváradról a festők Mekkájában hihetetlen álom volt! Nem szégyen, sokszor a Szajna partján munka közben elsírtam magam. Még most is hallom a Szajna vizének csobbanását, zenéjét, illatát amivel oldottam festékemet." Az alábbi akvarell képe - melyet 2009 tavaszán dedikált részemre - is a párizsi élmények hatása alatt készült. Szerette festeni a téli tájat, amikor "a fák már levetkőztek". Kései barátságunknak hirtelen halála vetett véget - 2009 október 27-én esett ki kezéből örökre az ecset - ám képei itt őrzik szobám falán annak szinekbe foglalt emlékét.

KORTÁRS FESTŐNŐK

Forintos Anna

A kispesti születésű művésznőről már bőven esett szó egy korábbi fejezetben (filatélia), melyben részletesen ecseteltem megfestettetésem körülményes körülményeit. Forintos Anna aztán Marika nővéremet, akivel gyakorta találkozott a pestszentlőrinci művészklubban, is megfestette, legyen hát itt az ő portréja megörökítve.

Kálócziné, Rácz Klára

Sárvári rajztanárnő, Kálóczi Gyuri barátom felesége több portrémat is megrajzolta, megfestette. Az eredetileg kerámikus képzést kapott művésznő azonban inkább a festést választotta, különösen kiváló portrékat készít. Ezt nejem is gyakorta megerősíti, mondván "éppen olyan mogorva vagy a képen, mint valóságban!" Én mogorva?! De hát a feleségek mindíg szigorú bírák… Klári tehetsége azonban más területeken is megnyilvánul. A Regős együttes korábbi szóló énekese kiváló háziasszony, kertész és szakács is, melynek eredményeként több alkalommal is aludtam nagybőgő társaságában óvári házuk vendégszobájában, gyönyörködtem kertjük virágaiban és élvezhettem finom főztjét nyári teraszon terítve. Így aztán portréimat látván nem magamban, hanem az emlékekben gyönyörködöm.

Kőszeghy-Kozel Orsolya

Nagybányán született, Ausztráliába ment férjhez, Angliában lakik. Véletlen találkozásunk Thame-ben, abban az Oxford grófságbeli kis városkában történt, mely a cisztercita apátság mellett alakult ki a kora középkorban [ezért a város templom körüli része a 'Priest End' [Pap-vég] nevet viseli], melyet Lincoln püspöke, akinek birtokához ez a terület tartozott, aztán a 13. század végén királyi vásártartó jogot kieszközölve kibővített [a jobbágytelkeken létrehozott városrész a mai napig is 'New Thame', néven ismeretes], ahol leányaim jártak gimnáziumba, ahol éveken át neveltem tornászokat, s ahol 1999 óta levéltárosként dolgozok. A középkori, favázas és 18. században új kabátot kapott házakkal szegélyzett piactéren áll a 'Spread Eagle' [Kiterjesztett-szárnyú Sas] fogadó, ahová Feiszt Gyuri barátommal egyik látogatása alkalmával betérve azon tanakodtunk vajon hol, melyik asztalnál esne jobban az angol villás reggeli. A szomszéd asztaltól egyszercsak odaállít egy férfi kérdezvén tört magyarsággal "önök is magyarok?" Hát igen, azok lennénk - válaszoltuk megilletődöttségünkben és tudtuk meg, hogy Ausztráliából érkezve laknak ideiglenesen a szállóban. Kozel László - így hívták az uriembert - szülei 1956-ban emigráltak Ausztáliába, s főkönyvelő fiuk a nagybányai aranybányában keresett magának állást és vitt magával vissza magyar feleséget dolga végeztével. Közben kislányuk, az aranyos kis Vivienne, is megszületett, ám Orsolya sehogy sem tudott megszokni a távoli földrészen - ezért jöttek vissza Európába. Meghallva Orsi nagybányai származását (Kőszeghy István borpataki kerámikus leánya) és festői mivoltát, azonnal vonzáskörébe estem. Ismerettségünk az évek folyamán jó barátsággá alakult egész családjával. Orsit bíztattam-segítettem, s ennek hatására már tagja lett az Oxfordi Művészek Klubjának, festészetet tanít egy iskolában és Oxfordról megfestett látképeit sikerült állandó jelleggel kiállítani az oxfordi High Street-en, melyekről aztán számozott másolatokat, valamint nyomtatott üdvözlőlapokat is vásárolhatnak a túristák és látogatók. Férjének - minő nagy teher - állítólagos példaképe lettem, és a kis Vivienne szerint csakis az oxfordi magyar Mikulás az igazi, mely talán a lehető legnagyobb gyermeki elismerés mely érheti az embert. 2008 karácsonyát - hogy magam bőrén tapasztalhassam drága jó apám 1944-ben elszenvedett szomorúságát - saját szántamból egyedül töltöttem, s midőn őt, engem is befogadott valaki a szeretet ünnepén. Karácsony másnapját a Kozel családnál töltöttem, sőt mint Édesapám 64 évvel azelőtt, én is dedikált ajándékot kaptam - csak nem könyvet, hanem egy 'Oxfordi alkony' pasztell képet, melyet Orsi festett nekem. Most ott van a könyvszekrény fölött, melyben őrzöm a könyvet. Kár, hogy nem látszik a kép hátoldalán az írás: "Kedves László, Boldog Karácsonyt - 2008".

Mészáros Ágnes

'Mágnes' a művészneve Mészáros Laci festőművész barátom leányának, akinek első önálló kiállítása 2013 február 5-én nyílt meg a sárvári várban - éppen aznap, amikor engem Életmű-díjra tartott érdemesnek Sárvár városa önkormányzata, s tudatosult bennem a 'Kezdet és a Vég' örök törvényének élménye. Lám, egy művész, ki még most keresi a maga útját, életmű-díjra pedig csak az út végén kerülhet sor. Ám mindkettő csak akkor teljesedik ki, ha az úton töltött idő érdemesnek ítéltetett. Ágnes tárlatán műveinek sokirányú arculatát mutatta be: nagyméretű olaj akt festmények mellett akvarell csendéletek húzodtak meg, édesapja terrakotta fejszobra és Aphrodite Klimt-ihlette arcmása között várta a látogatókat. Tetszésemet ez utóbbi nyerte el, melyet - bár az árát sem tudtam és el sem hozhattam - tüsént megvásároltam.

Oláh Mara

Oláh Mara naiv festő nevével valahol Tatabánya környékén autózva találkoztam először a Kossuth-rádió adásában. Megrendülten hallgattuk a tragikus sorsú cigány - és a 'cigány'-t a szó nemes értelmében használom, hiszen Mara, akivel később személyesen is találkoztam, maga is annak vallja magát - asszony történetét, aki fiatal korában elkövette azt a hibát, hogy Gina Lollobrigitta szépségű testét nem volt hajlandó házasságon kívül oda adni senkinek, sem cigánynak, sem parasztnak (a cigányok a magyarokat nevezik 'paraszt'-nak). Aztán akadt egy paraszt, aki annyira megkívánta Marát, hogy feleségül vette. Ezzel kezdődött a baj. A cigányok kitagadták, a parasztok be nem fogadták. A feketeleves azonban csak ezután jött: ujdonsült férje is hamarosan inkább cselédnek tartotta, sehova együtt nem mentek-mehettek. Szomorúságába betegedett bele, rákos daganatok kínozták a testet, melynek korábbi szépsége is fogyatkozni kezdett. A kór még a szeme világát is megtámadta, egyik szemét ki is vették. Jó szó helyett "cigánynak még egy szem is sok" volt a 'jutalom', fájdalmában véget akart vetni életének. Tragikus helyzetében ceruzát ragadott, ám önkívületi állapotában írás helyett csak firkálásra futotta az erejéből. Ekkor jött rá, hogy a fájdalmát rajzba - mint maga nevezi - 'firkálásba' öntse. Aztán Mara egyszer csak az ecsetet is kipróbálta, s lassan-lassan elhagyatottan festegetni kezdett. Valahogy így szólt a történet… Oláh Marát a Kecskemét határában lévő Városföld bakterházában berendezett otthonában látogattuk meg. Minden fehér volt. Fehér a szőnyeg, fehérek a falak, patyolat-fehérek a függönyök, szobája közepén fehér zongora. A falon hírességek dedikált fényképei és üdvözlő képeslapjai, saját festményei a sarokban. Televíziója is volt, melyen az őrház előtt elrobogó Budapest-Szeged gyorsvonat szokott csatornát váltani. Mara kertjében nagyra nőtt gaz - Istennek vadon termő virágai - között terített nekünk asztalt egy barackfa árnyékában. Mara azonban nemcsak asztalt - a szívét, a lelkét is kiterítette tiszteletünkre. Engem - megadva a kellő tiszteletet - férfi létemet figyelembe véve 'tököském'-nek nevezett, igaz egy alkalommal így hívta a püspököt is, bár elő este megfogadtatta magával, hogy "Mara bazdmeg, püspökökkel nincsen tököskézés". Képet is vásároltam. Egyet vettem - ő egyet ajándékba adott ráadásnak. Utána még többször is találkoztunk, bár többet már sohasem városföldi otthonában. Kiállításait maga szervezi, televízió és rádió interjúkat ad - ha éppen kedve tartja. Legújabban miniatúrákat fest - mint mondja "tököském ezerszámra". Jobb levegőre vágyva hamarosan el is költözött az Alföld porából a Mátra fenyvesei közé, ám most Mexikóba készül a tenger mellé - meghalni. Elmesélte, hogy egyszer Párizsban is járt, hogy megmutassa a paraszt volt férjének, hogy mire is vitte a Mara. Vergődés a felejtés és az emlékezés útvesztőjében…

Porzsolt Erzsébet

A gyergyószentmiklósi művésznőt Zita asszony, nagyszebeni ismerősöm egyik erdélyi utam alkalmával ajánlotta figyelmembe. Porzsolt Erzsébet ugyanis osztálytársa volt a marosvásárhelyi Képzőművészeti Főiskolán és megtudva, hogy Gyergyóba tartunk lelkemre kötötte a látogatást. A hajdani osztálytársat Gyergyószentmiklóson a Rózsa-utcai házában kerestem fel, melynek földszinti részében édes havasi mézek között szépséges havasi tájak pasztell-képei tündököltek. Emlékként vásároltam meg közülük egyet, mely naponta idézi fel a havasi tájat, melynek fenyveseit a rajztanárnő a képen megörökítette.

NEM MAGYAR FESTŐK

Anon -17. század eleje

Ennek a festménynek a története egy 200 évvel korábbi eseményhez fűződik. 1416 tavaszán ugyanis Zsigmond királyunk (aki Nagy Lajos leánya, Mária férjeként került a magyar trónra és akit a magyar bárók nem nem nagy lelkesedéssel fogadva kétszer is fogságba ejtettek) V. Henrik vendégeként járt a szigetországban, mely alkalommal az angol uralkodó fél szemmel a franciák ellen pislogatva oly fontosnak tartotta a magyar király - és leendő német-római császár - szövetségét, hogy saját palotáját bocsájtotta Zsigmond rendelkezésére (maga pedig a Canterbury érseket kibillentve annak rezidenciájába költözött), ezer főnyi teljes kiséretét pedig hónapokig saját költségén etette-itatta. A két lovagkirály egymás iránti tisztelete és barátsága eredményeként V. Henriket a magyar Sárkány-rend, Zsigmondot pedig az angol Térdszalag-rend tagjává választották. A III. Edward alapította 24 tagú Rend székhelye a mai napig is a windsori vár Szent György kápolnájában van, s ennek egyik stalluma felett díszlett Zsigmond címere, sisakja, zászlaja és két markolatú pallosa. Zsigmond 1437-ben bekövetkezett halála után aztán új tagot választhattak a helyébe, jelvényeit pedig leszedték. Címere, sisakja és zászlaja eltűnt, pallosát azonban York városába vitték, mely azóta is a város jelvénye és díszkardja. A London után első ranggal rendelkező civis oly nagy becsben tartja a pallost, hogy a főpolgármesteri rezidencia disztermének falán külön foglalatban őrzik és ezt érinti meg az uralkodó, ha a városba tesz hivatalos látogatást. Feiszt Gyuri barátommal 2008 február elején felutaztunk Yorkba, hogy végre mi is megtekintsük ezt a történelmi ereklyét. Egynapos utazásunk azonban majdnem tragédiával végződött, illetve kezdődött. A London-York között közlekedő expressz vonaton Peterborough-ba érve ugyanis átmentünk a büfé kocsiba kávéért és szendvicsért, melyet egy mosolygós lengyel kisasszony csomagolt részünkre zacskókba. Gyuri hozta a kávékat, én a frissen töltött zsemlyéket. Mondom, ne evickéljünk végig a kocsikon, hanem szálljunk le és a peronon gyorsabban visszaérünk a helyünkre. Nem jó ötlet volt. Alig tettünk pár lépést és megszólalt a forgalmista sípja jelezve a vonat indulását! Futás előre, nyakamon lobogott a fehér selyem sál, utánam száguldott az én baratom. A nagy rohanásban azonban elrepült a sálam, egy nő kiabál utánunk "The scarf, the scarf!" [a sál, a sál!]. Leállok, hogy felvegyem, Gyuri hátulról belém ütközik, én repülök előre, elterülök a peronon, a zsemlyék gurulnak szerte-szét, Gyuri a kávés zacskóval valakit fejbekólint, végre beugrunk a vonatba mielőtt záródnak az automata ajtók. Nekem fájnak a térdeim, Gyuri kezében csöpög a zacskóból a kávé… Mehetünk vissza a büfébe. A lengyel kisasszony felismert bennünket és - becsületére legyen mondva - ingyen készítette el ugyanazt, mellyel pár perccel azelőtt szolgált ki minket. Csak leültünk után kezdtük latolgatni esélyeinket, hogy valójában rettenetes szerencsénk volt, hiszen úgy is eshettem volna, hogy kórházban kötök ki, télikabátjaink a vonaton tovább utaztak volna, York főpolgármestere pedig várhatott volna bennünket Zsigmond pallosával… Ezek után már a térdeim sem fájtak - annyira. Yorkba érkezve főpolgármesteri hivatalos rezidencia ajtaján kopogtatva nyílott az ajtó és egy lajbis fiatalember tessékelt beljebb bennünket a díszterembe, melynek bársonnyal terített asztalán feküdt hüvelyéből kihúzottan Zsigmond pallosa! Vajon hány magyar történész mondhatja magát íly szerencsésnek? Egyáltalán hány magyar történész tudja ezen nemzeti ereklyénk létezését? És a tanulság: mások is tudnak vigyázni nemzeti értékeinkre - sokszor jobban is, mint mi magunk. Meg aztán nem okos dolog egy vékába tenni az összes tojást.

De hát térjünk csak vissza a festményhez! Yorki kirándulásunk után másnap, vasárnap lévén, Gyuri barátommal az Oxford közelében lévő Tetsworth-i Swan étterembe mentünk ebédelni, mely egy 16. századi volt fogadó antikvitásokkal teli épület földszintjén foglal helyet, s ahol "mi szem-szájnak ingere" valóban érvenyes. Szemünkkel ebéd előtt ugyanis végignéztük a kiállított régi dísztárgyakat, ékszereket és bútorokat, mikor egy nagyszerű 17. század eleji olajfestményt láttam meg, mely Christian, Kinkardin grófja feleségét ábrázolja fiú gyermekével és a hűség allegóriáját megtestesítő spaniel [kajtászeb] kutyájával. Annyira elragadott a kép bája, mely eredeti aranyozott rámájában vészelte át a megfestettetése óta eltelt négy évszázadot, hogy azonnal meg is vásároltam. John Bly, a BBC televízió "Antiques Roadshow" programjának egyik szakértője, kitől a kép származott, segített feltenni nappali szobánk falára, ahol naponta gyönyörködhetek az én skót 'Mona Lisa'-m titokzatos mosolyában. És mennyibe kerül egy ilyen kép? Nem olcsó.

Gray, G[eorge]?

Ez a kép viszont az volt - mármint olcsó. Persze minden relativ - mondotta Albert Einstein, akivel olvasójegyem fényképe alapján egyszer össze is tévesztettek a British Library bejáratánál. Nem baj. Ketten is megférünk. Londonban is, Oxfordban is, ahol a műszaki múzeum falán őrzik perplex alatt (nehogy véletlenül a takarítónő szorgalmában tisztára törölje) azt a fekete táblát, melyen krétával a nagy tudós annak idején levezette a relativitás elméletét. Az én festményem - bocsánat, Gray művész úr festménye - is falon lógott, nem üveg alatt, csak úgy szolidan meghúzódva előkelőbb, mondhatnám drágább, műtermi társai között. Tipikus, 19. századi dél-angliai dombos táj idillikus képe. Jobbról hatalmas szilfa, az erdei út túlsó oldalán magányos 'cottage', füstölgő kéménnyel, az út szélén kendős asszony pihen. Amikor 1956 őszén Angliába kerültem ilyen volt itt a táj, vagy legalábbis így emlékszem vissza rá, talán ezért is tetszett meg. És nálam is megfér szépen illusztris társai között.

Hamel, Francis

'St Giles in the Rain' című festményének képét 2006 őszén láttam meg egy magazinban. Mennyire ismerős volt nekem ez az esős oxfordi utca, ahol ki tudja hányszor áztunk el mi is a gyerekekkel, avagy sietve zuhogó esőben esténként az egyetemre. Ezt a képet meg kell vennem - tört fel bennem elemi erővel az érzés. Persze a festmény másnak is megtetszett és aki gyorsabb volt, én pedig lemaradtam róla. Illetve maradt nekem a magazini kép és a lehetőség egy számozott másolat megvételére. Másolatot nem vásárolok - gondoltam magamban, ilyen (igaz számozatlan) már van egy, amit az aktatáskám mélyén hordoztam évekig. Egyszerűen nem volt szívem eldobni. Aztán egyszer mégis csak ráfanyalodtam a másolatra, melynek egyedülisége csupán abban rejlik, hogy eltévesztve a művész úr először "Outside the King's Arms" címmel illette a képet. Néha jó, ha kéznél van a radírgumi…

Suciu, Nicolae

A nagybányai művésztelep volt igazgatóját néhány esztendeje ismertem meg mielőtt a 'politika' elmozdította onnan. Művésztelep? Lehet annak nevezni egy lerobbant, elhagyatott, bozóttal benőtt területet, ahol száz évvel ezelőtt egy művészeti mozgalom indult el, s ahová lelkes fiatal művészek áradata utazott el nyaranta festeni-tanulni? Az óriás tölgyek árnyékában még ugyan ott érződik a múlt varázsa, ám mint egy haldokló aggastyán, mozdul még néha-néha egyet, de teste már tehetetlen. Az igazgató irodája Thorma János egykori műtermében volt berendezve és a nagy rendetlenségben saját pasztell képei sem Nagybánya szellemét tükrözik. Ez már nem az én világom… Ajándékba kapott képét nagybányai barátaim iránti tisztelet tartja az irodám falán.

Slashev, Alexander

A művészet nem ismer politikát, a művészet határtalan - legalábbis így lenne rendjén, de "Why don't they stick to murder and leave art to us?" [Miért nem maradnak a gyilkolásnál és hagyják ránk a művészetet?] - fakadt ki Epstein, amikor Khrushchev azon panaszkodott, hogy az oxfordi New College-ban látott 'Lazarus' szobra miatt álmatlan éjszakái voltak. Sajnos nekem viszont továris Khrushchev okozott álmatlan éjszakákat. Ő, mert tankjai a sztálini megaláztatás és meggyalázás után az 1956-ban sarjadt reménység virágait, elődje, a Nagy Generalissimus katonái pedig gyermeki lelkemet tiporták sárba. Ezért aztán nem voltam hajlandó sem megtanulni a hódítók nyelvét, sem pedig tapsolni azok művészetének. Nem tetszett a Bolshoj Balett, nem olvastam Tolstojt, nem hallgattam Csajkovszkij zenéjét. Sajnos. Mert ezzel nem ők, hanem csak én lettem szegényebb. A jeget aztán egy baskír balett táncos törte meg - Rudolf Nurajev, aki maga sem bírta a szovjet politika belepofázását a művészetébe és otthagyva csapot-papot párizsi vendégszereplése alkalmával kért menedékjogot. Így aztán sorstársak lettünk. Láttam táncolni Margot Fontaynnel - csodás volt! Aztán a torna révén találkoztam a kiváló szovjet tornászokkal is és mint Mrs. Thatcher, amikor Gorbacsev az Operát és nem Marx Károly porladó csontjait kívánta látni, magam is beláttam "we can do business". Történt ugyanis, hogy 1996 augusztusában orosz művészeti kiállítás nyílt meg Oxfordban, ahol a glaznoszt szellemében kiváló alkotásokat lehetett megtekinteni - és megvásárolni. Nekem - feleségemmel ellentétben - Alexander Slashev 1978-ban nyugágyvászonra festett 'Aratás után' képe nyerte el tetszésemet. Szerencsémre Emma-Fleur leányunk osztozott az izlésemben…

Standring, Noreen

Mindenki magyar! Legalábbis úgy tűnik, hogy mindennek van magyar vonatkozása, csak kissé meg kell vakarni a felszínt. Még a legeldugottabb helynek is, mint az Parmoor a Chiltern-dombok között.

Nem, nem az a 90-es éveit taposó hölgy volt magyar aki szebbnél-szebb képeit festette kartonra a már kolostorként használatos udvarházban, hanem Apponyi Geraldine grófnő, Zogu albán király felesége, aki a második világháború éveit itt töltötte családjával, miután Mussolini inváziója miatt menekülni volt kénytelen hazájából.

A St. Katharine's Convent idős apácái gyakran emlegették a királyi pár itt töltött éveit - mintegy utalva arra, hogy előttem is járt már itt egy magyar 'gróf' - igaz, nem csirkeszállítás céljából, mint én. Ugyanis a zárda is a Rempstone Poultry vevőköréhez tartozott, s így kéthetente magam is megfordultam az 1939 és 1946 között a királyi lakként használt épületben. Az apácák, egyrészt mert a szerzet a jótékonykodást előírja, másrészt pedig - minden szentnek maga felé hajolván a keze - fizetség ellenében elaggott hölgyek teljes ellátását vállalták. Itt ismertem meg Noreen Standring asszonyt, akinek kézzel festett üdvözlőlapjai a zárda halljában voltak kirakva árusítás - és szerény jövedelmi forrás céljából. Oly jó vevőnek bizonyultam, hogy szegény már alig tudott eleget festeni belőlük köszvény nyomorította kezeivel. Aztán egyszer csak megüresedett a tolószék mely törékeny testét hordozta. Aprólékos kidolgozású, természet után festett akvarell üdvözlő lapjaiban sokan gyönyörködhettek, néhányat én meg is őriztem. Legyen megörökítve kettő itt közülük.

 

2. Részhez