EMLÉKIRATAIM - EGY '56-os MAGYAR ÉLETÉNEK TÖRTÉNETE

Na végre! - hallom is már barátaimat felsóhajtani, akik egyre többen és többet nógatnak életem történetének papírra vetésére, ám a legfőbb a sürgetők közül az mégis csak az idő - mindannyiunk közös ellensége.

Kezdem azzal, hogy naplót nem irtam - a fontos események idején, amikor fejünkre a bombák hullanak, vagy amikor falhoz állítják az embert - általában nem papir és ceruza után kapkodunk. Szeretkezésnél pedig méginkább nem. Így tehát marad az emlékezés, melynek rostáján sok minden áthullott az évek során. És persze segítenek majd a családi iratok, melyek szerencsére velünk együtt átvészelték az évtizedek viharait. Aztán itt van a könyvtáram is, melybe - mint méhek a virágport - szedtem, szedegettem a könyveket. És van nekem egy régi jó barátom, aki segített a levéltári kutatásban megkeresni 'eleveneket és holtakat'. Ezek után attól tartok, hogy talán túl sok is marad majd fenn azon a rostán, ugyanis voltam én ifjú hadapród, serdülő tejipari tanonc, képesített sajt és vajmester, mérleg-képes könyvelő, szakács, öntődei munkás, külszini fejtésen vájár és robbantó-mester, vállalkozó, egyetemi óra-adó magántanár, levéltáros, és még egyéb miegymás is... És voltak szerelmek - legálisak és tiltottak - egyaránt. Életem - a magam megítélése szerint - érdekes volt. Hogy a leírtak azok lesznek-e, arról majd azok ítélkeznek, akik olvasni fogják. Egy viszont biztos: amit leírok, az igaz lesz.

Fiatalságom útjai és piros-betűs helyei