LAKÁSOK - OTTHONOK
ALFRETON
Anglia kellős közepén - az acéljáról híres Sheffield és Derby között, melynek nevét a híres lóverseny viseli - van Alfreton, ez a kis bányászváros, első letelepedésünk színhelye. 1956-ban még bányászok is voltak bőven, most már sokkal kevesebben. Nyilván minket is a célból irányítottak az acél közelébe, hogy a sok fiatal magyar majd hamar munkát talál magának az angol nehéziparban. Ehhez azonban némi angol nyelvtudás is kellett volna - az pedig alig, vagy egyáltalán nem volt még a tarisznyánkban. Ezért aztán a környékbeli magyarokból toboroztak részünkre tolmácsokat - ők segítettek intézni ügyes-bajos dolgainkat. A kispesti Farkas Ferit is ezen minőségében ismertem meg, aki Chesterfield közelében lakott a családjával és onnan járt ki a Miners' Hostel-be, a bányászok részére épített szálláshelyre, ahol mi laktunk.
Miners' Hostel, Alfreton
A következő hetekben jó barátság is alakult ki közöttünk a gyakori találkozások és beszélgetések nyomán, hétvégeken többször is meghívott hozzájuk látogatóba. Szabadidőnket azonban, amiből bőviben voltunk, többnyire a TV előtt, avagy a helyi moziban töltöttük, ahol az első három sor a 'Hungarian refugees', tehát a magyar menekültek részére volt ingyen biztosítva. Úgy a televízíó fekete-fehér adása, mint a mozik matinéjában vetített 'Western' filmek nagy segítség volt szókincsünk gyarapításában, hiszen általában illusztrálva is volt a "stand up", a "sit down", sőt még a "shut up" is egy-egy "shoot out" lövöldözés nyomán. Az első három sor egyetlen hátránya az akkor divatba jött szélesvásznú vetítés volt, amely alatt - mint teniszmeccset - fejünk állandó tekerésével követtük a száguldó cowboyokat és indiánokat. Heti egy font zsebpénzünket továbbra is kaptuk, így az ingyenes lakás, étkezés és mozibajárás mellett arra is módunk akadt, hogy a városka főterén lévő kávázóban végre kipróbáljuk a Coca-Cola-t - a "kapitalisták és diverzánsok italát". Micsoda csalódás! Ezt nem tiltani kellett volna, hanem bevezetni, ugyanis - mint a szocializmusnak - se íze, se bűze nem volt, bár az utóbbiból azért ott is jutott nekünk. Csalódásunkat azonban enyhítette a körülmény, hogy a környék leányzói - ki tudja miért - egyre nagyobb számban látogatták Bill Wilcox kávézóját, mely a későbbiekben (talán éppen ennek nyomán?) 'Naughhty but Nice' [Huncut de Szép] nevet kapta és bár a régi kis önálló épületet már lebontották, a helyén létesült kávézó még most is [2012] így ismeretes.
A tétlenség azonban nem lévén kenyerem, Farkas Feri segítségével jelentkeztem a munkásszálló konyhájára szakácsnak! Ezért már fizetés is járt - beszélni viszont nem sokat kellett. A fizetésen kívül pedig személyzeti szoba is az eddigi közös dormitórium helyett. Külön szoba külön ablakkal, melyen keresztül az első angol asszony is belépett az életembe. Maradék időmet a 'táborban' rendezett asztalitenisz versenyek kötötték le, melybe Szaszával (aki a takarítóknál kapott állást) rendszeresen beneveztünk.
Egyetlen alfretoni fényképem
...és Szasza (jobbról söprűvel), mint takaritó
Az első 'díj' általában egy 10-es csomag cigaretta volt (akkor még én is dohányoztam, csak néhány évre rá - talán 1963-ban? - szoktam le, szegény Szasza még most is szívja a háza lépcsőjén, kitiltva a lakásból), melyet egyikünk biztos megnyert azon okból, hogy én felül, ő pedig alul indult a listán, 's a két legjobb játékos mivoltunkban a döntőben mindig találkoztunk. Ezután már teljesen mindegy volt - legalábbis a cigaretta végett -, hogy melyikünk nyert, mert a díjat mindig sportszerűen megfeleztük.
Otthonról, a családomról azonban semmi hírt nem kaptam, kaphattam - természetesen ők sem rólam. A posta ugyan járt és működött, de a megtorlás veszélyétől tartva nem írtam levelet, de még egy levelezőlapot sem. Jobbnak tartottam 'eltűnt'-nek lenni, mint bizonyítékot szolgáltatni disszidálásomról, melynek levét szüleim innák meg. Ezért aztán a Szabad Európa rádión keresztül üzentem "gróf üzeni grófnak" jeligére és adtam életjelt magamról abban a reményben, hogy talán meg is hallják majd a szüleim (később tudtam meg, hogy minden áldott nap hallgatták a Szabad Európa adását, pedig akkor azért is börtön járt). Elővigyázatosságom azonban hiábavaló volt, mert a kádári hatóságok gondoskodtak arról, hogy tudomásuk legyen minden "1956 okt. 23 után külföldre távozott, eltűnt vagy maghalt 16 éven felüli [lám-lám, eltűnni, sőt meghalni sem lehet engedély nélkül, legalábbis 16 éven felül] magyar állampolgárról", melyre a távozott vagy meghalt egyén állandó lakása biztosítóját - esetemben a szüleimet - kötelezték már 1957 februárján.
'Igazoló szelvény'-em az 1956 október 23-a után külföldre távozottakról
Alfretoni tartózkodásunknak azonban hamar vége szakadt. Egy februári napon ugyanis közölték, hogy lezárják a hostelt és ezért mindenkit még északabbra, Hull kikötővárosába visznek. Farkas Feri elbúcsúzva annyit mondott, hogy ha nem lesz jó helyem akkor jöjjek vissza hozzájuk és náluk is lakhatok. "Good bye" Alfreton...
HULL - KIKÖTŐVÁROS AZ ÉSZAKI TENGER PARTJÁN
Rövid fejezet lesz, mert mindössze csak egy fél napot és egy teljes éjszakát töltöttem itt. Teljes nevén 'Kingston upon Hull' a Hull folyó és a hatalmas Humber folyam találkozásánál épült első Edward király (1272-1313) uralkodása idején, aki a skótok elleni hadjáratait innen indította (innen a név is: King's town = Kingston). Borús, ködös idő volt amikor megérkeztünk a városba. Itt egy kaszárnya-szerű épületben (de lehetett az hajdani dologház, vagy netán börtön is) kötöttünk ki, melynek szürke, füstös gránit falai még nyommasztóbbá tették a képet és az érzést, hogy innen mennem kell.
Valahogy így nézhetett ki 'kaszárnyánk' és vésődött emlékezetembe
... és egy utcakép a város munkásnegyedéből
Gondoltam, este azért még körülnézek egy kicsit és néhányan le is mentünk a kikötőbe, ahol egy kocsmában bizony nem a legszívesebb fogadtatásban volt részünk. Megtudván, hogy magyarok vagyunk akiknek nem tetszett a kommunizmus, alig hogy ki nem zavartak bennünket. Áh, másként tűnik a kapitalizmusban kommunizmus, mint annak kellős közepén! - gondoltam magamban...
Kingston upon Hull kikötője az 1950-es években
Másnap reggel aztán mit sem szólva senkinek Szaszával összepakoltuk cuccainkat és elindultunk megkeresni a vasútállomást. Spórolt pénzünkön jegyet vettünk - ő a Buckingham grófságbeli High Wycombe-ba (ejtsd "háj wikom" de a 'w'-t nem ám fogakkal alakított kemény 'v'-nek, hanem ajkakat csucsorítva puhán ejtve!), én pedig vissza Farkas Feri barátomhoz New Tuptonba, Chesterfield közelébe. Megegyeztünk Szaszával, hogy tartjuk a kapcsolatot és akinek jobban megy a sorsa, ahhoz csatlakozik a másik. Batyum egy kenderből készült krumplis-zsák volt, melynek két sarkán egy-egy krumpli tartotta a rá erősített madzagot. Ezt a zsák száján összekötve alakítottam ki 'hátizsákomat' és szálltam vonatra, majd kopogtattam be pár óra elteltével Farkas Feriék utcára nyíló ajtaján. Szánalmas látvány lehettem, de akkor nem éreztem siralmasnak a helyzetet - sőt örültem is, hogy megszabadultam a 'halszagú' Hull-tól (vigyázat, nem 'hull' amint esik, hanem 'hall' mint aki nem süket!). Halszagú - Hall. Good-bye Hull - forever!
Azóta Hull szépen kiépült, modern üzletházak és bevásárlóközpontok vannak a régi szürke raktárak helyén.
Modern bevásárló-központ Hull belvárosában
A kikötője is 'átvedlett', most nem halászbárkáknak, hanem 300 yacht-nak ad férőhelyet. Ott található a híres 'Deep Aquarium' is, melyből a víz alatti 'submarium'-ba lehet bejutni és ahonnan főként az Északi-tenger cápáit nézik nagy örömmel a gyerekek.
A 'Deep Aquarium' Hull kikötőjében.
A hatalmas változást a város önkormányzata még hatalmasabb állami támogatással teremtette meg, mely egyéb téren is kitünően működik. Példának álljon itt a várostervező hivatalhoz intézett e-mailem intézése. Aziránt érdeklődvén, hogy vajon milyen épületben kaptunk ezelőtt 55 évvel elhelyezést, még 55 percet sem kellett várnom a válaszért! Közölték, hogy kérésemet továbbították a Hull History Centre-hez [Hull Történelmi Központ] ahonnan másnap a következő választ kaptam Nicola Herbert kisasszonytól:
"Dear Mr Grof, Thanks for your e-mail. We have searched our indexes and catalogues for a possible location of the barracks you remember. [...] The location could have been near Castle Hill (in Cottingham). There was (primarily Polish) refugee camp at Carr Lane [which] was there until at least 1953 and is shown on some of the Ordnance Survey maps. Unfortunately we can't find any photos of it. There was also another camp on Priory Road, where some Dutch people stayed. I hope that this has been of some help. Best wishes, Nicola"
[Tisztelt Gróf úr, Köszönjük e-mailjét. Átkutattuk mutatóinkat és katalógusainkat az ön által emlékezett barakok helyét illetően. [...] A hely feltehetően Castle Hill (Cottingham) közelében lehetett, ahol volt egy (elsősorban lengyel) menekült-tábor, mely még 1953-ban is ott volt és a Térképészeti Felmérésen is szerepel. Sajnos nem találtunk fényképet róla. Egy másik tábor is volt a Priory Road-on, ahol hollandok laktak. Remélem, hogy ez némely segítséget nyújtott. Jókívánságokkal: Nicola"].
Csodálatra méltó segítőkészség - és nem csoda, hogy ahol ilyen kitünően működik az önkormányzat, ott jó élni is. Biztos már a halszag is eltűnt azóta...
Naplemente Kingston upon Hull felett
NEW TUPTON
Azért mert Angliában 'új'-nak mondanak valamit, attól még lehet nagyon régi. Oxfordban például a híres-nevezetes 'New College'-ot a 14. században alapította William of Wykeham, Winchester püspöke a 'fekete halál' pusztította romokon, akkor új volt, aztán ráragadt a név, mint szamárra a fül.
Így volt ez New Tuptonnal is - csak hát nem II. Richard, hanem Viktória királynő ült a trónon amikor a kis település felépült. Kis 'kaptafára' készült, 'two up - two down' [kettő lent, kettő fent - utalva a szobák számára és elhelyezkedésére] házak sorakoztak a Queen Victoria Street-en, ahol Farkas Feri is lakott feleségével és tizenéves kislányával. Amilyen kicsi volt Farkas Feri, olyan nagy volt a szíve. Ugyanis megosztva otthonát velük lakott Feri sógora is feleségestől, sőt gyakorta még a fiatal sógornője is.
Farkas Feri
Szóval ebbe a népes házba cseppentem én bele rögtönzött hátizsákommal. A két emeleti hálószoba tele lévén, nekem a kis ebédlő lett az otthonom, ott pedig a kandalló előtt lévő kétszemélyes fotel az én egyszemélyes ágyam. Mellettem egyik oldalról az utcára nyíló nappali, a másik oldalról a konyha volt, a konyha mögött egy kis téglával kerített udvar - ez volt minden, amit még velem is megosztottak. Szó és 'pofavágás' nélkül, szeretettel és mosollyal. Hálával emlékszem vissza rájuk - de hát miként lehet ezt a nagylelkű szeretetet meghálálni? Fürdőszoba nem volt, hetente egyszer vándorolt be az udvarról az ónozott bádog fürdőkád, melybe a melegvizet az udvar sarkában rotyogó üstből hordtuk. Feküdni nem, csak ülni lehetett benne - a lábak kívül maradtak, lubickolásról szó sem lehetett. Először, bemászás előtt az arc és a felsőtest, utána jöhetett csak a fenék, végeztül a lábak. Ha belegondolok, hogy ráadásul még öntődében, később pedig külszíni szénfejtésen dolgoztam, bizony nagy szerepe volt ezeknek a rituális fürdéseknek! Persze azért volt naponta mosakodás is…
Természetesen nekem gyorsan munkát kellett keresnem. Feri segítségével egy közeli öntődében kaptam állást, amit csak azon okból lehetett állásnak nevezni, mert egész nap álltam - egyébként 'meló' volt az, istenigazából. De hát 'beggers can't be choosers' [koldusok nem válogatnak] mondja az angol közmondás, és keresetem - még hozzá elég jó keresetem - is volt. Egyik nap aztán azzal jött haza a Feri, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni együtt a külszíni szénbányában? Dehogyis nem! Legalább együtt leszünk és nem fröcsög rám az olvasztott vas. Ráadásul itt még több lett a fizetésem is. Szorgalmasan jártunk dolgozni, sikerült annyi pénzt félretennem, hogy hamarosan egy vadonatúj kerékpárt vásárolhattam magamnak.
New Tuptonban, az új kerékpárommal
A faluban az egyetlen szórakozást - a helyi 'pub' [a public house = nyilvános ház, de nem 'olyan'!] tehát a kocsma jelentette, mely nekem sohasem volt a 'kenyerem'. Hétvégeken ezért inkább kerekeztem és megismerkedtem a környék szép tájaival, de kerékpáromon mentem dolgozni is. Egyik szombaton Feri sógora azzal az ötlettel jött elő, hogy menjek el vele nyulat fogni. Na, ilyet még úgysem csináltam, tehát menjünk - mondottam (valójában ez "not see rabbit, ok" lehetett, mert az angol nyeltudásom azért gyarapodott). Vasárnap kora reggel összeszedtük a nyulászathoz szükséges hálókat, bedugta pulóvere alá a vadászgörényt, aztán "just call me Jack" [csak szólítsál Jack-nak] elindultunk a mezőre. Kissé furcsának tartottam, hogy miért változtatott hirtelen nevet, de rájöttem, hogy titkos küldetésben vagyunk a farmer mezején - tehát valójában orvvadászaton vagyunk, magyarán lopjuk a nyulat. Már amennyiben szerencsénk lesz… Alig másztunk át a kerítésen, máris láttuk a sok lukat, melyek a mezei nyulak telepeihez vezettek - ezekre kellettek a hálók. Ezután vette ki a görényt és eresztette le az egyik nyílásba. Eleinte semmi. Földre hasalva hallgattuk mi is történik odabent. Egyszer csak jöttek elő a nyulak és ugráltak egymás után a kiterített hálókba. Egy-egy tarkóncsapás aztán elcsendesítette a fogott társaságot, mi pedig indultunk haza a zsákmányunkkal. A sógor boldogan, jómagam szomorúan, mert irgalmatlanul sajnáltam a szegény álmukból felriasztott kis nyuszikat. Mondanom sem kell, hogy nem ízlett a vasárnapi nyúlpörkölt sem…
Az 1950-es évek Angliájában általában csak a férfiaknak volt munkahelyük, az asszonyok odahaza dolgoztak és látták el a családot. Így volt ez Feriéknél is. Feri felesége Elsie [ejtsd: Elszi] sütött-főzött, mosott és vasalt a családra - közöttük rám is, hiszen családtagnak számítottam. Esténként aztán kicsinosították magukat és mentek a 'pub'-ba, mely történelmileg is mindig fontos szerepet töltött be a helyi közösség életében. Itt beszélték meg a földesúrral a falu problémáit és ide járnak most is a férfiak és asszonyok - gyakran családostól - szórakozni, beszélgetni. Tehát valójában egyáltalán nem olyan, mint egy magyar kocsma. Elsie aranyos teremtés volt, csak rettenetesen féltékeny. Egy alkalommal vadvirágot szedtünk a mezőn, amit Feri csokorba kötve vitt haza. Hát olyan cirkusz lett belőle, hiába bizonygattam hogy együtt szedtük neki, se látott, se hallott, csak fújta a magáét. Később tudtam meg, hogy féltékenységét az alkoholba fojtotta. Tragédia volt, hiszen Feri nagyon szerette. Elsie hirtelenszőke húga, aki időközönként napokat töltött velünk, rettenetesen lusta egy teremtés volt. Talán húsz éves lehetett, egész nap a fotelban gubbasztott és olvasott maga alá húzva a lábait. Csak estefelé éledt fel, de akkor aztán úgy kisminkelte magát, hogy nem lehetett felismerni. Egyáltalán nem volt az 'esetem' - igaz, ő sem próbálkozott elcsábítani engem. Közben azért keresetemből már arra is gondolhattam, hogy albérlet után nézzek - ezért aztán Feri barátommal elindultunk, hogy részemre megfelelő lakást keressünk.
CHESTERFIELD - A FERDETORNYÚ VÁROS
A Chesterfield-i St Mary and All Saints [Szűz Mária és Mindenszentek] temploma, mely a 'fekete halál' pestisjárvány után megfelelő szakemberek hiányában épült a 14. században. Tornya 45°-os csavarodással és 3 méteres elhajlással ma turisztikai látványosság.
Új otthonomra Chesterfield 'Hasland' nevű részében találtunk albérleti lakást egy szép kertes házban. Házigazdáim, Mr. és Mrs. Nash, nyugdíjuk kiegészítése végett tartottak lakókat az emeleti két hálószobában, a £4 15 shilling bérleti díjban a reggeli és a vacsora is bennfoglaltatott (akkor még a régi pénzrendszer volt használatban - 1 font sterlingben 20 shilling volt, 1 shillingben pedig 12 penny - tehát 240 penny tett ki egy fontot, melynek a jele £ [libra], a pennynek pedig 'd' [denarius] volt).
Házigazdám, Mr. Nash
Lakótársam Jack, egy Glasgow-i skót mérnök volt hozzá passzoló erős skót akcentussal, mely ugyancsak próbára tette alig sarjadzó angol nyelvtudásomat. Kezdeti barátság jeléül meghívott, hogy menjek el vele egy pankrácós birkózó versenyre, ami persze inkább cirkuszi szórakoztató mutatvány volt mintsem sport (akkoriban egy magyar fiú, Szakács Tibor is szerepelni szokott és nagy népszerűségnek örvendett 'gentleman' modorával, akit később személyesen is megismertem). Jack nálam jóval idősebb volt, talán negyvenöt éves lehetett és egy Austin 7 autó tulajdonosa.
Jack
…és 'Austin 7'-es autója
Ebben utaztunk istentelen rázkódás közepett a 'wrestling' meccsre és vissza haza Haslandba. Másnap reggeli közben "hü ár yü" [how are you = hogy vagy] üdvözölt engem, amit én "who are you"-nak [ki vagy?] értelmeztem és kissé csodálkozva feledékenységén bemutatkoztam "I am László". No, no, - "hü? Hü ár yü? - szegezte nekem ismét a kérdést, mire Mrs. Nash sietett segítségemre, hogy nem azt kérdezi a Jack (majdnem minden skót férfi 'Jack') hogy ki vagyok, hanem azt, hogy hogy vagyok!
81 The Green, Hasland, Chesterfield
Új helyem valóságos luxus szálló volt előző kétszemélyes fotelágyam és az ónozott ülőkád után. Szobámban kényelmes ágy, szép nagy szekrény és egy toilette-asztal volt, amit én íróasztal gyanánt használtam, kirakva rá kis szerzeményeimet: táskarádió, írószer, levélpapír és 'Baby' [Tarics Erzsi] fényképe, amely zakóm belső zsebében került velem együtt Angliába.
Szobám
Szép fürdőszoba is volt az emeleten, mely bár kissé nőies volt virággal borított tapétájával és rózsaszínű függönyével, nekem mégis felejthetetlenül vésődött be az emlékezetembe, oly jól esett benne végre egy jó fürdés. Végre kinyújtózhattam a finom meleg vízzel teli kádban és még most is gyakran jut eszembe fürdés közben az 'isteni' érzés, ami akkor áthatotta testemet-lelkemet. Ám ezt az idillikus állapotot kissé beárnyékolta egyrészt Mrs. Nash szigorú kérelme, hogy a lakbért csakis neki adhatom oda (és nem a férjének, aki eljátszotta volna a lóversenyen), másrészt pedig azon igyekezete, hogy eladó sorban lévő leányát (aki mindig a 'dog' kutyájával sétálgatott - és akkori megitélésem szerint a kutyus sokkal szebb volt, mint a gazdája) a nyakamba varrja.
Miss Nash és a kutya
Célja elérése végett még mákos palacsintát is sütött, habár az 50-es évek Angliájában nagyon 'ritka madár' volt az európai koszt.
Vacsora közben…
Első kívánságát - ha néha 'cseles' kifogások árán is - sikerült teljesítenem, a második feladat - hálisten - másra maradt.
Mr. és Mrs. Nash
Helyette inkább futball-meccsre (Chesterfield-nek csapnivaló csapata volt, amelyből viszont két kitünő kapus, Gordon Banks és Peter Shilton, került be az angol válogatottba, hiszen annyi bravúros védést gyakorolhattak), avagy a messze vidéken híres piacra jártam. Ez utóbbi árusai a legkülönbözőbb trükkökkel vonták magukra a figyelmet. Hangos kiabálások közepette árulták portékáikat, adtak 'ajándékba' poharakat miközben egész étkészlet tányérjait, mint hatalmas kártyalapokat, fektették karjukra, majd vágták földhöz rettentő csörömpöléssel, ha nem akadt rájuk vevő (gondolom ezek mind selejtes darabok voltak). A linóleum árus, mint valami óriás kaméleon, többméteres tekercset engedett ki maga elé és tekerte vissza nagy bravúrral. Óraszám lehetett ott szórakozni ingyen és közben újabb kifejezésekkel-szavakkal gyarapodni. Ja, és persze a híres ferde templomtorony! A legenda szerint a templom tornya még a 14. században akkor ferdült el, amikor az első nem szűzi állapotban lévő menyasszony ment az oltár elé. Hiába a kondíció, hogy ki fog egyenesedni, amikor a következő szűz köt házasságot - továbbra is konokul úgy mered az ég felé, mint egy nagy meggörbült felkiáltójel. A legendánál azonban sokkal prózaibb a valóság, hogy éretlen fából ácsolták egykoron a tornyot, ami a kiszáradás következtében nyerte el ma is látványszámba menő alakját. "Ha lehet választani a valóság és a legenda között, akkor nyomtassuk inkább a legendát, mert azt sokkal többen elhiszik" - mondotta egy amerikai sajtótulajdonos…
HIGH WYCOMBE - A 'SZÉKEK VÁROSA'
Boldog chesterfieldi tartózkodásomnak azonban mégsem a hazárdjátékos házigazda, avagy a háziasszony leányának sikertelen próbálkozásai vetettek véget, hanem azon prózai ok, hogy a külszíni szénfejtés megszüntével az én jól jövedelmező bányarobbantói tevékenységemnek is befellegzett. Helyette betonozással, árokásással és pöcegödör építéssel foglalkoztunk a Robert McAlpine cég kultúrmérnöki munkálatainál. A gépekkel megközelíthetetlen helyeken, gyárak belterületén és lakóházak kertjeiben, legtöbbször kézi erővel - tehát csákánnyal és lapáttal, verejtéket verejtékezve robotoltunk. Így aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy délebbre költözzek Szasza barátomhoz, High Wycombe (ejtsd: háj wikom), Buckingham grófság bútorgyártásáról nevezetes városába. Ám én mégsem székeket, asztalokat vagy kasznikat, hanem forró préseken bakelit alkatrészeket gyártottam az Elco Plastic cégnél. Legalábbis először…
Régi kép, de jól illusztrálja a bútorgyártásról híres város lelkesedését!
High Wycombe és környéke térképe (a lakhelyeim piros ponttal jelölve)
Flackwell Heath
Így érkeztem meg biciklimmel és bőröndömmel - hát igen, avanzsál az ember - a High Wycombe-i állomásra. Igaz, sötétkék bőröndöm papirmasé volt, de azért jól nézett ki, fénylő zsanérjai állíthatóak voltak és kulccsal zárhatók! Nem mintha nagy értéket cipeltem volna benne, de ami benne volt, az volt az én összes vagyonom.
Lakásunk High Wycombe közelében, Flackwell Heath-ben, a Broom & Wade kompresszor gyár munkásszállásán volt. Ebben a szép környezetű és kitünően üzemeltetett 'hostel'-ben kétágyas szobákban laktunk, melyben hideg- és melegvízes mosdó is volt. Az imádott fürdőkádat itt most zuhanyzófülkés közös fürdő váltotta fel - olyan 'katonás' megoldás. Külön női részleg is volt, ahol gyermektelen házaspárok is laktak.
A Broom & Wade hostel bejárata előtt, új öltönyömben
Szórakozást a közös TV-nézés jelentette, a besötétített teremben pódiumra téve állott nagyméretű televízió, előtte - mint a moziban - sorakoztak a székek. Aki idejében érkezett az ült elől és látott, a későnjövők kevésbé, és akkor is csak nyakukat nyújtogatva. Akkoriban - 1957-et írtunk - még csak fekete-fehér adás volt és a BBC két csatornája (magán TV nem volt) a napnak csak bizonyos időszakában, a délutáni óráktól közvetített és éjfélkor az angol himnusz adásával zárta műsorát. A királynő képét ekkor egy mindíg kisebbre zsugorodó fénypont váltotta fel, azután kopp, hirtelen az is kialudt. Ideje volt lefekvésre menni, bár néhányan már elaludtak a székeken, akiket a villanygyújtás riasztott fel. Másik szórakozási lehetőséget a 'snooker', azaz sznúker [sic. Országh László angol-magyar nagyszótár], a 22 golyóval játszott billiárd-játék jelentette. Itt napközben az éjjeli műszakban dolgozók, munkanélküliek (munkakerülők) játszottak, de esténként és hétvégeken bizony sorba kellett állni egy-egy játszmáért. Betegek is játszottak, mint Schrenk Laci - rendes nevén 'Tinta' - barátunk, akinek ebédidőben, focizás közben törött el a lába. Gipszbe tett lábával is olyan jól tudott billiárdozni, hogy fogadásokból több pénzt szedett össze, mint a keresete volt. Szerintem az ügyetlen beteget játszva még akkor is bebugyolálta a lábát, amikor már kutya-baja se volt. Tehetséges, sportos srác lévén hivatásos boxolóvá edzette magát, később pedig a High Wycombe-ban állomásozó amerikai légierő- állomás ökölvívó edzője lett. Mi Szaszával azonban inkább maradtunk az asztalitenisznél.
Szobánkban a 'Népsport'-ot olvasva
…de azért nemcsak a sport kötötte le a figyelmünket!
Kecsegtető pénzszerzési lehetőséggel a hostel halljában három 'one arm bandit' [félkarú bandita] játékgép sorakozott, melyeken nagyritkán nyerni is lehetett. Szegény Nász Pali, akit mindenki csak 'Sörös' Pali néven ismert azon kézenfekvő okból, hogy szabadideje nagy részét a kocsmában töltötte. Bányász gyerek volt - ha jól emlékszem Salgótarjánból - nagyon jó szívvel. A vendéglőben bőven akadt barátokra, Pali pedig örvendett ennek és gavallér módjára fizetett.
Nász 'Sörös' Pali (középen), mellette Fehér Laci ül. Mögöttük (balról jobbra) Meskó'Tüske', Vizi Miska és Fekete Jóska
A dolgok természetes rendje szerint ezért hétfőre már csak aprópénze maradt, amit aztán pénzszerzés reményében a játékmasinákba tett, teljesen reménytelen eredménnyel. Ilyenkor szokott hozzám fordulni anyagi segítségért. Már előre tudtam mi lesz a kérdése, amikor kissé félénk mosollyal közeledett felém és kérte a szokásos kölcsönt, hogy be tudja fizetni a lakbérét. Nagyapám, Papp Lipót csendőrtiszthelyettes "kölcsönt nem kérünk és nem adunk" tanácsát megszegve, nyugodt szívvel adtam pénzt Palinak, mert azt ő mindig visszaadta. Igaz, hogy pár nap múltán ismét kérnie kellett… Kártyázni - ultizni és huszonegyezni - is szoktunk, nekem mindkettőben kedvezett a szerencse. Ultizni még a Sárvár-Szombathely közötti ingázás ideje alatt tanultam meg, a 'huszonegyezéshez' pedig inkább érzék, mint tehetség kell. És persze tudni, mikor kell abbahagyni úgy nyerés, mint vesztés esetében. Kártyán szükségből szerintem még nem nyert senki, veszteni viszont bőven! Elrettentő példának álljon Fehér Laci esete, aki nem csak a heti keresetét és a családja nyaralására összespórolt pénzét veszítette el, hanem még a nyerés kétségbeesett reményében kölcsönkért pénzt is. Persze kártyáztak már el ennél nagyobb vagyonokat is, de nem menekültként kártyázásba menekülve. A bérleti díjban a reggeli és a vacsora is benne volt és a közös étkezdében együtt reggelizett és vacsorázott ez az ide vetődött vegyes társaság: írek, ukránok, lengyelek, egy-két néger és most már mi 56-os magyarok. Az angol koszt jó volt, néha egy szép mosoly árán még repetázni is lehetett, bár az én mosolyom más irányban is eredményes volt. A hölgy neve? Moira O'Toole… Az udvarláshoz viszont autóra is szükség mutatkozott, hogy egyrészt kiszabaduljunk a munkásszálló szex-éhes lakóinak kiváncsisága elől, másrészt pedig elkerüljük azt a lehetőséget, hogy szerelmi kapcsolatunk híre netán eljusson Mr. O'Toole fülébe. A tűzzel játszás veszélyes mesterség!
Első gépkocsim egy 1938-ban gyártott fekete (akkoriban minden autó fekete volt) kétajtós 'Standard 8' volt, bordó bőr űlésekkel, melyet a Gibson Cars használt autókat forgalmazó cégtől vásároltam közel a munkahelyemhez a Desborough Park Road-on. Légkondíciót a szélvédő nyitása szolgáltatott, melyet két oldalt csavarral lehetett tetszés szerint állítani, narancssárga irányjelzője pedig a kocsi oldalán billent ki, vízszintes állapotában mutatva a kanyarodást. Ez nagy szó volt, hiszen akkoriban még többnyire az ablakot letekerve kellett mutogatni az irányváltoztatást. Hej, de boldogan vezettem első saját kocsimat - Moirával még Windsorba is elautóztunk! Persze rövidebb baráti kirándulásokat is tettünk, négyen kényelmesen elfértünk benne.
Első autómmal…
A munkásszálló magyarjai közül jó barátságba kerültünk Meskó György ('Tüske') budapesti fiatal (16 éves volt) fiúval, Illés Tiborral és Imre öccsével ('Rudi'), már a negyvenen is túl lévő Túrmezei Karcsi 'bácsi'-val (akinek felesége és kisfia Ausztriában ragadtak és csak később érkeztek Angliába) és a makói származású Aros Tiborral, aki még akkor is az orosz fronton eltűnt édesapját kereste a svájci vöröskereszt segítségét kérve. Fekete ('Bazdmeg') Jóska oszkói származású volt, Németh Feri pedig a szomszédos Olaszfa községből érkezett - mindketten vasmegyei gyerekek. És két kalocsi lány, Kálóczi Máría ('Bori'), akit Illés Tibi vett feleségül, és Fegyverneki Julianna (Jutka), Aros Tibi felesége, akik közös esküvőn, a High Wycombe-i római katolikus templomban (Amersham Hill) mondták ki a nagy 'igen'-t. A három Vizi-testvér, Jóska, Miska és Pista, Szalkszentmártonból kerültek Angliába. Voltunk persze többen is magyarok, de az idő íly messzi távlatából már csak a 'rendes' nevük jut az eszembe, ám az is lehet, hogy csak így is ismertem őket: 'Pajesz', 'Szimat', 'Szőrös', 'Csuri'… - néha kissé kényes helyzetet okozva. Szegény Csumrik Laci tavaly télen halt meg, Vizi Miska értesített a szomorú eseményről. A hatalmas hóesésben (ami itt Dél-Angliában elég ritka madár) még a temetésére sem tudtam elmenni. Érdeklodésemre, hogy egyáltalán meg volt-e a temetés és hányan voltak ott, Vizi Miska ('Duda') barátom sorolta a jelenlevőket. Eszembe jutott, hogy megkérdezzem: a 'Kese' is ott volt? "Ott hát" - mondta a Miska, "őt temettük!"
Már nem emlékszem miért, talán mert megúntuk a munkásszálló légkörét, hárman - Szasza, Tüske és én - eldöntöttük, hogy 'ki megyünk lakni' albérletbe. Így kerültünk Flackell Heath dombjáról le a Rye patak völgyébe, a közeli Wooburn Green-be.
WOOBURN GREEN
Lakásunk ennek a háznak az emeleti részében volt
Hármunk részére megfelelő lakásra egy idős jugoszláv házaspárnál találtunk a Boundary Road-on, melynek emeleti részét béreltük ki. A 'Gloucester Villas'-ként nevezett Viktória-korabeli ikerház előtti kis kert zsebkendőnyi pázsitja és az embermagasságúra nőtt tuja bokrai egy külvárosi rezidencia kedves benyomását keltették. Házigazdánk, Stefan Stevanovic és felesége - akit mi csak "Mamka"-nak hívtunk - kedves és jószívű házaspár volt, minket úgyszólván mint saját fiaikat fogadtak házukba. 'Mamka' jó délszláv receptek szerint sütött-főzött, s szokásaikat is megtartva, az ortodox kalendárium szerint ünnepelték a karácsonyt és a húsvétot is. Mi hárman, 'Szasza', 'Tüske' és 'Gróf' (mert nekem az lévén a becenevem is) együtt ünnepeltük meg a karácsonyt. Szép, igazi fenyőfát állítottunk az emeleti 'első szoba' ablakfülkéjébe és díszítettük fel üzletbol vásárolt keksz-karikákkal és saját magunk által csomagolt szaloncukorral (Angliában nem volt, és még most sincs szaloncukor!). Még csillogó ezüst angyalhajat is tettünk rá, hadd legyen olyan 'magyaros', mint odahaza szokott lenni…
1957 Karácsony
Magunk vásárolta ajándékainkat: mindegyikünknek egyforma sötétkék öltönyt, fehér inget, fekete csokor-nyakkendőt szépen az ágyra raktuk, az asztalra pedig az egymásnak szánt ajándékainkat. Hozzánk december 24-én érkezett meg a Jézuska, s mi 'Mennyből az angyalt" énekelve fogadtuk, miközben gondolataink messze jártak…
Újévkor, azaz Vízkereszt napján, hatalmas fazék töltött-káposzta volt az ebéd, ami előtt diókat dobált mindenki - tehát mi is - a válla felett hátrafelé az ebédlő négy sarkába, feltehetően azon célból, hogy gazdag legyen az új esztendő és amiért minálunk lencsét főznek.
Költözésünk azonban nem szakította meg a kapcsolatot magyar barátainkkal - sőt újjabbakkal is szaporodtunk. A közelben, tőlünk átellenben béreltek házat Kotvics Sanyiék, akiknél hétvégeken kártyázni szoktunk, de legtöbbbször High Wycombe-ban, a 'Falcon' [Sólyom] szálló bárjában gyűlt egybe a társaság. Ez egy jó és általában verekedésektől mentes hely volt, nem úgy mint a 'Red Cross Knight' [Vöröskeresztes lovag, valójában Szent György, Anglia védőszentje], ahol rendszeresen ütlegelték egymást a vendégek.
A'Falcon' szálló (balról) a régi városháza mellett High Wycombe központjában
A Falcon-ban a buzi csapos olyan ügyesen lökte végig az öt méter hosszú bárpulton az üveget és a poharat, hogy mindkettő egymás mellett állt meg a vendég előtt. Különös trükkje volt, hogy az üveges sörök magukat töltötték pohárba. A 'Bull' [Bika] pub-ban egy magyar srác zongorázott, helyesebben ütötte-verte a billentyűket, miközben krepp-talpas cipővel a lábán tappolta a taktust, de őt csak látásból - és hallásból, mert a zongorája hangja még az utcára is kihallattszott - ismertem. Nem is sokáig maradt High Wycombe-ban, valószínű jobb sorsra jutott - talán Londonban.
Házigazdáink azonban nem egyedül birtokolták az ingatlant. Mint sok más külföldről a szigetországba szakadt idegen, ők is egy másik jugoszláv férfivel közösen vásároltak házat, aki szintén ott lakott. Amilyen kedves volt az idős házaspár, olyan sötét bunkó volt ez a mogorva középkorú ember. Semmi sem volt a kedvére, de legrosszabb szokása az volt, hogy mindig benyitott a szobáinkba és nézelődött. Engem különösen szeretett figyelni és alig értem fel a szobámba, máris nyílt az ajtó. Ez annyira rendszeressé vált, hogy egyszer gondoltam - kitolok én veled! A szobába érve gyorsan nadrág, gatya le, és lehajolva vártam a 'szekus' Ivkovic-ot, aki meg is érkezett és a kiváncsi orrát majdnem a 'sej-hajomba' nyomta. "Sorry" nyögte ki és csapta be az ajtót. Jó lecke lehetett, mert hirtelen vége szakadt a nézelődésnek.
Házigazdáink felsorakozott férfi csapatával - Ivkovic még itt is igen közel bújt hozzám!
A baj azonban nem szokott egyedül járni. Szembetűnő ellentétek alakultak ki a két háztulajdonos között is, melynek a vége az lett, hogy felmondtak nekünk. Mr. Stefanovic sajnálkozva közölte a hírt, szegény 'Mamka' sírva búcsúzott el mindannyiunktól. Mi pedig ismét visszaköltöztünk a dombtetőre…