ÉDESAPÁM

A 19.-ik században fogantatott és a 20. században, 1900 április 21-én látta meg a napvilágot abban a házban, ahol az édesapja, a nagyapja, a dédapja, és még az ükapja is született. Népes volt a család, tízen voltak testvérek. Az elemi és a polgári iskolát is Sárváron végezte. Az elemiben a már idős Barabás György, a hires tanító-dinasztia alapító tagja volt az igazgatója, ahol kitünő tanuló volt mindaddig, amíg a Simon-Júdás napi vásáron meg nem látott egy bódét, ahol szép fényesnyelű bicskát lehetett nyerni ha három karikát rá tudott valaki dobni egy fatáblába vert szögre. Elhatározta, hogy jövő évben neki is lesz egy szép fanyelű bicskája! Oda lett a tanulás, egy másik nebuló barátjával minden idejüket a maguk-fabrikálta szöges deszkával töltötték és alig várták, hogy jöjjön már a bucsú - hiszen minden dobás biztos volt! Jött is a bódés, csak úgy csillogott a sok szép kés. Spórolt krajcárjaikat leguberálva csak úgy röpködtek a karikák a szegre! Eredmény viszont nem bicska, hanem egy "takarodjatok innen" társaságában kapott fejbe kólintás, az iskolában pedig - bár jó tanulmányi erededményét megtartotta - az anyakönyvi bejegyés szerint nem kevesebb, mint 98 (!) órát mulasztott (ebből 89-et igazolatlanul), s ezért a 'jó' magaviseletből 'rossz'-ra, a 'kitartó' szorgalomból pedig 'hanyatló'-ra zuhant. Azért mégis történt valami érdemleges ebben a vásárban: az utazó fényképész - 1907-et írtak akkor - megsajnálta a két bömbölő gyereket és lefényképezte őket. Ez az édesapámról készült első fénykép, amely több mint száz esztendő múltán is bizonyítja: lám, vannak jószívű emberek a világon! Ám édesapám akkori tapasztalatai nem éppen erről tanuskodtak...

Édesapám első fényképe, c.1907

Hamarosan a vásári történet után érkezett el az első áldozás várva-várt napja. Nagy volt a készülődés! A gyermeket legszebb ünneplő ruhájába öltöztették, az édesanyja gondosan megigazította még rajta az inget, a haját is lesimította, s csak ezután engedte el útjára a római katolikus plébánia felé. Hamarosan azonban hatalmas dörömbölés közepett ott állt édesapám az ajtóban - csurom vizesen! A harmadik ház utcára nyíló ajtajából a cselédlány a mosogatóvizet éppen akkor lottyantotta ki, ami teljes egészében telibe találta. Lógott róla cérnametélt, káposztalevél darabok, minden, ami csak egy mosogatás után a vízben úszkálni szokott. Következhetett a vetkőztetés, a "miért nem vigyázol jobban", a bömbölés és a tiszta ruhába öltöztetés - és természetesen az elkésés is. Amikor végre lélekszakadva odaért a plébániánál sorakozó elsőáldozókhoz, Köberl János plébánostól akkora pofont kapott, hogy az eklézsia fala adta neki a másikat. Amikor hazaért, csak ennyit rebegett: "ugye, édesanyám - a Jézuska azért szeret engem"... Tanulmányait a sárvári polgári iskolában folytatta, ahol Fábián Gyula ifjusági regény író volt az osztályfőnöke. Kitünő rajzkészsége Fábián Gyula felesége, Biczó Ilona, Benedek Elek unokájának irányítása alatt bontakozott ki. Előszeretettel barangolt a Sárvár melletti Farkas-erdőben és aprólékos figyelemmel rajzolta le az ott összegyüjtött faleveleket, s az ott megfigyelt madarakat. A zene is nagy hatással volt rá mindig. Már polgárista diákként is jól hegedült, s ezért gyakran hívták meg családi összejövetelekre, vagy erdei majálisokra. Egy ilyen majálison, melyet - hurribile dictu - a tanárok tudta és beleegyezése nélkül rendezett meg a sárvári 'Vadkert'-ben az ifjúság, olyan jól érezte magát az ifjú 'Paganini', hogy hegedűjével az egyik tölgyfára felmászva szórakoztatta a terebélyes fa alatt szórakozó fiatalokat.

Az ifjú Paganini...

Igen ám, de éppen arra sétált a roppant szigorúságáról hires Barabás György igazgató! A fiatalok szerte-szét szaladtak, s ki maradt bűnbak gyanánt a helyszínen? Gróf Sándor, negyedik osztályos polgári iskolai tanuló, aki így jött rá, hogy fára mászva hegedülni - és fejet gyilokjáróról fal fölé kidugni - kockázatos mesterség...

A PÁPAI TANÍTÓKÉPZŐBEN

Íly tapasztalatokkal felvértezve, az első világháború kellős közepén, iratkozott be és nyert felvételt a Pápai Tanítóképző Intézetbe. Ruháit, rajzszereit ládába rakva, hegedűjével a hóna alatt ült vonatra a sárvári vasútállomáson, hogy elinduljon választott pályafutásának első állomáshelyére, Pápa városába. Az intézet kocsit küldött az érkező diákok elé, hogy ládáikat, batyujaikat felrakva ballagjanak a szekér után. Az állomás itt is, mint általában az egész világon, a várostól jó messzire volt. A közbe eső kukorica- és krumpliföldeken javában folyt az őszi betakarítás. Az egyik asszony, meglátva a szekér után menetelő 'prepakat' jó hangosan így szólott: "Nézzétek már, ez mind úr akar lenni!" Pedig dehogy is akart ez a szines-lelkes társaság 'úr' lenni, inkább apám szivében is ott volt a fogadalom: "nem fölfelé, lefelé török Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének." - mint azt Sütő András is oly szépen írja le a 'Nagyenyedi fügevirág'-ban. Megérkezve az internátusba, ismerkedni kezdtek a tanító-jelölt újoncok. Az egyik rá is kérdezett apámra "Te nem patyi vagy?" [Alsó- és Felsőpaty, most Rábapaty néven egyesített nagyközség Sárvár mellett]. Kissé sértve érezvén magát, hogy 'privilégizált mezővárosi' létére bumfordi 'patyi gyerereknek' nézték, vágta vissza: "Én? Patyi??" Ettől kezdve 'Patyi' lett a beceneve, mely oly annyira ráragadt és megmaradt, hogy még nyugdíjas korában - amikor a sértett önérzetet már a kedves visszaemlékezés váltotta fel - is csak így szólították volt osztálytársai.

Mint a pápai tanítóképző növendéke (középső sorban balról a negyedik)

A Pápán töltött évek nélkülözéseiről én csak vidámabb alkalmakkor hallottam. Az ének szövege, melyet mint éhes és éhezo jövendő kántortanító szerzett, valahogy így hangzott:

Tizenhat aláírással ellátott elemi népiskolai tanítói oklevelét 1920 július 20-an állították ki Pápán, mellyel zsebében azonnal 'állás nélküli' néptanító lett.

Munkát keresve először a sárvári adóhivatalban mint díjnok több mint egy éven át az illeték-lajstromot vezette, miközben esténként a helybeli moziban mint zenekari tag húzta a vonót a néma filmek zenéjéhez. Ezalatt persze állásügyi kérelmeket küldött Ponciustól Pilátusig, ám a nagylelkű válasz Bécsből érkezett, melyben herceg Pálffy Miklósné, született Zichy Margit grófnő 1922 szeptember 1-től kezdődő hatállyal kinevezte az uradalma alá tartozó felsőtöbörzsöki római katolikus iskolához tanítónak.

FELSŐTÖBÖRZSÖK

Évi javadalmazását a grófnő, sajátkezű aláírásával ellátott kinevezésében, a következőkben állapította meg: "Készpénzfizetése 1.400 azaz Egyezernégyszáz korona... Természetbeni javadalmazása évi 10 métermázsa búza, 10 métermázsa rozs, 5 métermázsa árpa, napi 1 liter tej [valamint] 1 magyar hold /1200 négyszögöles/ tengeriföld használata, melyet az uradalom saját igájával szánt meg és vet be, 3 drb sertés legeltetése a cselédségi sertések közt, 200 négyszögöl kert használata, lakás és a szükséges tüzelő. Készpénzfizetését utólagos negyedévi részletekben, az urodalmi pénztárból, természetbeni illetményeit pedig negyedévi előleges részletekben fogja kapni." Esküjét, hogy a gondjaira bízott ifjúságot "a magyar haza szeretetében" fogja nevelni, 1923 április 19-én tette le Székesfehérvárott Csalupka Rezső királyi tanfelügyelő és Magdics István egyházhatósági megbízott előtt.

Eskü volt, iskola viszont nem. Így aztán lóháton járt a gyerekekhez a tanyasi világban. Első lova, az urodalom biztosította hóbortos 'Kraszna Hóra' egy olyan vadnyugati filmekben látott, foltos-tarka megfékezhetetlen 'indián' ló volt, amely rúgott és harapott, akit és ahol csak ért - egy alkalommal éppen a pék kifutó inasát rúgta biciklistől, hátán kiflikkel, zsemlyékkel és kenyerekkel telt kosarával együtt az árok vizébe. Amikor pedig a 'szekszárdi gyors' robogásától megijedve átugrotta apámmal a sorompót, idejét látta, hogy békésebb lovat kérjen az urasági intézőtől.

Édesapám 'Kraszna Hóra' lován

'Nadrozinka' már sokkal jámborabb volt, ennek nyergében ülve lovagolt egyik tanyáról a másikba, hátizsákkal a hátán, melyben könyveit és szemléltető eszközeit vitte magával (kis földgömbje ebből az időből maradt rám). Mikuláskor, püspöki ruhába öltözve, saját pénzén vett ajándékokat vitt a tanítványainak. December elején hamar sötétedik. Átöltözésre, gondolta, nincsen szükség a kihalt Fejér megyei pusztában. Ám a sárbogárdi vasútállomásról gyalogló asszonyok igazi püspöknek nézték és az útszélén letérdepelve vetettek keresztet. Apám, mint Szent Miklós, nem tehetett mást, megáldotta őket...

Felsőtöbörzsökpusztai tanítványai között, c.1924

Tanítói teendői mellett Nagyhörcsökpusztán a 'Hangya' szövetkezet ügyvezető könyvelői tisztét is ellátta, ahol "működésével a szövetkezet fölvirágoztatása körül a szövetkezeti tagok egyhangú elismerését érdemelte ki." Nagyhörcsökön, "ahol csak apáca tanerők" voltak, a kántori teendőket is ellátta, és Répászky Ferenc esperes lelkész bizonyságlevele szerint "kiváló tehetség és ügyességgel vezeti a karéneket". Lakása mindössze egy szobából, egy konyhából és a mellette lévő kamrából állott, de részére ez jelentette az indulást és örömében ide hozta el első szerelmét, Tichy Rács Margitkát, a sárvári kémémyseprő-mester leányát. "Ez lesz majd a mi kis fészkünk" - mondotta lelkendezve apám, azonban 'Milike' egyáltalán nem lelkesedett, és "ezt nevezi Maga fészekrakásnak?" megjegyzéssel kivonult az épületből, s egyúttal édesapám életéből is. Kiábrándultságának bánatában és megúnván a tanyasi élet magányát, sikeresen pályázta meg az Ikervári Hadiárva Intézet tanító-nevelői állását, ahová a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi miniszter 1928 decemberében nevezte ki. Hivatali esküjét - melyre egyébként a miniszteri kinevezés is kötelezte - Szombathelyen, 1929 január 2-án tette le Dezső Lipót, Vasvármegye közismert tanfelügyelője előtt.