JÁNOSHÁZA

A jánosházai faluvégen azonban már nem fütyült más, mint a süvöltő téli szél. A zsidókat már mind elvitték, bútoraik a zsinagógában voltak felhalmozva, az válogathatott belőlük aki akart és vihette, ha akarta. Nagyanyám háza is a faluvégén, a Kemenespálfára vezető út mellett volt, nagy kert vette körül, a házhoz szilvafákkal szegélyzett kavicsos ösvény vezetett. Ezt kellett rendszeresen gereblyézni annak tanulságaként, midőn csendőr nagyapám egyszer egy szalmaszálat megpillantva rajta megjegyezte: "Itt minden ég, itt minden pusztul!" Most a pusztulás még egy kicsit váratott magára... A ház mellett derékszögben voltak a gazdasági épületek, a kettő találkozásában ajtó nyílott a hátsó 'Pődör'-kertbe. Itt is gyümölcsös volt, meg egy bunker a légitámadások idején való tartózkodásra. A ház a 19. század elején épülhetett, vagy talán még korábban, mindkét szobájának ajtaja a konyhából nyílott. A kamra ajtaja a bejárattal szemben, a 'csikó-tűzhely' mellett volt, innen lehetett feljutni a padlásra. A ház előtt szőlővel befuttatott tornác, azaz 'kódis-állás' volt. A kerekes-kút - melynek fenekében a víz kicsiny tükörnek tűnt akkor - a ház előtti tér sarkában, egy körtefa árnyékában húzódott meg, melyből mi láncra akasztott vederrel húztuk a vizet. A vécé is kint, a gazdasági épületekbe volt építve, a pajta és a disznó-ólak társaságába. Tisztára súrolt fenyőfa ülőkéjének ugyancsak fenyőfából készült fedele volt, melyet a legyek elkerülése végett mindig gondosan vissza kellett helyezni. A falba vert szegen tenyérnyi nagyságúra feldarabolt újságok lógtak, alkalmat adva az időközbeni olvasásra és egyben a mérgelődésre, mert a történetnek vagy az elejét, vagy pedig a végét már valaki felhasználta.

Nagyanyám csak az egyik szobát használta, abban laktunk mi is. A szobát egy vaskályha fűtötte, melynek tetején kannában forrott a víz a mosdáshoz, vagy teafőzéshez. Az ágyak a hideg meszelt faltól arasznyi távolságra állottak, rajtuk tollal kitömött párnák és dunyhák magasodtak. A másik szobában is voltak ágyak, de az fűtetlen és hideg volt. Nyirkos falain Jézus és Szűzmária nagyméretű képei lógtak Ferenc József színes litográfiája és egy feszület társaságában.

Irtózatosan kemény tél köszöntött ránk 1944 decemberében és akkora hó esett, hogy a nyulak a kertben a fák ágait tudták rágni. A karácsonyt azért megünnepeltük, kicsiny karácsonyfánk - a szomszédos csemetekert egy elkóborolt tagja - a szoba két ablaka között volt felállitva. Rajta néhány selyempapírba tekert, jegyre-kapott kockacukor képviselte a régi karácsonyok szaloncukros, csillagszórós emlékét. Édesapánk Klotildligeten töltött karacsonyának történetét csak két évvel ezelőtt, 2008 karácsonyán ismertem meg Metz Jutka gyermekkori pajtásom visszaemlékezéséből, melyet Amerikából, az Oregon állambeli Salem-ből tett fel angolul a 'vonmetz' honlap 'blog'-jára. Ennek magyarra fordítását teljes egészében itt idézem:

"Itt vagyunk ismét meleg otthonunkban, körülöttünk szeretett családunk és barátaink, várva Karácsony ünnepét. Gondolatban azonban régi, gyerekkori Szent-esték jutnak eszembe - de nem csak az örömteli ünnepek, hanem a brutális pusztítás is, melyre az emberiség képes. A második világháború már utólsó fázisában dühöngve Magyarországot csatatérré változtatta, az orosz hadsereg gyorsan nyomult előre a keleti határok felől a német megszállókat nyugat felé szorítva. Emlékeimben az asztalnál ülünk édesanyám, fiútestvérem és én, fogyasztva szerény karácsony-esti vacsoránkat: sonka, krumpli és az édesanyám-sütötte kalács. Egyetlen vendégünk egy férfi, aki tanító a helyi iskolában és egyben kis játszótársaink édesapja is. Azért jött egyedül hozzánk, mert családja már nyugatabbra menekült ottani rokonaikhoz, ő viszont itt maradt tanítani. Búcsúzni jött, mielőtt elmegy ő is a családjához. Nagy szomorúság lebeg asztalunk fölött, melynek csendjét csak távoli robbanások törték meg. Bátyám és én nagy falatokban nyeltük az ételt, annyira vártuk már a vacsora végét. Szokás szerint ugyanis az ajándékok és a feldíszített karácsonyfa csukott ajtók mögött maradt mindaddig míg a vacsora be nem fejeződött. A nappali szobánk ajtaja egész nap zárva volt, míg ott édesanyánk 'takarított', de testvéremmel mi azért biztosan tudtuk, hogy a zárt ajtók mögött csodás meglepetés vár majd ránk. A vacsora végeztével édesanyánk be fog menni a sötét szobába, mi továbbra is ülve maradunk az asztalnál és várjuk a kis csengő hangját, melynek csilingelésére mi beszaladhatunk a szobába, ahol a karácsonyfa-gyertyák tündökölve égnek és a csillagszórók szikrázva sziporkáznak. A karácsonyfa alatt egymás kezét fogva karácsonyi énekeket énekelünk, miközben szeretteinkre gondolunk. A tanító is boldogan velünk énekel, de szemében könnycsepp csillog. Ideje van, hogy elinduljon hazafelé a sötét, hideg téli éjszakában...

Édesapámnak is jutott ajándék a Metz-család karácsonyfája alatt

Karácsony estéjén mi is tovább fent maradhatunk, hogy kibontsuk ajándékainkat és gyönyörködhessünk bennük mielőtt feküdni mennénk. Azonban ezen az estén minden másképpen történik. Az ágyúdörgés egyre erősebben hangzik és a lövedékek egyre közelebb csapódnak be. Az Édesanya leoltja a villanyokat, bebugyolál minket, és a sötét lakásból gyalog menekülünk az óvóhelyre. Ez volt az utólsó alkalom, hogy karácsonyfánkat abban az esztendőben láttuk. Házunkat az orosz katonák feldulták, teljesen tönkretették, s ezért a következő két hónapban barátainknál húzódtunk meg, hogy valahogy elrendezzük összetört életünk darabjait."

Jutka visszaemlékezésére a következő választ küldtem: "Köszönöm Jutka! Én is emlékszem arra a karácsonyra. Bár messze voltunk egymástól, hasonlóképp mi is megünnepeltük a karácsonyt. Egyszerű vacsora, kis karácsonyfa a magunk-készítette 'szaloncukorral'. Mi is elénekeltük a karácsonyi énekeket és gondoltunk azokra, akik távol vannak a családjuktól. Közülünk is hiányzott valaki azon az estén, akit nagyon szerettünk, ugyanis a tanító, aki könnyes szemmel állt a Ti karácsonyfátok alatt, az az én édesapám volt... (és most úgy tűnik, hogy az én szemembe is szökött egy könnycsepp). Oxford, 2008. December 24"

Metz Jutkával a hetvenes évek derekán, Ruzsik Vilmos hit- és latin tanárom révén tudtam ismét kapcsolatot teremteni. Ruzsik atyával való ismételt találkozásom is csak egy véletlen megjegyzésen múlott. Ispánki Béla - aki akkor az angliai Magyar katolikusok lelkipásztori teendőit látta el - említette meg a nevét, miközben adatokat gyűjtött az akkor készülő Börtönvilág Magyarországon című, 1978-ban, az Egyesült Államokban megjelent könyvhöz. A hatvanas és hetvenes években még remény volt arra is, hogy megtaláljuk barátainkat, ismerőseinket akiket először vagy az elvesztett háború, vagy 10 évre rá a levert forradalom szórt szét rettenetes kegyetlenséggel. Aros Tibor, '56-os barátom például még akkor is az orosz fronton eltűnt édesapját kereste a svájci Vöröskereszt segíségével. Jutka akkor már Kaliforniában élt, ő is 1956-ban menekült külföldre. Amikor 1989-ben férjével Chinnorban meglátogattak bennünket, Jutka akkor mondta el, hogy mi is történt Klotildligeten az oroszok bejövetele után. Tőle tudtam meg, miként veszítették el otthonukat és mindenüket (még egy fényképük sem maradt, másoktól kölcsönkapott képekkel írta meg később élete történetét a 'The Long Journey to Home - by Jutka' ), miként temették el nyúlketrecekből tákolt koporsóban a jó öreg Arnold-bácsi kanonokot; miként őrült bele megbecstelenítésébe Kúnszenti doktor felesége (akinek egyik mellbimbóját egy orosz katona leharapta); és azt, hogy mindannyiukat letartóztatta az ÁVH; hogy őt is, Rezsőt is, 'államellenes összeesküvés' vádjával több évi börtönre itélték, édesanyjukat pedig egy tiszántúli büntetőtáborba vitték. Csupa szomorú, lélekrendítő történet...

Januárban hatalmas hófúvások takarták be az utakat és nehezítették meg a közlekedést, főként a katonai alakulatuk visszavonulását, s ezért minden egészséges 'épkézláb' embert, asszonyt és lapátot fogni alkalmas gyereket kirendeltek havat takarítani. Jánosháza határában oly magas hótorlaszok voltak, hogy az úttestről először egy kb. másfél méter magas hópadkára lapátoltunk, onnan pedig egy másik csoport a hótorlasz tetejére. Eddigre a 'ferencjóskás' szoba is használatba került, hol németek, hol magyarok szálltak meg benne. Volt a magyar katonák között egy idősebb, aki annyira félt, hogy a légiriadó hallatán azonnal kiszaladt a kertben lévő bunkerba, míg fiatal társa fel sem kelt az ágyról, ahol felöltözve feküdt (a katonák csak mosakodáshoz vetkőztek le) és tovább olvasott. A szegény idősebbnek egyszer egy szilánk levitte a sapkarózsáját. A katonák néha nekünk is adtak egy-egy konzervet, pedig az ő ellátásuk sem volt valami biztos és bőséges. Március elejére a hó olvadni kezdett, a jánosházai katolikus templom előtt az út két oldalán hatalmas gödröket - 'tankcsapdát' ástak, az úttest közepét pedig alá aknázták.

A hónap közepére megérkezett a front vonala mögötti katonaság visszavonuló áradata: az úttesten egymást vontató katonai gépkocsik és teherautók hosszú sora, az út mindkét oldalán pedig katonák gyalogoltak a bokáig érő sárban. Házunk tele volt katonasággal, 9 katona páncélöklöket a falnak támasztva aludt a konyha tégla padlóján, de egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a mi szobánkba bejöjjenek. Mi az éjszakát a kerti bunkerban töltöttük, ami nem volt más, mint egy kb. 5 méter hosszú, és másfél méter mély árok, melyre keresztbe fahasábok voltak fektetve, az pedig a kiásott földdel volt lefedve. Innen ki-ki nézve figyeltük, hogy három német utóvéd katona - akik feladata nyilván az oroszok előrenyomulásának lelassítása volt - miként adja át egymás visszavonulását fedezve házról-házra Jánosházát. Egyikük a kanyarban lévő kis kápolna mellett, a másik kettő nagyanyám gyümölcsösében esett el. Aztán minden elcsendesült.

Az oroszok előőrsei és harcoló alakulatai 1945 március 27-én virradóra jelentek meg nálunk, akkor már az egész várost elfoglalva. Bunkerunkból egy orosz katona "germanszki, germanszki"-t kiabálva mindenkit előhívott, s miután látták, hogy csak asszonyok és gyerekek vannak, az egyik a sapkájából pogácsával kinált meg bennünket - és már mentek is tovább, miközben a kertünkel szomszédos csemetekertből - mint gombák a tavaszi eső után - úgy emelkedtek fel az orosz katonák, akik tényleg annyian voltak, "mint az oroszok". Még aznap reggel elhantoltuk a két német katona holttestét ott a kertben, ahol elestek (később az oroszok - elásott kincs után kutatva - kétszer is kiásták a sírt). Egy orosz tiszt - azt mondták őrnagy - is elesett a tűzharcban, annak nagyanyám egyik terebélyes almafája alatt csináltak rögtönzött ravatalt, s utána oda is temették el. Így nyugszanak ímmár békében, egymástól néhány lépésnyi távolságra - ha csak a dózerek meg nem bolygatták őket amikor a 70-es években - megszüntetve a két derékszögű kanyart - a kemenespálfai utat a kerten vezették át.

Megkönnyebülten és örömmel fellélegezve tapasztaltuk, hogy aránylag könnyen megúsztuk a front átvonulását, ám örömünk nem tartott sokáig. Házunk udvarára egy T34-es állt be, csövét a szobánk ablakának meresztette. A tankról részeg orosz katonák egy hordót gurítottak le, aztán tovább itták a zaccos bort. Nők is voltak velük, ugyancsak katona egyenruhában, de azok nem voltak részegek. Az úton orosz katonák nagy ordibálások között egy tehenes szekeret hajtottak, szegény állatokat ostorral ütlegelve késztették gyorsabb futásra. Házunkat elözönlötték, felkutatták, a mi szobánkban - bár öten aludtunk három ágyban - az egyikbe belefeküdtek, amit jónak találtak azt elvitték. Értékes dolgaink ugyan nem voltak, de a rádiót, melyen keresztül nagyanyám a templom mellett a külvilággal a kapcsolatot tartotta, az egyik orosz az ágy alól (mert naivan oda dugtuk el) drótjánál fogva előhúzta és a hóna alá kapva vitte el. Darabjait a kapu mellett találtam meg összetörve.

De sokkal szomorúbb dolgok is történtek ennél. A kapuból visszatérve nyitottam be a szobába, ahol három vagy négy orosz katona az édesanyámat körülállva erőszakolta meg. 12 éves fejjel hirtelen nem tudtam mit csináljak. Nem mertem szólni, nehogy édesanyám megtudja, minek is vagyok szemtanúja, ugyanakkor szerettem volna kimenteni az én eddigi őrangyalomat, akinek szárnyait most ilyen brutálisan tépték le. Nagy bánatos titkomat eddig soha, senkinek el nem mondtam, s közben abban reménykedtem, hogy édesanyám sem tudta, hogy meggyalázásának tanúja voltam. Most, 65 évvel a történtek után, is nehezen írom le ezeket, de amikor elkeztem írni életem történetét, azt mondtam: igaz lesz - s az igazsághoz - sajnos, lélekszorítóan sajnos - ez is hozzá tartozik, és talán magyarázatot ad arra, hogy nekem sohasem voltak és lesznek az oroszok Magyarország felszabadítói, és miért nem tudtam megbékélni a komunizmussal sem, melyet az oroszok janicsárjai ültettek a nyakunkra. Nővérem, akit 15 évesen ugyancsak megerőszakoltak, talán egy kicsit magát is hibáztathatja, ugyanis ő, a vele egyidős barátnőjével, Böröcz Ilussal, senkinek sem szólva elmentek 'körölnézni'. Persze ez a háznál is megtörténhetett volna, de a sorsot nem okos dolog magunk ellen kihívni. Az ezután következő hetek alatt édesanyám és nővérem nappal arcukat bekormozva, piszkos és szakadt ruhába (ez utóbbi nem volt nehéz, hiszen néhány ruhánk, melyet állandóan hordtunk, már igen csak megvásott) öltözve voltak a szobában, a konyhába csak nagyanyám és én jöttünk ki. Az éjszakákat pedig a pajtában felhalmozott széna alatt töltötték, mialatt a 2 éves Évike húgomra nagyanyám felügyelete mellett én vigyáztam. Persze továbbra is tartott a 'zabrálás' és a 'bárisnyák' utáni vadászat. Egy alkalommal édesanyám és a nővérem már a széna alatti helyükön voltak, amikor egy részeg orosz katona nőket keresve villát ragadott és elkezdte szurkáni a szénát. Én gyorsan 'vodka, vodka' kiabálva próbáltam elterelni a figyelmét, ami szerencsére sikerült is, mert ha villája beleakad a széna alatt lévő láda tetejébe, nem menekültek volna meg.

A nyári hónapokra azonban valahogyan már helyre állt a rend. A ház háta mögül eltakarítottuk a félméter magas és vagy hat méter hosszú Pravda-val vegyített emberi ürüléket a gyümölcsös kertbe elásva, a zaklatások is ritkábban fordultak már elő, de kisebb problémák azért adódtak. Már érett a 'búzával érő' körte a fán, amikor egy kozák tiszt gyémánt-fekete lován ülve elkezdte szakítani róla a gyümölcsöt. Fekete asztrahánsapka volt a fején, kezében hosszú lovaglópálca. A tornácról - ahol még az az asztal állt, mely mellett nagyapám nyugdíjas korában szokott pipázni - szaladtam oda hadonászva és kiabálva (persze magyarul), hogy "ne lopd, az a mi körténk!" Akkorát sózott a nyakamba a pálcájával, hogy csak úgy csattant a fejemen-hátamon. Ló, vesztemre, több is volt a közelben. Nagyanyám kertjében egy egész ménesre-való legelészett, amikor én - ki tudja már miért - Böröcz suszterhez indultam a szomszédba. Ezek olyan szedett-vedett, de inkább lopott lovak voltak, s a sok ütéstől nagyon ijedősek is. Az egyik engem akkor úgy fejbe rúgott, hogy csak úgy repültem! Egyik - szerencsére patkó nélküli - lába a számat találta el, a másik a fülem mellett suhant el. Persze orromból-számból dőlt a vér, úgy rohantam vissza be a házba. Édesanyám tiszta vízzel lemosta az arcomat, majd lepedőt tépve úgy-ahogy bekötözte fejemet és indult velem tüstént orvoshoz. A rendelő jó messzire volt (a falu végén lakva, tőlünk a malmon és a templomon kívül minden messze volt), szedtem is szaporán a lépteimet! Az orvos megállapította, hogy a sebet varrni kell, mert az also ajkam szét van szakadva. Egy inekciót azért vérmérgezés ellen tudott adni, de összevarrni a sebet csak kórházban tudják. A legközelebbi kórház azonban a 17 km-re eső Celldömölkön volt. Vonatok, buszok nem jártak - semmiféle civil közlekedés nem volt. Egyetlen esélyünk a szovjet katonai parancsnok jóindulata volt, majd talán egy katonai járművet rendel ki, hogy elvigyen bennünket a kórházba. Szánalmas jelenség lehettem, mert ha gépkocsit nem is, de egy lovasszekeret rövid időn belül előállíttatott, melynek kocsisa "se ló, se szekér nem az enyém" kiáltással csapott a lovak közé és nyargaltunk meg sem állva Celldömölkig. A kórházban siralmas állapotok uralkodtak: a folyosókon hordágyakon betegek, sebesült katonák, idős emberek feküdtek. Engem - gondolom, mert egy gyerekről volt szó - nem sokáig várattak és néhány öltéssel össze is varrták a sebemet. A kórterembe, ahová utánna vittek, sem voltak jobb állapotok. Minden ágyban - fejtől lábhoz - két beteg feküdt, csak a haldoklóknak jutott külön ágy. Engem, valószínűleg koromra való tekintettel egy fiatal sebesült magyar katona mellé fektettek, gondolom az is örült, mert nem sok helyet foglaltam el. A mellettünk lévő ágy aznap éjjel ugyan megüresedett, de reggel már két újabb páciens feküdt benne. Három nap múltán édesanyám jött értem. Arra már viszont nem emlékszem, miként is jutottunk el Jánosházára.

Martonfán, az Erdődyek volt uradalmában, az oroszok hadifogoly-tábort létesítettek, ide gyűjtötték össze az Ausztriában és Németországban orosz fogságba esett magyar és német katonákat, akiket aztán házunk előtt tereltek a jánosházi állomásra, ahonnan bevagonírozva vitték ki őket Szibériába. Ejh, de szomorú látvány is volt ez! Rendfokozatuktól, személyi felszerelésüktől megfosztottan, egy elvesztett háború megalázottjaiként hajtották őket a nagy Ismeretlenbe. Hogy legalább a szomjukat oltsuk, vödörben vízet és pléhpoharat vittünk az út mellé, melyből menetközben ihattak pár kortyot. Szaladtam mellettük, hogy a poharat vissza adhassák. Volt humánus őr, aki szemet húnyt és megengedte, de volt olyan is, aki kiverte kezemből a fogoly katona felé nyújtott pohár vizet. A foglyokat - hogy meg ne szökhessenek - nem a városon keresztül, hanem a malom alatti réten, a várost megkerülve meneteltették az állomás felé, nyomukat a sok láb alatt letaposott fű jelezte. A hadifoglyok közül azok, akik ceruzát tudtak valahogy elrejteni, vagy talán még mielőtt elszedték tőlük, kis papir-fecnire írták nevüket és otthoni címüket, melyet apró tekercsbe hajtogatva dobtak be az út kanyarulatában lévő kis kápona rácsos ajtaján. Ezeket aztán mi estefelé, amikor 'tiszta volt a levegő' összeszedegettük, kisímitottuk és amikor már úgy-ahogy beindult a postaszolgálat, borítékokba téve elküldtük a hozzátartozóknak. Így legalább tudták, hogy Jánosházánál még életben voltak. Egyetlen fogoly szökését saját szemeimmel is láttam: a szokásos módon vizet vittünk ki (a foglyokat ezerszámra hajtották heteken át), amikor a sorból kilépve egy férfi felkapta a vödröt, s bement vele a mi kertünkbe, majd bakancsát levetve leült az ajtóba. Civil ruha volt rajta, lehet, hogy még Ausztriában szerzett egyet, de az is lehet, hogy létszám-pótlásra állították be a sorba. Valaki azért észre vehette a szökést, mert hamarosan utána keresni kezdték. Sok ideje azonban nem lévén az őröknek, elmentek ugyan mellette, de a férfi még csak meg se rebbent. Még aznap délután elköszönt és elindult haza. Vajon haza ért-e, ki tudja...?

Természetesen iskolai oktatás nem volt, az iskolák zárva voltak. Utolsó leckémet még valamikor november végén írtam, most viszont rengeteget tanultam és tapasztaltam megismerve az emberek jó szívét, de bestiális viselkedését is. A nyári hónapokra valamennyire helyreállt a közbiztonság, az élet kezdett újra beindulni. Nagyanyám kertjében a gyümölcsfák ismét teremni kezdtek, s hogy némi pénzhez jussunk, szilvát, barackot, és a maradék búzával érő körtét, kosarakba rakva toltam bakszekéren, ezen a förtelmes alkotmányon, melyen az egész súly az ember kezeit-karjait húzza, a város túlsó végében lévő piacra. Azt hittem bele is szakadok, mire feltoltam a templom előtti a dombon, onnan meg tovább, majdnem az állomásig. Ott kellett 'ücsörögjek' egész nap, míg el nem adtam az egészet. Válogatták, nézegették, ócsárolták, pedig mindig a legszebbek kerültek a kosárba - a kukacosat mi ettük, mert "azért nem adnak pénzt a vevők" Volt olyan, aki meg is kóstolta - aztán vásárlás nélkül pofátlanul továbbállt.

Mindezen erőfeszítéseim ellenére nyilvánválóvá vált, hogy édesanyám nem tud maradni három gyerekkel nagyanyám terhére, így aztán ismét féltestvéréhez, Mária 'néni'-hez és férjéhez, Ciprián 'bácsi'-hoz fordult segítségért, akik szeretettel be is fogadtak bennünket. A vonatközlekedés - bár ha döcögve is - de már beindult, így Jánosházáról Celldömölkön át jutottunk el Sárvárra. A vonatok - kivéve az orosz katonai szerelvényeket - olyan ritkán jártak, hogy az emberek még a kocsik tetején is utaztak. A celldömölki állomáson várakoznunk kellett, természetesen menetrend nem volt, senki nem tudta, mikor jön, illetve indul a következő vonat. Az állomás peronján hatalmas patkányok szaladgáltak az emberek között, míg végre egy tehervonat jött - és meg is állt. Az emberek megrohanták a vagonokat, ki belül, ki annak tetején talált magának helyet, de édesanyám részére, mivel egy kétéves kislánnyal a karján és 7 hónapos várandós állapotban volt, a forgalmista a szerelvény egyik fékező fülkéjét biztosította. Marika nővéremmel mi egy ütközőn ülve tettük meg a nem túl nagy, ám mégis egy örökkévalóságnak tűnő, talán 20 kilométeres távolságot.

Most, több mint fél évszázad - két emberöltő - távlatából visszatekintve is úgy tűnik, talán ez az időszak volt életem legmegrázóbb és legszomorúbb pár hónapja. Hej, pedig ami ezután következett sem volt mindig habostorta.