KATONAÉVEIM

Egyáltalán nem várt sorozásomra 1953 november 14-én, szombaton reggel 10 órára kellett megjelennem a sárvári volt Korona-szállóban. Az előírt 2 napi élelmet, borotvát és tisztálkodó eszközöket fenyőfából készült katonaládámba rakva vonultam be, illetve fel az akkor már kultúrotthonnak használt épület emeleti helyiségébe, majd onnan felpántlikázva végig tovább gyalog - ki az állomásra.

Mi az út kellős közepén vonultunk dalolva, mellettünk családtagok, rokonok tarka menete. Az 'állandóan körülöttünk leskelődő kapitalisták' megtévesztése végett nem mondták meg úticélunkat, így aztán teljes tájékozatlanságban húzott ki velünk a szerelvény Budapest, azaz kelet felé a sárvári állomásról. A vonat ablakából néhány percig még láttuk az integető fehér zsebkendőket, aztán irány a nagy ismeretlenség - csak találgatni tudtuk, hogy vajon hova is visznek minket, és elegendő lesz-e majd az anyai szeretettel összecsomagolt élelem. Vonatunk azonban hamarosan déli irányt vett és másfél óra múltán, nem kis meglepetésünkre, a zalaegerszegi állomáson kiszállást parancsoltak. Itt már katonai teherkocsik vártak ránk és vittek a város másik végére - be a laktanya kapuján, egyenest az ebédlő elé.

AZ 5947-ES TÜZÉREZRED KÖTELÉKÉBEN
Itt rövid üdvözlés után hosszú eligazítast kaptunk, hogy mi a közvetlen teendőnk és mi fog történni velünk mint a Magyar Néphadsereg katonáival. Amit azonnal cselekednünk kellett, az az anyai szeretettel becsomagolt élelem teljes kipakolása volt - ugyanis élelmet körletbe bevinni szigorúan tilos. "Mindenki jegyezze meg jól, hol van a helye, hogy holnap reggel megtalálja" - mondotta egy tiszthelyettes. Ami utána történt, az kopaszra nyírás, hideg zuhany, DDT porozás a megmaradt szőrzetünkre és egyenruhaosztás volt, méretre való lehető legkevesebb tekintettel. Nekem hatalmas csizmák jutottak - és azonnal tudatták velem, hogy nem a csizma nagy, hanem az én nyamvadt lábaim kicsik... A körletben a földszinten kaptunk szobát, szekrényeink - velünk együtt - a folyosón sorakoztak. Jókat röhögtünk egymáson - kopaszra nyírtan alig ismertük fel egymást. Másnap reggel alig vártuk, hogy mehessünk az étkezdébe és jót együnk a hazaiból. Ám a tegnap megrakott asztalok már teljesen üresen tátongtak. Állítólag először a tisztek válogatták ki a javát, a tiszthelyettesek pedig a maradékot vitték el. 1953-at írtunk és ez év őszén volt az Anglia elleni "évszázad mérkőzése", melyet november 25-én játszott az aranycsapat a Wembley-stadionban. Nagy szerencsénkre - és talán a közhangulat fokozására is - a meccs rádió-közvetítésére az étterembe vezényeltek bennünket, ott izgultunk - szurkoltunk a magyar csapatnak. Hatalmas üvöltés üdvözölt minden magyar gólt, a 6:3 eredménnyel nagy boldogság szakadt ránk kopaszra-nyírt boldogtalanságunkban.

Az első hazai hírt hozó levelezőlap

A zalaegerszegi laktanya hatalmas telephely volt, két ezred - egy tüzér és egy gyalogos - volt benne elhelyezve. Nekem szerencsém volt, engem a tüzérekhez vittek, továbbá még annál is nagyobb, hogy itt pedig a bemérők néven emlegetett térképészekhez kerültem. Komjáthy Zoltán hadnagy, később alezredesi rangot kapott szakaszparancsnokom így emlékezik vissza memoárjában ezekre az időkre: "A frissen behívott állományból mindig kiválogathattam a legügyesebb érettségizett embereket. A bemérő katonáknak olyan geodéziai feladatokat kellett tömegével megoldaniuk, amelyek feltételezték a trigonometriai ismereteket és jártasságot a logaritmus könyv kezelésében. A fiatalok örültek, hogy válogatott társaságba kerültek." És ez valójában így is volt - csak hát én nem gimnáziumi, hanem kereskedelmi érettségivel kerültem ebbe a 'válogatott társaságba', melynek tulajdonában sem trigonometriat, logaritmus könyvet pedig méginkább nem ismertem meg. Be is voltam tojva alaposan, hogy hamar ki fog sülni a turpisság és mehetek löveget ásni. Ezért aztán keményen és nagy igyekezettel álltam neki a tanulásnak, mely oly sikeres volt, hogy december végén engem jelöltek ki tiszthelyettesi iskolára.

Újoncként ismerkedek a teodolittal a zalaegerszegi laktanya körüli dombok egyikén
(a sapka egy kicsit félre csúszott a kopaszra nyírt fejemen)

Ez a kitüntetés végül is felért két kiszúrással is, mert egyrészt Ceglédre küldtek, abba a jutasi őrmestert is megfélemlítő kiképző táborba; másrészt pedig akkor a tiszthelyettesek nem két, hanem még három évet szolgáltak. Karácsony szenteste ültem vonatra Topcsiov másodéves őrvezető kíséretében, ugyanis akkor karantén alatt lévén egyedül nem utazhattam. Vonatunk Sárváron ment át, de szerettem volna szüleimet és Ildikó kis húgomat legalább pár percre meglátogatni! De Topcsiov azt mondta nem szabad leszállnunk. Mint később megtudtam, nős volt és miután engem Cegléden leadott, sietett haza a családjához. Érthető, de azért egy rövid látogatás a következő vonat indulásáig belefért volna. Biztos bántotta ezért a lelkiismerete, mert visszafelé meglátogatta a szüleimet és mondta, hogy szerencsésen megérkeztem Ceglédre. A szerencsém valójában csak érkezésemig tartott, utána - Topcsiov Béla őrvezetővel együtt - eltávozott mellőlem. Mert itt, ebben a Ceglédtől 8 km-re eső pusztaságban, aztán megtanították, hogy ki is a magyarok istene! Télvíz idején, fűtetlen körletben laktunk és jéghideg tantermekben, fagyos kezekkel jegyzeteltünk-tanultunk. A foglalkozásokat általában harmadéves tiszthelyettesek tartották - mondhatom nagy szakértelemmel. Itt a hangsúly a politikai 'maszlag' helyett - hál'istennek - a szakmai tananyag elsajátításán volt, jó gárda is verődött össze az ország minden részéből. A körletben kályha ugyan volt, de abban tűz csak egyetlen egyszer, kb. három óra hosszan égett 1953 utólsó napján. Másnap reggel cipőkefével tisztítottuk - belülről! Szobánkban olyan hideg volt, hogy a víz rendszeresen megfagyott a kulacsunkban. A tanteremben pedig még kályha se volt. Egy alkalommal aztán váratlan minisztériumi ellenőrzés érkezett. Látván, hogy milyen körülmények között folyik az oktatás, azonnal lehozattak velünk egy kályhát a parancsnoki épületből - azonban tűz ebben sem éghetett, mert amilyen gyorsan távozott a küldöttség, olyan gyorsan vihettük is vissza oda, ahonnan hoztuk.

Bemérő tiszthelyettesi tanfolyamunk a ceglédi 9511 tüzérdandár kötelékében működött, melynek parancsnoka - a nevére már nem emlékszem, személyesen nem is mutatkozott be - szadizmus határán mozogva vezette az alakulatát. Minden áldott nap reggel 8-kor szemlére kellett sorakozni, ám ő rendszeresen csak úgy ½ 9 felé érkezett meg, addig mi ott kellett álljunk mozdulatlan a mínusz 10-15°-os hidegben. Egyenruhánk szovjet minta volt, sapkánknak volt lehajtható fülvédője, de azt nem engedték lehajtani. Egy-egy ilyen szemle után lábaink alatt úgy csengett a csizma a körzeti folyosón, mintha üvegből, vagy porcelánból lett volna. Ilyenkor annyira fájtak a füleink, hogy ha valaki ráütött volna, talán a 'dióverő' puskánk szuronyát (mert géppisztolyt nem kaptunk) is bele szúrtuk volna, de senkinek sem jutott eszébe így viccelődni. Egy alkalommal tűzriadót elrendelve, körzetünk berendezését az ablakokon kiszórva a gyakorlótéren kellett felállítani - ahol (először a megfelelő méretben a havat eltakarítva) a vaságyainkat felállítva rendeltek 10 perces takarodót. Ilyen körülmények között több katonának el is fagytak a kezei, lábai, fülei és kékes-vörösre dagadt sebeikből folyt a váladék. Én 'csak' arcüreg gyulladást kaptam, amitől rettenetes fogfájással kerültem először gyengélkedőre, majd a ceglédi kórházba. Feltehető, hogy a dandár-orvos jelentésére érkezett a minisztériumi ellenőrzés is. Rendszeresek voltak az éjszakai riadók, gyakorolnunk kellet, hogy 10 perc alatt álljunk teljes készültségben. Ezt oly sikeresen tudtuk már végrehajtani, hogy 6 perc alatt ott álltunk teljes felszereléssel - természetesen csizmában, hosszú gatyában és alsó ingben az állig begombolt köpeny alatt. Semmi baj, mert riadó végeztével ismét mehettünk feküdni. Kivéve egy alkalmat, amikor egy "jobbra át, indulj" vezényszóval 10 km-es hadműveletet hajtottunk végre a 'törteli kulákok' ellen. Hátul pokróccal ívelt hátizsák, elöl a TT2-es teodolit fadoboza melegített. Holdvilág fényénél, egyvonalas felállásban, azonban hiába fésültük az alföldi pusztát, egy szem kulákot nem találtunk. Persze senki sem árulta el az alsóneműs készenlét titkát - érdekes módon nem is fáztunk, talán az erőltetett menet és a teljes felszerelés terhe alatt. Kínjainkat a tavasz és az akkoriban erősen szorgalmazott honvédségi kultúrtevékenység enyhítette. Szabadságra ugyanis nem mehettünk, még csak nem is gondolhattunk! Kimenőt is csak hétvégeken, táncpróbákra kaptunk, amikor a ceglédi városháza emeleti termében próbáltuk a népi táncokat. Itt már lányok is voltak, ők az üveges-tánc elsajátításával, mi pedig a laktanyában a lebegő szoknyájuk és ringó kebleik emlékével kinlódtunk. A kritikus helyzetet talán az jellemzi legjobban, hogy a tánc mellett még verset is tanultam, hogy azzal is készüljek a Néphadsereg kultúrversenyére. Szorgalmunknak meg is volt az eredménye: sikeresen szerepeltünk és számos oklevéllel, díjjal meneteltünk be a ceglédi laktanya kapuján. Az én szavalásom második helyezést elért oklevele itt van mellettem, az megmaradt - a kapott herendi díjak és vázák Cegléden maradtak... Egy ceglédberceli lány még egy darabig írt-irogatott, de végül is - netán a kávénkban adagolt bróm hatására - semmi sem lett a dologból. Remélem talált magának újabb népitáncos katonát...

Akkoriban a hadsereg az egész nyarat táborban töltötte, minket egy Nagykőrös melletti erdőbe vittek. Sátorban laktunk, nem honvédek, hanem növendékek voltunk. Természetesen itt is folyt az oktatás, de a tábori élet sokkal szabadabb volt. Az erdőben rendezett utak mellett voltak a sátraink, a fő 'sugár-úton' hatalmas oszlopok jelezték az egyes körleteket. Ezek olyan kb 5 méter magas, henger alakú, vakolt oszlopok voltak az út két oldalán, közöttük vászonra feszített jelszavak az alakulatok számai alatt. Egyik pesti növendéknek, aki civilben festő volt, az jutott eszébe, hogy ezeket az oszlopokat márvány-utánzatra kellene festeni - nyilván szabadságolás céljából. Nagyon ügyes gyerek volt, bevonulása előtt a debreceni laktanyát festette ki, és hozzá ugyanolyan színű (és származású) festékkel majdnem minden házat a környéken. Most sikerült rábeszélnie a politikai tisztet, hogy igy sokkal jobban mutatna a tábor. Kenderből készült zsákokat áztattunk különböző színű festékben, azzal hengereltük végig az oszlopokat. Először ugyan kételkedtem ezen módszer eredményességében, de valóban működött és tényleg jól sikerült az akció. Ennek jutalmául utazhattam első, 10 napos szabadságomra haza Sárvárra. Igaz, ez is majdnem le lett fújva, mert az egyik őrséget adó katona öngyilkos lett. Szájába vette a puska csövét, és a ravaszt a szuronnyal sütötte el. Fél órával azelőtt mellettünk vonult el, szegény gyerek nem bírta tovább. Szerencsére a szabadságos levél már nálunk volt, igy azonnal tűntünk is ki a táborból, mielőtt a zárlatot elrendelték.

Ez a szabadság aztán több okból is emlékezetes volt hármunk, azaz Kucsera Márti, Eitler Klári és saját szerény személyem számára. Kucsera Laci (Márta bátyja) is sárvári volt, együtt katonáskodtunk, jó barátságban voltunk. Kucseráéknak szikvízüzeme volt a Vasút utcában, szüleink is barátságban voltak. Ha Lacit engedték szabadságra, akkor ő hozott 'hazait' nekem, ha pedig nekem kedvezett a szerencse, akkor én látogattam meg a szüleit hasonlóképpen, de egy alkalommal Márti hozott csomagot mindkettőnknek. Márti nagyon csinos, szőke lány volt, az összes katona csak őt 'leste' egész idő alatt. Utána a körletben meg is kérdezték: "te, hogy dug ez a csaj?" - Mire a Laci az alattam lévő ágyon fekve csak annyit válaszolt "fogalmam sincsen, mert a húgom". Ezzel a téma aztán hirtelen le is lett zárva, de Romhányi Sándornak még szakaszvezetőként is eszébe jutott Pétervásáráról hozzám írott levelében megkérdezni, hogy "mi van a Laci húgával" - nyilván nem tudta a dolgok későbbi alakulását. Ugyanis nekem így írt az édesanyám: "Lacikám a Mártinak igen tetszettél a fényképen, a szívére ölelve sétált. Lehet, hogy jobban szerette volna ha a valóságban lettél volna itt". Lehet - gondoltam - de kopaszra nyírtan inkább nem. Meg aztán pontosan azért írtam azt a szakító levelet bevonulásom előtt Ekler Erzsinek is, hogy katonai szolgálatom idején ne okozzon problémát a távollét. Ezen a júniusi napon aztán minden megváltozott. Délelőtt köszöntöttem be Kucseráékhoz, ahol Manci néni éppen a vasárnapi ebédet készítette. A konyhában ott volt Márti is, és a barátnője Klári, Sárvár legcsinosabb elvált fiatalasszonya is. Udvariasan folyt a barátságos beszélgetés, magam bizonyára a katonai élet epizódjaiból mesélhettem rövid látogatásom alatt, de semmi különöset nem észleltem és éreztem. Másnap, azaz hétfőn vonattal utaztam be Szombathelyre, hogy látogatást tegyek a munkahelyemen. A szombathelyi vasútállomás peronján egyszer csak valaki hátulról meghúzta a köpenyemet "Laci, hát meg se ismersz?" A Klári volt. Persze, hogy megismertem, sőt most már éreztem is valamit! Hajaj! Még aznap délután ismét találkoztunk és együtt utaztunk vissza Sárvárra - egy közel másfél évig tartó, kedves, helyenként forró szerelmi kapcsolat bevezetője. Klári szép szerelmes levelei enyhítették a katonaélet magányát, ám egyben fokozták is az eddig is érzett távolságot.

A táborból csak az ősz beálltával, szeptember elején költöztünk vissza a laktanyába. Itt azonban már csak pár napot töltöttünk, mindenkit helyeztek vissza az ezredéhez. Fegyelmi okokból új rendfokozatunkat nem közölték velünk, netán valaki magasabb rangot kapott mint eddigi kiképzőink, akik között még őrvezető is akadt - főként akik az alaki kiképzést vezették. Ezredparancsnokunknak azonban még volt egy utólsó 'húzása'. Már majdnem a ceglédi állomásnál gyalogoltunk, amikor utól ért bennünket a személyes sofőrje a paranccsal: "mindenki vissza!" Mit tehettünk mást, vissza kutyagoltunk. Az ok: utólsó eligazítás és szemle, bemérő jelzések eltávolítása (ugyanis ez is titkosnak minősült) - ezután indulhattunk is vissza. Eddig 14 kilométer, most újabb 8! Persze a vonatunk már régen elment...

ISMÉT ZALAEGERSZEGEN
Mint tizedes érkeztem vissza ezredemhez Zalaegerszegre, ahol hamarosan szakaszvezetővé léptettek elő, bemérő rajparancsnoki beosztást kaptam. Most már nekem is kellett foglalkozásokat vezetnem, felelős voltam a rajomért. Nem volt nehéz dolgom, kivétel nélkül mind szorgalmas és tehetséges fiúk voltak. És itt most hadd szóljak röviden arról, hogy mi is egy bemérő feladata. Valójában térképészeti munkát végez, hiszen tereppontokat mér be, számol ki és visz fel a térképre. E célból többféle mérési eljárást is alkalmazhat, ezek közül a legfontosabbak:
- egyszerű geodéziai feladat
- fordított geodéziai feladat
- sokszögelési eljárások
- előremetszések
- oldalmetszések
- hátrametszések - mi a Potenot-féle módszert használtuk
- háromszöghálózat fejlesztés
- pontsűrítés az országos geodéziai ponthálózat felhasználásával
Legtöbbet a tüzérség számára dolgoztunk, ezért is voltunk a tüzérezred kötelékében. Itt a lövegállások helyeinek pontos meghatározása, az alapirány kitűzése, valamint a tájolások ellenőrzése voltak főbb feladataink. Egy bemérő szakasz 8 főből állott, munkájuk komoly felkészültséget, szakértelmet és figyelmet igényelt, hiszen az éleslövészeten az első próbalövéseket mindig a bemérők adatai alapján végezték. A nyarat a bakonyi erdők közepén, az újdörögdi táborban töltöttük. Sátrunk a talajba ásott és téglafallal bélelt kb. 5 x 5 méter területű és 1½ méter mély üreg fölött volt kifeszítve, ebben laktunk tavasztól az ősz beálltáig.

Sokat jártunk bemérő gyakorlatokra, de néha egy-egy balatoni kirándulás is belefért ebbe. Ugyanis Komjáthy parancsnokunk édesanyja Révfülöpön lakott, ahol nem az előre- és hátra-metszést, hanem a szőlő metszést gyakoroltuk. Közben azért a Balatonban is fürödtünk egyet-egyet. Ezekre az utakra az ezred bemérőtisztje, Burján Miklós főhadnagy is el szokott jönni velünk. Kitünő gárda volt a rajom, szerettük a munkánkat. Kuzman György őrvezető azonban néha próbára tette a türelmemet az állandó "miért"-jeivel. Éles eszű pesti gyerek volt, ezért csak nehezen tudta elfogadni feletteseinek utasításait kérdés nélkül, melyre nem minden esetben volt idő és alkalom.

Sátram előtt, az újdörögdi táborban: Balról a harmadik vagyok, mellettem a szemüveges Kuzman, kissé lejjebb tőle Kántor őrvezető, mögöttük a sofőr/szakács.

Egyszer a lőtéren rám is kérdezett: "azért, mert őrmester vagy?" - Nem b. meg, hanem hogy szét ne lőjjük Várpalotát, de ha neked jobban tetszik, akkor mert őrmester vagyok, azért - válaszoltam. Jó barátságban voltunk, egyszer jártam is náluk Budapesten - valahol az Ó-budai úton laktak - ott is aludtam. Láttam, hogy az elegáns lakásban a padlón krétával rajzolt helyek vannak. Te, mi ez itt, megengeditek a gyerekeknek, hogy firkáljanak? - kérdeztem. "Áh, nem, csak a zaciban van a bútor, aztán tudjuk, hogy hová tegyük vissza" - felelte olyan természetesen, mintha az időjárás felől érdeklődtem volna. Emlékszem, akkor ez nagyon megdöbbentett engem, tőlünk olyan messzire állt az ilyesmi, de most se tudnám megtenni. Kántor Lajos őrvezető teljes ellentéte volt Kuzmannak, csendes és szorgalmas szombathelyi gyerek volt. Előadásaimra tantervet kellett készítenem, melyet rendszerint a szakaszparancsnokom, Komjáti Zoltán hadnagy írt alá, de esetenként Burján Miklós főhadnagy bemérőtiszt, vagy Kónya István főhadnagy ütegparancsnok is láttamozott.

'Gyakorlójegy' - a mérési előadásokra készített tanmenetem egyik példánya

Komjáti (valójában Komjáthy, de ez nem volt 'divatos' Rákosi idejében) fiatal tiszt volt, nálunk alig idősebb. Alakra egyáltalán nem 'katonás', de már akkor is nagy szaktudása volt, minden bemérő feladat rá volt bízva. Nagy katonai karriert sejtettem előtte, visszaemlékezéseit lapozva meglepődve olvastam, hogy nem nyílt számára alkalom térképészeti szaktudásának hasznosítására a honvédség keretein belül. Csalódottan kérte leszerelését, és utána hosszú éveket töltött a polgári védelemnél, többek között Sárváron is.

Bemérés közben, balról jobbra: Kuzman őrv., Komjáthy hdgy., Burján fhdgy., Kántor őrv., Gróf őrm.

Szabadidőnket kihasználva Zalaegerszegen nem táncolni jártunk azon egyszerű oknál fogva, hogy a városban nem voltak arra kapható lányok. Helyette a bemérő rajban színdarab írására fanyalodtunk, amit aztán betanulva magunk is adtunk elő az ezredek között megrendezett kultúrversenyen, majd pedig onnan tovább jutva a "magasabb egységek" országos döntőjén. Magam mellette ismét szavalásra adtam a fejemet… Eredményünket a Néphadsereg újság hasábjain megjelent cikkek őrizték meg.

Tallózások a 'Néphadsereg' című ujságból

Burján Miklós irodája a parancsnoki épületben volt, közvetlenül Tóth Sándor százados ezredparancsnok irodája mellett. Ennek közepében helyezkedett el a nagyméretű kivilágítható másoló-asztal, melynél én is sokat dolgoztam. Munkánkba sohasem szólt bele, gondolom tudta, hogy jól és lelkiismeretesen dolgozunk. Egy várpalotai éleslövészet előtt viszont ő mentett ki bennünket a slamasztikából, melybe teljesen véletlenül találtuk magunkat. És itt ismét hadd idézzek Komjáthy Zoli - most már így szólíthatom, hiszen azóta is barátságban vagyunk - visszaemlékezéseiből:

"Guttamásiban szállásoltuk el magunkat a szélső üres házban. [...] Élelmes katonáink, munkatársaink, a számolási munka szüneteiben mindig kapcsolatot teremtettek a lakosokkal, a fiatalokkal, a lányokkal is. Az történt, hogy előzetes megbeszélés, - Burján Miklós főhadnaggyal, a főnökömmel való egyeztetés után, - az autóval fát vittek a lőtérről egy családhoz, akik libával és némi borral honorálták a fáradságukat (a célterületen a becsapódott gránátok számos fát döntenek ki). A több napi laktanyai hidegélelem fogyasztása között, jól jött a friss libapecsenye, a bor. Reggel arra ébredek, hogy a fekhelyem előtt áll az ezredparancsnokunk, Tóth Sándor százados. Meglátogatott bennünk és az első teendője az volt, hogy a gépkocsi vezetővel kivitette a géppisztolyainkat amit mi nem vettünk észre. [...] Bizony kellemetlen szituáció. Gatyában jelentettem az eléggé félre nem értheto helyzetről".

Hát bizony ez így is történt, talán adalékul azért egy-két dolgot hadd fűzzek hozzá. Fát valóban engedéllyel vittünk, ám azt nem a lőtérről, hanem az erdőből hoztuk - ott ugyanis sokkal több volt. Jól megraktuk a DODGE terepjárót, ezért is 'honorálták' ezt hízott libával, és a 'némi bor' is valójában egy demizson vörös volt. Gépkocsivezetőnk, aki kirendeltségünk idején a szakács szerepét is betöltötte, olyan finom vacsorát készített, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána! Ízlett a finom vörösbor is, meg se tudtuk inni. A jól végzett munka tudatában, teli hassal dőltünk ágynak. Szállásunk a faluvégi ház hátsó üres részében volt (elől egy idős néni lakott - ez majd később jut fontos szerephez), középen volt a konyha, közepén nagy asztal. Itt végeztük esténként a bemérési számolásokat, most vasánap este itt volt a nagy lakoma. A konyhából nyílt jobbra is, balra is egy szoba. A baloldali helyiség a raktárunk volt, itt tartottuk az élelmet, felszereléseinket és a géppisztolyainkat is; a másikban volt berendezve a 'hálószobánk' - ezt valójában a berendezés teljes hiánya jellemezte. Ágyunk szalma volt, melyet vasúti talpfák tartottak vissza a terjeszkedéstől. Ezen helyezkedtünk el szépen sorjában, rendfokozat szerint. Balról a szakaszparancsnok Komjáthy, mellette a rajparancsnok őrmester (azaz én), mellettem Kuzman, őmellette Kántor, mindketten őrvezetők, és így tovább. A fekhely másik végén a sofőr/szakács zárta a sort. Tehát itt történt a híres-nevezetes gatyában való jelentés, amit röhögés nélkül nehéz lehetett még az ezredparancsnoknak is megállni. Jómagamat is teljesen váratlanul érte a dolog, így vízszintes fekvő helyzetemben kaptam magam 'vigyázz'-ba. Na, ez a hét is jól kezdődik - gondoltam magamban. Az ezredparancsnok csak annyit mondott akkor, hogy "15 percen belül jelentkeznek előttem teljes felszerelésben". Kapkodás, öltözködés, az asztalon félig lerágott libacombok, félig kiürített borospoharak. 'Hol az istenbe van az összrendező-könyv', - 'tegnap este az ablakba tettem'. 'Bazdmeg ellopták a géppisztolyainkat' ordította Kuzman. Rohanunk ki az udvarra (valamelyik még hadbíróságot is emlegetett).

Részemről még az is súlyosbította a helyzetet, hogy éppen előtte pénteken ismerkedtem meg egy 16 éves kislánnyal, Tarics Erzsébettel, aki a nagymamájánál nyaralt Guttamásiban. Együtt is mentünk el a búcsúba, oly szépen alakult minden. Most aztán mindennek vége! Az udvaron Burján Miklós főhadnagy várt a Dodge mellett, melyen pokróccal letakarva ott voltak a géppisztolyaink és a szigorúan titkos összrendező-könyv is! Megkönnyebbülve konstatáltuk, hogy nem a cigányok lopták el a szombati búcsú idején. Hadbíróság tehát nem lesz, de egy oltári letolás, az biztos. A bemérőraj tekintélyét jelezte, hogy Tóth ezredparancsnok csendesen csak annyit mondott "Ha a lövészet sikeres lesz, szabadságra, ha nem fogdába mennek!" Ennyire még sohasem vártuk az első, a mi méréseink alapján leadott lövedékek becsapódását! A célként megadott bokor a levegőbe repült, mi pedig szabadságra mehettünk!

Gyakorlójegy füzetemet sikerült elmentenem, melyet édesanyám őrzött meg a katona-kori leveleimmel együtt. Persze ez is, mint minden beméréssel kapcsolatos irat és dokumentum "szigorúan titkos" kategóriába tartozott, nem csak fegyelmi, hanem hadbírósági ügy. Sebaj, sikerült - és most itt van mellettem. Nézegetem a nagy precizitással levezetett eljárásokat és rajzokat. A lapok között egy 'Sokszögvonak kiszámítási ürlap' is megmaradt a 'Bodripont' melletti sokszögvonal fejlesztéséről, melynek tájolópontja a zalaegerszegi evangélikus templom tornya volt. Több mint fél évszázad elteltével nem hiszem, hogy már ki tudnám számítani - de nincs is talán már rá szükség, amikor az űrszondák segítségével a mobiltelefonom is megadja a mindenkori tartózkodásom összrendezőit. Emléknek majd ez is a Vas megyei levéltárba kerül a többi iratanyagom és fél évszázadot felölelő angliai levelezésem mellé.

A leszerelesem előtt érkezett utólsó levél borítékja is megmaradt

Végezetül hadd említsek meg néhány emlékezetes epizódot rövid katonai pályafutásom idejéből:
Zalaegerszeg, 1954 november, megérkeztek az újoncok. Szakaszvezetőként szobaparancsnok is voltam, ágyam az ajtó mellett, ez nem volt emeletes. Az ügyeletes engem mindig fél hatkor csendben felébresztett, hogy a 6-órai ébresztőt teljes katonai öltözetben, megmosakodva, megborotválkozva tudjam elrendelni. A korai kelés engem sohasem zavart, most is reggel 6-kor ébredek hétköznap és ünnepen egyaránt, melyre Feiszt Gyuri test-lelki jóbarátom a tanúm (úgy erdélyi útjainkon, mint angliai látogatásai alkalmával, ha nem is harsány katonai "Ébresztő fel"-el, de a mexikói kalaptánc dallamával rendelek ébresztot)! A körlet takarítása is feladataink közé tartozott, melyet Kónya István főhadnagy, törzsüteg parancsnok szokott ellenőrizni. A törzsüteg nem csak bemérőket tartalmazott, itt kaptak helyet a cipészek, csizmadiák és vargák, szabók és szakácsok, írnokok és felcserek - szedett-vedett egy társaság - nehéz volt rendet tartani közöttük. Egy alkalommal különösen hanyagul mosták - mit mosták, mázolták - fel a szoba kövezetét, ezért parancsot adtam, hogy vödörben hozzanak vizet és öntsék fel vele a szoba padlócsempéit. Negyed óra múltán hívat Kónya vissza a körzetbe, mert baj van, a folyosón folyik a víz. Jól kitóltak velem, hordták a vizet. Ezen csak mosolyogni lehet - és persze megtanulni félre nem érthető parancsot adni...

1954 őszén az egyik újonc Kőhalmi, a Szombathelyi Haladás játékosa volt. Vele kapcsolatban azt a 'nehéz' feladatot kaptam, hogy minden második héten haza kellet kísérnem - újonc létére a karantén ideje alatt még ő sem utazhatott egyedül Szombathelyre. Szombaton reggel mentünk, vasárnap este jöttünk vissza. Ilyenkor meccs előtt, míg a fából ácsolt lelátókon már zsongott a szurkolók moraja, én a Haladás öltözőjébe is be szoktam menni, ahol - 'Nesze neked amatőrizmus'! - általában nem a mérkőzés taktikája, hanem hogy melyik csapatnál mennyit fizetnek, volt a téma a játékosok között. Persze Kőhalminak megengedtem, hogy civilben legyen a meccs után, hiszen kíséret nélkül egyenruhában azonnal letartóztathatták volna. Nyírő Lajos, a szabadrúgásairól híres hátvéd lakásán szokott átöltözni, ott is hagyta mindíg az egyenruháját. Ment is ez rendben mindaddig, amíg egy alkalommal Nyírő a meccs utáni 'buli'-ról le nem lépett egy női 'drukkerrel', Kőhalmi pedig ruha, legalábbis egyenruha, nélkül maradottan. Nem volt mese, a kimenőnk lejár, vissza kellett mennünk. Civilben egy újoncot még az atyaisten sem, nemhogy egy szakaszvezető legálisan be tudjon vinni a laktanya kapuján, főként ahol többnyire a gyalogos ezred katonái adtak szolgálatot. Maradt hát a kerítés - szerencsére tudtam, hogy hol van rajta a luk... A körletben aztán saját, 'lefokozott' egyenruhámba öltöztettem be - az övét hétfőn reggel Kolesánszky, a Haladás játékosa hozta utána.

1955. október. Megtudtam, hogy az új behívottak között volt Csikar 'Durgó' barátom a gyalogos laktanyában. Szombathelyen együtt fociztunk, ő is a tejüzemnél dolgozott, először kocsikísérőként, majd később a laboratóriumban. Vagány srác volt, szeretett motorozni is. Gondoltam megviccelem. Őrmesteri rangban szabadon járhattam a szomszédos alakulat körletében, a napostól kérdeztem, melyik szobában találom meg. Belépve a szobába azonnal 'vigyázz'-t kiáltottak - az ablaknál látom ott állt 'Durgó', talán két napja lehetett a Néphadsereg katonája. Megörült, hogy végre egy barátságos arc! 'Bokorugró' mivoltában elmosolyogta magát, olyan széles mosollyal, ahogy civilben is szokta. "Mit mosolyog, Csihar honvéd?!" - szóltam erélyesen. Szegény feje, még most is látom arcán a nagy csalatkozást. Na, de "pihenj"-t szólva odamentem hozzá és megöleltem. "Isten hozott, de b. meg eltévesztetted a laktanyát, miért nem a tüzérekhez jöttél!"

Szintén 1955 októberében, egyik hétvégén a laktanya bejárata mellett lévő ezredparancsnoki épület első emeletén dolgoztam, térképeket másoltam. Az ablakból lehetett látni a zárt kapu előtt várakozó látogatókat, s kit is látnak ott szemeim? Csöpit, Kovács 'Buci' feleségét Sárvárról - ott szorongott a többi feleség, testvér, édesanya és barátnő között és várta a beengedést. Azonnal leszaladtam, ugyanis 'Csöpi'-t jól ismertem, annakelőtte (és még utána is) szerelmes volt belém. Az édesapja együtt dolgozott a nővéremmel a Barneválban, ott szoktunk találkozni, ping-pongozni, a várkertben sétálni és csókolózni. Aztán megszakadt a kapcsolat, engem másfelé sodort a szél. Később egy vasárnap délután Sárváron véletlenül találkoztam vele, s megkért, nem-e kísérném el a búcsúba. Más programom nem lévén - dehogy nem! Jól éreztük magunkat, volt lövöldözés, hajóhinta... Haza is kísértem, ahogy kell. Ballagok hazafelé, a futball pályánál lépteket hallok mögöttem. Hátra nézek, hát a Kovács Buci! Szevasz Buci, merre mész? Utánad, mert miért akarsz te udvarolni a Csöpinek, amikor én járok vele - mondta sápadt arccal és halál komolyan. Bocsánat Bucikám, nem tudtam. Tényleg nem tudtam, biztos összekaptak, azért kért meg engem a Csöpi, én meg jóhiszeműen segítettem... De vissza a laktanya kapujához. Lementem és mondtam az őrnek, hogy az én látogatóm. Elküldtem valakit az étterembe, hogy hívja Kovács honvédet azonnal a parancsnoki épületbe. Nyilván be volt rezelve, hogy miért is hivatják. Megkönnyebbülten látta, hogy miért. A látogatási időt a szomszédos irodában tölthették... Később hallottam, hogy nem sikerült a házasságuk.

Ezek már egyben az utólsó katona-kori élményeim is. Summa summarum: honvédként vonultam be és mint térképész őrmester szereltem le. A közbeeső két év érdekes, sőt sokszor még hasznos és élvezetes is volt. Kitüntetést nem kaptam, igaz hőstettet - azon kívül, hogy túléltem - nem is hajtottam végre, dícséretként azért egy 'kiváló bemérő' jelvény viselésére méltónak találtattam. Legfőbb haszna katona éveimnek viszont talán az, hogy tudom mit jelent téképet készíteni és milyen hatalmas munkát végeztek kartográfus elődeim, akiknek térképeiről Angliában, Magyarországon és Erdély-szerte most előadásokat tartok.

Gróf László őrmester, bemérő rajparancsnok

Gróf László és Komjáthy Zoltán - a két obsitos térképész - Zoli sárvári lakásán