PILISCSABA

Az új helyen a bemutatkozásnak is meg voltak a szigorú etikett szabályai. Megérkezés után egy hónapon belül a tanítónak az összes kollégáját meg kellett látogatnia, rá egy hónapra pedig még a falu többi inteligenciáját is. Az első, az úgynevezett 'feszt vizit' - minden valószínűség szerint az angol 'fast' (gyors) szó magyarra való átültetése nyomán - volt, mely névkártyával való bejelentkezés után, délelőtt 11-kor történt. Rövid, bemutatkozó látogatás volt, mindössze 15-20 percig tarthatott, ennek nem betartása udvariatlanság jelét adta. A férfi nem ült le, felesége pedig csak kissé oldalt fordulva "fél fenékkel" a fotel ülésének a szélére. A fotelba való teljes elhelyezkedés nagy 'parasztságnak' számított, és "nézze, ezek már egész otthon érezték magukat" megjegyzést váltott ki - mely természetesen csak a távozás után hangzott el. A vizit rövid, a konzekvencia tartós...

Első emlekeim - vagy inkább csak emlék-foszlányok, melyek mint felhők a nyári égen, régmúlt idők eseményeinek valahogyan megőrzött dirib-darabjai - Piliscsabához fűződnek. Első ilyen töredék az, amint 1936 tavaszán, három évesen 'sárga-takaróba' (a sárga színe miatt eképp nevezett pokrócba) bugyolálva tartott ölében az édesanyám a 'stráf-kocsi' bakján, a kocsis mellett ülve. Mögöttünk a szekér platóján nagy csomagok - feltehetően bútoraink - magasodtak. A falu főutcája, mely egyben a Budapestet Béccsel összekötő országút is volt, 'macskakövekkel' volt kirakva. A lovak patkói hangosan csapódtak a bazaltból faragott kocka alakú kövezeten, a kocsink vasabroncsos kerekei pedig irgalmatlanul rázóssá tették az utazást. Talán azért is tűnt ez fel nekem akkor és maradt meg ennyire bevésődve az emlékezetembe, mert addig ilyen út nem volt sem Felsőszölnökön, Pilisszentkereszten meg pláne nem. Piliscsaba Budapesttől 27 kilométerre, észak-nyugati irányban egy jómódú 'sváb' község volt. A falut zömében a 18. század derekán a török háborúk idején kihalt magyar lakosság pótlására betelepített németek lakták. Bár megtanultak magyarul is, otthon és az utcán egyaránt továbbra is 'svábul' beszéltek, az iskolában azonban magyarul tanultak. Volt kevésszámú tót lakosság is, akik általában a falu déli részében, a Tinnye felé vezető Tót-utcában laktak. Tinnye egy eldugott, de színtiszta magyar falu volt, ahová egy búcsú alkalmával Dombai tanítóékhoz, akik Kossuth Lajos egykori kúriájában laktak, látogattunk el.

A falusi búcsút a templom névadójának napján tartották, délelőtt ünnepi szentmisével és baldahinos körmenettel. A baldahint Piliscsabán a tűzóltóság tagjai vitték, alatta a plébános a szentségtartót tartotta a kezében, előtte ministránsok piros reverendás öltönyben a füstölőt lóbálták, reverendájuk fölött rövid csipkés ing volt. A misét ünnepi ebéd követte, ami majdnem minden háznál tyúkból készült leves, valamint rántott, vagy paprikás csirke volt. Délután beindult a vurstli, ahol a céllövölde, a hajó- és körhinta volt a fő attrakció. A láncos kis űlésekkel felszerelt körhintát gyerekek hajtották a platóról, ahová létrán lehetett feljutni. Az egészet egy mintákkal kifestett vászonponyva vette körül, mely egyrészt megóvta a gyerekeket a leeséstől, másrészt pedig - úgy-ahogy - eltakarta szem elől a sok mezítlelen lábfejet, amint mentek körbe-körbe. Három hajtás után járt egy ingyen menet alul a hintaszékben. Én csak egyszer próbáltam ki (nem a hajtást, a 'ringispilt') - ám akkor is szégyenletes eredménnyel. A hinta még háromszor sem ment körbe, de az én gyomrom máris felfordult és jött ki tyúk, csirke, leves, minden, ami csak bennem volt, a nézősereg pedig egyre távolodott a rókázó gyereket pörgető körhinta mellől. A hajóhintát a legények egymással versenyezve szokták hajtani, amikor egy-egy lánnyal a hajóban olyan magasra emelkedtek, hogy az függőleges helyzetben, a tetőponton állt meg. A vásári sátrakban mindenféle olcsó emléktárgy, festett fakanál, szines papír-trombita - magyarán 'bóvli' - volt kirakva. Egyik legkedveltebb a mézeskalácsos sátra volt, ahol kis tükrökkel és fehér mázas feliratokkal ellátott piros szívalakú mézeskalácsot lehetett venni.

A faluban majdnem mindenki földműveléssel és állattartással foglalkozott. A svábok szorgalmas és takarékos emberek voltak, takaros portájuk, rendezett gazdasági udvaruk volt. Az asszonyok a tejet a budapesti piacokon adták el, két hatalmas kannával utaztak a reggeli vonattal a fővárosba. Ez annyira kitünő pénzforrást jelentett, hogy a 'milimárikat', miként ezeket az asszonyokat nevezték, a tej vizezésével is meggyanúsították. Mivel a tej minősége és zsirtartalma meg volt határozva, és ezt ellenőrízték is, néha megesett, hogy a tej 'véletlenül' kiborult az ellenőr érkezése láttán. Erről egy nóta is járta: "Budakesz, Budakesz, ott lakik én, ott csinál tejet a Riska meg én. Mivel a tisztaság egy főerény, vízcsapnál a tejet megmosik én". A mi lakásunk, melyet a Kretz családtól béreltünk, az udvar bal oldalán, az ő házukkal szemben volt. Az első 'tiszta-udvart' a pajta és félszer választotta el a hátsó, gazdasági udvartól; az út felől pedig díszes kerítés zárta le az egészet.

Ehhez a kerítéshez fűződik egy másik korai gyermekkori emlékem is: amikor Nagycsütörtökön elnémultak a harangok, azt mondták, hogy "elmentek Rómába" és majd csak Nagyszombaton jönnek vissza. Ott álltam a kerítésen belül és szívszorongva vártam, hogy valóban visszajöjjenek! Lakásunk két szobából, konyhából állott, melyhez éléskamra is tartozott. Fürdőszobánk is volt, az udvar felőli részen pedig egy nyitott tornác, a 'gang' futott végig, ahol mi is szaladgálni szoktunk - már amennyiben nem ruhák száradtak ott kiteregetve. Ez volt az én kis birodalmam. Édesanyám védő szárnyai alatt játszottam nyáron a gangon, vagy a ház előtti kis virágos kertben, ősszel és télen pedig a konyhában, a családi élet központjában. Itt ámultam el azon, hogy az én édesanyám miként is foghatta meg a verebeket, hogy nekem madártejet főzzön, s ide is képzeltem el a mesebeli tündéreket és a vasorrú bábát is, aki - istenbocsá - az udvar túlsó oldalán lakozott.

Kretzék 'gangos' háza - és a kerítés, mely mögött vártam a harangok visszajöttét

Ennek az idillikus állapotnak szakadt vége, amikor eljött az idő, hogy óvodába járjak. Bár nagy volt a bátorítás, én magam nem nagy örömmel néztem a dolgok elébe. Jó itt nekem otthon, minek változtassunk akkor rajta, vélekedtem magamban - és bömböltem nyilvánosan. De hát mégis csak menni kellett! A piliscsabai óvoda az emeletes elemi iskolához támaszkodva várt engem.

A piliscsabai óvoda az elemi iskola végében

Hatalmas terme, mint egy mesebeli barlang, falta fel a gyerekeket, akik a fehérre meszelt falak mellé állított padokon várták szomorú sorsukat. Néhány percig még ott állt védőangyalom az óvonénivel beszélgetve, aztán eltűnt a szemem elől. Szemeim az olajos padlóról a hatalmas ablakokra, majd vissza az ablakok alá helyezett köpőcsészékre zuhant, melyeket gyermeki naivitásomban azt hittem pisilés céljára tettek oda. Még valami 'lánc, lánc, eszter lánc' rémlik, de az is lehet, hogy az már másnap történt... Egyetlen óvodáskori kellemes élményem az évzáró ünnepély volt! Igaz, ez sem sikeredett a tervek szerint, ugyanis huszár öltözetemhez a csizma két számmal kisebb volt mint a lábam, s igencsak meggémberedtek a lábujjaim mire véget ért az ünnepély. Sebaj, itt volt végre a vakáció!

A 'kis huszár'...

Lakásunk végében volt egy különálló konyha, ahol a nyári hónapokban az aratómunkásoknak főztek és terítettek. Ha szép idő volt, akkor nem a konyhában, hanem az udvaron egy katlanban főzték a krumplit az állatoknak, amiből mi titokban - hogy az öreg Kretz-néni meg ne lássa - lopkodtunk ki egy-egy darabot. Ebben a csínytevésben saját unokája, Kretz Jóska barátom is benne volt, pedig a takarékosságáról (amit egy kis jóindulattal fukarságnak is lehet nevezni) híres nagymama még az udvaron vacsorázó munkásokat is figyelmeztette, hogy "sok polond emper a krumblihoz kenyeret eszik!" (a svábok rendszeresen cserélték fel a b és p betűket).

Lassan azonban az én világom is bővülni kezdett. Ismerkedtem a szavakkal, melyek - mint a megfejésre szánt verebek - röpködtek körülöttem. Minden nap majd minden percében újabb és ujabb veréb-szavakat raktároztam el, zártam be fejem kalitkájába. Szabadabban játszhattam a tyúkoktól hangos udvaron, egyszer még lóra is ültettek. Lakásunkkal szemben, a Bécsi út túlsó oldalán, Voletz molnárék malma működött, melynek beton medencéjében első úszó-leckéimet vettem. Átellenben Helmich Miksa, a híres atléta lakott, aki a berlini olimpiai játékokon a hosszútávfutásban a magyar szineket képviselte. Erre az alkalomra a felesége is kiutazott, s a verseny alatt lelkesen bíztatta férjét, aki sokkal alacsonyabb volt, mint a többi hórihorgas versenyző. "Fussál Miksa! Fussál Miksa!" kiabált a lelátón - ám rászóltak, hogy ne ordibáljon. "Már hogyne ordibálnék, hiszen az kis futóbolond az én uram" - vágta rá az asszony.

A 30-as években rádió a faluban alig, talán csak egy vagy két családnál volt. Szüleim is csak 1937-ben rendeltek egyet mutatóba - azaz kipróbálás végett. Ez a csodálatos szerkezet, melyben lámpák gyulladtak ki és melynek dobozából zeneszó is hallattszott, a nappali szobában kapott helyet a lesüllyeszthető 'Pfaff' varrógép csipketerítővel letakart szekrénye tetején. Nekem főként azért tetszett, mert lekapcsolva a skála üvegje tükörré változott, amelyben lábujjhegyre ágaskodva magamat láthattam. A háború első időszakában a kódjeles felhívásokat is rádión adták le az arra hivatottaknak. Egy alkalommal műsor közben az adás megszakadt és egy mély férfihang "le-ven-dú-la! le-ven-dú-la!" riasztót mondott. Hát engem sikerült alaposan megriasztania, mert majd összesz@rtam magamat! A faluban a fontos híreket a kisbíró hozta a lakosság tudomására. Piliscsabán Neumayer Péter, aki közben - feltehetően hivatali kötelességből - 'Németvölgyi'-re magyarosított, volt a kisbíró és látta el ezt a feladatot. Kisdobját vállán által vetve, kerékpáron járta be a falut és álllt meg az előre meghátározott, és a lakosság által már jól ismert forgalmasabb helyeken. Ilyenkor leszállt a kerékpárjáról és jól megpergette a kisdobot, hogy mindenkinek legyen ideje abbahagyni amit csinált és kiszaladjon meghallgatni a közölnivaló híreket. Természetesen elsőnek a gyerekek csődültek köréje. Amikor már az utolsó öregasszony is kicsoszogott, fennhangon kiáltotta: "Közhírré tétetik!" majd sorolni kezdte a listára felírt hirdetni valókat - többnyire emberre és állatra vonatkozó egészségügyi felhívásokat és utasításokat. A végén egy rövid 'prrrrrrrrm'-el a dobján jelezte, hogy befejezte - majd kerékpárján továbbhajtott.

Felejthetetlen élményként maradt meg emlékezetemben - miként is lehetne ilyent elfelejteni - az a dunai hajóút, melyet Bátaszéken élő Emília nagynénémhez 1937 augusztusában tettünk. Férje, Babócsay János, egy nagyon tehetséges, vállalkozó szellemű ember volt. 1919-ben azzal vádolva, hogy a 'vörösök' oldalán volt, ásatták meg vele a 'fehérek' a saját sírját, miközben nagynéném sírva rohangált Ponciustól Pilátusig, hogy megmentse férje életét. Végül is az apát-plébános az utólsó pillanatban vetett véget a sírásásnak - és a kivégzésnek, de mint tanító ezután, igazolás hiányában, nem működhetett. Ezért egyházi zenét írt, s egy ideig a győri székesegyház orgonistája is volt. Érdekes módon tankönyvet mégis publikálhatott, Vezérkönyv a Népiskolai Testneveléshez könyve 1932-ben, a Szent István Társulat kiadásában jelent meg.

Emi-néni és Jancsi-bácsi

Üzleti hajlama is volt, egy alkalommal egy vagon mézet vásárolt meg és adott tovább jó haszonnal. Gyermekük azonban nem volt, lakásuk számomra olyannak tűnt, mint egy múzeum. A falakat aranyozott rámába foglalt festmények díszítették, a parkettás padlót pedig perzsa szőnyegek borították. Nagynéném, hogy védje a perzsákat, speciális védő szőnyegekkel látta el őket, majd tetejükre újságparírokat terített - nyilván az én tiszteletemre. Én viszont akkorát estem a sikos parkettán, hogy a hanyattvágódáson és a hajó kabinján kívül más élményt nem raktároztam el erről az alkalomról. 'Emi' néni évente egyszer Budapestre járt vásárolni, s ilyenkor több pár cipővel, ruhák, kalapok garmadával tért vissza Bátaszékre. A sors különös fintora, hogy amikor a háború után, már mint özvegy, Sárvárra került, annyira szegény volt, hogy halálos betegen egy albérleti szobában halt meg. Egyetlen ruhájához Jolán nagynéném - Lola néni - varrt hosszabbítást, hogy ne rövidujjú ruhában temettessen el. Gyönyörű, rézmetszetes betűkkel szüleimnek írt képeslapjai valahogy átvészelték a nagy világégést és rám hagyatkozva most itt őrzöm őket a többi írásos dokumentummal együtt. Vajon kire marad ez a csomóba kötözött családi ereklye?

Emi néni képeslapja