MÁSODIK MENEKÜLÉSEM

Szüleimtől, testvéreimtől el sem búcsuzva - összetört volna a szivük - november 19-én estefelé indultam, illetve indultunk 'világgá' Szabóki Laci barátommal. 'Szasza' laboráns volt a tejüzemben és együtt is szoktunk asztaliteniszezni - magyarán ping-pongozni. Szerdai nap volt, a műszak végeztével beszélgetés közben mondom, hogy holnap már nem jövök be. Míért, csak nem disszidálsz? - kérdezte. Hát annak is lehet nevezni, de mindenesetre én megyek innen, válaszoltam. Eljöhetnék veled, mert én már a múlt héten elmentem volna a Baxival (Bakó Jóska, úgyszintén a 'labor'-ban dolgozott), de beteg lettem. Gyere akkor - mondottam - legalább lesz aki elviszi a hírt, ha a határon egyikünket agyonlövik. Eldöntöttük, hogy Szentgotthárdig vonattal megyünk, s onnan pedig gyalog tovább a határon túl Ausztriába. Már sötét volt, amikor vonatra ültünk. A szerelvényen emberek, asszonyok, gyerekek ültek és álltak böröndök és batyuk társaságában, nyilvánvaló volt, hogy ott mindenki menekülni szándékozott. Nekünk azonban semmi csomagunk nem volt. Az én zsebemben némi költőpénz, a havi keresetem maradéka és a születési anyakönyvi kivonatom, Szaszánál is csak néhány forint. Talán egy órát utaztunk, amikor mint forgószél terjedt el a hír, hogy ne menjünk tovább, mert Szentgotthárd előtt már erős Ávó-ellenőrzés van. A következő állomás Csákánydoroszló volt, ahol - egynéhány ember kivételével - mindenki leszállt a vonatról. Bizonyára voltak, akik ott az állomáson töltötték az éjszakát, többen - közöttük mi is - elindultunk a sötét éjszakában. Szerencsénkre az eső nem esett és a holdvilág is adott annyi fényt, hogy a fák és bokrok körvonalait láttuk a szántóföldek mellett, melyek barázdáin át bukdácsolva mentünk az ismeretlen tájon. Saját szerencsétlenségem viszont az volt, hogy a félcipőm hamarosan olyan nehéz lett a ráragadt sártól, hogy felért volna két bakancs súlyával. Keveset szóltunk egymáshoz, a gyaloglás kötötte le figyelmünket és persze a remény, hogy szerencsésen átjutunk majd a határon. Helyzetünket kissé könnyitette, hogy én már katonaviselt voltam (Szasza még nem), az pedig nehezitette, hogy most a puska másnak (lehet, hogy éppen egy mesterlövő?) a kezében volt.

Előttünk párszáz méterre teherkocsik robaja hallatszott, lámpáik felénk világítottak. Orosz vagy Ávós alakulat lehet csak, ezért 'Lapulj!' - szóltam Szaszának, s már gubbasztottunk is a friss szántásban. Megvártuk míg eltűntek, aztán ismét elindultunk. Közel másfél, vagy talán kétórai gyaloglás után előttünk egy nagy folyó (Rába?) tűnt fel, tőlünk jobbra pedig egy falu néhány házának ablaka világított. Hát ezen a folyón már nem megyünk át, mondottam, hiszen már biztos Ausztriában vagyunk. Na, ezt simán megúsztuk - volt Szaszának is a véleménye. A kert alól mentünk be az első házba, ahol még égett a villany. A kapu nyikorgására a szomszéd kutyája is felébredt álmából és irgalmatlan ugatásba kezdett, mi pedig bekopogtunk a falusi ház tornácáról nyíló konyha ajtaján. Előre megegyeztünk, hogy - biztos, ami biztos - magyarul fogunk szólni, sohasem lehet tudni... Szasza barátom pedig annak okából egyezett ebbe bele, mert más nyelven nem is tudott volna megszólalni. "Jó estét kívánok" üdvözöltem a konyhai asztalnál beszélgető két 50 év körüli ferfit. Jó estét, mi járatban vannak? - kérdezte (mint később kiderült) a házigazda. Tejbegyűjtést voltunk ellenőrizni a szomszéd faluban, aztán lekéstük a vonatot, ezért szállást szeretnénk kérni az éjszakára. Akkor üljenek le, mindjárt hozok valamit enni - bizonyára megéheztek. Egy idő után a másik férfi felállt az asztaltól és elköszönve távozott is. Ugye, nyugatra mennek? - szólt hozzánk a gazda - eddig nem tudtam kérdezni, mert a falu párttitkára volt ez az ember, aki éppen tudakozódott a 'helyzet' iránt. Jó, hogy nem szóltak, biztos nem ment volna el - de maguk se ám! Egyenek, itt is alhatnak, aztán holnap átviszem magukat az öcsémhez Kemestaródfára, az ő kertje vége a határra vezet. Akkor tudtuk meg, hogy egy hatalmas vargabetűt leírva, két órai gyaloglás után megérkeztünk Csákánydoroszlóba - oda, ahonnan elindultunk. Nesze neked tájolódás... Fáradtan aztán ágynak estünk - és reménykedtünk, hogy a gazdánk őszinte ember és nem hívja vissza nyakunkra a párttitkárt.

Másnap reggel azt tanácsolta a házigazda, hogy ebéd után induljunk el, addig legyünk nyugodtan nála. Reggelire tejet és kenyeret, délben főtt ételt kaptunk - pénzt egyikért sem kért. A kb. 4 km-es utat hármasban tettük meg Taródfáig, ahol gazdánk öccsének udvarán forintjainkat (nálam emlékezetem szerint párszáz forint volt) kezébe adva elköszöntünk. Szabadkozott, hogy nem kéri - de mondtam, hogy nekünk már semmiképpen sem lesz szükségünk rá - így elfogadta. Sötétedés előtt még lementünk a kert végébe, ott megmutatta hol van a határ, merre menjünk. A határt képező Pinka folyón vagy gázolva, vagy pedig a rajta lévő - és a határőrök által is használt - bürühídon át tudnak által jutni - mondotta. A kert vége és a határ között van 100 méternyi tisztás, néhány hónapja még ott húzódott a szögesdrót kerítés és az aknamező... Estefelé aztán nekiindultunk. Megegyeztünk, hogy nem vízen gázolva, hanem a hídon megyünk. Ez utóbbi ugyan veszélyesebb, mert ha valamit figyelnek, akkor a hidat azt biztos, viszont sokkal gyorsabb - és szárazabb. Abban is megegyeztünk, hogy én megyek elől és ha 'balhé' van (mármint lövöldöznek), akkor én nem fordulok vissza (vagy lefordulok a hídról), Szasza viszont csak akkor követ, ha én szerencsésen átjutottam a hídon. Azt is a lelkére kötöttem, hogy a folyó két partján lévő tisztáson nem egyenesen, hanem cikk-cakkozva fusson, de figyeljen engem és azt kövesse. Szevasz - mondottam, s futásnak eredtem. Szerencsésen eljutottam a hídig, a távolban egy-két puskalövést hallottam, ami azt jelentette, hogy nem rám lőnek - legalábbis eddig még nem. A hídon is szerencsésen átjutva néztem vissza, s vártam meg Szaszát, aki mögöttem szaladt végig. 'Gyújtsunk rá' - volt az első, amit kinyögött. 'Egy nagy ....-t gyújtasz rá', - válaszoltam - azzal csak célpont lennénk, és az ávósok golyója itt is utólér!

Valahol itt menekültünk 1956 novemberében (a felvételt 2007 decemberében készítette Szabóki 'Szasza' barátom. 1956-ban hó ugyan nem volt, de volt helyette sár és a Pinka-patakban derékig érő volt a víz. Azóta a híd már nincsen meg - sőt most már a határt se őrzi senki...

Mindegy, szerencsésen túl voltunk a dolgon. A 'túlsó' oldalon egy erdőbe jutottunk, ahol az osztrák határvadászok már vártak ránk "szervusz" köszöntéssel és széles mosollyal. Most már rágyújthatunk - javasoltam és én kínáltam meg cigarettával Szaszát és a határőröket. Szasza elfogadta, az osztrákok nem. Talán udvariasságból, de az is lehet, hogy nem voltak a 'Munkás' cigarettához szokva... Gyalog kísértek bennünket a legközelebbi falu, Heiligenbrunn iskolájába, ahol egy tucatnyi menekült várakozott a teremben. Egy család ruháikat szárította, nyílván a Pinkát átgázolva menekültek szegények. Sokat nem szólott senki, túl nagy volt beszélgetéshez a teher, melyet magunk mögött hagytunk és ami a lelkünket nyomta...

Menekülésünk útvonala: Csákánydoroszló, Kemestaródfa, Heiligenbrunn...

Másnap reggel teherautóra szállva vittek bennünket Grazba. A gyűjtőhelyen, ahol minden menekültről adatokat vettek fel, már két sor állt - egyikben, mint kiderült, csak a magyarul beszélők várakoztak, voltak vagy 200-300-an is, a 'németül tudók' sorában pedig mindössze alig húsz-harmincnyi ember. Mondanom sem kell, hogy azonnal tudtam németül, nagy dolgot nem kérdezhetnek - gondoltam - legfeljebb név, életkor, anyja neve, stb. Így is történt - legalábbis egy darabig, aztán megkérdezték: hová szeretne menni? Na, erre nem számítottam! Azt tudtam, hogy honnan menekülök, de hogy hová? Fogalmam sem volt! Ennek előtte ugyanis sehova sem mehettünk, a ketrecünk ajtaja zárva volt. Most pedig mondanom kellene valamit, ám nem tudom mit mondjak. Az egész világból választhatnék - és nekem nem jut semmi az eszembe. Végül kinyögtem: Kanada! Kanadával nincsen egyezségünk, oda nem mehetnek - volt a válasz, de Londonba 2 óra múlva indul egy vonat, s Angliából majd könnyen kijutnak Kanadába. Akkor megyünk Angliába, s már indultunk is a grazi állomáson várakozó vonathoz, amelyen már többszáz magyar menekült várta az indulást az ismeretlen új haza felé. Most már izgalmasan vártuk a vonat indulását, az osztrák szeretet-szolgálat élelmiszer csomagokat osztott szét. Mindenkinek volt ülőhelye, mi az ablak mellett találtunk helyet - ugye, milyen jó ha valaki korán érkezik! És természetesen most az érkezett korán, aki tud nyelveket beszélni, illetve néhány szót megérteni és kinyögni! Mégis csak hála illetti Kálmánné tanárnőmet, aki négy éven át tanította - ha ugyan 'csapnivalóan' is - a németet a sárvári polgári iskolában? Kora délután indult el vonatunk a grazi állomásról. Csodálkozva néztük a stájeri hegyeket, mindez hihetetlennek tűnt nekünk akkor. Amint távolodtunk, annál többször jutottak eszembe szüleim, hogy vajon mit is érezhetnek most? Hiszen még azt sem tudják hol és merre vagyok, én pedig útban csodás tájakon egy olyan országba, melyet eddig csak a tankönyvekből és a térképekről ismertem. Estefelé aztán mindenki, úgy-ahogy tudta, kényelembe helyezte magát az alváshoz.

Éjjel 2 órakor arra ébredtem, hogy a szerelvényünk nyikorogva megállt Ulm állomásán. Vonatunk mellett a peronon férfiak és asszonyok sorfala várt élelemmel megrakodva - szendvicseket és gyümölcsöt hoztak nekünk, menekülő magyaroknak! Még most, több mint fél évszázad elteltével, is megható az érzés, hogy voltak - sokan voltak - akik segíteni akartak és vették a fáradságot, hogy éjnek idején kijöjjenek a vonatunhoz és megosszák azt a kevés élelmüket amilyük volt, hiszen maguk is éppen hogy csak éledeztek a második világháború pusztításából. A lehúzott ablakokon át nyújtották be a kis csomagokat, mi pedig csodalkozva néztük a rég nem látott vagy teljesen ismeretlen gyümölcsöket. Az egyik fiú azon nyomban nekilátott enni a banánt, ám nem tudta, hogy azt előtte meg kell fosztani a héjától! Narancsra ugyan még emlékeztem a háború előtti karácsonyok dobozaiból, de banánt - bevallom - én sem láttam, nemhogy ettem volna... Pénteken délelőtt érkeztünk meg Ostend kikötőjébe, ahol hajóra szállva keltünk át a La Manche csatornán (azóta megtudtam, hogy Angliában ennek 'English Channel' a neve). Mindegyikünk most látott először 'tengert' - ám valójában ez csak a Doveri-szoros volt. Egy ideig a hajó fedélzetén dideregve kémleltük, hogy vajon mikor látjuk meg Anglia partjait, de a hideg novemberi szél hamarosan védettebb helyre kényszített mindenkit. Sötétedni kezdett amikor feltűntek Dover fehér sziklái, melyek az őszi alkonyatban is lenyűgöző látványt nyújtottak. Miután kikötöttünk ismét vonatra szálltunk és folytattuk útunkat Londonba. Este ½ 9-kor, helyi idő szerint valójában 1 órával korábban, 1956 november 21-én este ½ 8-kor futott be szerelvényünk a Viktória állomásra, tehát Angliában vagyunk! Az esős, ködös országban, mely második menekülésem nyomán második hazám lett, s ahol sokat küzködve bár, de magyarságomat sohasem feledve éltem szabadon és boldogan.

Az 1956-os vasúti menetrend, melynek alapján ingáztam naponta Szombathely és Sárvár között, s melynek hátlapja rögtönzött jegyzetem volt

Az útazásunk főbb állomásait ceruzával jegyeztem le a vasúti menetrend hátoldalára