ÉDESANYÁM

Édesanyám

1910 október 6-án született Pap Lipót és Tuba Mária házasságából, így ez a történelmünk szomorú napja egyúttal ünnep is volt a családban. 85 tavaszt élt meg jó egészségben - igaz, hogy ezek között voltak nehéz, igen nehéz esztendők is. Anyai nagyapám a Vas megyei Pápocról származott, ősei már a 18. század elején is ebben a Sopron megyével határos Rába-menti faluban laktak. Nagyanyám Tuba Márton és Sóós Anna házasságából született a Sopron megyei Rábakecölben. Kicsi gyermekkorában az asztalról felnőttek ujjaiba kapaszkodva szeretett leugrani, egyszer azonban kicsúszott a kezekből és ínszakadást szenvedett. Azóta sántított a jobb lábára, s gondolom ennek következtében maradt hajadon 27 éves koráig, és ment férjhez az 51 esztendős megözvegyült és nyugalmazott csendőr őrvezetőhöz. A házassággal jókora hozomány is jött, a Tubák jómódú gazdák voltak a Rába túlsó partján fekvő Kecölben. Tuba Márton, mint 'első legény' gyakran kezeskedett, hogy a búcsúi mulatságon nem lesz verekedés. Kezesség ide, kezesség oda, ez nem mindig sikerült és a két község legényei gyakran ütlegelték egymást. Nyilvánvalóan nagyapámat, mint a csend őrét, nem kergették ki a faluból, ahonnan feleségével együtt 220 hold termékeny öntésföld is jött a házhoz.

Anyai nagyapám, Pap Lipót és leánya Linus (plusz cicák)

Pap Lipót rendszerető és alapos ember volt. Halálát érezve eladta az addig bérbe adott 220 hold vasi szántókat, s annak árát - "mivel a bérlők egy asszonynak, minden ürügyet kitalálva, nem fognak rendesen fizetni" az utolsó fillérig hadikölcsönbe 'invesztálta'. "Az állam nem megy tönkre - a kölcsön kamataiból kényelmesen megéltek" - mondotta halálos ágyán, mielőtt kijelentette, hogy "adjatok rám tiszta inget, mert két órán belül meg fogok halni". Arra még azért volt ideje, hogy fiát, Lajost, elszalajtsa a harangozóhoz, hogy "húzza meg a lélek-harangot - de adjatok neki 20 krajcárt, hogy ne ugráljon". A jóslata betelt - két óra sem tel el, halott volt. A hadikölcsön vásárlása pedig annyira 'kiváló' befektetésnek bizonyult, hogy két év leforgása alatt (és a háború elvesztése miatt) nemhogy kamatai lettek volna, de a befektetett pénz is elúszott - mind a legutólsó fillérig... Ezért aztán a tervezett jólét helyett az özvegyének 'kosztos' bérlőket kellett tartania a reá szakadt nagy nyomorúságban - árván maradt kislányát, a 8 esztendős kis Jolánkát, pedig az első házasságából született Mária leánya vette maga mellé és nevelte-taníttatta.

A két testvér, Jolika és Mária

Így került Pusztaláncra, ahol féltestvérének férje, Braxmair Ciprián, a Tejipari Szakiskolában volt tanár. Braxmair Ciprián a München melletti Kempten városából érkezett, hogy meghonosítsa a sajtgyártást Magyarországon. Oly jól érezte magát új hazájában, hogy feleséget is innen választott magának Pap Mária, Pap Lipót jánosházi csendőrtiszthelyettes leánya személyében. Édesanyám a közeli Káldra járt elemibe, ahol Fónyi Ödön volt a tanító, Virágh Miklós pedig az iskola igazgatója. Az elemi iskola után, mint magántanuló, a Sárvári Polgári Leányiskola diákja lett, majd annak befejeztével pedig - hogy képesítése is legyen - beiratkozott a tejipari szakiskola egy tanfolyamára, ahol 1928 október 28-án 'túrógyártó üzem felelős vezetésére képesíttetett'.

Édesanyám, Pap Jolika, 16 évesen (fogalmam sincs, hogy kivel)

Itt ismerkedett meg Gróf Sándor fiatal állami tanítóval, egy év mátkaság után esküdtek örök hűséget egymásnak. Házasságukból négy gyermek születik: Mária, László, Évike (✞1948) és Ildikó. A háború veszedelme a mi családunkat sem kímélte: bombázás, menekülés, kifosztás, megaláztatás... Az egykori szép kis család egy ideig szétszakadva tengődik, míg végre 1946 januárjában édesapánk egy marha-vagonban megérkezik a sárvári állomásra maradék bútorainkkal. A csontfagyasztó hidegben a vagon közepén álló kis vaskályha ad némi meleget, melybe a szenet a vasúti sinek mellett szedegettük össze. Sok szép terv ment füstbe egy értelmetlen háború és egy erőszakos 'felszabadítás' következtében. Rákosi kommunista uralma már csak 'hab volt a tortán', amikor szüleim egykori barátai közül - már akik túlélték a háborút - volt akit kivégeztek (Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv), volt akit az ÁVÓ tartóztatott le és tett tönkre testben és lélekben (Lánczi Ferenc Ludovikás százados unokatestvérem), többen pedig (közöttük az egész drága Metz-család is) börtönbe kerültek. Mi szerencsések voltunk, mi 'csak' reakciósok, azon a kategórián belül pedig 'klerikális reakciósok' lettünk. Édesanyám, hogy a családnak legyen betevő falatja, eladta minden megmaradt ékszerét, még a jegygyűrűjét is. Egy ideig szakácsnőként dolgozott egy szociális otthonban, majd répa-átvevő lett a Sárvári Cukorgyárban, ahová csak kerékpáron tudott eljutni a sötét, sáros őszi hajnalokon. Néha még a papok - Isten állítólagos szolgái - is okoztak részére lelki bántást. Mindezek ellenére megtartotta hitét és megnyugodva távozott Kharón ladikján a Styx túlsó partjára az Úrnak 1995. esztendejében.