SPORTOLTAM IS…

Nem mondhatnám, hogy nekem szerencsém volt a sport terén. Nem, nem az elért eredmények - illetve azok hiánya - volt a baj, hanem valahogyan engem teljesen elkerült a szakszerű testedzés. Valójában nem emlékszem, hogy a piliscsabai elemi iskolában lett volna tornaóra, de valahogy azért átevickéltünk a megkívánt és az osztályozáshoz megkövetelt alap gyakorlatokon. A helyzet az Angolkisasszonyok klotildligeti iskolájában sem volt jobb - talán ha lehet - inkább rosszabb, mondhatnám csapnivaló. Testünk edzését a hajnali rorátékra való gyaloglás, futásom sebességét pedig egy alkalommal Metz altábornagy 'Kócos' nevű komondor kutyája tette próbára. Fára mászó tehetségemet feltehetően édesapámtól örököltem, bár én hegedűt sohse vittem magammal (lásd: 'Édesapám' fejezet). Elég bajom volt nekem anélkül is a .... darazsakkal. Jánosházán a bakszekeremet követve maceráltak egész úton a piacig, Sárváron pedig hol a Kolozsvár utca meggyfáinak ágai között üldöztek rövid gatyám szárába bújva, hol pedig a 'Mária néni' nagynéném kertjében álló és mézédes kajszi barackot termő terebélyes fára követtek rajozva-zümmögve. A sárvári polgári iskolának ugyan volt tornaterme, de ott az elvétett kötélmászást kivéve nem sok testedzés folyt. Bordásfalak is voltak, ám azok inkább csak az évzáró ünnepélyen nyújtottak jobb kilátást a fal mellé paszírozódott diákoknak. Igaz, nehéz idők voltak és a gyakori koplalás nyomán energia túltengésben sem szenvedtünk, de azért az iskolai testnevelés jobb is lehetett volna. Íly szegényes kezdetek ellenére a sport sohasem volt távol tőlem és mindíg jelentős tényező is maradt az életem során. Csermajorban testünk edzését ugyan főként a tejeskannák emelgetése jelentette és ebben a 'sportágban' sárvári gyakornokságomból eredendően már 15 esztendős korom óta rutinos voltam. Szabadidőnkben röplabdázni szoktunk a teniszpályából átalakított pályán, néha futbaloztunk is a pályának éppen nem nevezhető réten. Itt ért engem utól az Országos Sport Hivatal által kezdeményezett és 1949-ben beindított MHK, vagyis Munkára Harcra Kész sportmozgalom, mely az első lépés volt részemről a szervezett sportolásban. A diákszövetség által rendezett versenyen első nekirugaszkodásra sikerült elérnem az ezüst fokozatot, de későbbi próbákon háromszor is az arany jelvény viselésére lettem jogosult. A jelvényeket persze sohasem viseltem, ám azért mégis jó tudni mire vagyunk képesek.

Az MHK Sportmozgalomban elért eredmények jelvényei

Ilyen kezdetek után érkezett el a magyar részről váratlanul sikeres 1952-es helsinki olimpia, melynek híre nagy lelkesedést váltott ki a fiatalságban. Szombathelyre kerülve a körülmények is kedvezőbbek voltak, ahol a Szombathelyi Kinizsi (melynek egy ideig titkára is voltam) színeiben sportoltam több sportágban is - atlétika, asztalitenisz, labdarúgás, röplabda és a torna lévén a választottak, de egyszer kipróbáltam a görög-római birkózást is.

A Szombathelyi Kinizsi felvonulása 1953 május 1-én a város főterén (bal szélen 'civil' öltönyben én, első sorban balról Ekler Erzsi)

Asztalitenisz

Szombathelyen a Tejüzem csapatával a városi bajnokságban szerepeltünk. Szabóki 'Szasza' és Bakó 'Baxi' voltak a csapat erősségei, de a fő attrakció Takács Piroska volt, aki velünk edzett és akit az esti edzések után - sárvári lévén a kisasszony - haza is kísérgettem. Lelkesedésemet az is serkentette, hogy Piroska nemcsak jól tudott ping-pongozni, hanem nagyon csinos is volt… 1956 után Angliába kerülve aztán ez lett a fő, illetve az egyedüli sport amire koncentráltam. Akkoriban a magyar asztalitenisz a világ élvonalába tartozott, Kóczián Éva, Sidó Ferenc, később pedig Berczik Zoltán uralták a mezőnyt. Szasza barátommal egy alkalommal - talán még 1957-ben? - a Wembley Arena-ban láttuk versenyezni Kóczián Évát és Sidó Ferit, kevés spórolt pénzünkből még kis ajándékot is vittünk nekik. Évának nejlon harisnyákat vásároltunk ('menő számok' voltak ezek akkor!) és csomagoltunk be - kedves volt, nem utasította vissza, aztán kibontva ki tudja, hogy vajon értékelte-e a sportrajongás ezen megnyilvánulását.

Előbbiekben már említettem volt, hogy Szaszával a Mercury csapatában játszottunk és elég szép sikereket is értünk el. Magam mindvégig megmaradtam a gumis ütőnél, Szasza azonban hamar átváltott 'szivacsra', méghozzá jó sikerrel. Az 1957-58-as idényben megnyertük a területi liga III. osztályát, majd a következő évadban másodikak lettünk a II. osztályban és igy bejutottunk a bajnokság élvonalába.

A bajnok 'Mercury' csapata (balról jobbra): Gróf, Szabóki, Withers és Puksis

…és az elnyert serlegek

Kupa bajnokságokon is szerepeltünk melyek főként a 'handicap' szisztéma miatt voltak érdekesek - gyakran volt úgy is, hogy alacsonyabb osztályból induló versenyző ellen 0:15-ről kellett kezdenem a játékot. Egyik ilyen alkalommal egy vén (lehetett vagy 40 éves) 'ürge' ellen játszottam, aki hajmeresztő unalmassággal pötyögtetve ping-pongozott. Taktikázva jó magasan, több mint 2 méter magasra emelve adogattam vissza a labdát, amivel persze nem tudott mit kezdeni és meg is nyertem hamar a mérkőzést. Ám gyors győzelmemnél még gyorsabb volt a verseny bírójának döntése, mely szerint sportszerűtlen játékért kizártak a versenyből. Na, bumm - nesze neked taktika, immáron másodszor fáztam rá a taktikázásra, pedig szerintem nincs az asztaliteniszben magasságot meghatározó szabály. Meg egyébként is, ki és hogyan mérné meg, ha lenne? További szereplésemnek azonban fontosabb esemény, mármint eljegyzésem és az azt követő házasságom, vetett véget. Asztelitenisz ütőm és kis ezüst serlegem maradt meg emléknek néhány fénykép társaságában és érdekes módon a Liga 2009-2010 évadjának hivatalos kézikönyve is megemlékezik még rólunk az 1946 óta győztes csapatok felsorolásában. Azonban a tényt, hogy mint a kerékpározást, az asztaliteniszt sem lehet elfelejteni, az alábbi két eset is bizonyítja. Ray Boulton, a thamei sportközpont igazgatója hónapokig nyaggatott, hogy ping-pongozzunk egyet. Ray vagy 15 évvel volt fiatalabb nálam, de azért kötélnek álltam. Csodák-csodája, nyertem. Játsszunk mégegyet - ajánlotta. Azt is megnyertem. A harmadikat is. Soha többet nem kért, de becsületére váljék, nem vette zokon a háromszor is elszenvedett vereséget és a mai napig jó barátságban maradtunk. Hasonló kényes helyzet alakult ki egyik erdélyi utunk alkalmával, amikor Gáspár-Barra Réka és János dévai jó barátainkhoz érkezve az udvaron álló ping-pong asztalon rendeztünk rögtönzött versenyt négytagú családjuk, Feiszt Gyuri barátom és az én részvételemmel. Tudom, hihetetlen, de ezt is megnyertem. Most aztán - mint a sárvári cigánypímás, akit amikor megkérdeztek, hogy ki a legjobb a városban - elmondhatom: 'hát én, a Nédó, a 'Fagyula', a 'Pirica', meg a 'Tekerincs Ferkó'…

Atlétika

Sohasem rendelkezvén kirobbanó gyorsasággal, ezért rövid távon 'labdába se rúghattam' - amint mondani szokták. Adottságom inkább a középtáv felé vonzott és az 1500, valamint a 3000 méteres síkfutásban versenyeztem, de több alkalommal - csupán szórakozásból - mezei futóversenyre is beneveztem. Jó kis szórakozás! Ugyanis ez utóbbi lévén általában a sport-kalendárium első versenye, gyakorta még a márciusi hóval tarkított tájon futottuk le. Mindez nem lett volna baj, de a megfelelő tréning híánya annál inkább. Mintha ebek marcangolták volna a lábaimat, oly fájdalmak közepette végződött egy-két versenyem. Különösen emlékezetes maradt számomra egy győri szereplésem, mely után 'mint aki betojt a gatyájába' vánszorogtam ki az állomásra a verseny után. Még most is ez jut eszembe, ha a győri Városháza tornyát meglátom a vonat ablakából. Szerencsére a síkfutás versenyeire már jobb felkészültséggel álltam rajthoz és ezeket, bárhol végeztem is, valósággal élveztem. Érdekes volt a taktika és az azt követő sikeres - vagy éppen sikertelen - hajrá a célegyenesben. Néha itt is történtek kisebb-nagyobb 'balhék' és könyöklések, de egy alkalommal valaki bukott és a szeges cipője előttem az egek felé meredt. Nem kívánván fokozni a szerencsétlenséget átugrottam felette, de ez teljesen kizökkentett eddigi ritmusomból és akárhogyan próbáltam is, nem javult - sőt egyre gyengült a teljesítményem. A nézők (ilyenek is voltak!) kiabáltak, mutogattak ugyan, de ilyennel verseny közben nem igen van idő törődni. A célba érve vettem csak észre, hogy vérzik a lábam szára. A futás közben mindenegyes lépés pumpálta a vért és csak úgy tocsogott a lábam a saját véremmel megtelt cipőben - amit viszont egyáltalán nem élveztem és a mai napig hordom a nyomát ennek a versenynek. A papíron való 'taktikázásra' is volt alkalom bizonyos körülmények között, s melyet kihasználva az egyik versenyen az ifjúsági csoportban indultam, arra számítva, hogy ott könnyebb dolgom és nagyobb esélyem lesz, mint a sok nyurga, kopaszodó felnőtt között. Nem jól számítottam! Az 'ifik' között még Budapestről érkezett futók is voltak, 'sehol' nem végeztem - az elért időmmel a felnőttek csoportjában viszont a harmadik helyezett lettem volna…

Birkózás

Ilyen fülekkel? A birkózás görög-római formáját csak egyszer próbáltam ki. Nem tetszett - és az izzadt férfitest ölelgetése-szorongatása azóta se hatott rám vonzerővel. Ám ha netán kitalálták volna a vegyes-párost…

Labdarúgás

Magyarán 'foci'. Első és egyben legfontosabb meccseimet Sárváron, a kertvárosi kápolnával szemközti kis réten játszottam. Pályánk méreteit egyik oldalról a járda, a másikról a házak ablakai szabták meg, egyik végében a Gyöngyös felé vezető út, a másikban pedig bozótos gátolta a terjedelmet. Kapukat a stócban lerakott ingek jelölték gondosan kilépett méret után, a játékidőt pedig a sötédedés. Bíró, nem volt (így csak egymást szidhattuk), a szögletrúgást pedig a "három korner 11-es" szabály helyettesítette. Ki cipőben, ki mezténláb rúgta a labdát, mely általában egy kimustrált és tojásdad alakú, jobban mondva alaktalan, felfújható bőrfoci volt. Nagy feljődés, és egyben megtiszteltetés is volt, amikor a jobbakat - közöttük engemet is - meghívtak edzésekre a Sárvár FC csapatához. A sárvári futball-pálya akkor az újmajori úton, a téglagyári tóval szemben volt, öltözőnek a pálya túlsó vége melletti ház alagsora szolgált. Itt már valódi futball 'csukát' is kaptunk, persze nem újat és nem méretre szabottat. Általában mindannyian azzal a problémával kellett azonosuljunk, hogy kicsik voltak a lábaink. Ezért aztán a lábújjaink vége és a futball cipő orra közti üres teret összegyömöszölt újságpapírral töltöttük ki, de mi ennek ellenére boldogan jártunk edzésekre és rúgtuk a labdát, most már edzői irányítással. Egy alkalommal Sárvár ifjúsági csapatában is szerepeltem, mint jobbszélső! Különben de jó meccseket játszottak azon a hol gyepes, hol salakos pályán a 'nagyok' - Puklér Pista, Pintér Pista, s a többiek! Gaál 'Muki' volt a kapus, bravúros védései voltak. Nagy merészséggel ki is szokott vetődni, hogy a közelítő csatár lábáról szedje fel a labdát. Sajnos ennek egyszer tragikus következnényeként, egy csatár lába több helyen eltörött. Muki többet nem vetődött ki, annyira megviselte a dolog - pedig hát ilyenkor ő is reszkírozta a saját nyakát. Szegény Puklér Pista csontrákot kapott, egy darabig még kis szekérben húzták ki meccset nézni. Természetesen verekedések is történtek. Általában a Celldömölk és a Körmend elleni 'rangadó' meccsek után, de minden bizonysággal Sárvár csapata veresége eredményeként. Miklós festő, aki a 'Cigány' utcában [valójában Nádasdy Ferenc utca - de egy sárvári még álmában sem hívta volna annak] lakott, volt a fő hangadó, ám emlékezetem szerint inkább csak bíztatott csapatot és verekedőket egyaránt, az ütlegelésből valahogy többnyire kimaradt. A szerencsétlen rend őrét bicikli pumpával úgy csapta fejbe egy kerítésen kívüli - vagyis nem fizető - néző, hogy mint a colstok csuklott össze. Bebizonyosodott: tányérsapka nem nyújt biztonságot pumpával történő hadakozás esetén. A pályát körülvevő szürkére festett vakolt tégla-kerítést azóta rég lebontották, a pálya szélén lévő hatalmas rezgőnyárfákat is kivágták és az egykori küzdelmek helyén azóta - remélhetően - békésebb kertes házak épültek…

Szombathelyen a Tejüzem csapatában szerepeltem, mivel az élemiszeripari vállalatokat tömörítő 'Szombathelyi Kinizsi'-ből több csapat is részt vett a városi bajnokságban. Legfőbb ellenfelünk a Húsipar volt, egyik évben a városi bajnokság döntőjét is ellenük játszottuk, mely aztán több tekintetből is emlékezetes maradt. Kemény meccs volt, mindkét csapat meg akarta mutatni ki a legjobb a városban (persze a 'legjobb'-at elég lazán kell itt értelmezni, ugyanis Szombathelynek volt NB I-es [Haladás] és NB II-es [Szombathelyi Pamut] csapata is). A Húsipar csapatában azonban két NB II-es játékos is szerepelt - egyik nekem, a másik Barkovics Jóskának jutott. Kedvenc posztomon, jobb half-ot [középhátvéd] játszottam, s számítva arra, hogy a bíró a meccs elején nem szokott túl szigorú lenni, mindjárt az első szerelésnél jó keményen 'léptem be' - mire az ellenfelem csak ennyit mondott "jól van, .... meg, ne lelkesedj ennyire" én meg tudtam, hogy nyert ügyem van. Barkovics Jóska azonban nem volt ennyire szerencsés. Középcsatár szerepében a nyurga centerhalf már ki tudja hányadszor térdelt fejelés közben a veséjébe, egyszer csak elfogyott a Jóska türelme és 'be akart húzni egyet' ellenfelének. A verekedés elkerülése végett odaszaladva gyorsan lefogtuk, mire a középhátvéd belefejelt a kopasz fejébe. A fejseb mindíg hatásos - így most is az volt. Fehér trikóját a vér pirosra festette, de mindez nem számított, a meccset megnyertük! Igen ám, de az erre a nagy alkalomra kisereglett szakszervezeti vezetőség - Bak 'Naca' elnökkel az élen - viszont már régen összepakolt és hazament, mondván "íly durva meccsért nem jár serleg!" Durva meccs? Nekünk ez természetes volt. Egyébként is sokkal kellemetlenebb volt a salakos pálya (nem tudom ki találta ki, de elég hülye ötlet volt) által okozott sérülések elgennyesedése. Mindíg csak csodálni tudtuk a híres angol 'becsúszó' szereléseket, de alkalmazni salakos pályán? Soha! Legalábbis ép ésszel - és ép fenékkel nem. Így maradtunk aztán serlegtelen városi bajnokok.

Röplabda

Ugyancsak a városi bajnokságban játszottam - váltakozó sikerrel - de itt már nem a Tejüzem, hanem a Kinizsi csapatában. Edzőnk a legendáshírű Csató Béla tornatanár volt, vezetésével elég szép eredményeket értünk el. Legnagyobb ellenfelünk a Szombathelyi Dózsa volt, tele horihorgas rendőrökkel, akik különös véletlen - avagy netán állandó gyakorlás - folytán kitünő technikával tudtak 'leütni', melyeket blokkolás után nekem illett talajérés előtt vetődésekkel kihalászni. Szerettem a röplabdát, ezüst érmet is nyertem, de számomra a meccsek sikerét akkor Ekler Erzsi pályaszéli jelenléte jelentette. Vívónő röplabda-meccsen - a szerelem megtestesült tanúbizonysága!

A röplabdában szerzett ezüst-érem

Torna

Ismét egy sport, amit szerettem. Önszorgalomból, műszak után jártam edzésekre az akkori szombathelyi Hámán Kató-utcai Általános Iskola tornatermébe. Saját edzőm nem lévén a többi tornásztól ellesve tanultam meg a gyakorlatokat mellyel indulni akartam a szakszervezetek Győrben rendezett Országos Alapfokú Tornász bajnokságán. Szorgalmas edzéseimnek meg is lett az eredménye és sikerrrel sajátítottam el a hat szerre előírt - mára már nevetségesen egyszerű - gyakorlatokat. Büszke is voltam ebbéli tudásomra, melyet egy alkalommal teljes téli öltözetben kívántam a gyűrűn bemutatni. A felugrás és a mérleg még csak ment valahogy a síbakancsos lábaimmal, de az első óriáskör alatt az extra súly által keletkezett centrifugális erő kitépte kezeimből a gyűrűt és én - mint a rakéta - csúsztam végig fenékkel a tornatermen a jelenlévő vívólányok nagy derültségére. Hát igen, a torna a fizika törvényein alapszik… Nagy szerencsémre nem a fejemmel érkeztem a padlóra, mert akkor Győr helyett a mennyek országában kötöttem volna ki koponya-alapi töréssel, örökre. Ezen sorsom elkerülése viszont örökre emlékezetes utazást jelentett számomra, egyrészt mert bronz-érmet nyertem a versenyen, de főként azért, mert a versenyről hazafelé utazva sikereinken felbuzdulva eltréfáltuk az időt és Csornán elfelejtettünk átszállni a szombathelyi vonatra.

Az országos alapfokú bajnokság bronz jelvénye

…és a versenyről küldött képes levelező-lap

Volt ám pánik a vezetők között! 1953 februárjában a határ felé utazni engedély nélkül? Csorna után az első állomáson aztán ugrás le a vonatról. Tök sötét. Visszafelé vonat nincsen. Viszont a távolban van egy falu - mint megtudtuk Farád. A kegyetlen hidegben gyalog vágtunk neki a kb. másfél kilométeres útnak, az erős szél hordta a havat és vitte magával az én drága kalapomat a fehér tájon. Futás utánna. Nagy megkönnyebbülésünkre - farsang lévén - a faluban volt még élet. A kultúrházban először meglepetéssel, történetünk elbeszélése után pedig nagy vendégszeretettel fogadták az eltévedt sportos társaságot. A mulatság végeztével szállást is biztosítottak - a lányok házaknál, mi férfiak a falu házában, padokon, asztalokon. Fáradtak voltunk, így még azokon is jól aludtunk. A Farádon töltött éjszaka után másnap reggel folytattuk utunkat vissza Csornára, onnan pedig Szombathelyre. Nagyjából mindenki az előző napi űlésrend szerint foglalt helyet - így én ismét Ekler Erzsivel kerültem szembe, aki - bevallom - nagyon tetszett nekem. Már jó ideje sóvárgó szemekkel néztük egymást, mindaddig amíg Erzsi meg nem szakította a csendet és "Laci, én ezt nem bírom tovább, én téged nagyon szeretlek" súgta a fülembe. Menyország szakadt rám azon a téli reggelen, melyből hat évtized távlatából is sok szép emlék és máig tartó barátságunk maradt meg. És Erzsi tőr csapatbajnoki aranyérme, melyet a Szombathelyi Kinizsi színeiben nyert 1953-ban és adott kezembe ajándékként 2012 tavaszán második férje, Fred Crenshaw jelenlétében, vacsora közben a szombathelyi Pannónia étterem teraszán.

SPORTBÉLI KAPCSOLATOK ÉS ISMERETTSÉGEK

A későbbiek folyamán a minden sportot megpróbáló fiatalemberből a torna-sport mindenese lettem: edző, pontozó-bíró, s több alkalommal a brit tornaszövetség felkérésére a magyar válogatott házigazdája az Angliában rendezett nagy versenyeken. Birminghamban 1993-ban került sor a 26.-ik tornász világbajnokságra, majd három évvel később ugyanott a 21.-ik tornász Európa-bajnokságra. Igaz, előtte tíz évvel már elutaztunk az akkor 10 éves Elizabeth leányommal a budapesti világbajnokságra, ahová edzői, a Field-házaspár is elkísérte, de velünk tartott Hazel Malpass nemzetközi pontozó-bíró, Lynn Fairbrother a brit női tornaszövetség elnöke, Jean Amos, a Heathrow Gymnastics Club tulajdonosa és leánya Michelle, valamint a kilencszeres angol bajnok, Nick Stuart is.

A Budapest Körcsarnok előtt (balról-jobbra): Gill Field, Elizabeth, Alan Field, Jean Amos, Michelle Amos

Nagy izgalommal néztük a brit és természetesen a magyar tornászok szereplését, Elizabetnek pedig külön élmény volt, hogy a világbajnok Olga Bicserova-val fénykép is készült róla. Kitünően éreztük magunkat, még arra is szereztem alkalmat, hogy a brit küldöttséget meghívjam egy közös vacsorára a Thököly-étterembe. Vacsora közben a téma természetesen a tornára terelődött és Nick Stuart-al a sportág elkövetkezendő lehetséges fejlődéséről beszélgettünk. Nick halál komolyan fejtegette, hogy például a lóugrásban milyen követelmények lesznek, majd nagy derültség közepette kijelentette, hogy a landolási párna körül vízmedence lesz, melyben aligátorok várják majd a nem pontosan érkező tornászokat. Vicces, ám alapvető megfontolása a tornasport örökös problémájának: merre, meddig és miként.

Nick Stuart mellett a brit delegációval

Ugyancsak a nyolcvanas évek derekán találkoztam Szalontai Eszter magyar bajnok pécsi tornásszal, aki Molnár Ferenc edzőjével érkezett egy birminghami versenyre. Találkozásunkból barátság szövődött, melynek következtében meghívást kaptunk a pécsi klubtól. Kellemes kirándulás volt, tornászaink együtt edzettek a pécsi lányokkal és barátság alakult ki közöttük.

A pécsi tornászokkal 1989 augusztusában: Szalontai Eszter hátul középen - mellette edzője, Molnár Ferenc, előtte Emma-Fleur. Elizabeth feketében és terpesz-állásban, én jobb szélen Alex Surman mellett

Szalontai Eszter édesapja a Pécs NB I-es középhátvédje volt, leánya talán tőle örökölte sportbeli tehetségét. Szasza - mert ez volt Eszter beceneve - nyelvtanulás végett hat hónapra ki is jött hozzánk Chinnorba, ám szerelmi problémái (futbalista barátjától nem gyakran jött levél) felére csökkentették a nálunk töltött időt. Utána egy palesztin orvossal ismerkedett meg, össze is házasodtak, jelenleg Manchesterben élnek. Molnár 'Fecó' sincs már a tornában, pedig kiváló edző volt, és szabad óráit fa-esztergálással töltötte. Amikor a pécsi tornászok jöttek hozzánk Angliába, Fecó nálunk lakott és Thame-ben az egyik felújítás alatt álló üzlet előtti konténerből boldogan válogatta a szerinte esztergálásra alkalmasnak ítélt fadarabokat. Pipere cikkek árusítására tért át, mondta abból fog meggazdagodni. Rég hallottam róla, Fecókám remélem sikerült! 1990 októberében a szövetség felkérésére a Heathrow-i repülőtérre kellett menjek, hogy az oda érkezo és a Glasgow-i versenyre tartó magyar tornász-csapatot fogadjam és a két járat közötti 6 óra alatt valahogy szórakoztassam őket. Két fiatal tornász - a 15 éves Molnár Andrea és a 14 éves Pánczél Miklós - érkezett hat kisérővel. A rendelkezésre álló idő a helyben toporgáshoz rettenetesen sok, a közeli London nevezetességeinek megtekintéséhez viszont rettenetesen kevés volt, így aztán egy windsori kirándulás mellett döntöttem, melynek az egész csoport szemmel láthatóan örvendett. Windsori sétánk során érdeklődtem a fiatal tornászok terveiről, szeretnének-e majd egyetemre menni, stb. melyre Molnár Andi "Laci bácsi én nem vagyok ám olyan okos" választ adott. Meglepett e fiatal lány nyílt őszintesége, de egy kicsit sajnáltam is, hogy netán alulbecsüli saját tehetségét. A windsori vár megtekintése és egy üdítő elfogyasztása után indulnunk is kellett vissza a Heathrow-i repülőtérre - névkártyák és címek cseréje után váltunk el és intettünk búcsút egymásnak. 1990 december 15-én levelet hozott a posta Andreától, melyben beszámolt a skóciai versenyről (amit persze a csoport felnőtt tagjai természetesen elmulasztottak) és az ott elért eredményekről: Kedves Laci bácsi! A skóciai verseny nekem jól ment. Összetettben 3. lettem, és ugráson, talajon, gerendán szintén. A Pánczél Mikinek nem igazán ment a verseny rontott 1 szeren lett 3.-ik. Videókazettát nem kaptunk a versenyről, de a EURO SPORT a tévében leadta ezt a versenyt és mi felvettük videóra. Ha majd pestre [sic] tetszik jönni akkor átveszem Laci bácsinak egy másik kazettára. Most jöttem haza épp a versenyről. Magyar mesterfokú tornász bajnokság volt 2. lettem az Ónodi [Ónodi Henrietta, olimpiai bajnok] után. […]" majd piros tintára váltva eképpen folytatta: "nagyon kellemes karácsonyt, és boldog újesztendőt kívánok Laci bácsinak és kedves családjának is. Sok puszit küldök Üdvözlettel: Andrea" És mindezt egy 15 éves kislány, aki saját bevallása szerint "nem is olyan okos"… Levelét eltettem, melléje pedig a többi képes üdvözleteket is, amit sohasem felejtett elküldeni külföldi versenyeiről, az ausztráliai világbajnokságról és a barcelonai olimpiáról - pedig hát volt neki gondja bőven a versenyeken való részvétellel is.

Molnár Andrea képeslapja a barcelonai olimpiáról

Aztán a szüleit is megismertem, aranyos, ám kissé excentrikus házaspár. Édesapja saxofonos egy jazz zenekarban, édesanyja a budapesti balettintézet zongoristája. Andrea az 1993-as birminghami VB-n is szerepelt, ezen is én voltam a magyar csapat házigazdája. Itt találkoztam a szovjet, az amerikai és a román válogatottban a világ nagy tornászaival, ismertem meg közelebbről edzési programjukat és technikájukat. A verseny-aréna mögött sorakozó, fekete függönyökkel elválasztott 'termekben' beütemezett tréningeken a szovjetek általában lezserek, az amerikaiak intenzívek és zárkózottak, a románok nyitottak voltak. A már többezerszer tökéletesre csiszolt gyakorlatokat könnyedén hajtották végre, alig esett szó edzés közben. Minden tornászról tudták mit lehet elvárni és mit fog teljesíteni. Sajnos nem minden csapatnál volt ez így. Minél lejjebb a ranglétrán, annál erősebb volt az edzés és nagyobb a hangerő. Különösen emlékezetes maradt számomra a lengyel női válogatott edzése, ahol az egyik lány már ki tudja hányadszor próbálta megcsinálni a flick-flick-hátraszaltó sorozatot, mindíg sikertelenül és eséssel végződve. Nyilván nem volt kész erre a mozdulat-sorozatra ám egy világversenyen ilyesmi elvárt dolog volt már akkor is. Tehát az edző kiabált, a szerencsétlen lány pedig esett és sírt. Láttam, menekült volna, de nem volt hová - könnyeit a fekete függönybe törölgette… Direkt megnéztem ennek a lengyel lánynak a gerenda gyakorlatát a versenyen, hogy vajon sikerül-e? Reménykedtem, hogy talán mégis. Sajnos nem és meg sem várva a sorozatot mindjárt az elején akkorát esett a gerendán, hogy csak úgy csattant. Fájt is a szívem, hiszen nem tehetett róla, hogy a lehetetlent követelték meg tőle. Házigazdai és természetesen tolmácsolási feladatom révén állandó kapcsolat kötött magyar női (Horváth Kinga, Molnár Andrea, Molnár Krisztina, Óváry Eszter) valamint a magyar férfiválogatott (Csollány Szilveszter, Fajkusz Csaba, Schupkégel Károly, Supola Zoltán) tagjaihoz, edzőihez és vezetőihez. Maráczi Márta volt a női, Vereczkei István pedig a férfi válogatott csapatkapitánya, Oszti Géza a női, Limperger István pedig a férfi csapat edzője. A küldöttség vezetője Tihanyi Endre volt, a Magyar Tornaszövetség elnöke pedig Rózsa György. Ónodi Henrietta nem vett részt ezen a világbajnokságon, a barcelonai olimpia lóugrás aranya után visszavonult (hogy aztán Atlantában ismét porondra lépjen a magyar csapatban, de sajnos édesapja éppen akkor volt súlyos beteg és érthetően nem tudott a tornára koncentrálni, várakozáson alul szerepelt). Birmingham önkormányzata és a BAGA [British Amateur Gymnastics Association], mármint a brit tornaszövetség dicséretére váljék, kitünően megrendezett világbajnokság volt. A magyar férficsapatban nagy gondot okozott Csollány Szilveszter különös és torzsalkodó viselkedése, ezért - bár eséllyel versenyezhetett volna a gyűrűn - Vereczkei nem indította. Mindenki attól tartott és magam is arra számítottam, hogy ez még jobban fel fogja dühíteni Csollányt, de egyáltalán nem. Teljesen megváltozott és mosolyogva járkált az edző-teremben. Supola ezüstérmes lett a nyújtón, Schupkégel pedig bronzot szerzett lólengésben. A lányok Ónodi hiányában ugyan nem nyertek érmet, de ennek ellenére jó eredménnyel szerepeltek. A nagy izgalmat azonban nem a sportolók, hanem Tihanyi Bandi váratlan szívrohama okozta, mellyel azonnal kórházba kellett szállitani. A világbajnokság résztvevőinek és a csapatok vezetőinek zökkenőmentes betegellátását egy birminghami magán-kórház biztosította, így Tihanyi Bandit is itt kezelték. Mindezt persze igyekeztünk eltitkolni a versenyzők elől, nehogy szereplésük rovására menjen. Természetesen az én feladatom is megduplázódott a kórház és a VB-nek otthont adó NEC [National Exhibition Centre = Nemzeti Kiállítási Központ] közötti ingázással. Szerencsére 'ET' [Endre Tihanyi] állapota nem rosszabbodott, és Mr. Beaty ['ET' - kezeli 'BT' nevettünk rajta] szívsebész főorvos [Angliában a sebész főorvosokat a 'Mister' megszólítás illeti!] a teljes intravénás kivizsgálásról videófelvételt készítve megnyugtatott bennünket, hogy nem lesz szükség azonnali műtétes beavatkozásra és pár nap múlva nyugodtan haza utazhat. Amikor pedig megtudta, hogy magyarok vagyunk "hát én magyar sört iszom!" kiáltott fel. Hittük is, nem is, de a másnapi vizitre Mr. Beaty egy neylon zacskóban három üveg tényleg magyar sörrel állított be. Ezt nevezem! Egy szívsebész főorvosnak még arra is volt ideje - és figyelme - hogy három üveg sörért elugorjon a szupermarketbe! Tihanyi Bandi cigarettázott is, az italt se vetette meg, ez okozta a bajt. Megfogadta mindkettőről leszokik, nem tudom sikerült-e a fogadalom megtartása. A világbajnokság befejeztével Birmingham főpolgármestere vasárnap délelőtt fogadást adott a csapatok vezetői részére, a sportolóknak pedig zenés táncestét rendeztek a városháza nagytermében. Kitünő volt a hangulat, még Rózsa Gyuri is beállt a fiatalok közé tánconi - és kificamította a térdét! Újabb kórházi kirándulás, gipszberakás, tolókocsi - és mindez a hazautazás előtti estén! A magyar csapattól a búcsú vacsorán - megható gesztusként - egy Zsolnay teás-készletet kaptam ajándékba. Fogalmam sincsen kinek az ötlete volt, miként is szállították a törékeny porcelánt - és miként tartották mindezt titokban (ezért most írás közben felelevenítve a dolgot rá is kérdeztem - Maráczi Márta két évtized távlatából már nem emlékezett, a választ Tihanyi Bandi adta meg: "szétosztottuk a készletet, mindenki bőröndjébe jutott egy-egy darab és a vámnál sem szóltak érte"). Gondolom mennyire örvendtek a tornászok a feladatnak, dícséretükre váljék egy darab sem tört el sem akkor, sem azóta - pedig ünnepi alkalmakkor még elő is vesszük a szekrényből és azzal terítünk asztalt.

Az 1993-as birminghami világbajnokság magyar csapatával vacsora (és Rózsa Gyuri térdficama) előtt

A Világbajnokság oklevele

…és a magyar zászló a tornász-válogatott aláírásaival

Sajnos Ónodi Henriettát csak a TV-ben láttam versenyezni, viszont ittam olyan sört Békéscsabán, amit maga 'Henni' csapolt nekem saját sörözőjében. Nem gyakori eset - igaz, töltött nekem pálinkát más világhírű sportoló is, csak nem ilyen csinos!

Maráczi Mártával és Ónodi Henriettával sörözés közben

Három évvel később az Európa Tornász Bajnokságot is Birminghamban rendezte a BAGA, de ezt már kevesebb sikerrel. Minden a VB egyszerűsített változata volt, a csapatok házigazdáit is melegítőbe öltöztették, azaz engem csak öltöztettek volna, mert kerek-perec kijelentettem, ha azt gondolják, hogy én miután saját költségemen utazok és bérlek szobát, melegítőben fogok járkálni, akkor jobb ha keresnek más valakit. Egyébként is, meg leszek én a saját öltönyömben. Persze voltak pofa-vágások, de azért nagykegyesen adtak a szervezők részére készített öltönyt - de csak kölcsön. Nagyszerű - mondottam - úgy se akarom megtartani. Ez a slendrián tartásmód és hozzáállás a bajnokság brit elnöke részéről persze elég keserű szájízt adott az egész közreműködésnek, úgy viselkedett, mintha legalábbis őkegyelme tenne nekem szivességet. Menjen a francba gondoltam - s ezen érzéseimet nem is titkoltam. A titkárnők ugyan eddigi munkásságomra való tekintettel 'sutyiban' még ajándék csomagot is készítettek részemre, de hát hol volt már a tavalyi hó? A sok szép kedves emlék? Mindegy, lezajlott.

Az 1996-os Birminghami Tornász Európa-bajnokság emlék-érme

Andrea azóta férjhez ment - Amerikában, New Yorkban edzősködik. Úgy hallom Supola Zoli szintén. Edzője, szegény Limperger Pista egyik lábát leamputálták, tavaly halt meg. Schupkégel Karcsi eltűnt, senki sem tudja merre van. Csollány olimpiai bajnok lett, legutóbb Budapesten a Hot Jazz Band egy koncertjén találkoztunk - ahol beült dobolni! Nem semmi… Vereczkei Pista kitünő házikolbászt tud készíteni, nekem is küldött többször belőle. Pongrácz Robit azóta se láttam, de Maráczi Mártával és Tihanyi Bandival tartós maradt a barátságunk, mindkettőjükkel ezen sorok írása közben (2012 Karácsony) beszéltem telefonon, hogy e-mailes üdvözlet-váltásunk után élőszóban is boldog ünnepeket kívánjunk egymásnak. Mártát tatai lakásán, Bandit Mezőkövesden értem utól, ahová feleségével pár napra pihenni utaztak.

Ildikó húgom révén - aki évtizedeket töltött az OTSH szervező irodájában és a Népstadion titkárságán - ugyancsak több kiváló magyar sportembert ismertem meg. Börzsei Jánossal, az 'aranycsapat' hátvédjével hosszú éveken át váltottunk levelet, úgyszintén Kertész Alizzel is, aki az 1956-os melbourni olimpián lett aranyérmes tornász és utána egy ideig a magyar női tornászválogatott csapatkapitánya.

Kertész Aliz (középen) leányával (balról) és Ildikó húgommal Emma-Fleur lányomat ölelgetve

Németh Imre, az 1948-as londoni olimpia kalapácsvetés bajnoka a Népstadion és Intézményei igazgatója Ildikó húgom főnöke volt, helyesebben Ildikó mindkét funkciót éveken keresztül sikerrel töltötte be titkárnői szerepében. Imrével gyakran találkoztam, Budapesten és akkor is ha Londonban járt. Kérésére kerestem meg Bánhegyi Jánosné, Ludányi Mária válogatott úszónő édesapját, aki harminc évvel azelőtt, 1956-ban hagyta el Magyarországot. Sajnos már csak az itteni élettársát sikerült megtalálnom, az édesapja addigra már a bristoli temetőben aludta örök álmát. A kislány éveken át írt az édesapjának remélve választ az iskolában és sportban elért első kicsiny, majd későbbi nagyobb sikereinek hírére. Az apa azonban sohasem válaszolt. Talán restellte, hogy elhagyta a családját? Lustaság avagy szégyen volt az ok a nagy hallgatásra? Sohasem tudtuk meg, leányának már csak a megőrzött leveleket, édesapja jegygyűrűjét és sírhantja fényképét tudtam elküldeni, melyet az itteni angol élettársa juttatott el hozzám. Szomorú, szívfájdító és lelket gyötrő történet…

Bánhegyi Jánosné, Ludányi Mária levelének kezdő sorai

A háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó Papp Lászlóval csak egyszer találkoztam - szerencsére nem a ringben. Évekkel-évtizedekkel később, amikor oxfordi lakásunkba bútort vásárolni mentünk Birminghamba (persze közelebb is volt bútorüzlet, de azok nem olyan itáliai kerek konyha-asztalt és párnázott székeket árúsítottak) a cégtulajdonos megtudván, hogy magyar vagyok Papp Laci aláírt és bekeretezett fényképét hozta ki az irodája faláról. Mondtam, ilyen nekem is van - csak nincs berámázva. "Kitünő boxoló volt" jeletette ki - és adott 20% kedvezményt. Köszönöm Lacikám!

Papp Laci részemre dedikált fényképe

Buzánszky Jenőt viszont a véletlen hozta elibém. Focizni is láttam persze Szombathelyen a Haladás meccseken, de kezet rázni és együtt pálinkázni csak Farkaslakán. Ugyanis történt volt, hogy a 2007-es erdélyi előadó körútunk alkalmával régi szokásunk szerint a farkaslaki polgármesteri hivatalban felkerestük Demény Gábor barátunkat, aki éveken át e híres falu polgármestere volt és beszélgetés közben pálinkáztunk is (vagy pálinkázás közben beszélgettünk is - már nem emlékszem pontosan), amikor nyílott az ajtó és belépett Buzánszky Jenő, az aranycsapat dorogi jobb-hátvédje. Asztalhoz ülve, úgy csípte nyakon a pálinkás flagont, mint egykor a focit és töltögette poharainkba a farkaslaki 'szénégetőt'.

Farkaslakai pálinkázás Buzánszky Jenővel

Tehát a sport révén sok élményben volt részem. Nagy sikereket ugyan nem értem el, de ennek ellenére nem éreztem magamat sikertelenebbnek mint a hírességek, akikkel összehozott a sors - sőt, néhányuknál még jóval szerencsésebbnek. És talán még valaki egyszer ping-pongozni is szeretne velem egyet…