BÉLYEGEK KÖZÖTT…

Az ezerkilencszázharmincas évek békés világának végén, mint majdnem minden értelmiségi fiúgyermek, magam is belekeveredtem a bélyegek közé. A két kisebb Magassy-fiú, Zoltán és Miklós albumaiban csodálattal néztem a parányi képeket, melyekről távoli országok gyermekméretre szabott titokzatos világa tárult elém: messzi kontinensek mesebeli állatai, tigrisek és elefántok leskelődtek rám a jungel sűrűjéből. Komoly emberek is voltak a lapok közé préselve, királyok, császárok és vezérek celofánba csomagolt képei (mert akkor még nem lévén előre gyártott bélyeg-berakó, magunk találtuk ki ezt a megoldást a speizból elcsent és egyébként befőttes üvegek tetejére szánt celofánból) akik minden egyes alkalommal szigorú tekintetüket szegezték ránk, ha véletlenül ott nyílott ki az album.

Csodás világok lelőhelye - első bélyeg-albumom

Ezen kezdeti gyűjtői örömöknek aztán egyéb elfoglaltság, mármint a világháború, vetett véget. Annak végén és annak következtében már nem volt se celofán, se befőtt, de ennivaló is alig. Pénzből ugyan volt bőven - a világ legnagyobb méretű inflációja dühöngött annak idején Magyarországon - csak hát éppen semmit sem ért és nem lehetett kapni egyebet érte mint éppen bélyeget! Szinte naponta emelkedett a postai díjszabás mértéke és vele együtt a levélre ragasztandó bélyegek mennyisége is. Volt úgy, hogy megfelelő magas címletű bélyegek, valamint elegendő hely hiányában a végén már gombostűvel kellett az összehajtogatott bélyeg-ívet a borítékhoz erősíteni. Szinte hihetetlen az emberi kötelesség-tudat. Vajon ellenőrizte-e valaki akkor, hogy helyes volt-e a bérmentesítés egy levélen? Megszámolták a milliókat, billiókat, a mil-, bil- és adópengők tömkelegét? És értették is mindezt a póstai alkalmazottak? Szegény Elaine Arundel asszony, a magyar inflációs bélyegkiadások nagy gyűjtője és kiváló szakértője, kérdezte naívan egyszer tőlem, hogy miért nincsen elegendő bérmentesítés egy 1946-ban postázott ajánlott levélen. "Mert vagy fél eszű volt a szegény póstás és nem értett a milliárdokhoz, vagy pedig végre volt egy ép eszű póstás, akit nem érdekelt ez a bohóckodás" - mondottam és vágtam ketté a kemény gordiuszi csomót. Lesírt arcáról a csalódottság. Arundel asszony ugyan kiválóan értett a matematikához, ám sohasem tapasztalt sem inflációt, sem pedig annak mostoha körülményeit. Az én testre szabott körülményeim miatt viszont vége szakadt a filatéliának, mondhatnám befellegzett - legalábbis egyenlőre. Helyébe lépett hatalmas bakanccsal a szegénység, a sorbanállás és a csermajori 'száműzetés'. Utána pedig betipegtek a lányok és belépegettek az asszonyok is.

Aztán jött 1956. Október 23 - forradalom, reménykedés. November 4 - letiprás. November 19 - menekülés. November 21 - új haza, Anglia. 1957 - első levelek érkezése Magyarországról és ezeket megőrizve már egy későbbi postatörténeti gyűjtemény lehetősége. 1964-ben aztán levelet kaptam a Birmingham közlében lakó, és az addig számomra teljesen ismeretlen Kuli Józseftől aki felkért, hogy nem-e lépnék be az akkor alakuló Magyar Philatelic Society of Great Britain tagjai sorába. A levél másik aláírója, a szintén Birminghamban lakó, Elaine Arundel volt. Fogalmam sincsen honnan tudták meg a címemet és egyáltalán angliai létezésemet (sajnos most már egyikük sem tudna válaszolni erre a kérdésre - Arundel asszonyt hosszas szenvedés után a cigaretta füstje ragadta el az élők sorából, Kuli Józsi barátom rablógyilkosság áldozata lett Dél-Afrikában). Természetesen azonnal válaszoltam és örömmel jelentkeztem a klub tagjának, melyet 1964 őszén talán ha tizen vagy tizenketten alkottunk. A későbbiek folyamán a létszám a 200-at is megközelítette, de általában - mint jelenleg is - a másfélszáz körül mozog. Tagságom első lelkes ötlete alapján megterveztem a klub jelvényét, melyet a magyar bélyegek vízjelei felhasználásával dolgoztam ki. Így került a körök közepébe a Kossuth-címer, mögéje az ötágú csillag - természetesen nem a vörös, mert ugyebár a vízjel sem az volt - és mindenek fölé a magyar szent-korona, alul pedig a diósgyőri papírgyár kocsányos tölgyfalevele, melyet még édesapám rajzolt bele 1964 karácsonyán.

A 'Magyar Philatelic Society of Great Britain' jelvénye

A klubnak negyedévenként megjelenő lapja is van, a Stamps of Hungary szerkesztését 8 éven keresztül magam is végeztem. Az ebben megjelenő tanulmányok és cikkek zömével a tagok tollából íródtak (és íródnak még most is), ám a szerkesztő gyakran szembesül a megszabott terjedelem okozta problémával és kénytelen maga-alkotta, rövidebb-hosszabb írást, avagy magyarországi szerzők cikkeinek fordítását is felhasználni. Így adódott, hogy 1964 és 1987 között (csak azért ezt az időszakot említem, mert lusta módon csak erről vezettem listát) 28 cikkem és 24 fordításom jelent meg a magazin oldalain. Valójában pillanatnyi szabadideje sincsen egy szerkesztőnek, mert mindíg a következő számra is kell gondoljon. Részemre legtöbb gondot mégis a látszólagos közöny, a 'sötétben tapogatózás' érzése okozta. Bár a vezetőség igyekezett megnyugtatni, hogy minden rendben működik és ezért a csend, de valójában nem jött visszajelzés, hogy olvassák-e a verejtékkel összeállított magazint. Mérgemben egyszer már drasztikus megoldásként hatalmas betűkkel "S.H.I.T" [fordítás nincs, lásd Országh László angol - magyar nagyszótár, 1750. oldal; avagy Google 'translate'] középoldalas megoldáson gondolkodtam, amit Mervyn Benford titkárunk, a magyar bélyegek nagy szószólója a szokásos angol 'under-statement' módján "a little drastic"-nak [kissé drasztikusnak] ítélt meg, ezért helyette a Gróf trophy-t hoztam létre, melyet évenként a legérdekesebbnek és legjobbnak ítélt cikk vagy tanulmány szerzőjének szavaz meg a tagság. Ez oly sikeresnek bizonyult, hogy évtizedek óta még most is működik - bizonyítván, hogy a tagok mégis csak olvassák a lapot - én pedig évtizedek óta vásárolhatom ennek örömére a díjakat, de nem baj. A lap egyébként 1979-ben bronz érmet nyert a 'Stampex' országos kiállításon.

A 'Stampex' bronz érme nagy elismerés volt

Jó kapcsolatunk alakult ki úgy a Filatéliai Szemle szerkesztőségével, mind a Mabéosz-al [Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége], amelynek főtitkára az egykori levélkihordó Kiss Ernő, Söller elvtárs budapesti alteregója, volt. Filyó Mihály főszerkesztő rendszeresen közölt híreket-írásokat rólunk. Bélyeget akkoriban Magyarországról kihozni szigorúan tiltott cselekedet volt, a bélyegcsere egyetlen módja csak a Bélyegcsere Ellenőrző Bizottság szigorú felügyelete alatt történhetett, melynek kegyeit sohasem vettem igénybe. Különös szerencse révén ugyanis hatalmas mennyiségű 19. századi magyar postatörténeti anyaghoz jutottam itt Angliában, melyben az egész országból származó - közöttük Vas megyei és sárvári (!) - hivatalos levelezés is volt. Ezek válogatásából, valamint több évtizedes széleskörű (mindenki tudta, hogy 'Sárvárt' gyűjtök - ezért értesítettek, ha valahol 'szép darab' jelent meg a piacon) vásárlás segítségével sikerült kialakítani a 'Sárvár postatörténete' több ezer darabból álló gyűjteményt. Ebből csupán már csak a legendás hírű 'Sárvár provizórium' hiányzott, mely csak hírből és a szakirodalomból volt ismert, de egyesek már ennek a létalapját is kétségbe vonták. Sajnos a filatélia tele van jószándékú, de képzetlen, ám mégis fontoskodó - "ha nekem nincs meg, csak másnak - akkor hamisítvány" - alakokkal. Így lett a nagy filatélista Surányi Lászlóból "hamisító Surányi", és így vádolták meg Lippai Pál ügyvédet, Szeged város polgármesterét is hamis levelek forgalmazásával, melyeket aztán - különös magyar megoldással - a Gervay Alapítvány pénzéből vásároltak fel, hogy "ne fertőzzék a magyar bélyegek hírnevét". Persze Surányi Laci nem hamisított, hanem csak olyant mondott és tett, ami nem volt ínyére az akkori vezető filatéliai elitnek. Történt ugyanis, hogy a már évek óta dúló 'mikor jelent meg az első magyar bélyeg' vitájában a szakvélemény ellenére is csökönyösen az 1871-hez ragaszkodó Mabéosz vezetőséget határozatra bírja az egyesület által kibocsájtott levélzáró bélyegblokk 50 darabjára "120 éves az első magyar bélyeg" pótfelülnyomást készíttetett. "Balhéznak miatta - írja 1987 szeptember 29-én kelt levelében - de mégis emléket állít az első magyar bélyegnek. Őrizd meg 67-re és rám gondolva." Valóban 'balhé' és herce-hurca lett az ügyből. Surányi Laci fegyelmit kapott, s egyben a szétküldött blokkok visszaszolgáltatására kötelezték.

A részemre küldött ajándék-levél az ominózus felülnyomatú két blokkal

Természetesen a részemre küldött (ajándékozott) blokkokat eszem ágában sem volt "visszaszolgáltatni", és elhatározásomat a következő indokokkal támasztottam alá: "1. A borítékot - minden filatéliai dokumentumhoz hasonlóan - midőn az már gyűjteményemben helyet kapott, semmi módon onnan eltávolítani nem szoktam. 2. Mint személyes ajándékot, még ha nem is lennék bélyeggyűjtő, sértésnek tartanám visszaküldeni." Ugyanakkor felhívtam a Mabéosz figyelmét arra, hogy az első magyar bélyeget az 1867-es kiadás képviseli, mely tényt már évekkel azelőtt bebizonyította a tudományos kutatáson alapuló szakmai vélemény, s ennek értelmében jelent meg 1983-ban nem kevesebb mint 26 magyar és külföldi szakember aláírásával ellátott 'Nyilatkozat'. Bár Surányi Laci továbbra is az elnökség tagja maradt, két évre megfosztották az alelnöki cím viselésétől. "Na bumm! mondja erre a pesti magyar. - írja hozzám intézett levelében, majd így folytatja - Hat éve magam mondtam le nem csak az alelnöki, de elnökségi tisztségemről is, mert elviselhetetlennek tartottam az antidemokratikus és gyűjtő ellenes vezetői stílust. Most is közel voltam ehhez, de nem akartam felrobbantani az elnökséget és vele együtt a szövetséget. Igaz, robban az magától is." Hasonlóképpen egy minden bizonyíték nélküli 'mende-monda' levél érkezett Lippai Pál esetében is. Amikor rákérdeztem - mert azért szeretem tudni a dolgok hitelességét - a felelet csak hebegés és "hát tudod, hogy van" volt. Nem tudtam hogy volt. Újabb hebegés. Így aztán nem derült ki akkor sem, és persze még most se tudom "hogy, valójában hogy is volt".

Pedig ha valaki vigyázni akart a magyar bélyeg hírnevére, azok mi voltunk itt Angliában. A Magyar Philatelic Society of Great Britain alapító okmánya első mondata szerint "It is formed with the objective to bring to the attention of stamp collectors all aspects of Hungarian philately and to provide a study forum, through membership, to promote the good name of Hungarian philately, engage in areas of research and commission specialist monographs." [a klub abból a célból alakult, hogy a gyüjtők figyelmét irányítsa a magyar filatélia minden területére és annak tagjaként a magyar filatélia jó hírnevét elősegítse, kutató tevékenységet folytasson és szakirodalom megjelentetését lehetővé tegye]. Ugyanis a hatvanas évek elején a magyar bélyeg 'hírneve' a béka fenekénél is lejjebb volt, a bánya-békáénál is alább. Évtizedes kitartó munka, kiállítasokon való részvétel, szakirodalmat angolul közlő, rendszeresen megjelenő folyóirat igyekezett megváltoztatni a külföld előitéletét és meggyőzni arról, hogy a magyar bélyeg nem "wallpaper" [tapéta], hanem egyenértékű versenytársa bármely ország - beleértve a brit birodalmat is - kiadásainak. Gary Ryan, a beregszászi származású gyűjtő csodás, több millió font értékű magyar klasszikus anyagát az egész világon elismerés övezte. Hatása alatt már kezdték elfogadni és érdemük alapján értékelni a többi magyar gyűjteményt is: John Latham magyar légiposta gyűjteménye és katalógusa, Elaine Arundel asszony az első és második világháborút követő magyar hiper-inflációt feldolgozó hatalmas postatörténeti gyűjteménye, Mervyn Benford a 'Visszatért' területek, a magyar tábori- és mozgóposta anyagának kiállitásokon való bemutatása és publikálása, David Malyon magyar postabélyegek cégjelzéssel perforált variációinak gyűjteménye és katalógusa mind-mind hozzájárultak a magyar filatélia megérdemelt jó hírnevének terjesztéséhez és elismeréséhez. A klub 25 éves jubíleumára készülve írtam 1987 decemberében Surányi László barátomnak, a Mabéosz akkori alelnökének: "Hosszú idő ez a negyedszázad, s nagy utat tettünk meg azóta a magyar filatélia népszerűsítésében és elértük azt, hogy többségben már elismeréssel vannak a magyar bélyegek iránt. Különösen nagy érdeme van ebben Mervyn Benford, Elaine Arundel, R.G. Frost gyűjtőknek, akik már évek óta dolgoznak fáradhatatlanul az egyesület és a magyar bélyeg ügyében. Érdekes, hogy egyikük sem magyar, mégis szívügyük a magyar bélyeg. Igaz, sokan mások is hozzájárultak a sikerhez, olyanok is, akik soha - vagy csak elvétve állítanak ki - szóval közös a munka is - a siker is." Magam első ízben 1979-ben merészkedtem országos kiállításra a "Hungary: Sárvár Postmarks" [Magyarország: Sárvár bélyegzések] anyagommal, mely a STAMPEX zsürijének diplomás elismerését váltotta ki. Nagy szó volt ez akkor! Már maga a tény, hogy elfogadták a részvételt, hatalmas előre haladást jelentett. Ezen kezdeti sikeren felbuzdulva a következő évben beneveztem a budapesti 53. Bélyegnap keretében megrendezett nemzetközi kiállításra, melyről Visnyovszky Gábor a Filatéliai Szemle 1980 decemberi számában így írt: "Az 53. bélyegnapi kiállítás több volt, mint a magyar bélyeggyűjtés szokásos éves seregszemléje. A rendezők már az 1985-ös FIP-kiállításra tekintve kérték fel részvételre neves külföldi gyűjtőtársainkat is […] Ki kell emelnem még két gyűjteményt, amelyek a postatörténet folytonosságát juttatták érvényre a kiállításon. Az egyik Gróf László (Nagy-Britannia) Sárvár bélyegzéseit 1850-től napjainkig bemutató anyaga…".

A kiállítási anyagomat Horn Dezső postaügyi miniszter is megtekintette. Mellette balról Kiss Ernő Mabéosz főtitkár, mögötte Bér Andor, a bélyeg-előtti levelek nagy szakértője. Mellettem Jolanda kislányom, Ildikó húgom és Surányi László.

Nagy-Brittanián kívül a külföldi bélyeggyűjtők közül elsősorban Orbán Ferenc Dániában, Ettre László és Schaffling Ottó az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy Ferenc Ausztriában, Boross Kálmán pedig Svédországban tevékenykedett. Orbán Feri barátommal, aki 'mellesleg' építészmérnök volt, állandó levelezést tartottunk, melyben a filatélia terén előforduló közös dolgainkat tárgyaltuk meg. Feri gyakori panasza "nem olvasnak az emberek" - valóban helytálló valóság volt, ugyanis a gyűjtők minden problémájukkal a 'mindenttudó' Feri Orbánt zaklatták olvasás helyett. Feri egyszer át is látogatott hozzánk Angliába - kitünő pár napot töltöttünk együtt magyar postautvonalak után kutatva a Royal Geographical Society [Királyi Földrajzi Társaság] térképtárában, melynek akkor már megválasztott tagja voltam. Feri messze földön híres alapossága arra is kiterjedt, hogy halála előtt csomagba készítette nem csak a nekem szánt ajándék könyveket, hanem a tőlem kapott és megőrzött fényképeket is. Halálával nagy veszteség érte a magyar tudományos filatéliát, viszont írásai megmaradtak és továbbra is hasznosak az utókornak - ha ugyan olvas az utókor…

Orbán Feri feleségével Silkeborg-i házuk kertjében

1984-ben a British Philatelic Exhibition országos kiállításon bronz éremre vergődte fel magát 'Postal Documentations 1789-1867' postai feladóvevényeket tartalmazó anyagom. Első nagy sikert 1987-ben, a 60. Bélyegnapi Országos Bélyegkiállításon 'Sárvár postahivatalainak bélyegzései 1840-1945' címmel bemutatott gyűjteményem érte el, melyet aranyozott ezüstéremmel díjazott a zsüri.

Az 'aranyozott ezüstérem' oklevele

Egyúttal viszont azt is közölték, hogy "Sárvár nem elég fontos hely ahhoz, hogy annak anyaga valaha is magasabb eredményt érhessen el". Nesze neked tudomány! Nem minden helység postatörténeti értéke egyenlő? A magyarországi filatéliában ezek szerint nem a minőség a fontos, hanem a mennyiség - mármint a város lakóinak a mennyisége és tömege - tehát elsősorban Budapesté. Pedig hát a filatélia minden ága fontos, mert csakis úgy kaphatunk teljes képet a magyar posta egyetemes törtélelméről. Persze mindezek ellenére eszem ágában sem volt feladni Sárvár - fogadott szülővárosom - leveleinek gyűjtését és tudományos feldolgozását. Szerteágazó és kitartó filatéliai tevékenységem elismeréseként 1990-ben a Mabéosz kitüntető jelvény arany fokozatát ítélte nekem, majd ugyanazon esztendő áprilisában az 1989 szeptemberében a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt megalakult Magyar Filatéliai Tudományos Társaság nevében Dr. Láng István elnök és Dr. Somogyi Tamás titkár levélben értesített, hogy: "mint a magyar bélyeggyűjtés elismert szaktekintélyét megkeressük levelünkkel, minthogy a szükséges ajánlás tagjaink részéről megtörtént, és elnökségünk is egyetért abban, hogy Ön az első külföldi tagok között legyen, akit a Mafitt soraiba felvesz."

A Mabéosz arany jelvénye

Felvételemet a május 26-i közgyűlés erősítette meg. Az alapszabály szerint előírt székfoglaló előadásomat 1991 április 10.-én, a Magyar Tudományos Akadémia első-emeleti felolvasó termében, telt ház előtt "Sárvár Postatörténete" címmel tartottam meg.

Székfoglaló előadásomat tartom a Magyar Tudományos Akadémián

Nagy híre ment ennek Sárváron és Chinnorban (mindkét helyen világhírű ember vagyok - mint mondani szoktam), újságcikkek számoltak be az eseményről. Az előadást követő fogadáson Forintos Anna festőművésznő bejelentette, hogy megfesti a portrémat, melyet Sárvár városának adományoz. Nahát! És vajon hová fognak akasztani? - futott át agyamon a gondolat. A megfestés - lévén az első alkalom, hogy engem valaki megfestett - végül is tanulságos volt számomra. Addig ugyanis abban a tévhitben éltem, hogy modell-t állni, ülni vagy feküdni lusta emberek - általában hölgyek - könnyű pénzszerzési lehetősége. Igaz, többnyire mezítelenkedni is kell, de hát valamit - valamiért. Nekem szerencsére nem kellett levetkőznöm - csak üldögélni nővérem pestszentlőrinci háza nyitott ablakában. Óraszám! Az első fél óra a megfelelő háttér anyagának kiválasztásával telt el. Előkerült abrosz és terítő, vászonkabát és lepedő - végül is a bordó asztalterítő került akasztásra fizimiskám mögé, míg magam az ablakpárkányon kaptam helyet. Forintos Anna - mint egy megtestesült Liszt Ferenc - áhitatos arccal engedélyemet kérte, hogy imádkozhasson mielőtt munkához látna. Hát kkor ez valóban nagy feladat lesz, ha az egek urához is könyörögnünk kell segítségért - gondoltam, és adtam beleegyezésemet. A művésznő nagy ceremóniával és még nagyobb palettával fogott neki portrém megfestésének. Tekintetemet az ablak zsanérjának egyik rozsdás csavarjára kellett szegeznem, és ha netán néha elcsavargott a figyelmem, csendes - ám szigorú utasítás terelte vissza a rozsdás csavarra. Már a kínok kínját éreztem, testem minden tagja zsibbadozott - főleg az ülepem - miután végre, három és fél óra eltelte után, elmozdulhattam kakasülőmről, mely egyben meghatározó vonása lett a portrémnak is - ugyanis már többen azon véleményüket nyilvánították, hogy mint egy peckes kakas lesegetem a szemem sarkából a pipiket. A kép ünnepélyes keretek között került átadásra Sárvárott, melyet azonnal elkunyeráltam Szabó Imre polgármester barátomtól, hogy hadd legyen egy darabig Édesanyámnál. Ott is maradt egy jó darabig, aztán Ildikó húgomhoz került, s most a fürdőszoba vécéjén üldögélőt lesegeti szemtelen módra. Szerintem azért még mindig jobb, mintha a sárvári városháza egy megüresedett szegén lógna…

Forintos Anna festőművész átadja portrémat Szabó Imre polgármesternek

Akadémiai székfoglaló előadásom és a már többezer darabot számláló, Sárváron feladott leveleket, levelezőlapokat, csomagszállító leveleket és postai bélyegzésekkel ellátott dokumentumokat tartalmazó gyűjteményem felhasználásával írtam meg Sárvár Postatörténete című könyvemet, mely 1994-ben jelent meg Szombathelyen a Magyar Posta Rt. Soproni Igazgatósága és Sárvár Város Önkormányzata kiadásában. A hatalmas munkában segítségemre sietett Feiszt Gyuri, 1973 óta testi-lelki jó barátom, akivel együtt keresgéltük - sokszor sötétben is - a 'kihelyezett' levelesládákat és fuvarozott engem Ponciustól Pilátusig, azaz Lánkapusztától Rábasömjénig, ahol Korda Frigyes - 'Frici bácsi' - (aki 20 évig volt postamester a sárvári főpostán) segedelmével igyekeztünk lenyomatot szerezni az ottani fiókpostán használt bélyegzőkről. A rábasömjéni hivatalban a postatiszt szabadságon lévén, annak helyettese, egy fiatal hölgy fogadott minket és a kis ablakon át érdeklődött, hogy miben lehet a segítségünkre. "Nyisd ki az ajtót, ne ezen a lukon beszélgessünk" - förmedt rá Frici bácsi a kisasszonyra. Jaj, nem lehet - tiltva van, sápítozott a kisasszony, de a mi Frici bácsink továbbra is dörömbölt az ajtón "Ne beszélj nekem, mit szabad és mit nem - nyisd már ki!" Végül félénken kinyitotta a rácsot is, meg az ajtót is. Frici bácsi odament az asztalhoz, előkapott egy tiszta papírt és már ütötte is rá a keze ügyébe eső bélyegzőt. Jó lesz? - kérdezte. Hát nem eléggé kivehető rajta az alsó díszítő-elem - válaszoltam. Újabb papír, újabb - most még erőteljesebb csapás a bélyegzővel. Jó lesz? Nagyon jó! Van még másik bélyegződ? - kérdezte Frici bácsi. Frici bácsi drága engem kirúgnak, ha ezt megtudják - sápadozott a postás kisasszony. Ne beszélj nekem, előbb voltam én postamester, mint megszülettél, add már ide azt a másikat és már ütötte is a név nélküli, egy körben elhelyezett átlós keresztes és lebélyegzetlenül érkezett levelek bélyegeinek érvénytelenítésére használt, az úgynevezett "néma" bélyegzőt, csak úgy csattant. Dolgunk végeztével hatalmas 'kezét csókolommal' távoztunk. Nem hallottam 'a viszont látásra'-t… Gyuri barátom még a feleségét, a drága Gyöngyit is rá tudta beszélni a könyvhöz csatolandó 'postatérkép' megrajzolására. Az egyezres példányszámban megjelent kötet 219 oldalon dolgozza fel Sárvár város postahivatalainak (mert több is működött a városban) történetét, az ott használt bélyegzéseket, ajánlási ragjegyeket, alkalmi bélyegzők használatát, a városban és a városhoz tartozó településeken található levélszekrények típusait és telepítési helyeit, valamint a Sárvár vasútállomáson feladott küldeményeket és az ott áthaladó mozgóposták jelzéseit. Külön fejezet örökíti meg Nagy Károly, egykori távirdai alkalmazott visszaemlékezéseit az 1909 és 1912 között a sárvári postahivatalnál töltött évekről, valamint Bubics Dusanka, szerb internált levelének tartalmát, mely egyúttal az egyetlen fennmaradt levél a sárvári volt selyemgyár területén létesített internálótáborból. Különös értéke a könyvnek és érdeme a kiadónak, hogy a kötet - az illusztációk kivételével - tartalmazza annak angol fordítását is.

A 'Sárvár Postatörténete' című könyvem

Viszont kimaradt belőle a híres 'Sárvár provizórium' képe, mely csak 2001-ben bukkant fel és került kalapács alá Genfben azon év áprilisának utólsó napján, amikor 54.000 sváci frankért kelt új gazdára. Nem én vásároltam meg.

…és a híres 'Sárvár provizórium'

A bélyegritkaság történetéről Rolf Rohlfs, német filatélista írt kiváló cikket a Bélyegvilág 2002/1 számában: "A sárvári proviziórum - Gondolatok egy postatörténeti különlegesség kapcsán. A dolgok értékéről kitünően lehet vitatkozni. Ezek annyira különbözőek, mint az olyan emberek sóvárgása, igénye és képzelete, akik egy szerzeményre törekszenek. Egy királyságot egy lóért? Egy patríciusházat egy tulipánhagymáért? Túlzások! 80 millió dollárt egy festményért (Vincent van Goch - Napraforgók)? 5 millió svájci frankot egy bélyeges levélért (Bordeaux-levél mindkét Mauritiusszal)? Szintén túlzások? A tiszta alapanyagérték - egy kevés olajfesték és vászon az egyiknél, míg a másiknál kevesebb mint 10 gramm régi papír - annyira jelentéktelen, hogy az érték becsléséhez felesleges. Hasonlóképp vitathatatlan, hogy mindkét darab az emberi kultúrtörténet része, a ritkaság, az egyedülállóság és a zsenialitás aurája veszi körül, kiindulási pontjai az emberi inspirációknak és fantáziának. Az ebből származó megigézettség gyorsan mellékkörülménnyé degradálja az értük fizetett árat, természetesen a szerzemény a gyűjtőt nem fogja közvetlenül a szegények házába vezetni. […] A "Sárvári Provizórium" létrejötte szorosan kapcsolódik az osztrák postaigazgatás szigorú utasításához, miszerint a levél díjszabására előzetesen lerovandó bélyeget a levél előoldalára, míg az ajánlási díjat (6 krajcár) a hátoldalára kellett felragasztani. A Nyugat-Magyarország-i Sárvár helység postamestere ezt egy ügyes fogással oldotta meg: egyetlen bélyeget elölről hátulra áthajtva ragasztott fel, így mind a levéldíj, mind az ajánlási díj megfizetését a fenti rendeletnek megfelelően igazolta. További zseniális tette - amivel az egészet megkoronázta -, hogy az előoldali bélyeget SÁRVÁR helybélyegzővel; viszont a hátoldali részt, az úgynevezett "ajánlási díjrészt" a RECOMANDIRT vonalbélyegzővel érvénytelenítette, nyilvánvaló igazolásaként a különleges intézkedésnek. Nem lenne rendkívüli ritkaság ez az összerakott frankatúra akkor, ha a bélyeg egyszerűen és szerényen csak az előoldalra lenne ragasztva; 3 krajcár díj Sárvártól Veszprémig, plusz 6 krajcár ajánlási díj, azaz 9 krajcár, ami együttesen egy bélyeggel lenne leróva. Mi tesz egy ilyen frankatúrát ritkává? Először is a megengedhetetlensége. Az ajánlott leveleket az ún. "Schalter"-nél kellett leadni, és annak ellenére, hogy a feladóknak meg volt engedve a szükséges 6 krajcáros bélyeg hátoldali felragasztása, 95%-ban ezt mégis a postai tisztviselők végezték. Tőlük az előírásnak megfelelő kivitelezés volt elvárható. […] A sárvári postamester azonban - mivel nyilvánvalóan a 3 krajcáros bélyegek elfogytak - majdnem mindent megtett, hogy a hiányt közömbösítse. A "majdnem" szócskát viszont közbe kell iktatni, mivel a felosztás nem teljesen sikerült neki. A bélyeg ⅔-át az előrészre ragasztotta, és ⅓-át a hátoldalra. Fordítva helyesebb lett volna." Tehát így szól a híres sárvári provizórium története - mely egyben az egész bélyeggyűjtés varázsa és nemezise is lehetne.

Bélyeggyűjtésem során az a különös szerencse és megtiszteltetés is ért, hogy személyes ismerettségbe kerültem Légrády Sándor és Widerkomm Ervin bélyegtervező grafikus művészekkel. Légrády Sándorral egyszer Táncsics Mihály utcai lakásán találkoztam, ahol megismerhettem otthonát és azt a dolgozószobát, ahol oly sok szép magyar bélyeg terve született meg.

Légrády Sándor egykori lakóháza

A kiváló művész nemcsak a magyar, hanem úgyszólván az egész világ postaigazgatása részére is tervezett bélyeget. Megemlítette, hogy első bélyegterve, nem posta-, hanem okmánybélyeg volt, amely 1929-ben jelent meg (egyébként Sárvár 1968-ban történt várossá nyilvánításának oklevelét is Légrády Sándor tervezte). Bélyegterveit dolgozószobájában egy hatalmas biedermeier szekrényben tartotta, ábécé sorrendben rendszerezve. Vajon mi lett a sorsuk? Kellett-e valakinek egy emberöltő munka eredménye? Vagy úgy viszonyultak ott is a Légrády-hagyatékhoz, mint Sárvár vezetősége az általam felajánlott postatörténeti anyaghoz, melyre még fülük botját sem billegették. Pedig csupán jelképes áron (£3.000 GBP) juthatott volna a város egy, még a 'saját lovam dicséretén' is, fantasztikus, soha többé össze nem állítható gyűjteményhez. Vagy talán arra számítottak, hogy 'balek' módján csak úgy elajándékozok egy élet munkásságát és nem kevés anyagi befektetést? Persze térkép adományozás volt már - csak hát más volt ott a cél: lehetőséget adni egy egyébként hozzáférhetetlen anyag megismeréséhez, még akkor is, ha az többszöröse a postatörténeti gyűjtemény értékének. Ebben az esetben pedig a városnak kellett volna érdeke legyen, hogy ezt megszerezze és megőrizze. Így aztán kalapács alá kerültek és szétszóródtak a levelek a gyűjtők nem kis örömére. Sárvárnak pedig maradt az a nyolc vaskos kötetnyi fénymásolat, melyet gyűjteményemről készíttettem, beköttettem és a városi könyvtárban letétbe helyeztem. Állítólag még megvan. Remélem, mert csak egy példány készült! Widerkomm Ervinhez hosszú évek baráti kapcsolata fűz. Gyakorta küldött részemre címzett, s általa tervezett bélyeggel bérmentesített levelet, vagy levelezőlapot, sőt negylelkű baráti gesztusként a tapolcai vizimalmot ábrázoló bélyeg terveit az első vázlattól annak végleges rajzán keresztül a kivitelezett bélyeg postai használatáig megküldte, Jolanda leányomnak pedig külön csodaszép 'ex libris'-t is tervezett.

Widerkomm Ervin: a tapolcai vizimalmot ábrázoló bélyeg első vázlata

A kivitelezett bélyeg-terv

…és a már felhasznált bélyeg 'elsőnapi' borítékon

Jolanda leányom 'ex libris'-e

A Hungarian Philatelic Society of Great Britain, melynek többször is elnöke voltam, 2014-ben fogja ünnepelni magalakulásának 50. évfordulóját. Azon alkalomból jubíleumi kiállítás lesz a Royal Philatelic Society (micsoda haladás!) égisze alatt, s már most bélyegszelvények hirdetik a nagy utat, melyet klub és a magyar bélyeg megtett az utóbbi fél évszázad alatt.

A klub 50 éves fennállását hirdető bélyegszelvény (Bonyhádi Károly terve)

A klub vezetését jelenleg Chris Thornton elnöksége mellett Charlotte Standing (Metz Jutka levelező-társa!), Bill Hedley (ex-Merton College, Oxford), Roger Morrell, David Williams, Mervyn Benford, Mark Lendon, Martin Brumby (York város volt sheriffje, akinek segítségével jutottunk be 2008 február 2-án a yorki főpolgármester hivatali rezidenciájára és tekinthettük meg, foghattuk kézbe Zsigmond király pallosát, mely 1438 óta York város díszkardja) intézi.

Zsigmond király pallósával

Javaslatukra 2012 március 25-én a Joe Kuli halálával megüresedett Hungarian Philatelic Society of Great Britain egyetlen örökös tiszteletbeli tagjává választottak. Megtisztelő, ám veszélyes tisztség…