LAKÁSOK - OTTHONOK

1. Részhez

ISMÉT FLACKWELL HEATH-BEN

Mint a mesében. Fel a dombra, le a völgybe - hogy aztán ismét vissza fel! Első közös 'civil' (tehát nem tömeg jellegű) albérleti kisérletezésünk annak az általános jelenségnek esett áldozatul, miszerint a lakbér jó, a lakó viszont már nem annyira - legalábbis ami a 'szimat' Ivkovicsot illette. Ezért aztán visszaköltöztünk Flackwell Heath-be. A Broom & Wade Hostel-ben gyakran cserélődött a népesség, csupán egy-két 'hosszúlejáratú' törzsvendége volt. Itt lakozott Belák Lajos is, aki állítólag pilóta volt, de az is terjengett róla, hogy ávós. Nem beszélt senkivel, s ha mondott is valamit üldözési mániája azonnal tükröződött és mindenkiben ellenséget látott. Magas, nyulánk alakja és beesett, sápadt arca már maga is félelmet keltett, melyet a tény, hogy kabátja ujjában állandóan egy disznóölő késsel járkált még inkább veszélyes lehetett. Később kiköltözött és elhagyott, lebontásra váró házakban tengette az életét. Elterjedt a hír, hogy egy ilyen lakatlan házban akadt az a szerencséje, hogy majdnem ezer fontot talált egy gumicsizmába gyömöszölve, amit nyomban be is vitt a rendőrségre. Ezután sokak szemében már se nem ávós, se nem pilóta, hanem csak egyszerűen 'hülye' volt a Lajos. A történet azonban nem ért itt véget. Üldöztetési mániájában egy teljesen ártatlan pakisztáni család házát gyújtotta fel benzint öntve a levelesláda nyílásán keresztül. Apa, anya és két gyermek égett szénné…

Belák Lajos életfogytiglant kapott és mint elmebajos többszöri gyilkos, ez valóban élete végéig tartó börtönt jelentett. Évekkel később, a 90-es évek elején egyik kollégám, aki szabadidejében rabokat látogatott a börtönben, a Thame-i sportközpontban megkérdezte, hogy nem-e lenne kedvem meglátogatni egy magyar életfogytiglanos elitéltet? Mondom, a Lajos Belákot? 'Igen. Miért, ismered?' Hát, sajnos ismertem, de látogatni azt nem. "Let him rot in hell" [rohadjon a pokolban] - válaszoltam én, aki mindig mindenkit megsajnálok. Sőt, ezen álláspontomat még most is tartom és helyesnek ítélem meg.

Azonban ennél jobb és vidámabb dolgok is történtek. Hétvégeken, most már autó tulajdonában, alkalmunk volt hosszabb kirándulásokat tenni Windsorba, avagy Londonba is.

A világváros nevezetességei mellett azért sikerült időt szakítanunk London Soho negyedére is, ahol a szocializmus Marx-Engels-Lenin-Sztálin-Rákosi 'ötösfogat' transzparenseinek emléke után ámulva-bámulva néztük a villogó neonfények kecsegtető ajánlatait. Különösen csalogatónak bizonyult az Irving Strip-tease Club női test szépségét bemutató plakátja - ilyent még nem láttunk! A "2s 6d" (2 shilling 6 penny - heti keresetünk kb. 2½ százaléka) belépődíja sem haladta meg pénztárcánk kapacitását, ezért bemerészkedtünk a pénztárhoz, ahol azonnal közölték, hogy először be kell lépjünk a 'klubba' - tagsági díj 2 guineas [a 17. század óta fennmaradt pénzegység: 1 guinea = 1 font egy shilling]. Mit volt mit tenni, ezt is leguberáltuk és mint ujdonsült klubtagok beléptünk egy sötét kis moziszerű terembe, ahol a szinpadon egy hölgy nejlon harisnyáját huzogatva le táncolt a mellette lévő pianínó dallamára. Ültetési rend nem volt, az ujonnan érkezett 'tagok' az érkezés szerint foglaltak helyet a hátsó sorokban, melyet üresedés esetén, gátfutók módján cseréltek fel mindíg előbbre haladva a színpad - és természetesen a hölgy - közelébe. Mire mi előre jutottunk, már sajnáltam a kiváncsiskodásra költött keresetem 25%-át, de még annál is jobban a szegény lányt, aki goromba "take it off" [vedd már le] beszólások közepette egyre szánalmasabb képet nyújtott fehér mezítelenségében.

Marlow-ba, ebbe a Temze-parti kis városba, ahol William Tierney Clark 1829-1832 években épült 'Lánchíd'-ja áll, is gyakran autóztunk el. Ezt láthatta gróf Széchenyi István angliai utazása során és szolgált mintául a Pestet és Budát összeköto hídnak. A Marlow-i híd pillérjén magyar- és angolnyelvű tábla emlékezik meg erről.

Amikor 1969-ben a hidat felújították, azon kéréssel fordultam a restaurálást vezető mérnökhöz, hogy kérnék egy darabot úgy a pillér lecserélendő homokkőjéből, mind pedig a kiemelt láncszemből is. Először ugyan gyanakodva nézett rám, de amint elmondtam kérésem okát készséggel segített. Így lettem két párkanyzatos hatalmas kődarab és két kb. 20 centis láncszem - melyeket hegesztőpákával vágatott le - boldog tulajdonosa (később ezeket a Budapesti Közlekedési Múzeumnak adományoztam). Moziból négy is nyújtott választási lehetőséget a filmek, illetve az alkalmat illetően. Ebből kettő, a Rex és a Palace a főtéren volt, a legelegánsabb (és legdrágább) Odeon a Castle Street-en, a "flea-pit" [tetü-fészek] Grand Cinema pedig a munkás negyedben. Ez a legutóbbi volt a fiatalok kedvenc mozija, nem annyira az ott bemutatott filmek és a törzsvendég tetvek, hanem a magas oldalú, hatszemélyes páholyok (inkább boxok) adta lehetőség miatt. Most már fizetnünk kellett a 'lehetőségért', persze a nézett filmek egyike sem jut eszembe. Ma már egyik mozi sem létezik - a szerencsésebbeknek szupermarket lett a metamorfózisa. Mennyi kedves pillanat emlékét tarolták le a 60-as évek modernizáló dömperei!

A 'Falcon' azért továbbra is megmaradt találkozó helyünknek, ahol rendszerint hétvégeken söröztünk-beszélgettünk. Egyik alkalommal azonban különös eseménynek voltunk szemtanúi: a város vezetősége díszes regáliában, élen a herold, vállán a hatalmas 17. századi jogarral jelent meg és a városháza díszterméből a szálló elé vonult, hogy elvégezzék az évente sorra kerülő 'mérést', azaz a polgármester és a városi képviselők mérlegen történő nyilvános 'megmérettetését'. A középkor óta hagyományos ceremónia alkalmával egyenként mérik meg és jegyzik fel a súlyát minden képviselőnek, amikor összehasonlítva az előző évben bejegyzett adattal a kisbíró vagy "többlet"et kiált, mire az összegyultek "pfujj"-t kiabálnak, mert a tisztségviselő az adófizetők pénzén hízott meg, vagy pedig "semmi"-t nagy éljenzés közepette.

Egyre javuló anyagi helyzetünk eredményeként lettünk Szaszával egy Austin Metropolitan boldog tulajdonosai. A Gibson cég kiállító-terméből vásárolt autónk már nem olyan régi-módi, gyászszinű gépkocsi volt, hanem sportos és két színben pompázott: alul fehér, felül a rózsaszín lazac változatában. 15 lóerős motorját három sebességváltós hajtómű működtette. Első űlésén három személy is megfért, bár ez fiatalságunkban inkább csak az '1 másik személy' közelebb való űlésének fontosságával bírt jelentőséggel. Hasonlóképp fontos tényező volt, hogy az ajtó kissé bemélyedt az ablaknál, ahol könyökünket kitéve vezettünk (a többes számot azon oknál fogva, mivel annyi pénzem amibe ez a kocsi került - 640 font , azaz több mint egy évi teljes jövedelem - akármilyen szorgalmasan dolgoztam is, nekem nem volt). Ezért elhatároztuk Szaszával, hogy közösen, készpénzért vesszük meg - és nem részletre. Abban is megegyeztünk, hogy egyik hétvégén övé a kocsi, a másikon az enyém, hétközben pedig úgyis együtt jártunk dolgozni.

Az új autónk még szebbé tette a nyarat. Együtt mostuk és fényesítettük, szombat reggeleink állandó programja lett ez a szertartásos suvickolás. Fénylett is rajta a sok króm mint Salamon töke[letessége]! Most már nem 'csóró' menekültnek éreztük magunkat. A kapott pósta szeretteink és az otthon hiányát is enyhítették - bár biztosra vettük, hogy írt és érkezo leveleinket ellenőrzik. Részemre Magyarországot - nem a kommunistát, hanem a szívbéli hazát - a borítékra ragasztott bélyegre ütött "Sárvár 1" és "Sárvár 2" postabélyegzés képviselte. Ezeket - későbbi 'Sárvár postatörténete' gyüjteményem alapjait - raktam-rakosgattam szépen félre szekrényem fiókjába. A szabad, azaz az autó nélküli hétvégeket általában a szálló könyvtárában levélírással töltöttem - sóvárogva nézve a sok könyvet, melyek egyenlőre zárva tartották előlem mondandójukat. Új, frissen szerzett angol szavakat a mostanra rongyosra forgatott 'Pocket Oxford Dictionary' [Oxfordi Zsebszótár] bibliapapír lapjain próbáltam megtalálni, melyet az angol nyelv azon tulajdonsága, hogy másként írják és mondják a szavakat nehezített meg (gyakran hangoztatott véleményem, hogy az angol helyesírást is, mint általában minden problémát, egy erre a célra összehívott bizottság állapította meg, gyakran ugyanazon hangot más betűvel jelölve).

Autónk közös tulajdona problémát sohasem okozott, azt egy téli reggelen a hóval borított jeges út tette meg. Szasza ült a volán mögött és a dombról lefelé jövet fékezés közben az utat szegélyző partnak csúsztunk és felborultunk. Én valahogyan elég hamar kikecmeregtem az ajtó lehúzott ablakán (lám, az ajtó bemélyedése nemcsak a kikönyökölésre jó), de Szasza barátom továbbra is ült benne, görcsösen markolva a kormányt. "Gyere már ki, olyan hülyén nézel ki fejjel lefelé" mondtam neki. Persze a szép autónk is elég hülyén nézett ki - teteje behorpadt, de egyébként semmi baja nem lett. Szerencsére nekünk sem…

A WEST WYCOMBE ROAD-ON

Tüske barátunk egy nap azzal állított be, hogy talált egy nagyon jó emeleti lakást Wycombe-ban, ahová le tudnánk költözni, menjünk és nézzük meg. Az említett lakás a város nyugati részében volt, ahol az Oxfordba vezető út mentén szép nagy polgári házak sorakoztak. A házat - mint kiderült - egy litván család bérelte, s a woobourni jugoszlávokhoz hasonlóan ugyancsak albérletbe kívánták adni a ház emeleti részét. A kellemes környezet és a lakás munkahelyünkhöz való közelsége eldöntötte: jövünk le a dombtetőről!

Elhatározásunk ki tudja hanyadik költözködésünket jelentette (valójában a kilencediket), de hát még mindíg csak 1958-at írtunk… A bérleti díjban a reggeli és a vacsora itt is benne foglaltatott, mely egyrészt áldás (nem kellett főzni és mosogatni), másrészt pedig átok vala, mert mese nem volt, meg kellett enni a vacsorát, ha kellett, ha nem - különben másnap háziasszonyi dorgálás következett. Nagy lelkesedéssel láttunk hozzá új lakosztályunk berendezéséhez, sőt házigazdánk éppen kórházban lévén, még náluk is szekrényt építettem be a nappali szobába. A litván házaspárnak volt egy aranyos, kb. tízesztendős kislánya, aki unalmas óráiban szívesen csevegett velünk. A munkahely közelsége azonban nem sokáig tartott - ugyanis terjengett a hír, hogy a Long & Hambly gumigyárban sokkal jobban fizetnek és így a lakhely maradt, a munkahely pedig változott. Ennek következtében azonban egyéb, messzeható változások is történtek. Történt ugyanis a cég karácsonyi bálja, melyre nekem egyáltalán nem volt semmi kedvem elmenni. Mindig is útáltam a táncra való felkérés (hallom, azóta ez már nem divat) bohóckodását, amikor udvarias kérésemre tettetett (vagy való) unalommal feleltek nyegle bakfis lányok. Nekem ne tegyenek már szívességet - gondoltam mindíg ilyenkor magamban. Így aztán 'táncikálás' helyett ágyamon végignyújtózva szándékoztam a szombat estét eltölteni, miközben Szasza is, Tüske is "Ne légy már ilyen, első bál a cégnél és nem jössz el?" nógattak, hogy menjek velük.

Ennél kelletlenebben talán még soha, senki sem ment bálba, mint Gróf László 1958 december 27-én! Részvételemet a High Wycombe-i új városháza díszterme (ahol a bál volt) bárjában szándékoztam eltölteni, ám egy bevezető whiskey és néhány korsó sör lehörpintése után megpillantottam VALAKIT rózsaszín kisestélyi ruhában. Ilyen gyorsan sem józanodott ám ki senki, mint azon az estén Gróf László!!! Az alkohol, ami még bennem maradt, viszont adott annyi bátorságot, hogy megszólítsam és bemutatkozzak. Legnagyobb meglepetésemre June - ugyanis így hívták a 'valakit' - is kedvesen válaszolt és nem küldött el a pokolba.

Arra már nem emlékszem, hogy táncoltunk is volna, de arra igen, hogy sokat beszélgettünk - én a tört angol nyelvtudásommal, ő bájosan csevegve. Gyorsan telt el az este, pedig nem akartam, hogy vége legyen. Aggodalmamat még csak fokozta, hogy mint kiderült, nem dolgozik a cégnél és csupán Julián Reczek, egy lengyel munkatársam vendégeként, nagybátyja kíséretében jött el a bálba. Vajon találkozunk-e még? - futott át bennem búcsúzásnál a kérdés. Ezt említve Julián barátomnak (aki egyben June nagynénje férje volt) felajánlotta, szívesen elvisz a motorkerékpárján, hisz úgyis hozzájuk mennek ők is. Hajaj, fel a hátsó űlésre és már robogtunk is Amersham felé, ahol Julián és főként June is lakott. Volt ám meglepetés amikor beállitottam! Erre aztán senki, legkevésbé June, nem számított. Mindegy, "Once you have found her, never let her go" [Ha egyszer rátaláltál, soh'se engedd el] csengett fülemben Maurice Chavalier sanzonja… Első randevúnk rá egy hétre, 1959 január 3-án, esküvőnk 1960 szeptember 10-én volt.

FLACKWELL HEATH - HARMADSZOR!

Ifjú házasokként boldogságunk volt - házunk viszont nem. Semmi különös, sok más fiatallal együtt akkoriban nem volt divat megvárni amíg 'minden' megvolt a családalapításhoz. Mátkaságunk másfél éve alatt összespórolt pénzünket az esküvő, illetve a lakodalom emésztette fel, így aztán üres zsebbel és telve bizalommal indultunk el a közös életben. Ideiglenesen ismét a Flackwell Heath-i munkásszálló lett az otthonunk, szobánkat nagy lelkesedéssel csinosítottuk. June függönyöket varrt a kicsiny vaskeretes ablakokra, éjjeliszekrényeink tetejére terítőket hímzett, én pedig a szoba egyik falára szines kalocsai mintákat pingáltam.

Ablakunk alá kis kertet kerítettem sarkaira állogatott, szedett-vedett téglákból, amit aztán nagykőrösi tábori mintára szép fehérre meszeltem. Melléje zöldséges ládák oldalaiból még kis kerítés is jutott, a 'kert' sarkába pedig egy kis nyírfát ültettem.

Nászajándékaink (ruhaszárító, 6 személyes 'Paragon' porcelán étkészlet, a Julián-készítette karosszék, Túrmezeiék kenyérvágó deszkája és 4 azaz négy darab vasaló) - helyszűke miatt - a hostel raktárában kaptak helyet ahol bedobozolva bőröndjeink társaságában várták sorsuk jobbra fordulását.

Mindketten High Wycombe-ban dolgoztunk - én a Walls Ice Cream fagylaltot forgalmazó cégnél mint nagybani eladó, June pedig a Harrison & Sons nyomdánál (ahol többek között az angol illetve brit bélyegek is készültek) volt minőségi ellenőr. Kocsink nem lévén (a Mertropolitánt házasságunk előtt eladtuk) fele utat gyalog, felét pedig buszon tettük meg a munkába. Ez a megoldás viszont arra is lehetőséget adott, hogy végre leszokjak a dohányzásról. Ezen elhatározásomat egyenesen maga a pénzügyminiszter döntötte el, aki mindenegyes költségvetés alkalmával srófolt egyet a cigaretta adóján, s a napi egy doboz Senior Service ára egyre többet emésztett fel keresetemből. Amilyen kellemetlen volt 16 évesen rászokni, most ugyanolyan nehéznek bizonyult megválni ettől a büdös passziótól. Reggel fél szemmel már a cigaretta után kotorásztam az éjjeliszekrény tetején, aztán fújtam a füstöt egész nap. June javaslatára, aki nemdohányzó létére tűrte a füstöt és a vele járó füstölést, javasolta, hogy az eddig a cigarettára költött pénzt most gyűjtsük össze. Ennek ellenére nagyon nehezen ment a dolog, kétszer is csődöt mondott a vállalkozás. Harmadik nekifutásra azonban mégis csak sikerült, mégpedig úgy, hogy az őszi korai sötétedés idején (mert nehogy azt higgyék, megbolondultam) az utat a buszmegállótól hazafelé úgy tettem meg, mintha cigarettáztam volna: szabályosan rágyújtottam - persze cigaretta és gyufa nélkül - és fújtam a nemlétező, ám mégis valónak vélt füstöt. Ekkor fedeztem fel, hogy valójában nem is a nikotin hiányzik, hanem a szokás és a dohányzás sem egyéb mint a többi rossz szokás. Van aki a körmeit rágja, van aki az orrát piszkálja, és van aki bagózik. Egyre kevésbé hiányzott a valódi cigaretta, három hét sötétben való ál-cigarettázás után pedig már egyáltalán nem. Hónapok elteltével pedig annyi pénz gyűlt össze a bankba tett 'perselyben', hogy autóvásárlásra is gondolhattunk. Időközben June meghallotta, hogy munkahelye közelében van egy kiadó emeleti lakás, ahová 1962 tavaszán le is költöztünk.

A HUGHENDEN PARKKAL SZEMBEN

Új lakásunk a Hughenden Road 278 szám alatti, Viktória királynő uralkodása idejében épült szép családi ikerház első emeletén volt. Házigazdánk, egy idős öregúr, William Daws szívesen fogadott bennünket, s bár a 80. esztendejét is túl haladta, mégis nagy életkedvvel tett-vett a ház földszintjét elfoglaló lakásában. Az emeletet már nem tudta használni, de szüksége sem volt rá - ezért bérelhettük mi azt a részt. Itt minden, ami fából készült, ajtók, ablakok, a lépcső és az emeleten végigfutó folyosó karzatja, mind csokoládé barna volt, a csokoládé nem tejes változatából. A falak csíkozott virágmintás tapétái is láttak már szebb napokat, hasonlóképpen az ablakok lila és sárga csíkos függönyei is, kissé szomorkás hangulatba borítva mindent. Beköltözésünk után, házigazdánk nagy örömére nekiálltunk festeni és tapétázni. Az ajtók és az ablakok, valamint a karzat is új fehér köntöst kapott a régi helyett, új tapétát választottunk a szobákba és a konyhába is. Itt követtük el nagy lelkesedésünkben és még nagyobb tapasztalatlanságunkban azt a hibát, hogy a tapétát a függönyhöz választottuk. A nappali függönye lila és sárga sávjait kis babérkoszorúk díszítették, ehhez sikerült vásárolni tapétát. Bár a vásárlás és a tapétázás sikeresnek bizonyult, az összhatás annál rosszabb. Most már nem kissé, hanem teljesen lehangoló volt. Beillet volna egy előkelő ravatalozónak! Döntésünk egyhangú volt: "ez így nem maradhat!" A ragasztó még meg se száradt, máris vakartuk le a nagy precízitással feltapasztott tapétát. Második nekifutásra már könnyebben ment a saját izlésünk szerinti lakásberendezés. Saját bútorunk, egy összetört antik szekrény épségben maradt, csiszolt üvegu részén kívül (mely most Emma-Fleur leányunk kedvenc darabja) ugyan nem volt, de hát minden kezdet nehéz… Nappalink ablaka a kert utcára néző részében volt, konyhánké az emelet másik végében a hátsó veteményes kertre, mely szomszédos volt a réttel, melyen tehenek legelésztek.

A ház előtti kertet nyírt sövény választotta el a szomszédtól, a sima zöld pázsit közepén rózsabokrok virágoztak. Házigazdánknak, akit mi csak 'Grandad'-nak [Nagypapa] szólítottunk, azonban már csak az első kert ápolására futotta az erejéből, s bár szerszámok ugyan voltak, a veteményes elhagyatottan, ugari állapotban várta erősebb kezek ápolását, melyek most kapóra jöttek az én karjaim végén. "Kapóra jött" a tavasz is, mert a munka végeztével (akkor már mint baromfi értékesíto és eladó dolgoztam) elő az ásót, kapát, gereblyét - sikerült ismét életre kelteni a kertet. Szépen egymásután bújtak elő egyik oldalon sárgarépa, petrezselyem, hagyma és saláta, a járda másik oldalán a burgonya. Hátul, a kert végében az üvegházat, melyet 'Grandad' 10 esztendővel ennek előtte tákolt össze, is már csak az imádság tartotta össze - mint mondotta: "Blimy [mely a 'blind me' azaz 'vakíts meg' évszázadok torzította alakja és az 'ördög vigye', 'azt a kutyafáját', 'a fene' vagy 'a rossebb egye meg' - ugye mennyivel több kifejezést használ a magyar - megfelelője és még lehetne sorolni-cifrázni] ha tudtam volna, hogy eddig élek, alaposabb munkát végzek".

Azonban 'Grandad' nemcsak hogy élt, virult is! Hétvégeken egy régi szerelme látogatta Londonból, ahonnan fiatal korában került ide a High Wycombe-i nyomdához. Vagány 'cockney' [az 'igazi', London 'Bow' negyedében született angol] iskolakerülő létére azonban csak a csoportvezetőségig vitte. Ügyeskezű műszaki ember volt, konyhája mellett a kamrában rendezett be magának műhelyt, az esztergapad és fúrógép fölött szerszámok sokasága sorakozott a falon. Szabadidejében előszeretettel szerelte-javítgatta ormulu [aranyozott sárgaréz] asztali óráját, melyet több alkalommal is nekem igért fáradságos kertészkedésem jutalmaként. Jutalom azonban hamarabb érkezett más irányból. A félretett 'cigaretta-pénz' annyira megszaporodott, hogy autót vásárolhattunk, még pedig nem is akármilyent - egy csodálatos fekete 2.4 literes, Mark I Jaguart bordó, igazi bőr ülésekkel és fényezett diófa műszerfallal! 1964-et írtunk.

Ezen év őszén jött a nagy örömhír: jöhetnek hozzánk látogatóba a szüleim!! Nyolc éve láttuk egymást utóljára... Nekem is nagyon hosszúnak tűnt ez akkor, Édesapámnak és Édesanyámnak pedig biztos egy örökkévalóságnak. November 5-én érkezett a távirat "6-AN DELBEN INDULUNK 7-EN 20 ORA 35-KOR ERKEZUNK A VIKTORIARA SZULEID".

Nagy izgalommal készültünk és vártuk érkezésüket, terveink szerint még a karácsonyt is itt fogják tölteni. June sütött-főzött és takarított, hálószobánkat a szüleim részere rendeztük be, magunk alvását egy kinyitható kereveten oldottuk meg a nappaliban. November 7-én délután szemerkélő esőben, izgatottan utaztam fel Londonba. Úgy terveztem, hogy már nyolc órakor ott leszek a Viktória állomáson, netán korábban érkezik be Dóverből a vonat. És mi történt? Nemhogy korán, hanem késve érkeztem. Ott álltak az én drága jó szüleim tétován a vágány végén, bőröndjeik tetején négy esztendeje őrizgetett esküvői ajándékuk: Gottesman Alfréd 'Arborétumi tó' festménye - a fiuk pedig sehol…

Angol nyelvtudás hiányában próbáltak eligazodni mi tévők legyenek. 'Késésem' (ami azóta is nyomja a lelkemet) oka az volt, hogy a táviratban jelzett időpont a magyar időt adta meg, tehát valójában 19:35-kor futott be a vonatjuk. Mennyi kellemetlenség forrása az időszámítási eltérés és órák tologatása! Azt hittem a föld süllyed el a lábaim alatt, de repültem feléjük, ölelő karjaikba. Zavaromban valaki más esernyőjét is felkaptam, mert egy helyett kettővel érkeztünk haza. Több mint kéthónapi látogatásuk nagy örömben telt el. Angol menyüket most látták először, szerencsére June négy év házasság alatt már szépen szedegetett fel magyar szavakat és így nagyjából megértették egymást - ami pedig hiányzott a nyelvtudásból, azt a szeretet pótolta.

Sokat beszélgettünk, aztán kirándultunk ismerkedve London, Windsor, a Temze-parti Marlow, valamint Oxford nevezetességeivel.

Ellátogattunk June szüleihez Amersham-ba, és a Chiltern dombvidék aljában fekvő Chinnor-ba, ahol éppen akkor új házunk épült.

Karácsonyra June pulykát, Édesanyám bejglit sütöttek, mi Édesapámmal karácsonyfát díszitettünk az 'első' szobában. Micsoda boldogság! Ismét együtt tölteni szeretteinkkel a szeretet ünnepét. Aztán az is elmúlt, januárban visszautaztak - Dóverig elkisértük őket.

Januárban nagy hó esett, egyik szombaton elakadt a forgalom. Házunk előtt egy idősebb házaspár (akkor még minden 50 éven felüli 'idős' volt) autója mondta fel a szolgálatot, melyet kapunkat kinyitva betoltunk a bejáratra - mondván jó helyen lesz ott addig, amíg az utakat rendbehozzák (Dél-Angliában állandó problémát okoz a legkisebb hóesés is, ugyanis olyan ritkán havazik, hogy nem tartják érdemesnek hóekékkel berendezkedni. Ilyenkor mindig jön a szokásos "tanulunk a tapasztaltakból" szöveg, aztán elfelejtődik és minden marad a régiben). Másnap délelőttre olvadni kezdett és a házaspár is megjelent. Hálálkodva köszönték meg fáradozásunkat és mielőtt beült volna a volánhoz, a férj halkan és bizalmasan szólt hozzám "I would like to give you something for your kind help" - ám mielőtt tiltakozhattam volna, hogy szóra sem érdemes - hozzátette: "and that is a good advice: look after your motions" [jóságukért szeretnek adni valamit, ami egy jó tanács: vigyázzon a székletére!]. Erre persze nem számítottam, s bár nem tudom miként is kell, megfogadtam a tanácsot: mindig is vigyáztam a székletemre!

Egyik téli, fagyos hétvégén aztán meghalt 'Grandad' is. Éppen elutaztunk valahová, mire visszajöttünk üres volt a lakása. Lilly, házigazdánk unokahúga, aki néha egy-egy leves erejéig gondozta a nagybácsit, most nagy lelkesedésében nemcsak a lakását (természetesen az aranyozott asztali órával), hanem a kamrát a krumplival és szerszámokkal együtt kiürítette, sőt a kertben felrakott tüzifánkat is elhordta. Temetés után megjelennek a dögkeselyűk…

Sebaj, már csak pár hónap és beköltözünk új, saját, ám részlettörlesztéses házunkba. Természetesen a lakbért ezentúl Lilly szedte be - talán ezért nem rúgott ki bennünket.

HÁZ A CHILTERN DOMBOK ALJÁN

CHINNOR

Házas életünk kezdeti korszakát természetszerűen a 'családi fészek' megteremtésének gondja foglalkoztatta. Tanácsi lakás kiutalására még csak számítani sem lehetett, oly hosszú volt arra a 'várólista', így aztán pénztárcánkhoz mért eladó házakat nézegettünk. Magam, jó magyar módjára mindenek előtt az ehhez szükséges pénzösszeg összét kívántam összerakni, nem is tudván házvásárlási kölcsön lehetőségről. Nocsak, nem is lesz olyan nehéz ez a fészekrakás - gondoltam magamban és nagy lelkesedéssel nézegettem az eladó házak elé kitett "For Sale" táblákat. Long Crendon falujában találtam is egy szép, XV. századi zsuppfedeles házat - ám érdeklodésünkre közölték, hogy 'öreg' házra "egy penny" kölcsönt sem kaphatunk. Nagy kár, mivel ma ez az 'öreg ház' kb. másfélmillió fontot ér…

Viszont a mérleg serpenyőjét erősen nyomja a mondás, hogy "a nád- avagy zsuppfedeles ház olyan, mint egy szép asszony: öröm nézni, pokol egy fedél alatt lakni vele". Aztán 1964 nyarán egy nap June újságolta, hogy új házak építésének hirtdetését látta meg a Welling & Routledge cég Frogmoor-téri kirakatában. Hol épülnek ezek a házak? - kérdeztem én. Chinnorban - szólt a tömör válasz. De hiszen az az Isten háta mögött, még a két grófságot - a buckinghamit és az oxfordit - elválasztó Chiltern dombvonulat túlsó oldalán van! Nem baj, megnézzük. Szombat délelőtt Jaguar autónkba ülve hajtottunk ki az üzleti körútaimról már jól ismert Chinnor (ejtds: Csinna) falujába. Az építkezést a Mill Lane [Malom dűlő] végén három skót fenyő árnyékában tábla hirdette, így könnyen oda is találtunk. Házak persze még nem voltak, csak egy volt gyümölcsös feltúrt talajába vert cövekek jelölték a leendő otthonok helyeit, melyek fölé a kezünkben szorongatott tájékoztató képei varázsoltak képzeletbeli otthonokat.

Kellemes környék volt, rétek és legelők övezték a volt gyümölcsöst, szomszédságában pedig egy ódon szélmalom fából ácsolt váza őrködött a vidék fölött. A falu közepén évszázados templom, körülötte cinterem, ahová a falu lakói sorra költöztek be az évszázadok folyamán. Üzletek is voltak: pósta, patika, zöldség és gyümölcsárús, vegyeskereskedés. Hentesből három is volt: Parslow, Avery, és Crawford; 'pub'-ból [vendéglő, illetve kocsma] hét: Bird-in Hand [Madár a kézben], Black Boy [Szerecsen gyerek], Crown [Korona], King's Head [Királyfő], Red Lion [Vörös Oroszlán], Royal Oak [Király Tölgy, a II. Károly megmentését örökítendo], és a Wheat-sheaf [Búzakéve]. Régebben volt ennél még több is, de azok - mint sokan a frontra vezényelt vendégeik - nem élték túl az első világháborút. A házakhoz első kert, valamint hátsó veteményes is járt - mely mint később kiderült - nem vala más, mint az építkezési törmeléket takaró terület. Sebaj, választanunk kellett. Házastársi szokás szerint mindkettőnknek más stílusban épülendő ház tetszett meg. Talán udvariasságból, talán azon egyezség okán, hogy "kis dolgokban a feleségem, nagy dolgokban én fogok dönteni" (aztán soha semmi 'nagy' dolog nem történt) de engedtem feleségem óhajának és az 'Amalfi' helyett a 'The Capri'-ra esett a 'választásunk', melynek ára £3695 (angol font) volt, azaz kb. 4 esztendei keresetem.

Szerencsére ennek a hatalmas összegnek csak 10 százalékát kellett egy összegben befizetnünk az Avante Estates által épített és azoktól vásárolt házunkért, illetve egyenlőre csak 50 font foglalót, hiszen a cövekekkel kijelölt területen kívül más még nem létezett a 'Plot 53', Pear Tree Acres titulus alatti ingatlanunkból. Igaz, ingóságaink sem voltak, de az nem számított - most sokkal nagyobb dologgal voltunk elfoglalva. Ekkor már mint egy vágott baromfit forgalmazó cég nagybani eladója dolgoztam és a Princes Risborough Poultry Packers [Princes Risborough Baromfi Csomagoló] vállalat tehergépkocsijában hetente mentem ellenőrizni miként halad az építkezés. Egy-egy ajándékozott csirke, netán esetleges kappan az építésvezetőt kívánta ösztökélni a gyorsabb és jobb munka reményében és 1964 őszén a házunk alapjait is lerakták már. Szüleim éppen akkor látogattak meg bennünket és szemmel látható volt nagy boldogságuk, hogy hamarosan saját házunkba fogunk költözni.

Életbiztosítással összekötött házkölcsönünket az Eagle Star of Canada biztosítótól vettük fel, melyet 1965 februárjában, ágyban fekvő betegen írtam alá. Az áldottemlékű Leslie Wibrew, a biztosító társaság képviselője, volt a tanúm, hogy jó egészségnek örvendek. Hosszantartó barátságunknak az elkerülhetetlen vég vetett véget, s azóta már a mennyei birodalomban garantálja az ottani lakók biztosítását. Kölcsönünk 25 évre szólt, de szerencse - és jó kamatozás - ezt az időt pár évvel megrövidítheti, szólott és vésődött emlékezetembe a szerződés szövegének egyik paragrafusa. A nagy eseményre végül is 1965 május 28-án került sor, házunknak a "Kincsem" nevet adtuk.

Ebből aztán az évek folyamán többen is arra a következtetésre jutottak, hogy biztos lóversenyen nyertük a házunk árát - utalva a híres 'Kincsem' nevű lóra. Sajnos nem egy paripa, hanem mi izzadtuk ki. Életemben egyszer tettem fel kerek 5 fontot - heti fizetésemnek pontosan a felét egy 'dead cert' [holt biztos] lóra, amelyik 'Wild briar' néven futott - dehogy futott, vágtatott - a pályán, majd a cél előtt alig 100 méterrel összecsuklott a gebe is, meg én is. Ezzel be is fejeződött az én lóverseny karierem. Ha a 'belső' információs tétnek ez lett a vége, akkor annek hiányában még remény sincsen.

A költözés elég könnyen ment, ugyanis összes bútorunk egy billenthető és billegős kis asztal, egy ágy, valamint az ajándékként kapott két használt fotel volt, ezekkel rendeztük be otthonunkat. Ágyunk mellett két oldalon egy-egy végére állított narancsos láda (az idősebbek még emlékeznek milyen is volt) képviselte az éjjeliszekrényt, a hálószoba ablakán egy lepedő pedig a függönyt. Most ébredtünk csak rá, hogy hány villanyégőre van szükség egy házban - ugyanis azok sem tartoztak a ház berendezéséhez. Hasonlóképpen a kert rendbetétele sem, gyeptéglák, bokrok, virágok, kerti szerszámok vásárlása - és persze rengeteg munka várt ránk.

Spórolt pénzünk már rég elfogyott, így más megoldás nem lévén, a Jaguárnak mennie kellett. Vevő rá a főnököm fia, Harold Fawsitt, másodállású autóversenyző volt. Végül is ez lett a szegény Jaguar veszte, mert szép hátsó bordó bőr űlésén Harold barátunk akkumulátort szállított és a kiszivárgott sósav azt széjjel marta. Fájt is a szívem miatta! Lassacskán azért szaporodtak a bútoraink és 1969 tavaszán pedig a család is, amikor megszületett Jolanda, elsőszülött kislányunk, 1972 őszén pedig Elizabeth. 1964 óta Magyarország és Erdély régi, XVI-XIX. századi térképeit is gyűjteni kezdtem, melynek kibontakozását időközbeni saját vállalkozásom sikere nagymértékben segítette. Bővülő családom - és térképgyüjteményem is - szükségessé tette házunk kibővítését. Saját elgondolásom alapján készítette el egy építészmérnök barátom a ház átépítésének tervét, melyet a hatóságok változtatás nélkül el is fogadtak. 1973 nyarán tette meg az első 'kapavágást' egy hatalmas markológép - ugyanis, hogy garázst tudjunk építeni a stúdió, azaz térképszoba alá annak teljes helyét a ház előtti bejárattal együtt ki kellet mélyíteni. A garázs mögött az udvari kert felől mosókonyha és zuhanyzó is volt tervezve. Az építkezéssel Paul Cunningham, Watlington-i kőművest, egyik vevőm testvérbátyját, bíztam meg abban megegyezve, hogy három részletben fizetek: ⅓-ot az alap elkészültével, ⅓-ot a falak felhúzása után, az utólsó részt pedig az átadáskor. Az építkezést magam vezettem, a szakembereket is magam alkalmaztam. Eleinte minden rendjén ment, aztán egyre lassabban. És görbébben. Rájöttem, hogy a görbeség a déli szünet után szokott történni, ezért egy fal szükséges ledöntése után megtiltottam, hogy az ebédidőt a 'pub'-ban töltsék. Ezért aztán a falak kiegyenesedtek, de kőműves barátunk viszont nem birta a szomjazást. A tetőzet ugyan még elkészült, de a cserepeket már magam kellett felrakjam. A kéthetes figyelmeztetés letelte után újabb szakember fejezte be a munkát, kinek bérét a maradék ⅓-ból fizettem ki, annak maradékát pedig - fillérre elszámolva - betettem Paul levelesládájába. Többet nem hallottam felőle, de így nem terjesztheti rólam a hírt, hogy tartozok neki. Bár többen is más tanácsot adtak, én így tartottam helyesnek akkor is, most is. A belső falakat Mr. Burns, egy sokgyermekes ír ember, aki a szomszéd utcában lakott, nagy szakértelemmel vakolta.

A térképek állagának óvása érdekében különleges, ulta-ibolya fényt kiszűrő, dél-afrikai üveget rendeltem a térképszoba egyik végét teljes egészében kitöltő ablakok részeibe. Az üvegek szoba belseje felé néző oldalának teljes felületét apró viasz-pöttyökkel jelölték meg, s a méregdrága üveg szakszerű kivágása ezért feltétlenül fontos volt. Ám amikor végre megérkeztek, 'richtig' az ellenkező oldal passzolt a keretekbe. Hosszadalmas huza-vonát láttam magam előtt, miközben az üvegek nélküli ablakot nylon lepedő borította s melyet egy éjjeli viharban már hálóingben és gatyában, bőrig ázva próbáltunk visszaerősíteni. Nagy meglepetésemre "bocsánat, a mi hibánk volt - küldjük a helyes változatot" volt reklamálásomra a válasz - melyet egy héten belül le is szállítottak. Micsoda megkönnyebbüles! Végre beköltözhetővé vált házunk új része, s melynek avatását rokonok és barátok társaságában ünnepeltük.

A garázs is padlócsempét kapott, ajtaját villany nyitotta és zárta. Luxus a javából, főként az esős időben. Egy alkalommal azonban a luxus majdnem tragédiává alakult. Második szomszédunk, Alan Matthews, súlyos agyműtét után halt meg. A temetési menet a ház elől indult, s az emeletről látván a halottas autó érkezését megnyomtam a távirányítót. Halk sikoly hallatszott a mélyből, a garázshoz érve pedig látom az én feleségemet beszorulva a BMW virágokkal teli csomagtartója és a lecsukódó garázsajtó közé. Részemről nevetséges látványnak tűnt, de nevetni mégsem mertem, mert egyrészt temetésre menet nem illendő, másrészt pedig igyekeztem elkerülni a saját temetésemet. A mai napig sem hiszi a feleségem, hogy véletlen volt az eset. Persze a tanulság, hogy amikor a kocsi csomagtartójában rakodunk a távirányítót magunkkal visszük. Hm… Ettől eltekintve, jobbára örömben és boldogságban telt el a Chinnorban töltött pár esztendő. Egész pontosan 33 év, 4 hónap és 8 nap. És hihetetlenül gyorsan.

OXFORDBAN - A TUDOMÁNYOK VÁROSÁBAN

Chinnorból való távozásunkat az élet azon kényszerűge tette szükségessé, hogy megöregedtünk. Kisebb helyesbítéssel - jómagam még nem, csak a kertészünk szerepét betöltő feleségem (nekem más elfoglaltságaim voltak), aki egyre gyakrabban emlegette, hogy gyermekeink kirepülte következtében már túl nagy a ház is, a kert is, kettőnk méretére szabott lakás is megfelelne. Ennek hatására, valamint azon meggondolásból, hogy jobb addig választani új otthont, amíg azt nem a gyerekek teszik meg, harminchárom esztendei falusi tartózkodásunk után elindult egy megfelelő lakás után való nézelődés. Oda lesz a kibővített ház, a térképszoba, és oda lesz a magam építette terasz is, melyen a leányaink oly sokat játszottak, s melynek balusztrádja Elizabeth gerenda gyakorlatait segítette. Oda vész a sziklakert az aljában meghúzódó kis vizirózsás tavacskával és a föléje hajló szomorú fűzzel, melynek bozontját évente nyírtam-igazítottam a kertünk méretéhez. És maradni fog csupán az emlékezés…

Abban mindketten egyet értettünk, hogy csakis Oxford jöhet számításba, egyrészt az ottani könyv- és levéltárak miatt, másrészt pedig azért, mert az ottani világhírű kórházak először szülésznő feleségemnek munka-, utóbb pedig - szükség esetén - mindkettőnknek gyógyulási lehetőséget biztosíthatnak.

Csakhát Oxfordban nem könnyű házat, illetve lakást találni… A több mint egy esztendei nézelődés tapasztalata: kis lakás - nagy pénz. Láttunk mi mindent, 'apartman'-nak titulált sufnit, veszekedés veszélyét kecsegtető lakást közös parkolóval, míg végre ráakadtunk egy árban és helyben is megfelelő lakásra. Igaz, jóval kisebb volt mint amire számítottunk - de hát jön majd a nyugdíjas kor, nem kell ugrálni miatta. Chinnori házunkra is akadt vevő, akik azonnali beköltözés lehetőségét kérték, amiben meg is egyeztünk. Aztán az azonnali beköltözés helyett azonnal jöttek a különböző kérdések: mikor és ki építette a házat, hol vannak az eredeti tervrajzok? Beszereztük. Mikor történt a ház bővítése és annak is a tervét melyik hatóság hagyta jóvá? Megküldtük. Milyen környezet-szennyeződési eshetőség van 10 km-es körzeten belül? Na, erre aztán nem volt nehéz válaszolni! Mert ugyebár Chinnorban az utóbbi évszázadokban csupán két környezet szennyeződés történt: az egyik 1643-ban, amikor Rupert herceg csapatai Oxforból kiugorva felégették a falut és lepuffantottak néhányat Cromwell zajra gatyában előjött katonáiból; utána pedig 1943-ban, amikor a német légierő két eltévedt gyujtóbombája következtében a Duck Square [Kacsa-tér!] melletti csirke-ólak lettek a tűz martalékai. Mindehhez talán harmadiknak még hozzá számolhatjuk az én saját megjelenésemet a faluban - egyéb más nem történt. Illetve csupán az, hogy ezalatt más vette meg az oxfordi kiválasztott lakást…

Magyarán - kezdhettük előlről! Most azonban egyik felderítő utamra Elizabeth leányom mellé - aki éppen látogatóba jött haza - a szerencse ís hozzánk társult. A megyei lap új lakások építését hirdette, annak alapján indultunk el Oxfordba, ahová annak előtte gyakorta kirándultunk Chinnorból a kislányokkal bevásárolni, szórakozni. Ilyen alkalmakkor általában az Eastgate [Keleti kapu] Hotel éttermében szoktunk ebédelni. Itt történt meg az eset, melyet talán érdemes itt megörökíteni. Egy szombat délben a szokott asztalnál ült a család: édesapa, édesanya, valamint a 10 esztendős Jolanda, a 7 éves Elizabeth és Emma-Fleur, aki alig töltötte be akkoriban második évét. Szokás szerint mindenki (Emma-Fleurt kivéve, hiszen még nem tudott olvasni ) rendelt az étlapról és megebédeltünk. Egyszer csak felállt a férfi a mellettünk lévő asztaltól, s odajött hozzánk ezen szavakkal: "I would like to thank you for restoring our faith in humanity. We have been watching all the time your girls behaving so wonderfully" [Szeretném megköszönni, hogy helyreállították bizalmunkat az emberiségben. Egész idő alatt azt néztük, hogy milyen szépen viselkedtek a kislányok]. Az első mondat közben azt hittem, hogy valami 'szektás' amerikai lehet a férfi, de amikor meg is indokolta az emberiségbe vetett hite megújításának okát, akkor döbbentem rá arra ami nekem eddig természetes volt (persze azért amikor egyik netán sült fürjet rendelt, akkor elővigyázatosságból én gyerekételt kértem, hogy aztán látva a nehéz nyeléseket felajánljam az ételcserét és így egycsapásra szabadult ki a gyerek saját kelepcéjéből, s lettem én a legdrágább édesapa, aki nem korholta le mások előtt, hogy 'ugye megmondtam", stb. stb… Később arra is rájöttem, hogy szülőnek több okból sem szabad teenager lányoknak ruhát vásárolni. Cipőt pedig még inkább nem. Ezek közül a legnyomósabb az, hogy ami a szülőnek tetszik, azt a teenager utálni fogja. Másodszor az, hogy csak az idő telik feleslegesen az ilyenfajta 'nemvásárlásokkal' és ha netán mégis sikerül valamit rájuk dukmálni, az sokkal többe kerül, mintha saját maguk választanák az általuk 'menőnek' tartott turkálóból. Így aztán míg mi nyugodtan ebédeltünk, ők hárman boldogan vásároltak a kapott költőpénzből és mutassák örömmel a legszörnyűbb holmikat, melyeket én tágra nyílt szemekkel 'csodáltam' - és dícsértem is meg. Aztán kinőttek ruhákból, szokásból egyaránt (igaz, hogy Jolanda első világháborús katona-köpenye egy egész hadsereget is betakart volna).

Hol is tartottam? Ja, Elizabettel együtt a lakáskeresésnél! Az ujság hirdetése szerint az országos hírű Wimpey cég épít két hálószobás lakásokat Oxford keleti részében, azokat megyünk megnézni a Hollow Way-en. Meg is találjuk hamar az építkezést, s bár szépnek tűnnek a lakások, melyek mindegyikéhez két fürdőszoba is van, a második hálószoba oly kicsiny, hogy alig lehet benne mozogni. Újabb csalódás megszokott érzése.

Az új lakásokkal szemben régi épületek, az egyik bejárat előtt hirdetési tábla kitéve. Ide is benézünk, ha már itt vagyunk. Egy hölgy szívesen fogad az egyik lakásban berendezett irodában. Mint megtudjuk, a volt Oxford Military College [Katonai Akadémia] épületeit újítják fel és alakítják ki lakásokká. Szép prospektust kaptunk (biztos drága lesz!), annak segítségével indultunk el körülnézni. Tetszett is több közülük - elhatároztam, hogy másnap feleségemmel majd választunk egyet, de amikor visszamentünk az irodába hogy visszaadjuk a kulcsokat - ki tudja miért - rá kérdeztem: ez a lakás, melyben az iroda van, ugyebár el van adva? - Még nincsen - hangzott a válasz. Akkor viszont már el van adva, mondottam én, s reménykedve hozzátettem: mennyibe is kerül? Meglepett, hogy meg is tudjuk venni! A foglalót azonnal le is fizettem, de a teljes 10% előleg nem lévén kéznél az csak 24 óráig tartja fenn a lakást, hétfőn reggel pedig újabb vevő jöhet! Bele szerettem ebbe a lakásba, olyan volt ez mint egy mesebeli álom: legszebb lakás ebben a védett történelmi épületben, s hozzá nagyobb is, mint a chinnori házunk! Négy hálószoba, nagy konyha, hatalmas nappali. A lakás bejárata egy szép tágas hallból nyílt, nem kell majd a többi vendégnek kinnt áznia, míg az elsővel parolázik az ember! Ilyen nehezen még nem múlott hétvége. Hétfőn be a bankba, ki a pénzt, lóhalálban Oxford. Még nem volt késő - miénk a lakás!

Az Oxford Military College első hét esztendejének története 1885-ben jelent meg Henry Naidley - írói álnéven John Tecklenborough - az intézet titkára tollából. A vaskos kötet ma nagy ritkaság, saját példányomat - melyet a szerző Sir Graham Berry részére dedikált 1887 februárjában - Ausztráliából sikerült megvásárolnom az internet segítségével.

Ennek felhasználásával írtam meg egyik, az egyetemen tartott előadásomat is, mely szerint a katonai akadémia létrehozásának ötlete John Graham tüzérőrnagy nevéhez fűződik, s aki katonatisztek fiai részére szándékozott iskolát létesíteni az egyetemi városban. Az akadémia épület-együtteseinek tervezésével Thomas Graham Jackson híres építészmérnököt bízták meg, melynek alapkövét 1877 július 21-én ünnepélyes keretek között rakták le.

A terakottával díszített épületek húsz esztendőn át szolgálták a katonai képzést, hogy majd annak megszűnte után William Morris akkoriban beindult autógyártásának adjon otthont.

Szerencsére mindkét szerepkör hozzájárult ahhoz, hogy az épületeket védetté nyilvánítsák és az utólsó ipari tulajdonos - Robert Maxwell Pergamon Press - távozása után luxus lakásokká alakítsák, ahová mi 1998 november 6-án, egy pénteki nap késő-délutánján, sötétedéskor költöztünk be. Bútorainkat és bedobozolt ingóságainkat - egy emberöltő kincseit, limlomjait - egy költözési vállalat nagy kocsija szállította, magam pedig féltve őrzött térképeimet és festményeinket. Leányaim többmázsányi összerakosgatott parírjai - az első óvodáskori színesceruzás ákom-bákomtól az egyetemi dolgozatokig - megfelelő hely hiányában azonban mind a bezúzás sorsára jutottak. Évekig őrizgettük, most senkinek sem kellett…

Új lakásunkba azonban egyáltalán nem passzolt a régi bútor. Hiába próbálgattuk, a régi kedvelt fotelok sehogy sem illettek az új környezetbe, melyekkel együtt a régi, 18. századi álló szekrényes ingaóra is árverésre került. Helyettük új bútorokkal rendeztük be a lakásunkat, de új csillárokra is szükség mutatkozott, ugyanis a régiek mint valami pókok lógtak a menyezet közel négy méteres magasságából. Eleinte hatalmas dobozok (melyek karácsony idején még pulykák otthonai voltak) feltornyolva helyettesítették a függönyöket. Ezekre annál is inkább szükség volt, mivel a védetté nyilvánított épületnek a szimpla ablakai is védettek voltak, s egyáltalán nem óvtak bennünket sem a hidegtől, sem pedig a kiváncsi tekintetektől. Ezért aztán - szakembert nem találva ezen célra - minden ablakra magam készítettem belső spalettát.

Lassacskán azért minden szobát szépen berendeztünk és most már rettenetesen jól érzem magam ebben a rám szabott környezetben, de talán még a feleségem is, bár erre nem vennék mérget. Itt ugyan nem kell nyírja a füvet (azt Jeromos végzi), neki mégis más elképzelései vannak a nyugdíjas életről: tengerpart, kis kunyhó, ebéd utáni séta… Lehet, hogy sok filmet nézett. Ám az is lehet, hogy én is, mert meghagytam: poraim egy részét az ablakom előtti pázsitra szórják. Talán szebben fog zöldellni annak utánna…