SZOBRÁSZOK

Bevallom, nem vagyok nagy hive a szobroknak. Lehet, sőt biztos, hogy döntő befolyással volt rám a leigázóknak Rákosi parancsára állított monumentális Sztálin-szobor látványa, míg '56-ban ki nem ugrasztották a lábbelijéből. Így aztán sokkal jobban nézett ki a Sztálin-tér a nagy generalissimus ottmaradt csizmáival. Kár volt eltávolítani, maradhatott volna figyelmeztetőnek jövendő kis- és nagydiktátorok számára. És maradhatott volna a név is: 'Csizma-tér'!

Persze szerencsére voltak, vannak és lesznek még jó szobrok is, melyeket fel kell állítani. Nem az ember dicsőítésére, hanem az emlékezés gyanánt. A tordatúri Madonna évszázados ártatlan bája, Michelangelo 'David'-jának tökéletes alakja, avagy Auguste Rodin 'A Calaisi polgárok' megrázó drámája, hogy csak néhányat említsek az általam látottak közül. Egyszer volt latintanárom, Ruzsik Vilmos küldetésben járt Amerigo Tot-nál, hogy a Fehérvárcsurgón, Tóth Imre néven született művésztől szobrot kunyeráljon a falu templomába. "A plébános küldte magát?" - förmedt rá Ruzsik atyára, miután végre megtalálta Rómában a háztetők között eldugott műtermét. "És bronzból akar szobrot! Tudja maga mi az a bronz?!" - morgott tovább a szobrász mielőtt az egyébként is csendes Ruzsik páter szóhoz tudott volna jutni. Aztán mégiscsak elkészült a szobor - méghozzá bronzból. Ezt szerettem volna megnézni tavaly, 2012 nyarán, ám a templomot zárva találtuk. Hiábavaló volt minden érdeklődés - se pap, se kulcs nem volt található szombat délelőtt a faluban. Így aztán a Csurgói Madonna helyett be kellett érnünk a Károlyiak kastélyában elfogyasztott csurgói reggelivel. Pedig nagyon szerettem volna látni.

Fehérvárcsurgótól nincsen messze Gúttamási, ahol 1955 nyarán két hetet töltöttem és találkoztam Tarics Erzsivel, az én akkori kis Madonnámmal. Fél évszázad elteltével itt sem jártam több sikerrel, őrá se emlékezett itt már senki…

Erdélyben van aztán igazán nagy kultusza a szobroknak! Ha egy magyar-székelyt éjjel felrázna valaki álmából és rákérdezne, hogy mi jutott az eszébe, "szobrot kéne állítani!" - hangzana azonnal a válasz. És ha egy erdélyi románt? "Tüstént ledönteni!" lenne az azonnali felelet. Egy ilyen ledöntött emlékmű szomorú látványa fogadott bennünket a Zalatnáról Nagyalmásra vezető hegyi út mellett, melyet még Lukács Béla, az Ompoly-völgyi vérengzés egyetlen túlélője építtetett életét megmentő dajkájának adózva (román dajkája úgy mentette meg a biztos haláltól az alig egy éves gyermeket, hogy sajátjának vallotta) mint a Vekerle-kormány közlekedésügyi minisztere. Pedig hát nem is szobor volt, csupán egy obeliszk, mely az építtetés tényét örökítette meg. De hát 'madár-madár', az emlékműnek mennie kellett. Lelkes mócok, Avram Iancu kései követői döntötték le egyenest az út menti szakadékba. A magyarok pedig felcipelték darabonként a nehéz köveket. Egy halomba rakva mosta őket az őszi eső, fújta be hóval a téli szél, pénz ugyanis nem lévén az újraépítéshez… Szomorú szívvel indultunk tovább Nagyalmásra megnézni Emilian Achim helytörténeti múzeumát. Achim urat nem hinném, hogy rokoni szálak fűzték volna a "mi Andrásunk"-hoz, annál inkább a zalatnai aranybányához, melynek az apró termetű móc volt a párttitkára. Múzeumának vegyes tartalmát - volt ott kis Lenin-szobor és nagy pásztorkürt, ósdi pénztár-kassza és Kossuth-bankó - részletesen ecsetelve mutatta be istentelenül erős 'cujka' kínálása közepett (aranyat nem mutatott, csak az aranymosás szerszámait). Lelkesedésében - marasztalásként - még 'lányok' hozatalát is felajánlotta, majd rám nézve "maga oly szép ember" nyilatkozott a tolmácsnak. Ez aztán meg is tette a hatását - azonnal távoztunk! Erdélyi utunk végeztével Budapesten találkoztunk Szalai Béla barátunkkal, aki akkortájt az Esztergom-Párkány Mária-Valéria híd újjáépítésének kormánybiztosa volt. Említvén a zalatnai obeliszk szomorú esetét, csak annyit mondott, hogy próbál tenni valamit a dologban. Mindez törtent 2001 júliusában. Tudatván a dolgok ezirányú alakulását Gúdor Botond, magyarigeni tiszteletes barátunkkal, aki azonnal nekilátott a 'szobor' újraállításához szükséges engedélyek beszerzéséhez. 2012 tavaszán aztán megjelent Zalatnán Hajdu-Bihar vármegye lapátokkal és emelődaruval felszerelt csapata, mely helyreállította Lukács Béla obeliszkjét - immáron nem a nagyalmási út szakadéka mellett, hanem a zalatnai református templom melletti téren.

Zalatna! Te szegény ontottad az aranyat, mások ékszerét, neked maradt a várost ellepő mérgező zöldeskék ciánfüst és a könyörgés, hogy ne zárják be a bányát, mert élni kell. És most már újra áll az obeliszk Zalatna 1849-ben kiirtott magyar lakossága emlékére, Lukács Béla nagylelkűsége tiszteletére és Zalatna 55 főnyi magyar lakosságának örömére.

Hunyadi László

A velem egykorú - tehát fiatal-osan agg - művész Marosvásárhelyen él és alkot. Orbán Balázs egészalakos bronz-szobrát Székelyudvarhelyt, a református templom melletti téren, Benedek Elek kőből faragott méternyi fejét a szárhegyi kastély parkjában csodáltam meg. Erdélyi útjainkon Segesvárról Székelyudvarhely felé tartva mindíg megállunk az ispánkúti Petőfi-emlékműnél - melynek domborművén a hős költő szemeit ádáz kezek baltái vakították meg - ugyancsak az ő munkája. Hunyadi László azonban nemcsak 'nagy' dolgokat alkotott, a magyar történelemhez való kötődése folytán - és a diktatúra kényszere alatt - kénytelen volt kisplasztikával is foglalkozni. Ekkor készítette el történelmi plakett sorozatát, melyből az író arcmását megörökítő bronzolt gipsz plakettet adta kezembe meglepetésként 2011-ben a 'Sütő András világa' könyv marosvásárhelyi bemutatója alkalmával. Különösen megható volt a művész és a nagy író ezen találkozása, hiszen pár esztendővel azelőtt éppen Sütő András írt méltatást Hunyadi László 70. születésnapjára:

„…Főhatalomváltozás ürügyén Erdélynek majdnem minden történelmi-kulturális emléket hirdető szobrát, domborművét, kegyeleti oszlopát megsemmisítették. Kölcsey márványalakját Szatmáron lenyakazták, Petőfi kőszemeit - fejéregyházi domborműveden, László! - fejszével verték ki. Érthető, barátom, hogy nemzeti pantheon-álom, térplasztika helyett a kisplasztikában bizonyítottad ragyogó képességeidet. Magad is, akár kiváló társaid. Ötvösművészet, ékszer, karperec, kösöntyű, függő, tenyérnyi plakett, fülcimpányi tér a sors által nem nyitott, szabad tér helyett.

A műfajhalmozás transzilván kényszer, ám a fölsorolt munkák művészi kivitele szépség és szellem, hagyományápolás. Oda mutat, ahol végül napjainkban, kedves ünnepelt barátunk, a sors számodra is teret nyitott, bár egyidejűleg nem nyitotta meg a mecénások zsebeit is. Lehetnek akár Michelangelóink is: nincsenek Gyula pápáink.

Mégis-mégis boldog voltam, hogy történelmi emlékezetünket gyógyító munkáid elkészülhettek. Szent Istvánod, Orbán Balázsod, Márton Áronod, Petőfi Sándorod, meggyalázott arcú mártírunk után a második, a marosvásárhelyi, hogy csak róluk szóljak most. Akik történelmi tarvágás után újból szálfanövekedést juttatnak eszünkbe, erdélyi magyarok drámai exodusában a szülőföld marasztaló vigaszát is jelzik.

Ha Petőfi bronzalakja itthon van Marosvásárhelyt: reményeinkben már Kossuth is földereng, aki Széchenyivel együtt hiányzik mellőle.

Ha Orbán Balázs otthon van a székely anyavárosban: visszatértének örömében a szobrász hatalmán is eltűnődhetünk. A legnagyobb székelyt, székelymagyart - Jókai, Kemény Zsigmond, Klapka mellett Victor Hugo is látta, csodálta. Mostantól kezdve bronzalakjában olyannak látjuk majd őt, amilyennek a hódolat és ragaszkodás érzelmeivel te örökítetted meg számunkra.

Emlékezetünket gyógyító cselekedet volt ez is. Ideje hát az elismerés mellett jókívánságomat hallatni. Nem puszta metafora, hanem botanikai közlés, miszerint van kaktuszféle, amelyik hetven év után virágzik. Ha elhagyott szép tavaszaid változataként ez a kaktusz-ígéret is kedvedre lenne: szívemből kívánom, kedves Hunyadi Laci, még sok-sok jubileumra."

Sütő András portréja kitünő alkotás. Híven tükrözi azt a nyugodt, ám mégis határozott mély elszántságot, mely testét-lelkét áthatotta.

Németh Mihály

Miskát - bár 6 évvel idősebb nálam és még él is - jó barátomnak tudhatom. Földiek vagyunk, vasiak - s főként sárváriak. Kiváló szobrász, szeret kőből faragni, de a bronz és az égetett fold, a terracotta sem ismeretlen az alkotásai között. Ez utóbbiak konzerválásában a '70-es évek végén magam is segédkeztem és angol impregnáló folyadékot küldtem, hogy a szabadtéri szobrokat megvédjük az időjárás viszontagságaitól. Miskának Medgyessy volt a tanára és egyben a példaképe is, melyet alkotásai is tükröznek. Erőteljes szobor-alakjairól könyv és tanulmányok sora fejtegetett véleményt: a vasi föld, a fém (Miska lakatosnak tanult), a kő és a művész rejtélyes ereje, stb., stb… Korda Frici bácsi kérdésére "Te Miska, miért faragsz nagyfenekű nőket?" azonban egy baráti találkozáson tömörebben fogalmazott maga a művész: "mert szeretem a nagyfenekű nőket!" s eloszlatva ezzel egycsapásra minden rejtélyt. Miska különben sem szereti a közvetítőket, a magyarázókat. Egyik könyvében (eddig kettőt írt - most mondja, hogy egy harmadikon dolgozik) erről így ír:

Ha egy szobrász nem tudja, vagy nem akarja tudni a szobrászat évezredek óta használt alapvető törvényszerűségeit, elszakad a fonál, es egyedül marad, illetve szükséges a műve mellé egy "harmadik ember" (második a közönség), aki közvetít. A baj az, hogy ezt a harmadik embert csak a művész igényli, a közönség nem. A közönség nem akar "tanulni művet nézni", a közönség látni akar művet. Jobban szeretem, ha a szobrom mellett nem egy közvetítő, hanem barokk zene szól. Micsoda különbség!"

Sajnos szobrokra se pénzem se helyem nincsen, egyetlen darab az 'Anyaság' -hoz készített terrakotta tanulmány-fej - Németh Miska kedves ajándéka.

Szerencsére Miska plaketteket is készitett. Ezekből a többnyire Sárvár-ihlette bronz és terracotta kis csodákból szerencsére több darab is adatott nekem, ám legkedvesebb darabja mégis egy Jolanda leányommal hozzá tett látogatáshoz fűződik. Történt ugyanis, hogy az alig tízesztendős Jolanda csodálattal nézte az ott tornyosuló szobor-óriásokat, mikor Miska megkérdezte "és tudsz-e magyarul?" - mire Jolanda tömören megfogalmazva csak ennyit mondott: "Sárvár a világ közepe!" Tetszhetett a válasz, mert hamarosan újabb kis plakett született:

Az én barátom azonban nemcsak szobrokat farag, plaketteket készít, fest (ezt csak most, második könyve, a 'Sárvártól Sárvárig' oldalairól tudtam meg) és könyveket ír, hanem rajzos verseket is, melyek a 60. évét már betöltött, kiforrott művész mély gondolatait tükrözik. Magányos óráiban rajzolta meg a "szép büszke, kontyos fejek"-et, a "szelíd, földrenéző szemek"-et, és "hang nélkül is beszédes szájak"-at, s írta hozzá, mellé és köré a szivmelengető, borzongató, velőkig ható szavakat. Te az én szép írásomat szoktad dícsérni Miskám, én a művészetedet csodálom.

Veres Gábor

A hegyfalui hajdani vízimalomban élő és alkotó művészt nemrég ismertem meg - és akkor is teljesen váratlanul. Feiszt Gyuri barátommal Erdély gondjait vállunkra véve Sütő András Marosvásárhelyre tervezett szobrán tanakodva említettem egyik mindennapos telefonunk alkalmával, hogy Andrásnak egy közvetlenebb és barátságosabb megformálás kellene, talán olyasmi, mint a budapesti Operett-szinház előtt van Kálmán Imre emlékére.

"Azt tudod, hogy ki csinálta?" - kérdezte a barátom. Fogalmam sincsen - válaszoltam - az utca sötétségében ugyanis nem kutathattam behatóbban a zeneszerző mellett helyet foglaló hölgy feneke tájékán. "Veres Gábor, aki a Te Kenedics emléktábládat is készítette" - segített ki tájékozatlanságomból Gyuri barátom - sőt az ő alkotása James Joyce főtéri és Weöres Sándor padon ülő szobra is, mindkettő Szombathelyen. Budapesten pedig Ronald Regan, Antall József és Semmelweis Ignác szobrait is ő készítette. Persze James Joyce falból kilépő alakját sokszor láttam már, sőt Szent Quirinius mártírhalálát megörökítendő, a 'Perint-patak hídján felejtett' cingulumát is.

Mindkettő kitünő és ötletes megoldás - de Weores Sándor szobra vajon hol lehet? A rejtély megoldására kapóra jött az idei (2013 február) szombathelyi látogatás, mely alkalommal ez utóbbit is sikerült megnéznem. Fantasztikus! Még az író kedvenc macskája - melyet állítólag oly nagy becsben tartott, hogy midőn az egyszer rátelepedett az íróasztalán lévő kéziratára, inkább nem folytatta az írást, mintsem felzavarja álmából - is melléje került!

Pontosan ilyesmit álmodtam meg András barátomnak - természetesen cica nélkül - a padra pedig melléje is lehetne ülni, hivogatónak pedig rávésni: "Gyere még! (Anyám könnyű álmot igér)". A neves szobrász is lelkesedett az ügy iránt, így már 'csak' Marosvásárhely önkormányzati engedélye (és a szükséges pénz) hiányzik. Azért talán mindkettő meglesz.

KERÁMIA

AGYAGEDÉNYEK – MAJOLIKÁK

Jánosházi nagyanyám mázas köcsögje, melyben a szilvalekvárt tartotta, most a könyvszekrény tetejéről idézi fel gyermekkorom gyakori torkosságának csínyját. Hajdanán a rábakecöli Soós-ok kamrájában szolgálta ugyanezt a célt - tárolást és torkosságot - ez a 18. századi mázas cserépedény, hogy aztán 'apáról-fiúra' öröklődve (immáron üres gyomorral) oxfordi otthonom egyik kedves dísze legyen.

Gyermekkori emlékek hordozója az a kis négerbarna mázas kancsó is, melyben édesanyám nyári napokon az aludt-tejet szokta volt készíteni. Akkoriban tapasztaltam a cserépedények rossz tulajdonságát, a törékenységüket is. Ünnep közeledtével - talán nagyszombat lehetett - szalajtva voltam tejszínért egy szép nagy tállal klotildligeti lakásunkról le a faluba. Nyolc esztendős fejemmel két kezemben tartva vittem nagy elővigyázatossággal a tejszínnel töltött tálat, mígsem a feljárati lépcsőn megbotolva - hasraesetem. A tál is eltörött, a mécses is, de nem kaptam ki érte. Pedig én akkor ezt bizony rettenetes tragédiaként éltem meg, s ott a törött cserepek és a lépcsőn csörgedező tejszín láttán bőgve megfogadtam: gyereket tejszínért soha nem fogok küldeni! Bizonyára hasonló fogadalmat tettek a szüleim is… Persze a régi majolika köcsögök csak békésebb idők során kerültek hozzám, sok-sok évvel Anglába érkeztem után. Az első magyar kerámiákat itt valamikor a 60-as években a Berkshire grófságbeli Thatcham falu egy ékszerész kirakatában láttam meg. Bár csak "foreign" [külföldi] volt az aljába karcolva, azonnal felismertem és meg is vásároltam a teljes árukészletet. Vittem haza nagy örömmel a zsákmányomat, két korsót és egy szép nagy tálat. Az évek során aztán szépen szaporodtak - Magyarországról főként kapott ajándékok, Erdélyből pedig zömében Korondon vásárolt és cipelt tálak, tányérak gyarapítottak konyhát és szobát. Ajándékként jutott hozzám a Zsolnai-gyár 19. századi kalamárisa is, melyet Magyar-néni nyomott a kezembe Sárváron, egy szép Zsolnay korsót pedig mostanában vásároltam a beaconsfieldi antikvitás vásáron.

Szathmáry Tibor barátom, mint a Cartographica Hungarica térképtörténeti szaklap szerkesztője és kiadója Marsigli-kutatásaim elismeréseként egy tabán-stílusú tálat festetett meg részemre. Hatvanadik születésnapomon - melyet egy év késedelemmel Sárváron ünnepeltem meg otthoni családom és barátaim társaságában - pedig Regős-együttes barátaim ajándékoztak meg egy nagy mezőtúri vázával muzsikálásuk végeztével, mintegy ráadásnak.

A korondi kerámiák általában Józsa János műhelyéből származnak, láttam is miként formálják, festik és égetik ki őket. Józsa János talán a legsikeresebb fazekas Korondon, Judit leánya neves kerámia-művész. Nekem viszont legkedvesebb darabom mégis egy Oláh Ákos által készített kulacs, melyet Feiszt Gyuri barátomtól kaptam ajándékba.

Kőszeghy István

A Nagybánya melleti Borpatakon dolgozó művész egy munkája Orsolya leánya ajándékaként került hozzám. Megszállott kerámikus, leányát majd kitagadta, hogy festő és nem kerámikus lett belőle. Helyette most a fiát egyengeti, pedig káros és veszélyes foglalkozás - állítólag.

Turóczi Klára

A Kereszt- és a Virághegy tövében, a Klastrom-rét síkja felé rohanó Veresvíz pataka meredek lejtőjén húzódtak meg a nagybányai festők által is kedvelt egykori kis bányászházak. Ezek túlnyomó részét azonban rég lebontották, helyükben modern betonlakások éktelenkednek - Turóczi Klára műterme az egyetlen amely, mint egy elveszített ékszer, őrzi a régen elmúlt idők emlékét és ad otthont művésznőnek, műtárgyak százainak egyaránt. Itt, a szoba sarkában van a korong is, melyen társa, a vékonypénzű hórihorgas László formálja hétrét görnyedve az agyagot, s itt festi csodás mintáit, cigarettája füstjébe burkolózva, Klára tányérra-korsóra. Ezek közöl választottam egy griff-mintás tálat, miközben Klára azon panaszát hallgatva, hogy nem akarják befogadni a nagybányai művésztelepre. Hej, most lenne nagy szükség megvásárolni a Mikola-házat egy független magyar kolónia számára!

PORCELÁN

KISPLASZTIKÁK - ÉTKÉSZLETEK

A gyermekkori emlékek - mint az élet megannyi területén - formálják az esztétika iránti érzést, későbbi cselekedeteink egyik fő irányítóját. Így van ez a bögrék és poharak, tálak és tányérok - életünk mindennapi kellékeivel is. Gyermekkoromban még mindennapos tevékenység volt az ekcájg smirglizése (nem volt elterjedve még a rozsdamentes acél, de az ezüst evőeszközök késének pengéji is vasból voltak) és a lábasok fekete kormos fenekének fahamuval, vagy vimmel való tisztítása, melyek után nagy élmény volt amikor ünnepek alkalmával előkerült a konyhaszekrény - 'magyarul' kredenc - felső tabernákulumából a finomdíszítéses cseh teáskészlet, valóságos szertartás!

Herendi étkészletünk nem volt, csupán egy-két disztárgy képviselte a hires porcelángyár kézifestésű termékeit, így aztán nem is törhettek el. Hiányuk egyrészt szüleim anyagi helyzetét tükrözte, meg talán nem is volt akkora kultusza mint manapság - illetve az 1970 és 1990 közötti, az informatika invázió-korszakot még megelőző években. Herend a 19. század dereka óta az angol királyi család udvari szállítója, miután az 1851-ben megrendezett londoni világkiállításon Viktória királynő rendelt egy lepkékkel díszített étkészletet, mely azóta is 'Viktória-minta' néven ismeretes. Abban az időben - mármint az 1970-es években - vásároltam én is a ki-tudja-hány-darabos lepkés Viktória-mintás étkészletet, egyrészt mert rám is hatással volt a lehetőség, de talán főként azon okból, hogy egy kis Magyarországot rendezzek be 'Kincsem'-nek nevezett chinnori házunkban.

Sokan azt hitték, lóversenyen nyertem a pénzt - ezért a név a takaros, emeletes ház falán - ám az nem szerencse, hanem szorgos munka (mondhatnám kemény hajnaltól estig tartó gürcölés) eredménye volt. A Bakony dombjai között meghúzódó, Fisher Mór által alapított herendi manufaktúrát többször is meglátogattam, mindannyiszor megcsodálva miként is készülnek ezek a remekműnek beillő kisebb-nagyobb porcelán darabok. Elragadtatással figyeltem miként ragasszák a csinos hölgyek ecsettel és vízzel a csészék fülét mikro-milliméternyi pontossággal (tényleg csodás folyamat - ám a saját húgom vádolt meg azzal, hogy nem is a folyamatot bámultam), vágják szabadkézzel az 'áttört' mintájú tálakat és festik a szép, művészi kivitelezésű herendi mintákat másodszori égetés előtt a tárgyakra. Kísérőnk azonban fontosnak tartotta megjegyezni: "ezek nem művészek, csupán másoló mesterek". Lehet, de akkor is művészit alkotnak - gondoltam magamban… Látogatásunk fénypontja a miniatúrákkal díszitett tárgyak készítése volt, ahol többnyire érett - és megkopaszodott - 'mesterek' festették kávés csészékre régi kódexek illusztrációinak másait, avagy pingáltak díszes tollazatú, aranykarmú sólymokat arab megrendelők kívánságára. Kopasz és kopaszodó, többnyire férfi, festő ellenére itt is sokat időztem. Fellelkesülve, magam is rendeltem egy kétszemélyes kávés-készletet, nem sólyommal díszítettet, hanem csak Ferenc József császár és király részére 1890-ben készült budavári étkészlet mintájára - természetesen nem 'FJ', hanem 'GL' monogramosat. Az initiálét magam terveztem, de valójában csak tervezetnek szántam, aztán - miraculum-a miraculum - úgy, ahogy volt, ráfestették mindenegyes darabra. Ezek szerint tényleg tudok szépen írni?

Mindez történt 2001-ben. A csodás, aranyozott kávéskészlet azóta 'porosodik' az ebédlőszekrény aljában. Kirakni nem tudom - nincsen hely. Használni nem lehet - eltörik. De akkor mi a francnak rendeltem meg? Nem baj. Jó ha van - "mint kőszáli sas a konyhán" - mondaná Feiszt Gyuri barátom. Hamarosan aztán Orbán Viktor is rendelt egy ilyen készletet a miniszterelnöki rezidenciának tervezett budavári Sándor-palotába, a választást azonban időközben elvesztette és a palota azóta nem miniszterelnöki, hanem köztársaság-elnöki lakhely lett. Így aztán ki tudja mi lett a megrendelt, 1648 darabból álló, koronás címerrel díszített készlet sorsa. 'Rotschild'-mintás teáskészletünk már Skóciában Jolanda lányom lakásába költözött, ő örökölte nemcsak a készletet, hanem Herend szeretetét is. Ezért ajándékoztam meg egy 'Madártoll'-as szervizzel egyik születésnapján. Herend továbbra is az angol királyi család szállítója, legutóbb William és Kate esküvőjére készített készletet átdolgozott, modernizált 'Viktória' mintával. Vettem ebből egy süteményes tányért, mint két hazám közötti kapcsolat allegórikus szimbólumát. Miért csak egyet? Nincs hely! Meg aztán egyébként is méregdrága (48 ezer forint) volt - szimbólumnak-erszénynek így is elég

Azonban herendi szobrok is vannak a tányérok és tálak társaságában. 'Szent László' büszkén támaszkodik vízfakasztó fokosára a majd háromszor akkora 'Hadik-huszár' mellett - aprótermetű alakja nem ront cseppet sem a szent király tekintélyén, az Izsó Miklós-tervezte 'Búsuló juhász' pedig szerényen búslakodik a művész két 'Táncoló paraszt' ja között. 'Ludas Matyi' vidáman nyergeli libáját a tálas tetején, Tilda mama bengáli tigrise pedig fürdőszobám tükre melletti polcon leselkedik rám reggelente.

Van egy herendi 'öszvérem' is. A fehér mázas majolika kancsót 1892-ben készítették Horváth György esküvőjére, melyen az ajándékozást megörökítő 'macskakaparásos' feliratot mesterien kidolgozott virág-girland övezi, feltehetően a herendi gyár egyik festőjének munkája. A több mint százéves herendi kancsót hadd örökítsem itt meg festőjének, a herendi ifjú házasoknak, és jánosházi nagyanyám emlékére, akitől azt ajándékba kaptuk.

Ezek mellett van még egy emlékbe kapott tányér is a szekrény aljában. 'Nothing special' - mondhatják bátran arra a sárvári vasúti vendéglő koronás szárnyas kerékkel díszitett tányérjára, melyből valamikor az 1900-as évek elején falatoztak a 'resti'-ben - ám Ildikó húgom ajándéka lévén számomra mégis nagyon kedves, és mivelhogy tudtommal az egyetlen ilyen fennmaradt darab, még talán értékes is. Aztán mi lesz majd a sorsa? Ki tudja. Ajándékot ajándékozni ugyan nem illő dolog, de mivel Sárváron a Nádasdy Ferenc Múzeum sem rendelkezik efféle helytörténeti emlékkel, talán megbocsájtható cselekedet.

Végezetül, mint érdekességet említem meg azt a kis kínai porcelán tálat, melyet a Dél-kínai tenger fenekéről hoztak felszínre az 1730-as években elsüllyedt 'Ca Mau' hajó európai piacra szánt rakományából. Hajóroncsok tengerfenékre süllyedt rakományának felszínre hozatala - bár veszélyes - jól jövedelmező foglalkozás, csoda hogy nem próbáltam ki. Természetesen - Magyarországnak tengere nem lévén - csakis Angliába történt menekülésem után. Unalmamban egyszer ugyan jelentkeztem a brit kereskedelmi flottához, de kezdetleges angoltudásom miatt szerencsére nem vettek fel. Isten tudja, hol kötöttem volna ki…

IRODALOM

Bár történészként könyvtárnyi szakirodalmat olvastam, talán a szépirodalom az, melytől legjobban megfosztott a sors. Meg nem sejtett emigrációmból eredendően az egész csodás magyar irodalmat, Ómagyar Mária-siralmával, Tinódi lantos énekeivel, Mikes Kelemen panaszos leveleivel, Arany János farkasölő 'Toldi'-jával, Petőfi 'Szeptember végén'-jével és 'Nemzeti Dal'-ával, Benedek apó meséivel, Gárdonyi 'Egri csillagok'-jával és Fábián Gyula 'Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj'-jével - akárhogy is számolom - mindössze tizen és egynéhány év alatt gyűjtöttem (több-kevesebb sikerrel) édesapám könyveiből és iskoláim könyvtárából fiatal elmém és emlékezetem tarisznyájába. A hontalanság első, könyvek nélküli éveinek esti magányában tudtam igazán értékelni Arany János verseinek csodás leíró varázsát: "Este van, este van: ki-ki nyugalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, […] Este van este van… a tűz sem világít, Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit; A gyermek is álmos, - egy már alszik éppen, félrebillent fejjel, az anyja ölében. Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; …" - hát igen, a 'családi kör' melyből kiszakíttatva most magam lettem a 'befogadott vendég'… Aztán a hatvanas évektől Londonban gyűjteni kezdtem Iványiék Shaftesbury Avenue-n lévő üzletéből a magyar könyveket, régieket és újabbakat egyaránt, a hetvenes évek elején pedig találkoztam Sütő Andrással is. Óh, nem személyesen az íróval az még vagy negyedszázadot váratott magára - hanem annak könnyű álmot igérő történetével, mely szépen odasimult Tamási Áron Ábel-je, Kós Károly Erdély-e és Losontzi István Hármas Kis Tükör-e mellé. Drága szüleimtől 20. születésnapomra 'Hét évszázad magyar versei'-t kaptam ajándékba - most is itt van maradék könyvtáramban, miután annak zöme tavaly (2012) - míly öröm és megnyugvás - Marosvásárhelyre, a Teleki Tékába került örökös megőrzésre.

Verseket inkább olvasni, mint szavalni szerettem. Ennek ellenére katona koromban ifjú lelkesedéssel mégis indultam a Néphadsereg kultúrversenyén, melynek országos döntőjén második helyezést kaptam, s ráadásul még meg is dícsértek (bővebben erről a "Katonaéveim" fejezetben, ha netán valaki még nem olvasta - vagy most kedve támadna)! Egy időben, amikor még tudtam nézni a Duna-televíziót (oxfordi lakásunk "védett épület" mivolta ugyanis nem engedi meg különleges antennák felszerelését), a 'Vers Mindenkinek' műsora gyakran szomorított el szomorúbbnál-szomorúbb verseivel. Még az előadó művész is percekig igazgatta arcának kellő szomorúságosra hangolandó kinézetét, mielőtt belefogott volna a vers elmondásába. 'Ejnye, azt a hétszentségit' - fogott el egy alkalommal a jó vasmegyei indulat - 'nem igaz, hogy ilyen búbánatos nemzet vagyunk' és kezdtem vidám versek írásához. Verseimet általában - és Lilla hiányában - Romhányi László barátom és felesége, zetelaki Mezei Mária részére írtam többnyire fogadó mosolyként, midőn budaörsi házukból visszatértek oxfordi otthonukba, melynek távollétükben őrzője voltam. Ezekről a kezem ügyébe került papírra vetett és gyakorta elévült asztali naptárakra ragasztott (így jobban néztek ki az asztalon, sőt és észre is vették!) 'költemények'-ről el is feledkeztem, míg egyszer a barátom meg nem jelent egy Tesco zacskóval a kezében. Kérdésemre, hogy mit hordoz íly előkelő csomagolásban, "Hát a te verseidet" - mondotta. Kiderült, hogy több éven keresztül megőrizte egytől-egyig mindegyiket. Talán megengedtetik, hogy egyet most idézzek közülük: Mikulás óda - avagy Oda a Mikulás címmel: "Én Marcsikám, drágaságom, Itt küldöm a firkálmányom. Levelet, mit írok mostan, Olvassátok hamarosan. Mikulásnap közeledik, Vigyen Nektek sok-sok csokit. Finom csokit, jó pogácsát, Kapja elő nagy virgácsát! De engem se feledjen ám, Hogy befogjam a nagy pofám. Kérek ezért szalon cukit, Hozzá két szép fehér cicit! Két szép kérés Mikuláshoz, Hisz' ajándékot mindig Ő hoz. Ha pedig ezt nem teszi meg, Mogyoróit én sütöm meg!

Költő-korom időszakában aztán másoknak is jutott néha-néha egy-egy vidám strófa: Ildikó húgomnak Budapesten az Apeh-be (a Duna-parti igazgatóságon volt sajtós), Juhász Katinak Szegedre, és egy Gáspár-Barra Rékának és családjának is - vígasztalásként egy retyezáti kirándulás után Dévára, miután Áron, tán hétesztendős kisfia a hegyi patakon átvezető, összetákolt bürűhídról a vízbe ejtette a tőlem ajándékba kapott táskáját, majd hogy kimentse, maga is utána ugrott. Íme: "Retyezáti idill. Szalonna sül már a nyárson, Búslakodik a kis Áron… Vízbe esett a táskája, Szarrá ázott a kottája. Anyukája sem túl 'happy', A tüzet csak búsan nézi. Letenné a szalonnáját, Babusgatná kicsi fiát. A Gróf úr is méláz búsan, A barátja vajon hol van? Öblöget az istenadta, A pályinkát János osztja. De ennek most semmi haszna, Nagy ám itt a tragédia! Pörgeti a szalonnáját, Azt a cudar kutyafáját!", Nem remekművek, nem is annak készültek, s hál'Istennek ha minden jól megy, maradnak is a Tesco-zacskó aljában - örökre.

Aztán egyszer 'komoly' verset is kellett volna írni - méghozzá nagyon szépet Sütő András barátom emlékére, a róla megjelent Sütő András világa című könyv budapesti bemutatójára. Szívemen viseltem e könyv ügyét, barátom és az erdélyi nagy magyar író életét képekben és idézetekben bemutató kötet kiadását, melynek ötletét még én vetettem fel Balogh Katának, az Officina '96 Kiadó tulajdonosának egyik oxfordi látogatása alkalmával, Sir Thomas Bodley, a Bodleian Könyvtár alapítójának emlékére évente megrendezett ünnepi ebéd alkalmával. Kata vállalta volna is a dolgot, amennyiben meg tudom szerezni a család hozzájárulását és egyben a szükséges fényképeket is a családi fotóarchívumból. Lelkesen siettett segítségemre Sütő András leánya, Ágnes, Cselényi László Duna TV volt elnökének a felesége, Ablonczy László szinházigazgató, a Sütő-drámák budapesti bemutatójának támogatója és szervezője, és Karádi Ilka szerkesztő is, akikkel az Ében szálló éttermében (itt még soha nem ettem rosszul készített ételt) baráti ebéd közben egyeztettük elképzeléseinket. Meg is jelent a könyv, de a bemutató közeledvén kihez is fordulhatnék segítségért a vers ügyében? Csoóri Sándorhoz, András régi barátjához? Bár már találkoztunk, ám lehet, hogy válaszra se méltatna. Más élő költőt nem ismerek. Magam nekiállok - gondoltam - talán sikerül. Némi lelkierőt adott, hogy egyik találkozásunk alkalmával, amikor Szervét Mihály kartográfiai munkásságáról írt tanulmánomat mutattam Andrásnak, a 'Csillag a máglyán' írója ezt Erdélyben is kiadásra méltónak találva megkérdezte, hogy hozzá járulnék-e ehhez? Micsoda elismerés és megtiszteltetés! Így készült el aztán Sütő András balladája, melyet Gali Teréz, nagyszalontai dalénekes zenésített meg és adott elő a könyv Budán a Várnegyedben, és Marosvásárhelyt a Bernády Ház dísztermében tartott bemutatóján. Megható volt, hogy mindkét helyen többen könnyes szemmel hallgatták 'az ismeretlen költő' által írt balladát. Azóta CD hangfelvétel is készült róla, s így dalolva is megmarad emléknek a "Ballada Sütő Andrásról", mely "iratott Oxfordban, 2010 szeptember havában:

"Pusztakamaráson ringott a bölcsője, Ott a Mezőségen, sáros szegénységbe. Okos volt a gyermek, látta tanítója, Tanulmányit ezért Enyeden folytatta. A Nagy Fejedelem le is nézett rája, Kő-arcával onnan jóra buzdította. Csak az igazat írd - könnyű lesz az álmod, Adott édesanyja fiának tanácsot. Írt is, mint az intés , s nehéz lett az álma. Vitte a Hatalom be a Nagy Romlásba. Ott égett a lámpás a Hargita térdén, Lobogó fáklyaként aggódva a népén. Majd jött egy nagy sötét, véres-fejszés március. Félszemét kiverték, ez lőn a román juss. Félig vakon írja ezután könyveit, Gyermekei távol, hullatja könnyeit. Aztán egyszer csak szólt a nagy Atyaisten, Hívta fel szolgáját a magas égbe innen. Most már onnan néz ránk mind a két szemével, Mely csillag lett régen az erdélyi égen, Mely csillag lett régen, a nagy magyar égen."

Angol írókat, egyetlen-egy kivételével, csak hallásból, vagy a temetőből ismerek. Shakespeare-t persze olvastam (van aki nem?), de LXXV. szonettje - akárhogy is nézem-olvasom - nekem sokkal jobban tetszik Szabó Lőrinc fordításában: "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt, S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindíg szomjazom. ["So are you to my thoughts, as food to life, Or az sweet-season'd showers are to the ground…"] Micsoda különbség! Pedig azt mondják nagy bűn, ha a fordító jobbat alkot, mint az eredeti. Ebben az esetben azonban Szabó Lőrinc alkotott nagyobbat - az eredeti csak alapja volt, mint Ilosvai Selymes Péter "Tholdi Miklosnak jeles cselekedetei" vala Arany János Toldi-jának, avagy Heinrich von Kleist "Michael Kolhaas" története Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja drámájának.

AZ ANGOLOK

Colin Dexter

Az egyetlen élő, méghozzá az Inspector Morse tv-sorozat révén világhírre szert tett angol író, akivel több alkalommal is találkoztam személyesen. Könyveit ugyan nem olvastam (bár egy regénye magyar fordításban is megjelent), de az Oxfordban és környékén játszódó detektivregényei alapján készült televízió film-epizódok többségét láttam. Mindez nem játszott szerepet beszélgetéseink alkalmával, hiszen többnyire az egyetem avagy a Bodleian könyvtár meghívott vendégeiként találkoztunk és ünnepélyes alkalmakkor nem illik 'munkáról' beszélni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Jolanda lányom látva az űlésrendet megjegyezte "Daddy, you are seating higher, than Colin Dexter!" [Apa, hiszen te közelebb ülsz a főasztalhoz, mint Colin Dexter (nem szóról-szóra, inkább érthetőbb, magyarázó fordítás)]. - Miért, ki az a Colin Dexter? -kérdeztem szándékos tudatlansággal. "But Daddy, he is world famous!" - Obviously not famous enough… [De Apa, ő egy világhírű ember! - Nyilván nem eléggé…] - válaszoltam mosolyogva.

S akkor vegyük csak sorra a halottakat:

Geoffrey Chaucer, a középkori angol irodalom kiemelkedő alakja, aki 'hétköznapi' nyelven - azaz a 'kultúrált' francia és latin helyett angolul - írta meg legismertebb művét, a Canterbury Tales-t [Canterbury mesék]-et - oxfordi egyetemi tanulmányaim élvezetes-humoros, ám mégis tanulságos olvasmányát, gyakran eszembe juttatva az én saját celldömölki zarándoklatomat. Kár, hogy akkor nem tartott velünk se molnár, se porkoláb, akiknek meséje enyhítette volna a gyermekkori gyaloglás keserves kínjait. Chaucer a Westminster-apátság temploma déli kereszthajója 'költők sarkában' alussza örök álmát, akinek unokája Alice Chaucer révén találtam rá Jerome K. Jerome a 'Three men in a boat' [Három ember egy csónakban] Temzén történt kalandos és humoros történetének írójára. Valójában nem is egy temzei utazás, hanem az én Temze-parti Ewelme falvába tett kirándulásom (ejtsd: Júelm) alkalmával. Történészi mivoltomban a falu középkori templomát tanulmányoztam a benne nyugvó Alice Chaucer kőcsipkés síremlékével, keresztelő medencéjének 1514-ben faragott, felvonó csigán emelhető, tölgyfából faragott méter magasságú fedelével, amikor a templom cintermében "Klapka" nevet pillantottam meg az egyik sírkövön. Előtte is, utána is a "Jerome" feketére festett vésett felirata.

Nocsak! Ezt még sokan az angolok közül sem tudják - egyrészt, hogy itt van eltemetve, másrészt pedig, hogy mit is jelent a 'K' az író nevében. A "mindenki magyar" felfedezésének újabb öröme! A szabadságharc bukása után tíz évre született és Jerome Clapp Jerome néven keresztelt író ugyanis csak később, saját maga változtatta meg nevét a magyar generális tiszteletére.

C. S. Lewis egyetlen - legalábbis tudtommal az egyetlen - magyar vonatkozása az oxfordi írónak Feiszt Gyuri barátom unokahúga, Zsófia, aki teljesen bele van bolondulva a professzorba. Voltunk mi már a mesebeli 'Narnia'-ban, nézegettük az író Narnia-parti házát, loptam virágot annak kertjéből és vettem egy első kiadást ajándékba. Aztán elzarándokoltunk az író Headington-ban lévő sírjához is - ám csontjainak háborgatására még Zsófi kedvéért sem vállalkoztam.

Helyette inkább megajándékoztam annak életét bemutatotó csodás "Shadowlands" film DVD lemezre vitt változatával, majd ittunk sört és ettünk 'fish and chips'-et az "Eagle and Child" pub-ban, ahol még egy személyzeti trikót is kunyeráltam, mert ott az 'Inkling' társaság tagjaiként Clive Staples Lewis - ugyanis ez C.S. Lewis teljes neve - John Ronald Reuel Tolkien társaságában beszélgetni és iszogatni szokott, s akinek sírjához magyar és nem magyar látogatókkal újabb temetői látogatások sora várt rám az oxfordi Wolvercote temetőbe - a "Gyűrűk Ura" ugyanis ott van eltemetve. Egyszerű sírjához (Angliában nem divat a monumentális síremlék) kis táblácskák vezetik a zarándoklókat, akik gyakorta ezüst gyűrűiket a rózsabokorra aggatva rójják le kegyeletüket a fantázia-király emlékére. Megható látvány - még annak is aki nem elkötelezett rajongója a Hobbit-ok világának.

Herbert George Wells - közismerten H.G.Wells-el való 'találkozásom' nem a temetőben történt, hanem John Stoye, oxfordi emeritus professzor barátom lakásán - de akkor is csak közvetve. Talán éppen Luigi Ferdinando Marsigli, olasz katonamérnök életének egyes, a török elleni felszabadító háború során történt mozzanatáról beszélgetve pillantottam meg Lev Tolstoy pedesztálra emelt bronzba öntött ülő alakját. Nocsak! Ez nem mindennapos látvány Angliában, de Oxfordban? "Mint tudod - mondotta John - H.G. Wells, a feleségem nagyapja volt (nem tudtam, legalábbis addig) aki 1920-ban Oroszországba látogatott, s miután kioktatta Lenint és Trotskyt, hogy miként kellene vezetni az országot, Maxim Gorkij, a vörös poéta, lelkesedésében ajándékozta meg ezzel (és egy francia kéziratos atlasszal) a szocialista szellemű angol vendéget.

H.G. Wellsnek azonban nem tetszett amit ott látott, s ennek nyomán írta meg The Outline of History [A történelem körvonala] című munkáját melyben kifejtette, hogy nem a forradalmak, hanem az oktatás lesz a világ megváltója. Ezen történet hallatán viszont én lelkesedtem fel, nem az író munkássága, hanem a személye, mint ember iránt. Catherine elmesélte gyermekkori karácsonyi emlékeit, amikor minden: az ebéd, a vacsora, a karácsonyi énekek, az ajándékok átvétele és kibontása is a 'nagypapa' kívánságához igazodva és annak engedélyével történt. Tehát nem liberális volt, csupán baloldali…

S végezetül egy amerikai szerzőt is kell említsek, Julian Rubinstein személyében, aki a "Viszkis" Ambrus Attila történetét írta meg Ballad of the Whiskey Robber regényében. Első fejezetében - mintegy bevezetőnek - oly kiválóan süríti 5 oldalra a magyar történelmet, hogy a tájékozatlan olvasó is teljes képet kap: "Hungary has always been unlucky. In the approximately eleven hundred years since the handlebar-mustachioed Chief Árpád [sic, ékezetekkel!] rode into the Carpathian basin in 896 and founded Hungary, the country has been plundered so relentlessly that defeat could be considered the national pastime. In 1241 the Mongolian Tatars swept in, killing a third of the population; the Turks arrived in 1526 on a 150-year bender in which they pounded Hungary into their Ottoman Empire; at the end of the seventeenth century, the Hapsburgs of Austria cut in and swallowed Hungary whole. The only heyday in Hungary's modern history arrived in 1867 after a compromise was struck with Hapsburg emperor Franz Josef. […] It was a heady time, and in short order it would come to a fantastic end. After fighting on the wrong side in World War I, Hungary was so royally fleeced by the postwar treaties that some Hungarians challenge the assertion that Germany was the Great War's big loser. Indeed, no other country was stripped of as much territory as Hungary, nor had Hungary ever been so humiliated in its whole humiliating history than it was at Versailles, where the infamous peace accords were cooked up. In one round of fountain pens, on June 4, 1920, Hungary went from being part of the most dominant kingdom of Central Europe to a smudge on the map, crammed between seven bordering countries. Two thirds of Hungary's territory - including its beloved Transylvania - was lost, […] Later that year when international war-relief organizations doled out food and clothing, Austria received 288,000 tons; comparably sized Hungary got 635.[…] But the pleasures of twentieth-century life were only beginning for Hungary. […] the Germans came calling with an offer that Hungary was desperate enough to accept. In exchange for Hungary's support of the Nazis in what would soon become World War II, Germany promised to restore to Hungary much of Transylvania, […] In 1944 Hungary frantically tried to switch sides, but it was too late. Within a year the Nazis, with shell-shocked Hungary's complicity, had killed 440,00 of Hungary's 800,000 Jews, destroyed all six of Budapest's bridges, obliterated much of its famous architecture, and absconded with the thousand-year-old bejewelled holy crown of Hungary's first king, Stephen. The Soviets rescued Hungary from the Nazis the following year in an operation that by its own trigger-happy ending left Budapest with just 30 percent of its majestic pre-war buildings intact. Then, Soviet leader Joseph Stalin calculated Hungary's tab for services rendered by the Red Army: everything." Oly fantasztikus, ezt tanítani kellene minden külföldi iskolában. Ezért szándékosan nem is fordítom le magyarra (mármint az idézetet). Már kitünő élvezetes stílusa miatt is megéri elolvasni a fitódi székely kalandos történetét - de csak angol változatban. Magyar fordításban is megjelent, ám sajnos elveszítette a frappáns amerikai stílust és valamilyen oknál fogva (tán szégyenlősködésből) még az egyetlen - és pontosan odaillő - káromkodást sem merték meghagyni benne. A nyelv tisztaságára a mindennapok trágárságában kellene vigyázni.

TÁNCOLNI IS KELL!

Táncolni mindíg is szerettem - bálba járni már nem annyira, lévén fiatalságom egyik legkellemetlenebb 'élménye' a bálok leányvásár jellege. Akkoriban még ugyanis divatban volt 'felkérni' a táncra kiszemelt leányzót a táncterem fala mellett felsorakoztatott székeken üldögélő és általában egymás között diskuráló-kuncogó bakfisok közül, akik - élvezve a helyzet magaslatát - fitymálódva kellették magukat. Na, pukkadjatok meg - gondoltam magamban - és csak üldögélj ott vén öregasszony korodig! Ha viszont a leányzóval mentem bálba, akkor se volt sokkal jobb a helyzet - ilyenkor meg az állandó 'lekérések' üldöztek. Ha nem adtad oda a leányt, kihívás volt a pofozkodásra, verekedésre. Ha pedig udvariasan átadtad, akkor más táncolt vele és ismét maradt a felkérés… Igy aztán nagyon ritkán szántam rá magamat, hogy bálba menjek. Egyszer a haverjaim mégis rábeszéltek - lám házasság lett a dologból. Ifjú házasokként aztán tényleg komolyra fordult a dolog. Fiatal feleségem (hogy férjét jobban táncoltatni tudja?) beiratkoztatott mindkettőnket Mrs. Manzani iskolájába, aki annak előtte a két angol hercegkisasszony, Elizabeth és Margaret tánctanárnője volt. Itt hetente tanultuk az oly klasszikus táncok korrekt lépéseit mint a gavotte, vagy a lendületes skót Dashing White Sergeant komplikált forma-alakításait. Minden szépen haladt mindaddig, míg a tánctanárnő lánya ki nem szemelt engem saját partnerének (mások szerint saját céljaira) - mely az én ifjú feleségemnek (sem pedig a leányzó ifjú udvarlójának) egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Hiába volt minden kapálózás, döbbenetes gyorsasággal véget ért az én társastánc (ballroom dancing) karrierem.

A néptánc esetében valamivel jobb volt a helyzet. Itt nem volt se le-, se pedig felkéregetés - egyszerűen kiosztották ki, kivel táncol. Meg aztán ott elsősorban a táncon volt a hangsúly, külön bónusz volt ha csinos volt a lány. És a néptáncos lányok általában rettentő csinosak voltak! Vagy talán csak annak tűntek egy kopaszra nyírt katonának, ugyanis aktív néptáncos karrierem csupán a ceglédi katonáskodásom idejére korlátozódott. Azért aktív, mert az ott tanult ritmust és lépéseket még utána is gyakorta gyümölcsöztettem falusi mulatságok alkalmával, legutóbb pedig 2008 augusztusában, a hires Towersey (Oxford grófság, Anglia) fesztiválon. Itt, amikor az én tolmácsolásom mellett a sárvári Regős együttes barátaim léptek szinpadra, a nagy arénában nyílt alkalom, hogy rövid magyarázatot adjak a csárdás eredetéről és a szó jelentéséről, sőt egy táncossal be is mutassam a szinpadon. Jelentkezőket kérve, több mint kétszáz pár gyűlt össze az emelvény előtt és táncolta hamarosan a csárdást oly lelkesen, hogy alig tudtuk abbahagyni. Talán mondanom sem kell, legnépszerűbb a 'parasztos' változat volt, amikor a legény nem a lány derekára, hanem kissé lejjebb teszi a kezeit. "Sej-haj, dínom-dánom…!" - s közben talán egy nemhivatalos Guiness-rekord is született.

De nemcsak magyar táncokat tanítottam angoloknak, hanem angol táncosokat is vittem Magyarországra! Történt ugyanis, hogy egy régi ismerettségem folytán gyakorta töltöttem kellemes órákat a Towersey Morris Men tagjaival és feleségeikkel - a táncegyüttesnek ugyanis csak férfi tagjai lehettek. Maga az ismerettség is említést érdemel. Ildikó húgom egyik angliai látogatása alkalmával a Pink & Lily 'pub'-ba tértünk be egy hűsítő pohár sörre, ahol éppen a Morris táncosok (a tánc eredede a középkorra nyúlik vissza, első említése 1448-ból való) gyülekeztek.

Amikor megtudták, hogy magyar vendégek érkeztek, egy szakállas fiatalember a mikrofon elé állt és énekelni kezdett: Kerek ez a zsemlye, nem fér a zsebembe, két felé kell vágni, úgy kell megpróbálni, úgy kell megpróbálni". A fiatalembert Ben Walter-nek hívták, s akinek a magyar Moldoványi Ákos (1918-2011) volt a vívóedzője az iskolában, ő tanította meg erre az egyszerű kis énekre. Még meg is könnyeztük ezt a váratlan kedves gesztust. Ez volt a máig tartó barátság kezdete. Most (2013 június 16) vagyunk ismét hivatalosak hozzájuk ebédre - immáron ki tudja hányadszor. Mary, Ben felesége kitünő ételeket készít, Ben pedig magyar zászló alatt, magyar pálinkával köszönti a magyar vendégeit. Tehát innen az ismerettség és a közös ötlet: jó lenne ha Magyarországon is fellépnének, s rá egy évre, 1988 augusztusában már szerepeltek is a Sárvári Nemzetközi Folklórnapok programján.

Mindent összegezve, maradtak jó és rossz emlékek egyaránt. Kezdjük talán a rosszakkal, az iskolai bálok félszeg próbálkozásaival, a fel-, és lekérésekkel, és a mindent betetőző, véget nem érő keringőzéssel a Royal Albert Hall hatalmas koncert-termében, melyhez hasonlót talán csak azok éreznének, akik a Csendes-óceán átúszására vállalkoznak - ha ugyan akadna ilyen bolond is valaha. S a jók? Hát a lányok! És persze maga a tánc…

DALOK ÉS DRÁMÁK

Az évek során adódott bőségesen mindkettőből, sőt néha egy kis cirkusz (háború, bombázások, kommunizmus) is. A vándor-cirkuszok szelídebb világával a sárvári tűzoltótéren felállított hatalmas sátorban találkoztam, melynek egy artista a tűzoltótorony (volt vagy 30 méter magas!) tetején lévő vaskorláton bemutatott kézenállási mutatványával adott hírt többször is napközben. Ámultuk-bámultuk is alaposan ezt a merészséget - ám ezen számunkra hajmeresztő és izgalmas reklámozás után az ostorcsatoggásra körbe-körbe vágtató lovak, a pálcaintésre hordón guggoló elefánt és a tűzkarikán átugró tigris is inkább félelmetes, mintsem ámulatos volt számomra. Még a bohóc kikent arca is ijesztőnek tűnt inkább, mint vidámnak. Persze mindenkit más és más ragad meg vagy ragadtat el. Példának okáért: Nicholas sógoromat egyszer, amikor még 'Nikki' névre hallgatott (talán 7 éves lehetett, feleségemnél 18 évvel fiatalabb kis 'csündt', vagyis vakarcs), elvittük Reading-be, a tőlünk vagy 50 km-re eső, Temze-parti városba, hogy lásson cirkuszt. Volt itt is mindenféle mutatvány: légtornászás, kardnyelés és tűzokádás, vágtázó lovak, vicsorgó tigrisek és ordító oroszlánok. És persze elefántok. Nem szobatiszta elefántok, akik hordónülés közben jó nagyokat tojtak a porondra, hogy aztán az evidenciát gyorsan vödrökbe lapátolva távolítsák el a nézők szemei elől. Nem mondhatnám, hogy sikeresen, ugyanis egész úton hazafelé Nikki csak azzal volt elfoglalva és azt hajtogatta "did you see how big did the elephant poo [láttad mekkorát tojt az elefánt]? Végül megúnva a dolgot, rászóltam "ha mégegyszer meg mered emliteni ezt az elefántot, garantálom, hogy nemcsak az, de te is be fogsz …… mert kiteszlek a kocsiból és gyalogolni fogsz hazáig!" El is hallgatott azonnal a gyermek és szerintem lelki sérülést sem szenvedett rövidre szabott állattani elemzése következtében - Wales tartományban él boldogan egy farmon, ha nem is dalol, de talán néha-néha fütyürész a sok birka között...

A zene kora gyermekkorom óta meghatározó tényezőként érintett - néha Édesapám vónójával a fejemen, ha hamisat fogtam kis 'feles' hegedűm húrjain - ugyanis gyéren jövedelmező kántortanító mivoltában hegedű iskolát is működtetet.

Bár hamar megtanultam kottát olvasni és oly ügyesen sajátítottam el a hegedűlést, hogy bemutatókon már a kísérő dallamot is játszhattam, valahogy mégsem tetszett nekem ez a hegedűlés. Annál inkább a zongora! Azon nem lehetett hamisan játszani, legfeljebb csak rosszul - s talán éppen ezért a lányok (nem utolsó szempont) is inkább a zongora körül illegették magukat. Zongoránk viszont nem volt, tehát maradtam a hegedűvel és lányok nélkül - legalábbis egyenlőre. A hegedűórák szigorú gyakorlásait nyári estéken családi muzsikálás váltotta fel Mária-néni nagynénémék Kolozsvár-utcai háza üvegezett verandáján. Nagynéném mandolinozott, édesapám hegedűlt, énekelve hozzá a régi dalokat. Itt, és a sárvári Tinódi étterem kerthelységében, később Szombathelyen a régi Kovács-szállóban (mely most immáron Savaria Szálloda néven öt esztendeje áll üresen) tanultam meg azt a nótakészletet, mellyel felszerelkezve még most is el tudom énekelni, az "Akácos út, ha végig megyek rajtad én…", vagy hogy "Csak egy kislány van a világon…". Persze volt több is. Nóta is, kislány is… Feles hegedűmet előbb háromnegyedesre, majd pedig 4/4-es, 'egész' nagyságúra cserélve haladtam előre a tanulásban egészen Csermajorig, ahol aztán alaposan vége szakadt az én muzsikálásomnak. Édesapám mesterhegedűjét Burka Gyurka örökölte, az én 'feles' hegedűm szüleim őrizetében megmaradt, s most oxfordi lakásunk egyik díszévé avanzsálta fel magát.

Szerencsére kis hegedűmmel együtt a zene szeretete is megmaradt. Nem válogattam, szívtam magamba a zene minden műfaját ahol csak tudtam. Televízió még nem volt, szép rádiónkat még Jánosházán egy orosz katona törte össze, így aztán egyedüli forrása a klasszikus zenének az a vezetékes rádió volt, melyet a sárvári tanács szereltetett be minden házba ingyen és bérmentve hírközlés és népnevelés céljából, bár ezen nagylelkűség kissé gyanúsnak tűnt, mert ahol hallgatni, ott ugyebár le-hallgatni is lehetséges. Ezen egyszerű doboz a hálószoba falára volt felszerelve azon okból, hogy a hideg idő beálltával tüzelőhiány miatt csak ott volt meleg a lakásunkban. A készülék használata nagyon egyszerű volt, mindössze egy gomb segítségével lehetett választani vagy a Kossuth-, vagy pedig a Petőfi-rádió adása között, a harmadik 'állomás' a városi tanács híreit sugározta.

Egyszer sárgaságba esvén (állítólag fizikai túlterhelés miatt) orvosi utasításra hat hosszú hetet ágyban és sötétített szobában kellett töltenem, igy bőven akadt időm a 'rádiózásra'. Bezárt mivoltomban inkább a nívósabb, és nem annyira politika-dús Petőfi-rádió adásait hallgattam, viszont az napközben nem közvetített… Ezért aztán egy alkalommal a Kossuth-adó iskolák számára sugárzott népdal-oktatást hallgattam és tanultam meg az ősrégi "Meredek a Duna partja, a homokot oda rakja. Barna legény talicskázza, de a lány is szaporázza. Hej, a homok! Sej, a kavics! szocreál dalt, melynek zenéjét a nagy Kadosa Pál írta! Lám a példa, hogy míg a gyenge művészeknek vannak jó, az igazán nagy művészeknek akadnak gyenge alkotásaik is. Hát ez elég gyengére sikeredett Kadosa úr - ám ennek dacára mégis olyannyira felejthetetlennek bizonyult, hogy erdélyi utazásaink alkalmával (főként ha rossz az út) még most is rázendítünk: Hej a homok, sej a kavics! Zenei érdeklődésem oly szerteágazó volt, hogy magában foglalta a magyar népdaloktól kezdve, az opera, operetta, kórusművek, rock 'n' roll, country & western, pop, jazz, heavy metal ágazatait - valójában mindent. Kivétel talán kettő van: Wagnert nem szeretem, Bartókot - még ha megfeszítenek is - akkor sem értem. Ez utóbbi egy alkalommal adott is tágranyílt szemű csodálkozást James Dalton, az oxfordi Queens College zenetanár organistája részére, aki annyira érthetetlennek tartotta, hogy magyar létemre nem tudom értékelni Bartókot, hogy még felesége (akit a New College levéltárából ismertem) jelenlétében sem tudta palástolni ebből adódó bosszúságát. "But he is one of the greatest" - mondotta. Akkor lehet, hogy pontosan azért nem értem… Mindegy, Bartók Béla hasonló nevű fiával jobban megértettük egymást, ugyanis mindketten szerettük a régi térképeket. Persze én is tévedtem már. Amikor a Beatles-együttest először láttuk szerepelni és ugra-bugrálni a televízió akkor még fekete-fehér adásában, azonnal megjósoltam: "ezek se viszik sokra!"… Még a hetvenes években aztán találkoztam Ringo Starr-al egy ascoti üzletben (Ascot Delicatessen), ahol elmeséltem ezt a történetet. Jót nevetett rajta, de azt végképp nem akarta elhinni, hogy Magyarországon is adtak ki róluk egy bibliát. Rendben, akkor a jövő héten hozom, de nekem el ne veszítsd! - válaszoltam. Én el is vittem, Ringo pedig szépen visszahozta. Szépen? Belefirkálta mindjárt az elején "Best Wishes Ringo Starr". Oda a jó könyv! (Vicc, az árát legalább ezerszeresére emelte).

Oda is adtam Nagy Gyuri barátomnak, a sárvári Regős oboás-dudás-töröksípos zenészének, aki oly nagy rajongója a Beatles-nek, hogy egyszer csak azért fogott velem kezet, mert "a Te kezed kezet fogott egy Beatle kezével". Hozzám viszont sokkal közelebb volt Elvis Presley, Tommy Steele… Alig vártuk a legújabb lemezeiket, melyeket aztán a kévézók, vendéglők (pub-ok) juke-boxain hallgattunk roskadásig. De ugyanúgy hallgattuk és szívtuk magunkba Frankie Laine 'Jezebel','Ghost Riders in the Sky', 'That Lucky Old Sun', Jimmy Dean 'Big Bad John' még a mi kezdetleges angol tudásunkkal is könnyen érthető, vadnyugatot idéző férfias énekeit, szívünk lágyabb pillanataiban pedig ott várt ránk sedítőkészen Connie Francis 'Who's Sorry Now', Doris Day 'Secret love', Johnnie Ray 'Just Walking in the Rain', és Jim Reeves 'He'll Have to Go', 'Have I Told You Lately' és 'Four Walls' dalai.

Talán még húsz éves sem lehettem, amikor a szombathelyi Béke presszó bárjában megismerkedtem a jazz zenével. A cigányzene szomorkodó vagy 'sohse halunk meg' dínom-dánomjával ellentétben azonnal megragadó volt könnyed, üde stílusa és nem jött senki, hogy fülembe húzza a nótát, jött az magától, amit egy kávé vagy üdítő mellett is élvezni lehetett. A genre nagyjaival - Bing Crosby, Frank Sinatra, 'Satchmo' Louis Armstrong - aztán a 'High Society' filmben találkoztam, mellyel a jazz olyannyira közel került hozzám, hogy Feiszt Gyuri barátommal még most is hosszú kilométereket teszünk megy egy-egy jó koncert kedvéért Milton Keynes-be, a Johnny Dankworth és Cleo Laine alapította 'Stables' koncert-terembe, ahol egy alkalommal John Bly barátom - aki mint közismert TV személyiség a műsort vezette - mutatott be mindkettőnket a 'Sticky Wicket Big Band' közönségének. Itt láttuk többek között Elkie Brooks, Acker Bilk, Chris Barber, Chris Rea, Alan Price műsorát, legutóbb pedig a 'Kinks' és 'Uriah Heep' előadását. Hajaj! Ez utóbbin 'ki is lógtam' alaposan a sorból, pedig a legelső sor kellős közepén ültem az én heavy metal zenét kedvelő barátom kedvéért. Az eddig mért legnagyobb hangerő 139 dB, de ez nekem legalább 500 decibelnek tűnt! Két órán keresztül úgy lüktetett a zene, hogy a kabátomat a gyomrom elé tartva ültem végig az előadást. Nézett is nagyon engem Mick Box és meg volt győződve, hogy én biztos valami 'big wig' [nagy fej] meghívott vendég lehettem, melyet még csak megerősíthetett, hogy amikor a műsor végén ott hajlongtak előttünk én felállva kezet nyújtottam és fontos vendégek módján rögtön el is hagytuk a termet.

Itt láttam utóljára játszani - már tolószékben ülve - saxofonon a legendáshírű Johnny Dankworth-t, és itt ünnepeltük meg Cleo Laine 85. születésnapját, mely alkalomból egy üveg 6 puttonyos Tokajival kedveskedtem a még most is csodáshangú művésznőnek aki 'bevallotta' "If I forget the words, then I sing in Hungarian" [ha elfelejtem a szavakat, akkor magyarul énekelek]. A sok felejthetetlen közös élmény emlékeként Gyuri barátomat egy aláírásával jelölt téglával leptem meg, melyet kérésemre Cleo Laine szignója mellé helyeztek be a koncert-terem bejáratához vezető 'Footpath of Fame' [Híresség járdája] mozaikjában.

Budapesten, amennyiben alkalom nyílik rá, egy-egy operaházi előadást is szeretek beiktatni egyébként állandóan zsúfolt programomba. Egyik látogatásom alkalmával nagy örömömre szolgált, hogy éppen a 'Bánk bán' volt műsoron. Hozzá még Hódossy Erika személyében olyan partnerem akadt, aki éppen oly nagy várakozással volt e történelmi dráma előadására, mint jómagam is. Sajnos azonban a produkció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szegényes díszlet, a kislétszámú szereplők (esküszöm, hogy aki a menet elején még királyné volt, az ingó kulisszák túloldalán levetve köntösét már szolgálólányként jelent meg a színpadon) inkább amatőr társulatra emlékeztettek, mintsem az ország patinás intézményére. Szerencsére kísérőm rettentő csinos, az Operaház pezsgője kitünő, a szünetben elfogyasztott lazacos szendvics frissen készített volt. Erkel Ferenc csodás 'Hazám, hazám, te mindenem…' nagyáriát' pedig nem lehet elrontani. Legközelebbi alkalommal Rossini 'A Sevillai Borbély'-át láttam az Operában. Most már óvatosabb voltam és páholyt váltottam - legalább kényelmes körülmények között ülöm végig azt a két órát, gondoltam. Alaptalan volt az aggódásom! Kitünő, ötletes megoldásokkal színre vitt, emlékezetes előadás volt. Igaz, a szendvics szebb napokat is látott, de legalább a pezsgőt a páholyban és nem a bárban egymást lökdösve fogyasztottuk - ezúttal Frink Melinda erdélyi kis barátnő ismerősöm társaságában. Oxfordban Thomas Arne (1710-1778) a BBC 'Last Night of the Proms' közismert és elmaradhatatlan ' Rule Britannia' (és az angol himnusz 'God Save the King') zeneszerzője kevésbé ismert operáját, az Artaxerxes-t láttam, méghozzá kétszer is. Első alkalommal az egyetem meghívásának eleget téve a New College kápolnájának aulájában, s mivel annyira megnyerte tetszésemet, másodszor is - de akkor már annak szabadtéri előadását a kollégium rektora kertjében. Az előadásra meghívtam Jeromost, aki akkor a lakásunkat festette. Az isaszegi fiatalembert azonban nem nagyon hatotta meg a castrato szólamú opera - legalábbis mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy £40 értékben ásítozta végig. Különös hangulatot adott az estnek, hogy az előadást követően gyertyafényes piknik-vacsora volt a kollégium 14. századi árkádos kerengőjében.

A londoni 'Covent Garden'-t eddig - megbocsájthatatlanul - sajnos csak az utcáról, a párizsi Operaházat viszont egyszer 1958-ban kívülről, egyszer pedig 2009-ben belülről láttam.

Színházi előadások közül talán kettőt szeretnék megemlíteni-megörökíteni a sok közül. Az egyik Ron Moody felejthetetlen Fagin-alakítása Charles Dickens 'Oliver Twist' előadásában az 1960-as évek elején, a másik pedig majd fél évszázaddal később Jeremy Irons visszatértét a színpadra Márai Sándor 'Embers' [A gyertyák csonkig égnek] darabjában, mely hat hónapig ment telt ház előtt a londoni Duke of York Theatre műsorán. Fantasztikus élmény volt látni Jeremy Irons remek szereplését ebben a nehéz, kis híjan monológ szerepben mely lélegzetelállítóan kötötte le a nézők figyelmét Márai lélektani problémákat felvető és egyben mélyen elgondolkodtató darabjában. Szerintem Henrik nem is régi barátja volt, hanem Konrádnak a saját lelkiismerete, mely válaszokat keresett a végső megnyugvás reményében, s melyet Nini homlokra rajzolt keresztjele ad meg szimbolikusan. De kár, hogy nem láthattam Agárdy Gábor alakításában… Viszont helyette láttam Sütő András 'Advent a Hargitán' című drámájában - igaz csak DVD-n, de melyet Kubik Anna - aki majd 200 alkalommal játszott Árvai Réka szerepépen - adott nekem ezen szavakkal kedves ajándékba: "Gróf Lászlónak, Egykori Árvai Réka nevében, igaz szeretettel, barátsággal - Andrásra is emlékezve örökké: Kubik Anna".

MEGÁLLÍTOTT PILLANATOK

Amikor az 1970-es években ismét megtalálták Orbán Balázs Székelyföldről készült fotográfiáinak maradékát, Sütő András e-képpen köszöntötte a 'Székelyföld képekben' című könyv előszavában nemcsak az olvasót, hanem a gondos őrző kezeket, melyek megmentették azokat az utókor számára: "A fényképezés örök csodája, napjainkban sem csökkenő varázsos ereje, hogy képes megállítani a megállíthatatlant: a rohanó időnek egy pillanatát, emberi lényünk parányi rezzenetét, minekutána beszálunk valamennyien Kharón ladikjába."

Így vagyok magam is a fényképekkel. Gyönyörködtetnek és egycsapásra szomorkodtatnak, hasznosak és ugyanakkor hasznavehetetlenek, mert az idő múlásával jeltelen alakokká válnak a rajtuk megörökített arcok. Orbán Balázs (aki emigrációs éveiben Jersey szigetén Victor Hugotól tanulta a fényképezést) 1868-ban megjelent könyvének illusztrációja segítségével sikerült beazonosítani Árva Bethlen Kata grófnő olthévízi kastélyát, ám saját családi képeim egy részéről is már ismeretlen emberek, asszonyok és gyermekek néznek vissza rám szótlan némasággal. A megőrzött képek viszont életre hívják őseimnek már a Styx folyó túlsó oldalára költözött seregét, akik régmúlt idők emlékeivel egyetemben jelennek meg ismét memoir-om virtuális oldalain. Nélkülük sokkal sivárabb lett volna az emlékezet - és ennek hatására talán (még)unalmasabb annak olvasása is.

Monsieur Loui Jacques Daguerre találmányát nagy lelkesedéssel fogadták Magyarországon és igyekeztek nemcsak annak használatát elsajátítani, hanem azt tökéletesíteni is. Nagyenyed, a tudós professzorokkal megáldott kisváros, Zeyk Miklós vezetésével az erdélyi fotósok egész sorát adja az országnak, és Erdélyből menekül a távoli Skóciába a vesztett szabadságharc után a marosvásárhelyi születésű Szabó Iván hadnagy is, aki Edinburgh-ban nyit műtermet és mint a Photographic Society of Edinburgh választott tagja lesz híres portréfényképész. Fiatalon, 36 éves korában halt meg 1858 júliusában - sírja az Edinburgh-i Grange Cemetery temetőben van és obeliszk síremlékén még most is olvasható a kemény szürke gránitba vésett „Hazádnak rendületlenül, légy híve óh magyar" felirat.

Egressy Gábor szinész is felcsap fotósnak, s ő az, akinek jóvoltából Petőfi Sándor egyetlen hiteles arcmása ránk maradt. A 19. század lelkes kezdetei után a folytatás sem szűkölködött világhírű magyar fotósokkal. Kertész Andor, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton és Robert Capa, aki Friedmann Ernőként Budapesten látta meg a napvilágot, mind a 'szakma' művészi nagymesterei voltak. Jolanda leányom, a monokróm fényképek szerelmese, egy alkalommal csak azért utazott el Skóciából Budapestre, hogy a 'nagy' Capa képeinek kiállítását láthassa a Művészetek Palotájában, magam pedig (igazgatói engedéllyel) végigfotóztam ennek szombathelyi tárlatát, hogy aztán albumba rakva nagy meglepetést és nem kis örömet szerezzek a gyenge reprodukciókkal.

Az én fényképeim javarésze azonban nem híres fotósok lencséje mögül került a családi album oldalaira, zömük pedig a lófej-intarziás fényképes dobozba, hanem szerető - ám fel nem jegyzett - amatőr családtagok és barátok jóvoltából, vagy pedig saját magam lelkes kattogtatása eredményeként.

Persze rólam is készültek képek, egy részükkel már találkoztunk is, ezért most csak néhányról tennék itt említést.

Andor Júlia

Budapesti au-pair lány, aki abszolút amatőrként az egyik legjobb fényképet készítette rólam. A képből 'kivágott' portrém évekig volt névjegykártyám ismertető arcképe azon célból, hogy egyébként inkognitó mivoltukban ne kerüljenek a konferenciákon összegyűjtött többi 'carte de visite' szomorú sorsára, vagy legalább szégyelljék őket a szemétbe dobni.

Ezt a megoldást még Madame Marietta Kao Liau, Taipei követasszonya is jó ötletnek tartotta amikor májusvégi találkozásunk alkalmával névjegykártyát cseréltünk az érdi Földrajzi Múzeumban.

Mr. Gyógyszerész

Thame kisváros 'Barley's the Chemist' patikájának gyógyszerésze, akitől éveken át vittük gyermeklányaink has-, fog-, fül- és egyéb - fájásaik orvosságát, mitöbb még a desztillált vizet is gőzokádó villanyvasalónk tartályába, hogy meg ne kövesedjen - lelkes amatőr fotográfus lévén - minden alkalommal meggusztálta fizimiskámat, majd kijelentette "nem elég markáns - még!" Aztán egy alkalommal, évek múltán, eljött az ideje a fényképezésnek. Ime a 'markáns' eredmény…

Mr. Rigby

Jolanda leányunk balett tanárnőjének a férje - mint már több művészlélek előtte és utána is - amatőr fotós mivoltában felfigyelhetett rám, ugyanis egy alkalommal teljes felszerelésével egyetemben jelent meg a Thame Sport and Arts Centre-ben, hogy engem lencse-végre vegyen. Szándéka abban teljesedett ki, hogy portrémat benevezte egy - ki tudja már milyen - kiállításra, ahol arany éremmel díjazták. Országos kiállítás nem lehetett, tudomásom szerint 'annyira' jó fényképész nem volt, de hát az arany az mindig arany, és ennek hatása alatt a kép - serlegestől-érmestől - ki lett állítva a sportközpont bejárati aulájának a vitrinjébe.

Ott díszelegtem egy hónapon át, mint fél évszázaddal korábban Szombathelyen, a Király-utcai 'Tejbolt' kirakatában, csak most már lényegesen kevesebb hatással. Fogalmam sincs milyen kritérium alapján dönthetett a zsűri, de a díjazott képen nemcsak a sportos hölgyeknek, de saját magamnak sem tetszettem.

Szántai Lajos

Az ezerlilencszázkilencvenes évek elején Itáliában ismét találkozott a három magyar térképgyűjtő: Szántai Lajos, Szathmáry Tibor és én. Akkor Szathmáry barátunk még Olaszországban, Sant'Agata Feltria-ban, ebben a csodás hegyvidéki kisvárosban lakott.

Az előző és egyben első párizsi találkozás után most is idillikus környezetben tárgyaltuk volna meg a magyar térképtörténet problémáit, ha nem lép közbe Daniella. Tibor ugyanis közben megismerkedett egy szállodai fitness instruktorral, aki hamarosan be is költözött nemcsak az életébe, hanem a mesébe illő házába is. Szerencsére nekem külön lakosztály jutott külön fürdővel és hegyekre néző terasszal, mert sajnos a magyar térképek nem nagyon kelhettek versenyre az olasz feketehajú és teltkeblű Signorina Daniellaval, bármennyire is fontosabb lett volna az - legalábbis számomra. Így aztán a szép napsütötte Itáliában befellegzett a térképészetnek. Pár napig tartó magányomban levelezőlapokat írtam (még nem volt e-mailezés), megtanultam a postabélyeg olasz nevét [franco bollo], melyet egész úton mondogattam, hogy el ne felejtsem, mert itt úgy tűnt senki sem beszélt más nyelven, csakis olaszul - kivéve a postamestert, aki "Good morning, what would you like"-jával frissen szított tüzemre vizelt. Nyilván híre ment az 'angol úr' jelenlétének ebben a középkori szokásokat megőrző városkában, ahol a nyári hőségben is feketébe öltözött férfiak és asszonyok külön-külön kettes sorban követik a Szűzmária szobrát, s ahol még most is eredeti gyönyörűségében látható a 18. századi kis színház. Igaz, közben azért Bolognába és Velencébe felejthetetlen látogatásokat tettünk és voltunk néhány térképekkel teli antikváriumban is, de hát hármasban… Végre aztán Szántai Lajos barátunk is megérkezett Párizsból, aki rólam ezt a képet kattintotta. Köszönöm Lajosom ott fennt az örök celestial térképes vadászmezőkön - néha még most is dicsekszem ám vele!

Camille van Zadelhoff

Az egyetlen 'profi' fényképész, aki valaha rólam képet készített - igaz, ő is csak a pályafutása kezdetén. Találkozásunk története talán érdekesebb, mint ennyi fénykép után maga a portré. Egy őszi szombaton, mit sem sejtve, igyekeztem Oxford főutcáján, a 'High'-on, amikor egy csinos, magas lány 'leszólított', hogy nem-e szeretnék vele (dehogyisnem, csak erre vártam - gondoltam magamban) bejönni és megnézni a Ruskin Scholars kiállítását az Examination School [egyetemi vizsgaépület] termeiben. Más dolgom is akadt volna, de azért 'kötélnek álltam'. A hölgy megnyerő mosolya, valamint a festmények és művészi fényképek megtekintésének lehetősége ellenállhatatlannak bizonyult, hiszen - mint megtudtam - a Ruskin School of Drawing & Fine Art [az egyetem postgraduális művészeti fakultása] végzős hallgatóinak munkái voltak kiállítva. Most már az én lelkesedésem is fellángolt a szebbnél-szebb és jobbnál jobb festmények és fotók láttán. Persze volt közöttük 'salak' is… Camille, ugyanis igy hívták a látogató-csalogató hölgyet, még kávéra is meghívott (elég ártalmatlannak tűnhettem) és közben elmondta, hogy nagy 'project'-jén [vállalkozáson - melyet magyarhonban 'j'-vel és nem 'dzs'-vel ejtenek nagy irritálásomra], 'People of the 21st Century'-n dolgozik, és melyben különböző kategóriákban örökítené meg a 21. század embere arculatát, s ebben engem is szeretne megörökíteni. E véletlen találkozás és az azt követő fotózás eredménye az itt látható, többszáz 'negativ'-ból választott kép.

…és a legrosszabb:

A Bodleian Library belépő kártyájára 2003-ban (!) készült fotó [ennyire rosszul talán még most, tíz esztendő eltelte után sem nézek ki], mellyel nemcsak az egyetemi könyvtár, hanem az Albert Einstein Institute bostoni ajtaján is nyugodtan besétálhatnék, mint a nagy tudós alteregója.