BARÁTOK ÉS ISMERŐSÖK

Igaz Sándor - Beszédes Károly munkatársa, Second Secretary a londoni magyar nagykövetségen az 1970-es években. Gondolom hasonló céllal is járt Oxfordban… Csupán történelmi tényként említem, hogy meg legyen örökítve mely személyek voltak jelen a magyar nagykövetség köpönyege alatt a a Kádári időkben.

Illés Imre 'Rudi' - Illés Tibor öccse, igazi jó barát az 56-os magyarok között. A szegénysorból származó somogyi testvérek azonban nem jöttek ki egymással, természetileg "chalk and cheese" [kréta és sajt, mondja az angol] voltak. Imre mindenkinek csak 'Rudi' volt, soha nem kérdeztem miért. Egy ideig együtt dolgoztunk High Wycombe nyugati részében, az Elco Plastics Ltd. Desborough Park Road-on lévő bakelit alkatrészeket gyártó üzemében. Aztán egyszer csak fogta magát és hazament - talán még 1959-ben. Sógornőjétől, Kálóczi Marikától hallottam, hogy otthon gumi-abroncs szerelőként dolgozott és 1964-ben rákos betegségben halt meg. Ezek szerint mindössze 30 évet élt. Nagyon sajnáltam és sajnálom most is - igazi jó barát volt a hontalanság kezdeti időszakában.

Illés Tibor - Rudi bátyja, igazi "rough diamond" - azaz "csiszolatlan gyémánt". Tibor kemény, fizikai munkával kereste a kenyeret, majd elég pénzt összegyűjtve fuvarozási vállakozásba fektette. Erős dohányos volt - munka és a füst közösen viselték meg az egészségét és vitték a sírba. Temetésén én mondtam a búcsúztatót:

"Dear Illés Family, dear Friends,
We are gathered here today to say a final farewell to Tibor Illés -but, of course, we are also here to celebrate the life of Tibor as well. For it was a long and interesting life, which had started out seventy-one years ago in the town of Kaposvár, in Hungary and with its many stages, joys and sorrows and ended after a long illness here in High Wycombe. As the greatest living Hungarian writer, András Sütő, put it in 'Anyám könnyű álmot ígér' "This time we think that the years had piled upon our backs and we are all slowly descending, like the weight of a grandfather-clock. Lower and lower, with each tick closer to the ground, until a sudden stop, we have arrived, and there is not a hand which would again wind that clock."…
When Mary and his daughters Marta and Julia asked me if I would make this tribute to Tibor, I felt honoured and humbled. Just how can I do justice to a good husband, a wonderful and loving father, and a fellow-Hungarian friend? Tibor, like most of us, arrived in England in the autumn of 1956 following the Hungarian uprising, which started with such high hopes and was crushed with ruthless force. At that time Tibor was still doing his national service with the Hungarian Army in Kecskemét, a town in Central Hungary, famed for its apricot brandy and the only Hungarian Air-force base. So with the uprising put down, Tibor decided to leave the once again Communist Hungary. With great ingenuity and some difficulty he managed to contact Imre, his younger brother in Budapest and the two of them joined the more than two-hundred thousand Hungarians who fled to the west.
I met Tibi and Rudi - as we all called the two brothers - in High Wycombe, or rather in Flackwell Heath, where a small group of Hungarians lived at the Broom & Wade Hostel. We soon became friends and passed our free time playing football, table-tennis, snooker and cards. It was the last two categories in which Tibor had excelled! In snooker we dare not hope, in cards we had no hope! In the game of 'ulti', lady luck was always with Tibor and would win almost every time. So much, so that when he started courting another lady, called Borbála alias Mari Kálóczy, we were all rather glad that he played less cards as the result. Obviously Tibor was also successful at the courting game, as they were married the following year, indeed here in St. Augustine's, in 1958.
It was a double wedding, another Hungarian couple, Jutka and Tibi Aros were married the same day, and following in their footsteps, so did I in 1960.
I have worked together with Tibi and Rudi for a while at Elco Plastics in Desborough Avenue in High Wycombe, and it was here that Tibor's love of music and song manifested itself. To keep us awake during the early hours of the night-shifts he would burst into singing, either "Kifordítom a bundámat, mégis bunda a bunda", to which the rest of the motley crew of Irish, Hungarian and West Indian press-operators would sing the chorus: "ihaj bunda, tuhaj bunda"… These were the early years of emigration: hard work, youthful exuberance, the love of freedom and life which we all enjoyed. However, with the serious business of family life more and more time was needed for the family. Tibor and Mary were soon blessed with two beautiful girls and Tibor just adored them. A loving and devoted father, he would play with them, take them on holiday and when eventually we could travel to Hungary he would drive with his family to Kalocsa for their annual summer vacation. It was during one of these trips, that Tibor could not resist a celebratory drink and rather than offend the law, he let one of his daughters drive his treasured Ford Granada instead. It just happened that she did not have a valid, or indeed any driving licence, as she was only fourteen at the time. Being a patient father, Tibor explained just what to do: clutch in, engage gear, clutch slowly out. Perfect. Until a traffic policeman appeared in the middle of the road in the middle of Kalocsa. Rather than go round, they headed straight for the cop, who just in time jumped off his box, who not realising that it was an English car proceeded to book Tibor for the offence, except, of course, Tibor did not have a steering-wheel in front of him! Even the Hungarian police at that time could tell that he could not have been driving and therefore the offender, marched over the other side and his heart melted… Only a verbal warning, no fine; so everything was fine - only Kalocsa was still small enough for news to spread rather fast, so everybody knew in Maria's home town just what has happened …
In his last years Tibor did not enjoy good health and as his body weakened he only wished to be in his home in Healey Avenue, where his wife and daughters nursed him and looked after him, trying to ease the pain and the suffering.
So a life of hardship and hard work - Tibor helped to build the M40, so remember him every time you drive to London or Oxford - of some sadness and much joy, we now say "farewell my friend" "Isten veled Tibor", but your memory will live on in our minds and within our hearts."

[Drága Illés Család, Drága Barátaim! Azért gyűltünk ma egybe, hogy utóljára mondjunk búcsút Illés Tibornak, de egyúttal azért is vagyunk itt, hogy megünnepeljük Tibor életét. Mert Tibor élete hosszú és egyben érdekes is volt, mely hetvenegy évvel ezelőtt Magyarországon, Kaposvár városában kezdődött és örömökkel-bánatokkal telített sok szakaszával hosszas betegség után itt High Wycombe-ban fejeződött be. Amint azt a legnagyobb élő magyar író, Sütő András, fejezi ki 'Anyám könnyű álmot ígér' kezdetén: Most arra gondolunk, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! - megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. Amikor Mária és két leányuk, Márta és Júlia megkértek nem-e búcsúztatnám Tibort egyszerre megtisztelőnek és nehéznek is éreztem. Miként is tudnék én méltóképpen szólni egy jó férjről, a szerető édesapáról és egy magyar barátról? Tibor, mint mi majd mindannyian, 1956 őszén érkezett Angliába a magyar forradalom után, a népfelkelés, mely oly nagy reményekkel kezdődött és volt kegyetlenül összetörve. Abban az időben Tibor éppen katona-idejét töltötte a Magyar Néphadsereg kecskeméti laktanyájában, a város mely barack-pálinkájáról, valamint a Magyar Légierő egyetlen bázisáról nevezetes. A népfelkelés leverése után Tibor is elhatározta, hogy elhagyja az ismét kommunista Magyarországot. Nem kis nehézséggel és még több furfanggal sikerült érintkezésbe lépnie Budapesten a nála fiatalabb Imre testvérével, s mindketten - a többi kétszázezer magyarral - nyugatra menekültek. Tibivel és Rudival - ahogy mi a két testvért szólítottuk - High Wycombe városában, illetve a közeli Flackwell Heath településen találkoztam, ahol egy kisebb magyar csoport lakott a Broom & Wade Hostel munkás-szálláson. Hamarosan barátság is alakult ki közöttünk és szabadidőnkben futballoztunk, asztali-teniszeztünk, billiárdoztunk és kártyáztunk. Ez utóbbi két kategória volt az, melyben Tibor különösen jeleskedett! Ellene billiárdban reménykedtünk, kártyában azonban reményünk sem volt! Ulti közben a szerencse mindíg melléje szegődött és legtöbbször nyert is. Mikor aztán udvarolni kezdett és egyre kevesebb ideje jutott a kártyára az egész zsuga-társaság fellélegzett. Tibornak nyilván nemcsak a kártyában volt szerencséje. Esküvőjüket 1958-ban ezen Szent Augustine-templom falai között tartották. Kettős esküvő volt, egy másik magyar pár, Fegyverneki Jutka és Aros Tibor kötött házasságot egy időben, majd két évvel később nyomdokaikat követve magam is 1960-ban. Tibivel és Rudival egy ideig együtt is dolgoztam az Elco Plastics High Wycombe-i gyárában, a Desborogh Avenue-n [helyesen Desborough Park Road], ahol Tibor nótázási hajlama különösen érvényesült. Az éjjeli műszak kora reggeli óráiban - hogy az álmosság ne vegyen erőt rajtunk - rá-rá gyújtott a "Kifordítom a bundámat, mégis bunda a bunda"-ra, melyre a műszak vegyes - ír, magyar és nyugat-indiai - présgépkezelő társasága együtt fújta az "ihaj bunda, csuhaj bunda…". Ezek voltak a emigráció kezdeti évei: Kemény munka, fiatalos lelkesedés, a szabadság és az élet szeretete.
Azonban a családi élet egyre több időt igényelt. Tibor és Mária hamarosan két kislány születésével lett megáldva, Tibor imádta őket. Játszott velük, s mint szerető édesapa, vitte őket évente nyaralni, míg aztán egyszer Magyarországra is ellátogattak, amikor Tibor autóval vitte családját Kalocsára. Egy ilyen alkalommal történt, hogy nem tudván ellenállni a koccintásnak és nem szándékozván törvényellenesen ittas állapotban a kormány mögé ülni, rábízta féltve vigyázott Ford Granada autója vezetését idősebbik leányára, Mártára. Márta azonban nem rendelkezett érvényes, illetőleg semmilyen vezetői jogasítvánnyal, mivel csupán 14 éves volt. Mint türelmes édesapa, részletesen elmagyarázta a teendőket: "kuplung be, sebváltó be, kuplung lassan ki". Nagyszerű! Mindaddig, amíg Kalocsa közepén egy rendőr előttük nem termett az út kellős közepén. Az auto azonban nem kerülte meg a rend őrét, hanem egyenesen feléje tartott, aki az utólsó pillanatban ugrott le a dobozáról, majd az auto bal oldalához lépve ámultan látta, hogy a Tibor elől hiányzott a kormány és ezek után nem is vezethette az autót. Ezután átmasírozott a kocsi másik oldalára és elolvadt a szíve… Büntetés helyett csupán egy figyelmeztetés lett a dolog vége - ám Kalocsa elég kis város ahhoz, hogy ne terjedt volna el futótűzként másnap a hír, hogy mi is történt… Tibor élete utolsó éveiben nem a legjobb egészségnek örvendett és amint fizikai ereje fogyatkozott, már nem igen mozdult ki a Healey Avenue-i házából, ahol felesége és két leánya ápolták enyhítve betegsége fájdalmát.
Egy nehéz élet és kemény munka - Tibor segítette az M40-es autópálya építését, s minden alkalommal London vagy Oxford felé tartva emlékezzünk rá kevés szomorúsággal de még inkább örömteli emlékkel. Isten veled Tibor! Emléked lelkünkben és szivünkben tovább él."]

Illyés Lajos - Nagyszalonta - egyes helyi források szerint - 'kele-kóla' alpolgármestere, velünk szemben azonban mindíg kedves és udvarias. Íme újabb bizonyság Máté evangéluma azon mondására, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában.

Ilyés Borbála - Bögözi vendéglátónk Erdélyben, a Székelyföld szívében.

Imanaka, Keiko - az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás japán pavilonjának kedves asszisztense, aki néhány fontos japán szó (adigatto = köszönöm, aisimasu = szeretlek, szajo nara = viszont látásra) mellett még pálcikával is megtanított enni! Csak később tudtam meg az alapvető különbséget a japán és a kínai rízs pálcikával történő evése között: a japánok etikettje könnyebb, mert a csomósra készített rízsgombócokat még kezdőnek is aránylag könnyű potyogtatás nélkül fogyasztani, a kínaiak viszont omlósra főzik, ezért a csészét (mert csészéből esznek és nem tányérból) közel az állukhoz tartva 'lapátolják' a szájukba, mely első látásra elég fura látvány.

Indiai asszony - High Wycombe-ba kerülésem után az első kapcsolatom. A 'Falcon' [Sólyom] szalon-bárjában ismerkedtem össze a tűzesen fénylő fekete szemű és a 'titokzatos kelet' varázsát sugalló asszonnyal. Hirtelen lángra-lobbant románcunk azonban egy film alatti 'szép érzés' után véget is ért, ugyanis angol férjétől való válását említve inkább megfutamodtam. Nem voltam akkor még kész a komolyabb kapcsolatokra, inkább csak kóstolgattam a szabad mezők édes nektárját.

Író Matild - Feiszt Gyuri barátom édesanyja, drága-drága Tilda Mama! Édesanyámnak jó barátnője volt, nagybeteg édesapámat ápolta a hegyfalui szanatóriumban. Gyurival kötött életre szóló barátságunk is az Ő révén jött létre, midőn elhangzott a "Kapd össze magad fiam - angol vendégeink érkeznek!" legendás felszólítás. Vallásos, hívő lélek volt, éveken át kántorizált a Sári templomban. Megrendítően tragikus halála volt - őrző angyala nem vigyázott rá. Kerékpárján éppen templomba igyekezett, amikor 2002-ben Sárvár főterén egy autó elütötte. Hiányzik…

Iványi Béla - a Danube Book Company könyvkereskedés tulajdonosa London belvárosában, a Shaftesbury Avenue-n. Itt vásároltam 1959-ben első könyvemet, Losontzi István 18. századi Hármas Kis Tükör-ét, melynek utólsó lapja mögé Erdély kis térképe volt bekötve. Évekig jártam hozzájuk, még azután is amikor az 1970-es évek elején feladták üzletüket a Shaftesbury Avenue-n és London Kilburn negyedében lévő házuk garázsa mögötti helyiségben működtették tovább. 1974 nyarán itt, könyvek vásárlása közben kapott el egy oly erős vesegörcs (melyet az évnek szeptemberében Stoke Mandeville kórházában meg is műtöttek, kiszedve a golf-labda nagyságú követ, ami a galibát okozta), hogy házuk szobájában fektettek le és fájdalomcsillapítók hatása alatt vészeltem át annak elmúlását - tehát nemcsak üzleti kötődés, hanem baráti törődés is jellemezte több esztendei kapcsolatunkat. Iványiék a könyvek mellett magyar termékeket - gyulai kolbászt, 'Globus' konzerveket, csomagolt tarhonyát is árultak, karácsony előtt pedig magyar szaloncukrot is! Nagy szó volt ez akkor… Istenük áldja meg jóságukért - a tőlük vásárolt könyvek a lelkem, az élelem a testem javát szolgálta, a szaloncukor pedig Chinnor-i házunk karácsonyfáit díszítették három kislányunk nagy örömére.

Izsák Olga - klotildligeti kislány, első kis ártatlan gyermekszerelmem. Szomszédunk, Párdányi Richárd gyógyszerész kerítésén át pislogtunk egymásra, hogy aztán más irányba sodorjon mindkettőnket a sors és a háború vihara. A név megmaradt - a kislány elszaladt…

Jahndorf, Helmut - nyugatnémet gyáros, feltaláló. Ildikó húgom révén ismertem meg a kedves és mindíg nagyon korrekt úriembert. Kellemes ember társaságban és családi körben egyaránt. Meglátogatott minket Chinnorban is - sajnálom, hogy nem találkoztunk az utóbbi években.

Jancsó Árpád - temesvári helytörténész. Ovidiu Sandor, temesvári gyár- és irodaház-tulajdonos térképgyűjtő által szervezett és 2010 március 28-án, az ottani Business Center konferencia-termében tartott konferencián találkoztunk. Temesvárról írt könyve, melyet akkor ajándékba adott, könyvtárammal együtt a marosvásárhelyi Teleki Tékába került.

Janes, Patricia - Edlesborough falu lakosa Buckingham grófságban. Azon kevesek közé tartozik, akik az angliai szalmafonást feldolgozó könyvem, a Children of Straw [Szalmagyerekek] megvétele, valamint az arról tartott előadásom óta is hálával ragaszkodnak hozzám, mint aki réghalt őseiket támaszotta volna életre. Karácsonyi üdvözlo-lapja - még negyedszázad esztendő múltán is - mindíg elsőként érkezik meg hozzánk.

Járfás Ágnes - Békásmegyeri au-pair Oxfordnak előkelő Iffley részében. Benedek Elek mesekönyvében - amit a piliscsabai elemi iskola második osztályában kaptam kitünő osztályzatom alapján - olvastam először a Békásmegyer nevet. Micsoda szép név! - gondoltam magamban. Azután, hogy külföldre sodort a sors, egyre inkább éreztem az addig csak elhadart helységnevek ízét és zamatát. Sárvárnál elém tűnik a 'sár', mely a házunk előtt tengelyig ért és úgy nézett ki, mintha se lovaknak, se ökröknek nem lettek volna lábai, meg hát a 'vár' a város kellős közepén. Mórágy, ahol Pap, aliás Kiss, aliás Braxmair Béla nagybátyám lakik szemeim elé varázsolja 'Mór'-t, ágyastól, Békásmegyernél pedig hallom a békák kuruttyolását (Bugyi-t és Ondód-ot most nem, illetve külön kategóriában említem)! Kéresem, ne tessék nevetni ezen. Lassan hatvan esztendeje csak London, Alfreton, Chesterfield, Hull, High Wycombe és Chinnor - semmit jelentő nevek a magyar fülnek, de még Oxfordnál sem gondolok se ökörre, se gázlóra. Szóval nekem mindíg is tetszett Békásmegyer, azután egyszer az Oxford Hungarian Society összejövetelein meg is jelent személyesen, mint Járfás Ágnes. Ott ismerkedtünk meg és találkoztunk több alkalommal is. Voltunk együtt a Temze-parti Marlow-ban, de különösen emlékezetes a Stone-henge-i kirándulás. Ugyanis jelentkeztem, hogy vadonat-új BMW-mel szolgálatára állok a magyar klubnak és néhány tagot elviszek ezen nevezetesség megtekintésére, mely 2000 évvel a piramisok előtt is állott. Mellettem ült a szép Ágnes, én a volánnál feszítettem - de nem sokáig. Az addig kifogástalanul, óraszerkezeti biztonsággal működő, és még garancia alatt lévő autóm minden előjel nélkül leállt. Telefonáltam a garázsnak, utasaim pedig másnak. Értük jött más autó, azzal utaztak vissza Oxfordba, én és az autóm pedig egy teherautó hátán. Elátkozott autó, ugyanezt eljátszotta velem Maráczi Márta esetében is, akkor is teljesen váratlanul - és ártatlanul! Ágnessel azonban volt egy másik emlékezetes, de már budapesti találkozásunk. Meghívásomra a Nyugati pályaudvarról induló 'Gyertyafény Express'-el Veresegyázára kirándultunk. Rózsászínű rózsával a kezemben érkeztem, elegáns öltönyben, Ágnes is csodás volt. Pullmann-kocsi, vacsora, pezsgő, az étkezőkocsiban kamarazene… A veresegyházi állomáson mákos és diósbejgli, miközben a veresegyházi asszonykórus karácsonyi énekeket énekelt. Nagyon romantikus, gondolhatná valaki. A románc azonban hiányzott. Talán azért is tűnt - és tűnik még most is olyan szépnek és tisztának. A vallásos beállítottságú Ágnes (Angliából egy csomagban teológiai könyveket küldött haza, amit én és János sógorom cipeltünk fel Békásmegyeren a ki tudja már hányadik emeletre) később a piliscsabai (míly kicsiny ez a világ, hiszen ott nőttem fel) Pázmány Péter római katolikus egyetemen szerzett diplomát. Később férjhez ment, egy családja van, néha a Facebook-on találkozunk.

Jean - 'Szőke' korszakom egyik virága, melyet a Flackwell Heath-i golfpálya gyepén szakítottam magamnak. Szép volt, mégsem lett tartós a kapcsolat. Ki tudja, merre vitte útján a sors… Csak remélni tudom, hogy szép volt további élete - és néha-néha Ő is vissza emlékszik azokra a mézédes napokra.

Jelentsics Géza - diáktársam a Csermajori Tejipari Szakiskolán, akiről Memoir-om 'Csermajor' fejezetében írtam bővebben. Az interneten is megtalálható, Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945-1956 című könyve így emlékezik meg róla:
"JELENTSICS GÉZA: született 1929-ben Budapesten, egyetemi hallgató. 1951 és 1954 között rendszeres futárszolgálatot teljesített. Ő volt a szervezője a soproni összeesküvésnek, egyike volt azoknak, akit az ÁVH legjobban szeretett volna elfogni. 1954. őszén, Sopron közelében az ÁVH-s határőrökkel vívott tűzharcban elesett." Sírját még nem azonosították, nevét tábla őrzi a budapesti Köztemető 301-es parcéllájában.

Jennings, Norman - nagymúltú hentescsalád, a Jennings Bros, azaz Jennings testvérek harmadik generácíójának legidősebb tagja. Bár mindíg a zene vonzotta, apja korai halála miatt már fiatal korában át kellett vennie a cég Twyford-i részlegének a vezetését. Jó humorú, nagy darab ember volt, szalmakalapos feje a régi kis üzlet mennyezetét súrolta. Vicces ember lévén, különböző trükköket talált ki vevőköre, különösen a hölgyek szórakoztatására. Egyik ilyen volt a pulton véletlenül ott felejtett, de valójában szándékosan oda helyezett kolbász-darab, mely mögé gyorsan oda helyezkedett ha csinos nő lépett be az üzlet ajtaján. Hangos "Jolly Good Morning" után - kissé előrébb hajolva - halkabban kérdezte "can I help you Madam?" [segíthetek asszonyom?]… A hölgyek imádták, feltehetően azért is, mert csakis a legkiválóbb hentesárúval szolgálta ki őket. Oszlopos tagja volt a Butchers Federation [Hentesek Szövetsége] Berkshire grófsági szervezetének, melynek elnöki tisztét többször is betöltötte - az évenként megrendezett gála vacsorán azonban alig várta, hogy beülhessen dobolni a zenekarba.

Jennings, William - 'Bill' - Norman öccse, a Jennings Bros Caversham-ban lévő, nagyforgalmú üzletét vezette nagy szigorral és sokkal kevesebb, mondhatnám semmi humorral. Egyik kiszolgáló hentesét egy vevő iránti megjegyzéséért menesztett, nekem pedig még azért is szólt, hogy ne vitatkozzak az ülete előtt a parkolási őrrel [Traffic Warden], aki lelkesedésében teljesen jogtalanul meg akart büntetni. Bill teljes élete az üzlet volt. Reggel 5-kor maga nyitotta az üzletet és este 7-kor saját maga zárta. Szabadságot soha nem vett ki, nyaralni pedig esze-ágába sem jutott volna, ha 42 évesen egyszer családja rá nem beszéli egy spanyolországi utazásra. Koporsóban hozták haza.

Jenovay Judit - Ildikó húgom barátnője, egy alkalommal - 1984-ben - Franciaországban is találkoztunk.

Józsa Judit - kerámikusművész. Édesapja, Józsa János korondi műhelye udvarán találkoztunk. Édesapjától sok tányér és egy nagy tál, nagyapjától egy 1975-ben készült korsó díszíti oxfordi konyhánkat, Judit munkáit azonban csak kiállításon, valamint Bánhegyiék budai éttermében láttam. Talán egyszer…

Juhari Istvánné - postaügyi miniszter, a Budapesten rendezett filatéliai kiállítások védnöke.

Juhász Béla - az Aradi Csíki Gergely Iskolaközpont igazgatója, 2011-es április 4-én az iskola kultúrtermében elhangzott előadásaink szervezője. Az iskola könyvtárában megmutatta a könyvet, melybe belefúródva állt meg egy puskagolyó az 1989-es romániai forradalom idején.

Juhász Katalin - szegedi au-pair kislány volt Chinnor-ban, még az 1990-es évek elején. Egy tornaedző kollégám hívta fel a figyelmemet, hogy magyar lány lakik vele szemben a Middle Way-en, bizonyára örvendene, ha felhívnám. Fel is hívtam, s Kati annyira örvendezett, hogy azonnal letegezett. Ezért csak akkor szeppent meg, miután kiderült, hogy egyrészt sokkal idősebb voltam mint gondolta, másrészt pedig nagyon okos, aki még könyveket is írt! Mindegy - a tudomány még arra is jó volt, hogy angol nyelvleckéket vegyen hetente egy-egy üzleti körútam alkalmával. Kati - a kis szegedi 'Boszi' - nagyon életrevaló lány volt, mesélte, hogy a kérvényhez csatolt fényképen sem 'igazi', hanem műanyag baba volt a pólyában! Szerény családi környezetből (édesanyja a szegedi Csillag-börtönnel szemben lévő éjjel-nappali 'Közért'-ben dolgozott) önerőből jött Angliába nyelvet tanulni, hogy saját sorsán javítson. Amikor édesanyja az au-pair év letelte közeledtével írt, hogy lesz majd részére is munka a közértben, akkor azt a tanácsot adtam, hogy köszönje meg a gondoskodást, de egyben azt is tudassa szüleivel, hogy nem azért tanult angolul, hogy utána cukorkát áruljon. A tanácsot meg is fogadta és a szegedi egyetemen helyezkedett el titkárnői beosztásban. Ott is ismerkedett meg későbbi egyetemi tanár férjével, aki - fekete-öves karate instruktorként - a Csillag-börtönben tanítja a rabokat önvédelemre és harcművészetre! Kati később maga is tanár lett, angol nyelvet tanít a szegedi Helen Doron iskolában. Well done - büszke vagyok Rád!

Karácsony István - az 1993-as birminghami Tornász Világbajnokságon találkoztunk - István a FIG [Federation Internationale de Gymnastique] technikai bizottsága küldöttjeként, magam pedig a magyar tornász-válogatott mellett mint tolmács és kísérő a brit tornaszövetség, a BAGA [British Amateur Gymnastics Association] megbízásából.

Karácsonyi István - 2009 május 9-én Balázsfalva református parókia termében rendezett előadásunk egyik szervezője és kedves házigazdája, aki azóta is mindíg szeretettel fogad bennünket Kolozsvári-úti otthonában ha arrafelé vezet erdélyi útunk.

Karády Ilka - a 'Sütő András világa' című könyv szerkesztőjeként ismertem meg Balogh Kata, az Officina '96 kiadó tulajdonosa révén. Az internetes információ szerint képzett térképész, egy 1962-ben készült fényképen éppen a híres térképész professzor Irmédi-Molnár László társaságában. Mindez nagy meglepetés számomra, hiszen inkább mint a nem túl jó hangzású "nemzeti történész" tartja magát számon. Ugyanis szerintem csakis olyan történész létezhet, aki különböző szakterületeken, ám mint semleges írja le kutatásai eredményét: a történelmet, nem pedig bizonyos elkötelezettségből. Amennyiben nem ez történik, akkor születik a győztesek 'gőgös' mindenttudó, avagy a legyőzöttek - minket mindenki bánt - 'szenvedő' történelme, melyből azután senki sem tanul semmit, tehát valójában hasznavehetetlen.

Karsai Zsigmond - az én kedves Zsiga barátom. Folklórista, néptáncos és festőművész, a Maros-menti Lőrincréve zenéjének és táncainak lelkes kutatója és szakértő tolmácsolója, a 'Népművészet Mestere' díj (1961) tulajdonosa. Sárvárott, még valamikor az 1980-as évek derekán ismerkedtünk össze a Nádasdy-várban évente megrendezésre kerülő Folklór Fesztiválon, mely azután hamarosan személyes barátsággá alakult. Az évek során többször is meglátogattam péceli otthonában, ahol nagy szeretettel, saját készítésű kisüsti pálinkával, füstölt szalonnával, kertjében termesztett friss paradicsommal és zöld paprikával fogadott, Magdolna felesége pedig finom ebéddel kedveskedett. Ilyenkor alkalom adódott arra is, hogy elgyönyörködjek falon függő, avagy polcokon sorakozó festményeiben. Emlékezetes marad azon kérdésemre, hogy miért nem fest téli tájat, adott egyszerű, ám nyilvánvaló "mert télen hideg van" válasza. Téli tájképeiből mohóságomban kettőt is vásároltam, de még most is gyakran gyötör a gondolat, hogy valóban nem lett-e volna jobb, ha az egyik helyett egy lőrincrévei táncot megörökítő festményét hoztam volna el magammal. De hát gondolom ezzel így van minden műgyűjtő. Zsiga barátom gyakran emlegette, hogy egyszer hosszabb időt töltsek nála, mert szertene megfesteni. Sajnos, mire erre sor került volna - bár előkészítette a festői felszerelését, festékeket, ecseteket és a vásznat is - már túl gyenge volt a 88 évet megélt szervezete a festéshez. Mintegy bocsánatkérőn mondotta: elfogyott az ereje és a türelme, annyira fájtak az izületei. Pécel díszpolgáraként 2011 március 26-án helyezték örök nyugalomra a 91 éves korában elhúnyt művészt a péceli református temetőben. Nyugodj békében és táncoltasd immáron az angyalokat drága Zsiga barátom!

Kasnyik András - diplomata, alkonzul (Third Secretary) a londoni nagykövetségen az 1970-es évek elején. Jajhalompusztán született uradalmi cseléd családban. Tehetségére tanítója, Kolozsvári József figyelt fel és tanulhatott Mezőkövesden a Szent László Gimnáziumban. Oxfordban találkoztunk, nem próbált beszervezni. Később az Amerikai Egyesült Államokba került, s mint diplomata kapcsolatot teremtett az ottani emigrációval és került barátságba többek között Karády Katalinnal is. Részese volt egy ritka Petőfi-kézirat hazajuttatásának és segítségével repülhetett a két 1956-os magyar disszidens Krug László és Németh Zsigmond óceánrepülő egy Bonanza típusú kisgépen 1981. júliusában, leszállás nélkül, New Foundlandról a Ferihegyi repülőtérre elsőként megismételve Endresz György és Magyar Sándor 1931-es 'Justice for Hungary' [Igazságot Magyarországnak] kisgépes óceán átrepülését. Érdekes módon azon kevés Kádár-korszaki diplomaták közé tartozik, akire a rendszeváltás után is tisztelettel emlékeznek, mint azt a Mezőkövesdi Újság 2009 augusztus 27-i számában megjelent, Szedresi István kissé romantikus stílusban írt „Kasnyik András diplomáciai küldetésben az égi Birodalomban" cikke is bizonyítja: Az „Ismerjük őt?" arcképcsarnokának első tagja, Erdődy Miklós, a négydanos mesteredző már 2000 január óta oktatja az arkangyalsereget a küzdősport fogásaira, mozdulataira. 2009. március 22-én a Szent László Gimnázium volt diákja, hajdani közkedvelt focistánk, a volt New-York-i főkonzul, tanzániai nagykövet Kasnyik András - 13 nappal 79. születésnapja után - is eltávozott az égi mezőkre, hogy segítsen Erdődy Miklósnak. Ő diplomáciai ismeretekre tanítja az égieket és erőteljes tevékenységet fejt ki a világbékéért, a szétszóródott magyarság boldogulásáért és szeretett matyóinak jobb életéért. A régi ismerősök szívesen idézik fel Kasnyik András rendkívül kedves, udvarias, mosolygós egyéniségét, kinek hosszú betegség után jóságos szíve felmondta a szolgálatot, s aki drága Felesége mellett a törökbálinti temetőben piheni ki a földi élet fáradalmait. Mi büszkék vagyunk híressé vált diákunkra, aki megmaradt EMBERnek is. Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Katona Mihály - Korond polgármestere, akivel Demény Gábor barátunk révén ismerkedtünk meg az erdélyi fazekasság székhelyén.

Katona Sándor - a Töldezsán cég piliscsabai falerakata igazgatója, a falu három autótulajdonosainak egyike, szüleim jó barátja.

Katona Zsolt - az egyébként csak 'Körszálló'-ként emlegetett Hotel Budapest recepciójának vezetője Budán, a Szilágyi Erzsébet fasoron. Udvarias kedvességének és tapintatos figyelmének, valamint a szálloda 15. emeleti, 9-es lakosztály ablakaiból nyíló csodás Budapest panoráma-látványnak köszönhetően csakis itt szálltam meg, ha erre szükség adódott.

Katovics Ferenc - a Szombathelyi Tejüzem gépésze, több közös és egyéni újitásom kivitelezője.

Kattra Judit - az etyeki lányok egyike, akikről Memoir-om 'Erdélyi utakon' fejezetében írtam. Akkor - 1993-ban - talán 16 éves lehetett, tele tervekkel, melyekről a széki csillagos ég alatt mesélt. Nagyon remélem egynéhány meg is valósult közülük…

Kautenék - özvegységre jutott jánosházai nagyanyám, Papp Lipótné talán egyetlen baráti családja a város Berzsenyi Dánielről elnevezett utcájában.

Kádár Gyöngyi - újabban Suba Gyöngyi néven szervezi előadásainkat Nyárádszeredából a mindíg mosolygós kis 'perpetum mobile'.

Kádár Miklós - Nagybánya volt tiszteletlen református tiszteletese, akivel volt szerencsétlenségem találkozni. Baráti társaságban modortalan viselkedése és közös női ismerősről tett sértő megjegyzései meghaladtak minden eddigi tapasztalatomat - pedig hát dolgoztam bányászok között, akik - bár káromkodtak, de soha nem sértegettek, és voltam katona is, ahol egy-két kanász is akadt a laktanyában.

Kálóczi György & Klári - sárvári barátaim. Gyuri most már nyugdíjas történelem, ének és zenetanár - hosszú évtizedeken át tanította nagy odaadással diákjait a sárvári Tinódi Gimnáziumban. Szabó Endre tanárral közösen alapították meg a Regős zenekart, melyet több mint 30 éve vezet. Ugyancsak megalapította tehetséges diákjaiból a 'Kis-Regős'-t és a Dixieland együttest, melyek országos versenyt nyertek. Többször megfordult nálunk is, angliai szereplésükről a Memoir-om 'Művészet' fejezetének 'Zene' részében írtam. Nemcsak kiváló hegedűs, de kitünő házikolbászt is tud készíteni! Felesége, az aranyos Rácz Klára is pedagógus volt, rajzot, földrajzot, és művészettörténelmet tanított ugyancsak a sárvári Tinódi Gimnáziumban. Bár több neves sárvári festőművész is tanítványa volt, szerénységére jellemző módon személyesen csak ritkán ad tárlatot műveiből. Portrémat többször is megfestette, melyek egyikét Memoir-om 'Művészet' fejezete 'Kortárs festőnők' paragrafusában illusztráltam. Klári egyben kitünően süt és főz, vendégszeretete legendába illő.

Kántor Lajos - szombathelyi származású fiú, együtt szolgált velem a Magyar Néphadsereg zalaegerszegi ezredének kötelékében a térképész-bemérő szakaszban. Kiváló, megbízható (ez a térképészetnél nagyon fontos!) és szorgalmas katona volt. Talán még él is, bár neve már nem szerepel a szombathelyi telefon-előfizetők listáján.

Kecse-Nagy László - Halasy Katalin férje, kiváló sakkozó, bár kinézete alapján inkább Kossuth Lajost formázza 'torinói remete' korszakából.

Kelemen Katalin - Bod Péter - és egyúttal az én követőm is - Jánosháza városából. Az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Bod Péter konferencia alkalmával ismerkedtünk meg, ahová - többek között - előadásom kedvéért jött el.

Kenedich Ágnes - Kenedics József 18. századi földmérő térképész kései leszármazottja. Feldolgozta a család történetét és összesen 10 fennmaradt Vas vármegyét ábrázoló, 1785-ben kiadott nagyméretű Comitatus Castri Ferrei falitérképét sikerült beazonosítania.

Kentish, Brian & Nina - antik térképkereskedő és galéria-tulajdonos volt Oxfordban, de nyugállományba vonulása után továbbra is foglalkozik régi térképek adás-vételével. Gyűjteményemben is több tőle származó térkép kapott helyet, legutóbb John Speed 1646-ból származó Hungari lapja. Fiatalabb korában nagy rögbi-játékos volt, rajta keresztül túrázott az első magyar rögbi-csapat Angliában és ugyancsak Brian szervezte meg az angol 'Blue Boars' rögbi-klub magyarországi túráját, mely alkalomból a magyar Szent-koronával és a klub vadkanfejes emblémájával díszitett nyakkendőt készíttetett. Felesége, Nina Kentish, a térképek szinezésének nagy mestere.

Kertész Alice - tornász, a melbournei olimpia szertorna bajnoka, később a magyar női tornász-válogatott edzője. Elizabeth leányunk is edzett a keze alatt néhány alkalommal. Sajnos a kezdetben virágzó barátságunk az évek folyamán elhalványodott, bár mindíg is szeretettel gondolok a tornában együtt töltött időre.

Khal Eszter - a szombathelyi Püspöki Könyvtár mindíg kedves és segítőkész könyvtárosa, a "látott már térképen medvét?" [Abraham Ortelius Erdélyt ábrázoló Transilvania térképének bal oldalán egy emberfej, jobb oldalán pedig egy medvefej képét sejteti a metszet, melyet a szinezés még jobban kiemel] történet központi alakja, mely Mayer László szombathelyi levéltáros barátom jóvoltából immáron legendává nőtte ki magát. Pedig csak érdekesebbé akartam tenni a kutatást…

Király Klára I. - Berkes János barátom csendes-kedves felesége.

Király Klára II. - Mádl Ferenc köztársasági elnökké való beiktatásán Rácz Judit közös ismerősünk révén találkoztunk. Ismerkedésünk vidám epizódja rögvest a bemutatkozásunk után, a parlament előtti dísztribünön a Himnusz első akkordjai alatt történt. Természetesen mindenki felállt - mellettem Király Klára is. Észrevettem, hogy valamit igazit közöttünk - gondoltam a vállát takaró kendő csúszhatott le és igyekeztem felhúzni, hogy elérhesse. Igen ám, de nem a stóla csúszott le, hanem a szoknya akadt fenn, amit én még feljebb húztam, mielőtt vigyázz-állásba kaptam magamat. A Himnusz elhangzása után Judit odasúgta: "Laci, azért a Himnusz végét megvárhattad volna!". Így lesz egy lovagias gesztusból gusztusos, illetve gusztustalan történet. Nézőpont kérdése…

Kirkovics István - vajmester kollégám a Szombathelyi Tejüzemben, aki 1939-ben - tehát 11 évvel előttem - végzett Csermajorban a Tejipari Szakiskolán. Kiváló szakember és jó kolléga volt, tőle tanultam miként lehet leradírozni az 5 éves terv magas címletű bélyegeiről a posta bélyegző lenyomatát, hogy azokat újra felhasználva néhány extra forinthoz jussunk a nagy nincstelenségben. Pistával élete végéig tartottuk a kapcsolatunkat, soha nem feledkezett meg aláiratni az évente küldött karácsonyi üdvözlő-lapjait a volt munkatársakkal. Pedig hát ezért nem osztogattak jó pontokat a forradalom utáni évek Kádári Magyarországán! Gyengülő egészsége külföldi gyógyszerek használatát tette szükségessé - örömmel tettem eleget kérésének és küldtem az orvosságot, mely remélem segített is.

Kirnig, John & Mary - Romhányi László barátom oxfordi szomszédjai a Banbury Road-on. Kedves házaspár - a férj osztrák származású építész, a feleség angol - többször is vendégük voltam, midőn Laci barátom házát és kertjét gondoztam távollétében az 1990-es években.

Kish, Frank & Gloria - már 40 éve is elmúlt, hogy először találkoztam Ferivel a Mindszenty Házban, mely annak idején London Notting Hill negyedének Arundel Gardens utcájában volt [azóta azonban az ARKME - Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesülete - a ház eladásáról döntött és az ebből befolyó összegből megvásárolt a nyugat-londoni Ealing kerületben egy háromszintes volt iskolaépület, melyet a 2008 április 29-i hivatalos átadóünnepséggel avattak fel és Szent István háznak hívnak]. A Pest megyei Alsónémediből származó Kiss Feri házassága miatt változott át Frank Kish-re, ugyanis Gloria nem volt hajlandó Mrs. Kiss - azaz Mrs. Csók - lenni. Érdekes, de egyes alkalmakkor gyorsan, alig észrevétlenül szövődik a barátság. Így történt ez akkor is és hamarosan gyakorta látogattuk egymást. Egy közösen töltött Szilveszter több okból is emlékezetes maradt számomra. Egyrészt, mert Feri és Gloria csodás otthonában kaviáros és pezsgős vacsora után köszöntöttük az Újévet, másrészt pedig mivel hazafelé tartva defektet kapott a vadonatúj Lancia egyik kereke. Éjfél után hajnali két órakor, fagyban és "tök" sötétben. Azt tudtam, hogy mit kellene keresnem: emelőt, pótkereket - de hogy hol, arról fogalmam sem volt. Mint egy pingvin álltam neki a keresgélésnek és mint egy varacskos disznó fejeztem be egy óra eltelte után. Feleségem - aki természetesen mindezt a kocsiból figyelte - meg is jegyezte: "pont most kellett defektet kapnod?" Amire nem válaszoltam - ugyancsak természetesen… Feri mindig is szorgalmas fiú volt. Mesélte, hogy inkább nem ette meg az édesanyja által csomagolt tízórait, csakhogy lássák milyen keményen dolgozott. Angliában - mint általában minden 56-os menekült, és így magam is - foglalkozott sok mindennel, de élete a kereskedelem volt, szeretett kereskedni. Mindennel. És lehetőleg nagy mennyiségben. Minél nagyobb, annál jobb és annál több a haszon - ha sikerül! Egyszer vásárolt - láttatlanban - egy raktárnyi hűtőszekrényt. Eladta és vett helyette egy teherautó ajakrúzst. Mind sötét-bordó színben. Azt is eladta - valahol Afrikában. Egy időben karórákkal is foglalkozott, főként távoli diplomaták számára, de egy alkalommal miközben az ügyféllel tárgyalt a szolgáló személyzet rácsapta a Mercedes limousine csomagtartó fedelét az ujjára. Nem volt hozzászokva, hogy mások csapkodják helyette. Legemlékezetesebb azonban az a szép Matyó hímzéses fekete estélyi ruha marad, amit Feritől vásároltam £10 fontért a feleségemnek ajándékba.

Kiss Ernő - a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének volt elnöke az 1970-es években, a filatélia még virágzó korszakában. Nevét Szentes város honlapjának 'Évfordulók, események' oldala is megőrizte: 27 éve, 1986 október 4-én nemzetközi bélyegkiállítás nyílt a Városi Galériában. Négy város - Zenta, Temesvár, Hódmezővásárhely, Szentes - mintegy 30 filatelistája mutatta be gyűjteményének legértékesebb darabjait. A rendhagyó tárlatot Kiss Ernő, a MABEOSZ főtitkára nyitotta meg.

Kiss József - politurozó, magas, szőke raccsoló osztálytársam a Szombathelyi Kereskedelmi Iskola esti tagozatában, ahonnan hamarosan kimaradt és nem is végzett el. Később Londonban, a Mindszenti Házban találkoztunk egyszer - és utóljára - még az 1950-es évek végén.

Kiss Lajos - nyelvész, a nyelvtudományok kandidátusa. A Carographica Hungarica térképkiállítás megnyitóján találkoztunk Sárvárott a Nádasdy-vár lovagtermében. Sajnos - avagy éppen szerencsére [mivel nem értek az etimológiához] - ilyen ünnepélyes alkalmakkor kevés idő jut a beszélgetésre.

Kiss Mihály - Nyárádszentlászló református tiszteletese. Erdélyi útjaink során több alkalommal is megcsodáltuk a falu dombtetőn fehérlő középkori templomát, melyben a 17. században ácsolt padok alatt homokból van a padozat és melynek tornyában Mátyás király uralkodása idejében öntötték a harangot. Ilyenkor mindíg nagy szeretettel fogad engem és Feiszt Gyuri barátomat a tiszteletes-asszony is a szomszédos parókián.

Kiss Rózsika - 1993 nyarán, a széki iskolában ismerkedtünk össze, melynek akkor titkárnője volt. Szamosújváron lakott, onnan járt át Székre az akkor még irgalmatlanul rossz mezőségi úton. 2008-ban, szamosújvári előadásunk alkalmával aztán Rózsikánál szálltunk meg, ahol Gyuri barátom lerántotta a VC víztartályát, engem pedig - tán megbocsájtásként - Rózsika nyakamba fonva a karjait megcsókolt. Ennyi történt és semmi más, de így is szép Cosbuc utcai emlék…

Kiss Sándor - Sárvár tanácselnöke, aki 20 esztendeig állt a város élén a Kádár-korszak idején. Egyszerű, becsületes és emberséges ember volt, aki a város érdekében nyitott volt új kapcsolatok megteremtésére. Így valósulhatott meg az a tervem, hogy térképgyűjteményem egy részét őseim városának adományozva egy állandó kiállítás létesülhessen a helyi Nádasdy-vár toronyszobájában. Hivatalos kapcsolatunkból aztán barátság lett, mely a mai napig is tart és ha Sárváron vagyok, mindíg becsengetek a temetővel szemben álló kis kertes házába. Legutóbb 2013 október 11-én a Gottesmann Alfréd - Nagybányától Sárvárig című könyv bemutatóján találkoztunk - 84. évét tapossa, hál'Istennek jó egészségben.

Klincsek Jeromos - az Angliába szakadt isaszegi testvérpár idősebb, most 32 éves tagja, akivel teljesen véletlenül találkoztam 2006 novemberében az oxfordi 'Eastgate' hotelben, melynek parkolóját ugyanis gyakorta használtam - és használom most is - egyéb városközponti parkolási lehetőség hiányában. A szálloda recepcióján akkoriban egy sárbogárdi magyar lány dolgozott, akivel néha el is beszélgettem. Linda - mert így hívták a lányt - említette, hogy rövidesen várja az édesanyját látogatóba. Legközelebbi találkozásunkkor izgatottan közölte, hogy megérkezett az anyuka és ott ül az ablak előtti fotelban. Nagy meglepetést okozott a hangos "Kezét csókolom", mellyel üdvözöltem a frissen érkezett vendéget, aki mellett egy jóképű fiatalember - mint később kiderült Linda udvarlója, Jeromos - mosolygott. Mivel Linda még késő estig szolgálatban kellett maradjon, felajánlottam, hogy elviszem őket a hozzánk egyébként is közel eső Little Hay Road-i lakásukra, de délután lévén előtte udvariasságból meghívtam mindkettőjüket hozzánk teára. Vidáman beszélgettünk, s említettem, hogy sajnos lakásunkra már ráférne egy belső festés, melyre Jeromos nagy meglepetésemre kijelentette, hogy mint szakképzett festő és mázoló ő kifesti három nap alatt! Megvallom, kissé kétkedve fogadtam ezen túlságosan kecsegtető ajánlatot, de egye fene, rábíztam a belépő és a fürdőszoba kifestését - elvégre ott nagy bajt nem tud úgysem okozni. Jeromos napokon belül neki is állt a festésnek - s nem hittem a szemeimnek a precíz és alapos munka láttán. Na, egyből fel is fogadtam Jeromost az egész lakás kifestésére, aki addig alkalmi munkákkal és hétvégeken parkolóban végzett autómosással (ahol az első három autó mosási díját a főnök vágta zsebre) kereste a kenyerét - ám csak a karácsonyi ünnepek után. Szerencsés döntés volt, ugyanis addigra Linda anyukája vissza utazott Sárbogárdra, Linda pedig - miután Jeromos kifestette a lakását - kitette a szűrét az utcára. Karácsony szent napján. Más oxfordi ismerőse nem lévén, engem kért meg nem-e vinném el néhány csomag motyójával hirtelenjében bérelt lakására, mely egyetlen szoba volt egy Wilkins Road-on álló családi ház garázsa fölött. Szegény Jeromost annyira megviselte a dolog, alig tudtam lelket önteni beléje. Kapóra jött a lakás festése, melyet estéként végzett el, hiszen akkor még feleségemmel mindketten a Lightfoots-nál dolgoztunk teljes munkaidőben. Fizetését készpénzben kapta, a vacsorákat és tanácsokat ingyen. Egyik ilyen volt az étkezési etikett betartására és az evőeszközök helyes használatára való azon jóakaratú figyelmeztetés, hogy nem ragadjuk meg tövén a kést és a villát "mint Krisztus a vargát", hanem szépen tartjuk kézben. Hónapokkal később sms-ben köszönte meg, hogy kiküldetésben "nem vallott szégyent" az éttermi étkezésnél. A lelkesedésében beigért 3 napból végül is 3 hónap lett, de addigra Jeromos nagyjából kilábalt szerelmi bánatából, hogy aztán később ismét csöbörből vödörbe essék. Miként is jellemezhetném ezt a jóíndulatú, segítőkész és mindíg vidám fiatalembert - aki egyébként nagyon közel került a szívemhez-szívünkhöz? "Jeromos az, aki naponta legalább tízszer áldozza fel magát vidáman a jóhiszeműség oltárán" - nem csoda, hogy sokan kihasználják. Tőlem telhetően igyekeztem segíteni, hogy megtalálja helyét Angliában. Talán sikerült is, mert a kezdeti parkolói autómosás helyett már saját cége és vállalkozása - Jerrys Maintenance Services Ltd. - van.

Klincsek Menyhért - Jeromos tehetséges öccse, aki öt évvel bátyja után érkezett Isaszegről - via Budapest - Oxfordba. A budapesti tőzsdén edződött fiatalember újabban műkereskedelemmel és angol, de magyar jelentésű rendszámok forgalmazásával tevékenykedik, ez utóbbi két legeklatánsabb példája a C 1 CUS [Cicus] és a P 111 CSA [Piliscsaba]. Közben azonban súlyosan megbetegedett bátyja cégét (és kocsiját) vezeti, mivel Jeromos nem dolgozhat és járművezetői jogosítványát is bevonták. Kérte, hogy csak szépet írjak róla, tehát: szép is, okos is, kitünően játszik tangóharmonikán, és egyúttal a legszebb testű gerelyvető! Egyébként holnap jön hozzánk szőnyeget és csillárokat tisztítani…

Klinghammer István - térképész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A geoinformatika és a tematikus kartográfia jelentős tudósa. 1989 és 1991 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar dékánja, 2000 és 2006 között az ELTE rektora. 2013 februárjától a második Orbán-kormány felsőoktatásért felelős államtitkára. Térképtörténészi tevékenységünk kapcsán több nemzetközi konferencián vettünk részt és kötöttünk baráti kapcsolatot.

Klode, Claudia - Kőszeghy-Kozel Orsolya rendkívül csinos féltestvér húga. Magyar nyelvtudásának hiányát az angol pótolja - jelenleg Kolozsváron végzi egyetemi tanulmányait.

Klosz Mónika - Ildikó húgom szomszédja volt Budapesten, az Őrs Vezér tere 14-ben, így bár korábban is találkoztunk, de csak az egyik erdélyi utunkról való visszatérésünk után estem csillogó fekete szemei láttán a szerelem szédítően mély kútjába és szakítottam szívszorongva házaséletem első tiltott édes gyümölcseit. A rettentően csinos elvált asszony azonban valójában nem is tudta mit is akar az élettől. A magyar mellett németül és angolul is beszélt, ám mégis jobbnál jobb munkahelyeket hagyott ott teljesen értelmetlenül. Angliában eltöltött éve (melyhez én is segítettem) után Izraelbe vándorolt ki egy előbbi barátjával, ahol óvodapedagógusként dolgozott, majd azt követően saját óvodát nyitott. A kezdeti sikerek után azonban - úgy hírlik - csődbe fulladt a vállalkozás, de ezen már sajnos nem tudtam segíteni, hiszen a kapcsolatunk rég megszakadt. Bizonyára haragszik is rám…

Kocsis Attila Levente - a dévai Téglás Gábor Liceum igazgatója, ahol a szórvány magyarság fiataljai - közöttük Böjthe Csaba atya 'gyermekei' is tanulnak.

Kocsis Erika - libamáj-árus Budapesten a Nagy Vásárcsarnokban. Bár a tőle kerámia tálban vásárolt libamájak már rég elfogytak, az edények a mai napig is mindennapos használatban vannak.

Kocsis Ilonka - a Szombathelyi Tejüzem laboránsa, később Korompai István kollégám felesége. Bár évekkel előtte már eljegyezték egymást, mégis csak 1956 augusztus 18-án kötöttek házasságot, miután a "Csermajori összeesküvés" ürügyén letartóztatott és 7 évi börtörbüntetésre itélt mátkája egy általános, politikai elítélteket érintő amnesztia után kiszabadult. De erről már a Memoir 'Csermajor' fejezetében írtam…

Kolesánszki Zoltán - a Szombathelyi Haladás, illetve egy ideig a szovjet mintára átkeresztelt Szombathelyi Lokomotiv balszélső játékosa. A 'Koles', vagy 'Pipás' (mert állítólag hamar dühbe gurult) névre hallgató focista hozta el Zalaegerszegre Kőhalmi Mihály Szombathelyen rekedt egyenruháját. Bővebben a 'Katonaéveim' fejezetben lehet olvasni erről.

Komjáthy Attila - Komjáthy Zoltán volt bemérő szakaszparancsnokom fia, aki jelenleg is a NASA űrhajózási ügynökség munkatársa az Amerikai Egyesült Államokban, akivel a Facebook segitségével tartjuk a kapcsolatot. Vivat Internet!

Komjáthy Zoltán - alezredes, még fiatal hadnagy korában volt bemérő-térképész szakaszparancsnokom. Sárváron előbb édesanyám szomszédja volt a Laktanya utcában, később a Nádasdy úton (volt Újmajori-, majd Tolbuchin-út) , majd legutóbb a Vágóhíd utcában vásároltak házat, ahol gyakorta látogatom meg Erzsike feleségével egyetemben. A zalaegerszegi tüzérezred kötelékében töltött szolgálati éveinkről Memoir-omnak 'Katonaéveim' fejezetében részletesen írtam.

Kondor János - festőművész, a Sárvári Művlődési Központ igazgatója. Irányításával számos országos és nemzetközi esemény, valamint kiállítás kerül megrendezésre Sárváron, melyekről a 30 éves… kiadványok számolnak be és örökítenek meg.

Kondora István - néprajzos népitáncos, jelenleg Sárvár város agilis polgármestere. Barátságunk még az 1980-as évek végén kezdődött, amikor az angol Morris-táncosok közös közreműködésünkkel szerepeltek először a város immáron hagyományossá vált Folklór Fesztivál-ján. Kapcsolatunk újabb eredményeként jelent meg az általam annyira szorgalmazott Gottesmann Alfréd - Nagybányától Sárvárig című könyv, mely a Nádasdy-vár Művlődési Központ és Könyvtár gondozásában jelent meg 2013-ban, s melynek bemutatójára azon év október 11-én került sor a Nádasdy-vár lovagtermében.

Korda Frigyes - sárvári postamester, bélyeggyűjtő és barát, akinek önzetlen segítsége révén tudtam csak hallani drága szüleim hangját a messzi távolból és hoztak közel egymáshoz alkalmasint egy szétszakadt családot. Ugyanis most már bármennyire is hihetetlen, Sárváron még a 20. század második felében, egészen az 1990-es évek elejéig nem volt lehetőség magán telefon bevezetésére (mobil telefon pedig még nem volt) és Frici bácsi - mert mi csak így hívtuk - volt az egyetlen személy, aki mint postamester jogosult volt telefont tartani. Így aztán a procedúra azzal kezdődött, hogy először fel kellett hívni Frici bácsit, aki azonnal kabátot vett és elsietett a szüleimhez a hírrel, majd hármasban visszamentek fel Kordáék elsőemeleti lakására, hogy szüleim azután szívszorongva várják a telefon csörrenését, szeretett egyetlen fiuk hívását a messzi Angliából. Ráadásul egész biztosan le is hallgattak minket a szocializmus éber vigyázói, hogy minden elejtett szó azután elemezhető lehessen. Úgy a magam, mind drága szüleim egykori boldogsága nevében a mai napig is hálás vagyok érte.

Korompai Gyula és Gyuláné, Gyurácz Terézia - a három Korompai-testvér, Zoltán, István és Ferenc szülei. Édesapjuk repülős tisztként szolgált a II. világháborúban, én már méhész nyugdíjasként ismertem csak. Az 1956-os forradalom leverését követő november 19-i disszidálásomig szeretettel fogadtak be a Söptei út 70 alatti otthonukba.

Korompai Ferenc, dr. - a legfiatalabb Korompai-testvér, akivel a fennt említett időszakban találkoztam. Már akkor megcsodáltam hihetetlenül éles szellemi képességét, melyet azután saját disszidálása után kamatoztatott és szerzett orvosi diplomát az Amerikai Egyesült Államokban. Mint szívsebész dolgozott Japánban a Vietnam-I háború idején, majd Pécsett pedig az ottani kardiologiát segített megszervezni és beindítani.

Korompai István - iskolatársam Csermajorban, ahol a felettem járó évfolyam hallgatója volt. Felsős kollégista létére is jó barátok voltunk és azok is maradtunk. Kitünő számolási készséggel rendelkezett, a legbonyolultabb képleteket is gyakorta ujságpapíron végezte. A Tejipari Szakiskolán és a Szombathelyi Tejüzemben együtt töltött évekről, ahol egy ideig kollégák is voltunk, valamint a Korompai családhoz fűződő barátságról Memoir-omnak 'Csermajor' fejezetében írtam.

Korompai Zoltán - a legidősebb Korompai testvér, akit a 'Csermajori összeesküvés' vádlottjaként 20 esztendei börtönnel súlytott a kommunista hatalom. 1993 telén temették, mindössze 64 évet élt.

Kovács Dezső - osztálytársam volt a Csermajori Tejipari Szakiskolán, bővebben a Csermajor fejezetben írtam róla.

Kovács István 'Istvánka' - Romhányi Laci barátom révén ismertem meg a budapesti fiatalembert, aki egy kupleráj fölött lakott a Víg utcában, a 'lányokról' azonban soha semmi rosszat nem mondott - sőt inkább a jó szívüket dícsérte gyakran. Kamion-sofőrként két Szombathelyen vásárolt csillárunkat még a makói ÁrvaTrans beindulása előtt Istvánka hozta ki és melyek most oxfordi lakásunk hallját világítják.

Kovács Károlyné - Klosz Móni budapesti barátnője a Károly-körúton. Kedves asszony.

Kozel László - Ausztráliában született magyar, véletlen találkozásunkról a Memoir 'Művészet' fejezetének 'Kortárs festőnők' részében szereplő felesége, Kőszeghy-Kozel Orsolya révén írtam. A főkönyvelő férj és festő feleség házaspár azóta már szépen beilleszkedett az angliai életbe és Oxfordnak elit negyedében, a Woodstock Road-ról nyíló Stone Meadow-ban vásároltak házat. Laci lassan már tökéletesen megtanult angolul (eddig ugyanis ausztrálul beszélt) és magyarul sokkal gyorsabban, mert az egyetemi várost már teljesen ellepték a magyarok. Laci egyszer bevallotta: példaképének tart, ami bár megtisztelő szereposztás, mégis rettenetes kolonc a nyakban, mely minden cselekedetében a fenekére billentheti az embert. Íme is rá a példa: újabban régi térképek gyűjtésére adta a fejét.

Kósa Kinga - a skóciai Aberdeen-ben, a Rilla és Zoltán Dragan tulajdonában lévő 'Goulash' étterem csinos pincérnője, aki ráadásul még csodás dióstortát is tudott sütni!

Kósi Piroska - sárvári kislány, később Kovács 'Buci' felesége. 'Csöpi'-t még a sárvári Barnevál vállalat asztalitenisz edzésein ismertem meg, ahol édespja művezető volt. Ártatlan ismerettségünket azonban baljós jelként értelmezte féltékeny udvarlója, melyet csak katonaságom idején sikerült végképpen eloszlatnom, s melynek történetét a Memoir 'Katonaéveim' fejezetének utolsóelőtti paragrafusában írtam meg.

Kóta Pál - a sárvári Regős zenekar brácsása, Tinódi Lantos Sebestyén dalainak elkötelezett tolmácsolója.

Kotvics Sándor - '56-os magyar High Wycombe [ejtsd: Háj Wikom] városában.

Köpenetz Lóránd - gyógyszerész, az abrudbányai szórványmagyarság oltalmazója. Nagy vadász és még nagyobb magyar!

Körösfői Zsolt -történész, 2009-es székelykeresztúri előadásaink szervezője.

Köteles Krisztina - magyar tornászbajnok, a KSI [Központi Sport Iskola] sportolója az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején.

Kövér György - Ungvár alpolgármestere, akinek vendégszeretetét élvezve ismertük meg a kárpátaljai várost.

Kőcs Zsuzsa & János 'Nyufi' - Érden lakó kedves barátaim. Zsuzsa Ildikó húgom kollégája volt Budapesten az APEH [Adó- és Pénzügyi Ellenőrző Hivatal] Széchenyi-utcai székházában, e nagyon fontos, ám általában mindenki által 'rühellt" hivatal Sajtó-osztályán. János mozdonyvezető volt, ám a hatalmas 424-es gőzgépek nagy szakértője nyugdíjas éveit még hatalmasabb kar- és vekker óra gyűjteménye kezelésével, javításával, szét- és összeszerelésével tölti. 'Nyufi' beceneve is ebből a korszakából ered, melyet a NyuFI - azaz Nyugdíj Folyósító Intézet, szüntelen emlegetése következtében ragasztott rá Ildikó húgom.

Kőhalmi Mihály - a Szombathelyi Haladás futbalistája az 1950-es évek elején, 1954 őszén az egyik újonc Kőhalmi, a Szombathelyi Haladás játékosa volt, akivel zalaegerszegi katonaságom idején találkoztam, s melyről így emlékeztem vissza Memoir-omban: "Vele [Kőhalmival] kapcsolatban azt a 'nehéz' feladatot kaptam, hogy minden második héten haza kellet kísérnem - újonc létére a karantén ideje alatt még ő sem utazhatott egyedül Szombathelyre. Szombaton reggel mentünk, vasárnap este jöttünk vissza. Ilyenkor meccs előtt, míg a fából ácsolt lelátókon már zsongott a szurkolók moraja, én a Haladás öltözőjébe is be szoktam menni, ahol - 'Nesze neked amatőrizmus'! - általában nem a mérkőzés taktikája, hanem hogy melyik csapatnál mennyit fizetnek, volt a téma a játékosok között. Persze Kőhalminak megengedtem, hogy civilben legyen a meccs után, hiszen kíséret nélkül egyenruhában azonnal letartóztathatták volna. Nyírő Lajos, a szabadrúgásairól híres hátvéd lakásán szokott átöltözni, ott is hagyta mindíg az egyenruháját. Ment is ez rendben mindaddig, amíg egy alkalommal Nyírő a meccs utáni 'buli'-ról le nem lépett egy női 'drukkerrel', Kőhalmi pedig ruha, legalábbis egyenruha, nélkül maradottan. Nem volt mese, a kimenőnk lejár, vissza kellett mennünk. Civilben egy újoncot még az atyaisten sem, nemhogy egy szakaszvezető legálisan be tudjon vinni a laktanya kapuján, főként ahol többnyire a gyalogos ezred katonái adtak szolgálatot. Maradt hát a kerítés - szerencsére tudtam, hogy hol van rajta a luk... A körletben aztán saját, 'lefokozott' egyenruhámba öltöztettem be - az övét hétfőn reggel Kolesánszky, a Haladás játékosa hozta utána." Később edzőként működött Mezőfalva futball csapatánál - sajnos már nem él.

Kőszeghy Orsolya - Kozel Laci barátom felesége, véletlen találkozásunkról és azóta is tartó barátságunkról részletesen a Memoir 'Művészet' fejezetének 'Kortárs festőnők' részében, Kőszeghy-Kozel Orsolya név alatt írtam. Két csodás kislány, Vivienne és Evelyn tehetséggel megáldott édesanyja.

Krausz Nikolett - a KSI [Központi Sport Iskola] olimpikon versenyzője (Atlanta, 1996), aki mikor megtudta, hogy éppen Róla irok a Memoiromban a facebookon így válaszolt: "ez komoly????? :-))), majd pedig kérdésemre, hogy miként összegezné a tornában eltöltött éveket "Hát azt hogy az edzőimet (Ziszisz házaspárt) mennyire szerettem és tisztelem a mai napig is!!!!! Nekik nagyon sok mindent köszönhetek!!!!! Rájuk mindig nagy szerettetel gondolok és drága Márti néni halála [Ziszisz felesége] nagy törés volt az életemben!!! és hogy a sok-sok szenvedés és lemondás mellett sosem bántam meg hogy a torna töltötte ki a gyerekkoromat!!!!! fantasztikus dolgokat kaptam amit egy hétköznapi gyerek nem is tud. A sport megtanítja veszíteni, nyerni az embert, becsülni és tisztelni az ellenfelet. A mai gyerekeknek abszolut nem olyan a hozzáállásuk mint például az én időmben de a szülőknek sem :-((( fogalmuk sincs mi az a sport. A mai gyerekek nem kitartóak, nem tudnak küzdeni és ha valami nem sikerül először feladják és tovább lépnek ... :-( szomorú én nem így nevelem a gyerekeimet probálom átadni amit én kaptam az edzőimtől és a szüleimtől.... meg a sporttól..." Mi mást is irhatnék? Öröm volt Veled találkozni Nikolett!

Kremmer Éva - Felsőbányai ismerős a Frink-család révén. Vendégeik voltunk Feiszt Gyuri barátommal 2013 májusában, amikoris a kerti sütögetés és pálinkázás közben újabb erdélyi szavakat tanultunk meg: gratar = rostély, bokály = pohár, sarang = farakás, sőt kirándulást is tettünk a hegyekben rejtőző 'kék-tó'-hoz, miközben magam is majd el tűntem egy szakadékban.

Kretz József - gyermekkori sváb barátom Piliscsabáról, akit szüleivel együtt telepítettek ki a II. világháború utáni lelketlen időkben. Nálam 3 évvel volt idősebb és Marika nővérem osztálytársa volt a klotildligeti Angolkisasszonyok iskolájában, mégis csak velem tartotta a kapcsolatot a családból. Utolsó levelében szomorúan írta, hogy egyre elhatalmasodó betegsége miatt már nem tud haza menni - a "haza" részére még fél évszázad múltán, és a kitelepítés ellenére is, Magyarország és Piliscsaba volt.

Krizbai Jenő - a Nagyenyedi Református Kollégium tanára - kár, hogy csak oly kevés időt tölthetünk együtt amikor Feiszt Gyuri barátommal Nagyenyeden járunk.

Kubassek János - geográfus, tudománytörténész, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Jó és lelkes kolléga, kedves barát. Legutóbbi találkozásunk alkalmával (2013 október) éppen a Gottesmann - Baktay rokonságról beszélgetve ajánlottam segítségemet a Gottesmann Alfréd - Nagybányától Sárvárig című könyv beszerzéséhez, hiszen az Ázsia-utazó Baktay Ervinnek - akinek mellszobra a Múzeum kertjében van - nagybátyja volt Gottesmann Alfréd, csak nem magyarosította a nevét.

Kubik Anna - Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész. 70 szinpadi szerep, közöttük William Shakespeare: Romeo és Júlia....Júlia, Júlia dajkája; A velencei kalmár....Portia; Szentivánéji álom….Titánia Szörényi-Bródy: István, a király....Réka, Boglárka; Sütő András: Advent a Hargitán....Árvai Réka, Kisréka [több mint 200 előadásában!]; Katona József: Bánk bán....Gertrudis, Melinda; Boris Paszternak: Doktor Zsivago....Lara; Emily Brontë: Üvöltő szelek....Catherine Earnshaw; Anton Csehov: Ványa bácsi....Jelena Andrejevna; G.B. Shaw: Szent Johanna....Johanna; Friedrich Schiller: Ármány és szerelem....Lady Milford; Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek....Krisztina; Tamási Áron: Ábel....Édesanya; Szigligeti Ede: Liliomfi....Kamilla kisasszony; Jókai Mór: A kőszívű ember fiai....Baradlayné; Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy....Prudence kiemelkedő alakítása, valamint 33 filmszerep játszása 20 különféle díjat érdemelt ki úgy a szakma, mint a közönség elismerése jeléül. Személyesen először 2010 novemberében a Sütő András világa című könyv bemutatóján találkoztunk és kötöttünk örökre szóló barátságot, melyet évekkel később (2013 május 18-án) a könyv részemre szóló dedikálásában Anna fogalmazott meg legszebben: „Egykori Árvai Réka nevében, igaz szeretettel, barátsággal - Andrásra is emlékezve örökké: Kubik Anna"

Kucsera László, id. - sárvári szikvíz gyáros és ezermester horgász, Laci és Márta édesapja. Felesége, az áldott jó Manci Néni, akit csak szeretni lehetett. Konyhája fiatalok találkozó helye, ahol 'terülj asztalkám' volt minden látogató és vendég részére, és ha szűknek bizonyult a konyha, akkor a kerti teraszon terített. Családom részére oly emlékezetes volt egyik látogatásunk még talán a 70-es évek derekán, hogy az akkor és ott elfogyasztott finom csülkös bableves hatására Manci Nénit "Bableves Néni"-re keresztelték és a mai napig is így - tehát magyarul - emlegetik, még ha angol nyelven is folyik a társalgás. Tehát nemcsak "goulash" van a világon!

Kucsera László, ifj. - az én Laci barátom és katonatársam Cegléden és Zalaegerszegen. Vicces természete volt, mely olykor komolytalanságba is csapott. Vidáman fogta fel az életet, talán még a Rába halai is nevettek rajta, ha horgászni ment. Mert édesapja horgász szenvedélyét örökölve minden szabad idejét a vízparton üldögélve töltötte. Örvendtem, hogy segíteni tudtam e szenvedélyében amikor Angliából a különböző méretű horgokat és damil zsinórokat vihettem részére ajándékba. Úgy tudott örülni ezeknek, mint gyermek a cukorkának. Sajnos túl rövid ideig. Egyre gyengülő egészsége és rohamosan erősödő légzésúti betegsége miatt 1997 óta már az égieket szórakoztatja. Mindössze 64 évet élt…

Kucsera Márta - Laci barátom szépséges szőke húga, akinek szerelmét sajnálatos módon nem viszonoztam - nem úgy hozta a sors és az érzelem. Most már "csak a temetőbe" jár, de oda is csak olyan "öregessen". Tudom,hogy Márta sem fiatal már, de mikor jut el valaki a virágzó barackfa alatt írt szerelmes levél írásától ebbe a 'nihil'-be?

Kuli József - Lelkes filatelista, az 1964-ben alakult Magyar Philatelic Society of Great Britain [később Hungarian Philatelic Society of Great Britain] egyik alapító tagja, 'civilben' vegyészmérnök, aki nem elégedvén meg egyszeri hontalanságával (talán az 1970-es évek elején) az Egyesült Királyságból vesztére Dél-Afrikába emigrált, ahol Nelspruit-i otthonában rablógyilkosság áldozata lett. A történetet 'Joe' leánya, Maria Atkins tette fel az internetre, ahonnan magam is értesültem az "1956 Hungarian refugee Jozseph Kuli - a retired industrial chemist - was slaughtered by five young black thugs on 27 March 2009" [1956-os magyar menekült Kuli József nyugdíjas ipari vegyészt 2009 március 27-én öt fiatal néger gengszter lemészárolta] cím alatt megjelent szomorú és megrendítő eseményről és melyről részletesen is beszámol az internet alábbi oldalán: www.censorbugbear.org/africa/south-africa/hungarian-smallholder-murdered-in-south-africa#dHJ0I0BVkWEVWbtO.99

Szomorú, nagyon szomorú történet.

Kuller József - budapesti kaszinó-tulajdonos és entrepreneur befektető, vagy 60 cég tulajdonosa az 1990-es évek eleji, rendszerváltás utáni Magyarországon. Kedvenc olvasmánya volt a Hivatalos Közlöny, melyben az akkoriban privatizálandó állami vállalatok megvételi ajánlatai jelentek meg. Nekem a 'Május 1 Ruhagyár' megvételét ajánlotta, mint jó befektetést, de én nem éreztem annak szükségét, hogy 60 millió forintért egy 3,000 alkalmazottat foglalkoztató cég gondját vegyem a nyakamba. Meg hát arra is születni kell - suszter pedig maradjon a kaptafánál!

Kunszenti Imre, dr - Piliscsaba körzeti orvosa, szüleim jó barátja és egyben a mi házi orvosunk. Egykori klotildligeti lakása a volt Csévi-, most Bajcsy-Zsilinszky utca 43 alatt most a népszerű orvosról elnevezett Kunszenti Imre Egészségház Védőnői Szolgálat székhelye.

Kurdics Sándor - a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének volt elnöke. Az alábbi - interneten is megjelent - írása híven tükrözi a magyar filatélia hazai helyzetét: "Kis albumban a nagyvilág." Természetesen el kell fogadnunk a közismert álláspontot, ami a bélyeggyűjtés magasztos céljait sorolja a szórakoztatva neveléstől a tudományos érdeklődés felkeltéséig. Mégis sokkal fontosabb, hogy a filatéliát voltaképpen a hobbi kvintesszenciájának tekinthetjük, hiszen bármilyen típusú gyűjtői szenvedély kiélésére alkalmas. A szerény ábrándozó éppúgy kedvét lelheti benne, mint az agresszív ritkaságvadász, a specializálódási lehetőségek száma végtelen, a teljességre legfeljebb csak törekedni lehet. Ráadásul a magányos pepecselést éppúgy igényli, mint a közösségi megnyilvánulást, bár legjobb tudomásunk szerint a "Gyere, szivi, megmutatom a bélyeggyűjteményemet!" felszólítást ma már nem sokan veszik komolyan. De a bélyeggyűjtést sem. Legalábbis, ha abból indulunk ki, hogy az 1970-es években több mint 250 ezer tagja volt a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének (Mabéosz), amelynek akkoriban szinte minden hazai gyárban, vállalatnál és iskolában működtek ún. "szakkörei", az igényeket pedig nemcsak a posta elégítette ki, hanem a kimondottan gyűjtőkre specializálódott állami cég, a Magyar Filatéliai Vállalat is, és jó néhány maszek kereskedő. Ezt a hatalmas népszerűséget sok mindennel magyarázhatjuk az őszinte érdeklődéstől a korabeli korlátozott szórakozási lehetőségekig, mégis az a gyanúnk, hogy a legtöbben azt hitték, szervezett bélyeggyűjtőként egy elit klub tagjai lehetnek, akik óriási haszonnal kecsegtető befektetési lehetőséghez jutottak. A rendszerváltás előtt ugyanis kizárólag a Mabéosz tagjai kaphatták meg névértéken az aktuális alkalmi bélyegeket, és ezeknek az értéke néhány év elteltével akár a tízszeresére emelkedhetett - legalábbis a Magyar Filatéliai Vállalat árjegyzéke alapján. A naiv gyűjtők azt gondolták, ha bélyegük a hazai katalógusban 100 forintos áron szerepel, akkor azt annyiért el is tudják adni. Pedig dehogy. Annyiért csak megvenni tudták a vállalat szaküzleteiben, vagy kicsit olcsóbban a maszekoknál. Ennek ellenére a mai napig sokan élnek abban az illúzióban, hogy például az 1968-1988 között kiadott magyar bélyegekből álló hiánytalan gyűjteményük jelentős értéket képvisel. Igaz, ők már régen nem foglalkoznak bélyeggyűjtéssel. A Mabéosz taglétszáma jelenleg a tízezret is alig éri el, és mivel elsősorban nyugdíjasokból áll, nem is várható gyarapodás, csak csökkenés. Kurdics Sándor azonban mindezek ellenére továbbra is aktív és a Magyar Olimpiai Bizottság Hagyományőrző Bizottsága 2013 szeptember 17-i űlésén arról beszélt, hogy a MABEOSZ bélyegtervezéseit, kiadásait segíti a munkacsoport. A jelenlévőkkel megosztotta azt az örömteli hírt, hogy lakóhelyétől, Budakalásztól „Díszpolgári" címet vehetett át.

Kuzman György - bemérő őrvezető katonatársam a zalaegerszegi tüzérezred kötelékében. Civilben Óbudán, a Bécsi út 6 szám alatt lakott, ahol egyszer magam is megfordultam, katona életünk epizódjairól a Memoir Katonaéveim fejezetében írtam.

Labath, Mrs. - már több mint 30 esztendeje, hogy ismerük egymást, ám még nem találkoztunk - legalábbis eddig… A kedves Labath asszony ugyanis Londonban lakik és ott tart fenn egy vendégházat, főként az Angliába látogató magyar vendégek részére, ahol nagyon méltányos áron szállhatnak meg, sőt - ha kérik - még vacsorát is főz nekik. Már nagyon sok magyarországi barátomnak és ismerősömnek javasoltam és eddig mindenki csak a legjobb véleménnyel volt az ott töltött napokról. Sokaknak okozott örömöt, ebből viszont nem gazdagodott meg. De hát az angyalok nem is szoktak…

Lacey, Pollyanna - egyik kedves tornász kislány, akit volt szerencsém tanítani. A mindíg mosolygós kislány azután egyszer csak kivándorolt Afrikába és most ott a természet védelmére és a természet adta gyógykezelésre fordítja teljes energiáját. A szépséges Pollyanna végül is - ki tudja miért - nem ment férjhez, egymaga él Szváziföld [Swaziland] sztyeppéin hűséges őrzőjével …
Dearest Laszlo, It looks as if my response to your request did not go through. So I write to you again! Thank you for the rose - its beautiful. My dog is a great dane/boerbul/boxer cross. His name is Jeeves. I named him after I met my hero Stephen Fry here in Swaziland. Stephen Fry acted with Hugh Laurie in the BBC series Jeeves & Worcester. It is a comedy-drama series adapted by Clive Exton from P.G. Wodehouse's "Jeeves" stories. Stephen played the part of Jeeves - Worcester's faithful valet. Do hope this answers all your questions! How is the lead up to Xmas going? Must be getting quite chilly over there. Life is ticking over here. I was blessed with a recent holiday romance which was wonderful. I really needed that! So i am feeling more optimistic that a relationship may come way soon. Its been a long 3 years of solitude! Do hope all is well. Love to yourself and all the family xxx
[Drága László, Úgy néz ki, hogy kérdésére küldött válaszom nem ment át. Ezért ismét irok. Köszönöm a rózsát - gyönyörű. A kutyám egy great dane/boerbul/boxer keverék. Jeeves (ejtsd: Dzsívz) a neve. Nevét a hősöm, Stephen Fry, után kapta, miután találkoztam vele itt Swaziland-ban. Stephen Fry a BBC "Jeeves & Worcester" sorozatában Hugh Laurival szerepelt, ami egy P.G. Wodehouse "Jeeves" történeteiből feldolgozott - adaptált - vígjáték dráma. Stephen játszotta "Jeeves" - a hűséges inas - szerepét. Remélem ezzel minden kérdésre válaszoltam. Miként haladnak a karácsonyi előkészületek? Bizonyára elég hűvös lehet már ott. Az élet itt csak megyeget. A közelmúltban egy nyaralási románc hozott csodás boldogságot, melyre már nagy szükségem volt! Ezért most már sokkal jobban reménykedek, hogy hamarosan tartós kapcsolat is kialakul 3 hosszú év magány után! Remélem minden rendben. Szeretetem küldöm az egész családnak". PS. Stephen Fry, a kitünő tehetséggel megáldott szinész és TV személyiség, anyai ágról magyar származású. Egy hibája van - de az nagy! A Cambridge-i egyetemen (és nem Oxfordban) végzett…

Laine, Cleo - énekes, jazz legenda. Fiatal éveimnek nagy sztárja, akit akkoriban csak a televízió képernyőjén volt lehetőségem látni és a pub-ok és kávézók juke-box lemezeiről hallgatni. Férje a legendás-hírű jazz szaxofonos Johnny Dankworth volt. Vidéki kastélyuk istállójából egy 500 főt befogadó kis hangverseny-termet alakítottak ki, ahol világsztárok lépnek fel és adnak koncerteket telt ház előtt a jazz rajongóinak. Ide szoktunk mi ellátogatni Feiszt Gyuri barátommal, aki évente több alkalommal is a 'Stables' azaz 'Istálló' - mert így hívják a koncert termet - programjához igazítja az angliai Windsor közelében élő Oszkár (vagy Oscar?) unokája látogatását és egy alkalommal még név szerint is üdvözölt bennünket a conferanciér szerepét betöltő John Bly barátom. Szegény Johnny legutóbb már tolószékben fújta a saxofont, akkor láttam utóljára. Volt szerencsém részt venni Cleo 85. születésnaja alkalmából rendezett koncerten, ahol maga is fellépett - mondván nagy derültség közepett - "I always sing in Hungarian if I forget the words" [mindíg magyarul éneklek, amikor nem jut eszembe a szöveg]. Itt és ekkor ért az a megtiszteltetés, hogy fellépése után az első sorból felállva én foghattam a kezét és segítettem le a pódiumról, majd egy üveg 6 puttonyos Tokaji aszú kiséretében adtam át születésnapi gratulációmat.

Lakatos József - sárvári festőművész barátom munkásságáról a Memoir 'Művészet' fejezetében írtam. Legutóbbi találkozásunk a Gottesmann Alfréd - Nagybányától Sárvárig című könyv bemutatója alkalmával volt a sárvári Nádasdy-vár lovagtermében, ahová gyenge egészségi állapota ellenére is felbaktatott. Öröm volt látni és találkozni vele, hiszen Jóska se mai gyerek már…

Lakatos Marianna - a Rajkó-zenekar egyetlen lány prímasa az 1970-es évek elején. 1971 július 31-én láttam fellépni Londonban a Queen Elizabeth Hall-ban, nagy élmény volt ez akkor! A nagysikerű koncert után találkoztunk és egy ideig levelet is váltottunk.

Lanz, Pat - az 1971-ben alakult Hungarian Puli Club of Great Britain első elnöke, akitől az én kedves Bodri kutyám került hozzánk Chinnorba. Bodri jó kutya volt. És sohasem aludt - legalábbis én nem láttam, hogy egy pillanatra is lehunyta volna a szemét. Éjnek kellős közepén is talpon állva fogadott. Mindíg mellettem volt, ha a kertben dolgoztam, sürgött-forgott körülöttem. Nagy lelkesedéssel, még kutyaházat is építettem neki téglából, hőség idején felnyitható tetővel, amit Bodri - mint igazi pásztorkutya - csak eső esetén vett igénybe. A kislányaimat - birkák és bárányok hiányában - gyakorta terelte a terasz sarkába, és eltűrte feneke fürdetését is, melyet feleségem a teraszon egy vödörben szokott végezni bundája (mármint Bodri bundája) tisztaságára ügyelve. A szomszédok közül az egyiket eltűrte, illetve nem vette figyelembe, a másikat viszont - ki tudja miért - ki nem állhatta. Csak a kezüket kellett rátegyék a kertre nyíló hátsó ajtóra, máris fogcsikorgatva rohant a kerítéshez! Bizonyára ez kettős tényező - a fürdetés és a fogcsikorgatás - lehetett az oka annak, hogy 'névtelen' feljelentés érkezett a Puli Clubhoz kutyakínzással vádolva minket. Pat Lanz a klub egy másik vezetőjével ki is jött ellenőrizni az esetet (magam is tagja voltam a puli klubnak!), de megnyugodva tapasztalták, hogy Bodri a legjobb egészségnek örvend és boldog környezetben van. Az eset azonban annyira megviselt bennünket, hogy döntöttünk: a szomszéddal való további bajok, rágalmazás és veszekedés elkerülése végett inkább megválunk Bodritól és vissza adjuk a klubnak ahol majd jó gazdára fog találni. Fájó szívvel ledöntöttem a kutyaházat is, többé nem volt már rá szükség. Szegény azóta már biztos az örök vadászmezőn tereli a nyájat, de ha feltekintek a bárányfelhős égre…

Lapohos András - tanár, iskolaigazgató, múzeumalapító, a szórványban élő mezőségi magyarság kincseinek és templomainak megmentője. Ördöngősfüzes. Falu Szamosújvártól keletre, nevét a Füzes patakáról, ördöngős előnevét pedig - állítólag - a környék veszedelmes és lápos-mocsaras fekvéséről. Először 1992-ben jártam a faluban, akkor ismertem meg András barátomat is. Széken voltunk látogatóban, lényegében a szalmafonás miatt, mert azelőtt pár évvel írtam meg az angol szalmafonás történetét, mely azóta már ott teljesen kihalt, itt pedig még élő (és viruló) tradíció. Valójában a postát kerestük telefonálás végett, ám azt nem találva megálltunk érdeklődni. Egy társaság éppen flekkent sütögetett a júliusi nyári hőségben az utca közepén álló hatalmas fűz (nem hiába Füzes, gondoltuk magunkban) árnyékában, akik minket - betévedt vándorokat - barátságosan tájékoztattak és azonnal zöldpaprika levágott végébe töltött pálinkával kináltak meg! Ennek - mármint a barátságos fogadtatás - hatására a következő évek során is vissza-vissza tértünk és András kiséretével voltam az ottani iskolában, örömmel mutatta az abban tanítványai és a falu segítségével berendezett kis természetrajzi múzeumot a lappantyúval (mezőségi madár), háromlábú tyúkkal (mely a faluban kelt csirke volt), és a farkast, amit a postás-telefonos Borzási Erika, András egykori tanítványa, azonnal meg is lovagolt. Ez a kis oly szeretettel lérehozott gyűjtemény szúrta a szemét egy mindenttudó szemét külföldi látogatónak és okozott bánatos lelkiismeret furdalást szegény Andrásnak. Levélben keresett fel, hogy elpanaszolja miként döbbentett meg egy német túristát, hogy a gyerekek kitömött állatokat látnak az iskolában. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ezáltal többet tanultak tőle a gyerekek a természet szeretetéről, mint ha azt csupán a könyvekből sulykolta volna beléjük. És írja meg, hogy a német (vagy bármely átvonuló) hadsereg sem kímélte a nyulakat, sőt még az embereket sem. Valószínű, sőt biztos, hogy udvariasságában inkább nyelt egyet, mintsem válaszában ezt megírta volna. Évekig gyűjtötte a pénzt egy megálmodott helytörténeti falumúzeum megvalósítása érdekében és tartotta udvarán az abból vásárolt épületanyagot. Azután, immáron már nyugdíjas korában, megvásárolt egy telket és nekivágott az építkezésnek. Ott voltam a kis múzeum alapkő-letételén, ahol egy tanítványa Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta, melynek "a kő marad, a kő marad…" sorai itt különösen mély értelmet adtak. A szövetkezeti bolt helyén létesült kultúrteremben volt utána a fogadás és polgármesteri beszéd, a megjelent előkelőségek a kolozsvári segédpüspökkkel és a polgármesterrel az élen a főasztali székeken, falu népe - de csak a meghívottak - pedig a többi asztal melleti lócákon töltötte és itta a pálinkát. A román polgármester lelkesedésében még azt is emlegette, hogy Románia hamarosan tagja lesz az Európai Úniónak, ami akkor csak álmodozásnak tűnt. Aztán az is lehet, hogy tudott valamit, mert Románia - Erdéllyel egyetemben - tényleg belépett az Únióba. Aztán szépen megépült a kis múzeum is, felül a gyönyörűen festett kazettás mennyezettel a kiállító-terem, alatta pedig egy összejövetelekre és előadások megtartására is egyaránt alkalmas helyiség konyhával, mosdókkal. Minekutánna elkészült ezzel a munkával, egyenként tataroztatni kezdte a már elárvult, gyülekezet nélkül maradt Sajó-menti református templomokat. Tetőket zsindelyezték, betört ablakokba új üvegeket raktak - legalább ne verje az eső és szedje róluk a vakolatot az idő. Elintézte - sok esetben román segítséggel - hogy irtsák ki a templomkertek régi sírhantjai fölött elvadult bozótokat, kaszálják a füvet, hogy ezekben a "tanu-templomokban" - ahogyan András nevezi őket - legalább évente egyszer legyen istentiszelet és dicsőítsék őseik hite szerint az Urat. Azonban "nincsen öröm üröm nélkül" - mondja a közmondás. Híre jött ugyanis, hogy a püspök úr nemtetszését fejezte ki, melyet eképpen foglalt tömören szavakba: "Nem tanú templomokat kell csinálni, hanem gyülekezetet!" Tudom, szükség lenne hívekre is, de szerintem valahogy nem ildomos még azt is elvárni egy 80 éven felüli embertől.

Latham, John - a The Magyar [később Hungarian] Philatelic Society of Great Britain egykori oszlopos tagja, a magyar légiposta bélyegek és küldemények gyűjtője és szakértője. Az általa írt katalógus a mai napig hasznos kézikönyve a magyar filatélia légiposta részének. Hirtelen halála is egy, a Royal Philatelic Society-ben tartott magyar bélyeg-bemutató után történt. Londonból hazafelé a Slough-i [ejtsd Szláú] vasútállomáson esett össze és mire bevitték a kórházba már késő volt. Halálával nagy veszteség érte az egyesületünket és a magyar filatéliát.

Lawrence, Derrick - A Woburn Abbey Antiques Centre, azaz Bedford gróf palotája régiséges központja menedzsere - illetve csak volt. A múlt idő megvalósulása csak egy kis darab papíron múlott. A gróf ugyanis egyik látogatása alkalmával egy fecni papírt pillantott meg a gyepen és utasította Derrick-et annak azonnali felvételére. Derrick azonban nem hajolt le érte, hanem mondotta volt, hogy mint menedzser intezkedni fog annak eltávolításáról. A gróf azonban ragaszkodott előbbi utasításának azonnali végrehajtásához. Erre az én barátom "tudja kegyelmes uram az a kurva papír éppen olyan közel van az ön kezéhez és vegye fel maga, mert ha véletlenül nem tudná, akkor én itt se takarító, se szolga, hanem menedzser vagyok, illetve csak voltam - good bye!" - és azzal kurucosan ott is hagyta. 2011 őszén azonban még kedvezőbb szelek fújtak a palota kiállító pavilonja táján. Közreműködésével nyílt meg 2011 október 9-én Gróf Zoltán kecskeméti festőművész nagysikerű kiállítása, mely egy hónapon át volt megtekinthető a Wooburn Palota 'Bedford Room' kiállító termében.

László Attila - Kolozsvár alpolgármestere, aki 2010 április 15-én, a délelőtti órákban fogadott bennünket főtérre néző első emeleti irodájában egy kedves baráti beszélgetésre.

László Márton - könyvtáros, Marosvásárhelyt, 2009 május 15-én tartott előadásunk szervezője.

Lázár Imre, dr. - Oxfordban, Romhányi Laci barátom révén ismertem meg az akkor itt post-graduális tanfolyamot végző, kitünő elmével bíró vidám, ám kissé különc viselkedésű orvos-professzort. Engem igazi grófként kezelt, mindíg mély kalapemeléssel üdvözölve. Szemében nem csak nemes, hanem okos is voltam. Egy alkalommal ugyanis közös etimológiai szótár készitését javasolta. Midőn mondottam, hogy sajnos nem értek az etimológiához, "nem baj" - válaszolta - megírjuk! Tehát ezek szerint nem okosnak, hanem zseinek nézett - vagy hülyének? Az évek során excentrikus viselkedése (tarsoly lóg az övén, hajlított drót segítségével káros vízerek - nem viszerek! - jelenlétét állapítja meg, a parlamentben sámán módjára körül táncolta a Szent Koronát, stb.) mellé különleges, conspirációs történelmi teóriákat fejteget, be nem fejezett mondatokkal keverve múltat, jelent és jövőt. Ennek ellenére kedves és barátságos ember.

Lázár Tibor - a londoni Map Fair-en futottunk össze közös érdeklődési témánk a régi térképek révén. A különbség csupán az, hogy amíg én gyűjtöttem és tanulmányoztam őket, Tibor kizárólag azok kereskedésével foglalkozik, melyhez - összeköttetéseim és ismeretségeim révén - tüstént segítségemet is kérte. Mindez önmagában még nem okozna problémát, hanem inkább a különleges és excentrikus anyag, mely szemében nagy ritkaság, ami lehetséges is, viszont senkinek nem kell. A régi térképek árát is a kereslet és a kínálat állandó harca szabályozza és nem azok ritkasága, avagy régisége. Természetesen azok is tényezők, de csupán azok, nem több és nem kevesebb.

Lázok Klára - a híres, Teleki Sámuel által alapított, marosvásárhelyi Teleki Téka osztályvezető könyvtárosa, kedves igazgatója. Segítségével került saját könyvtáram a Tékába és gyarapította annak egyébként is fantasztikusan gazdag könyvállományát. Megnyugvás és egyúttal nagy megtiszteltetés, hogy ott leltek otthonra szeretett könyveim.

Leighfield, John - oxfordi angol üzletember és térképgyűjtő, akivel Richard Davis of Lewnor, 18. századi kartográfus hozott össze. Magam az angol kartográfia-történet egy fehér foltját (melyből elég sok adódik még úgy az angol, mint a magyar térképek terén) igyekeztem eltüntetni Richard Davis életének és munkásságának kutatásával. Ennek során rengeteg intezményt, levél- és könyvtárt kerestem fel, valamint hirdetés révén is igyekeztem információhoz jutni a térképek fennmaradási számát illetően. Erre még Lord Wardington, a neves atlasz-gyűjtő is reagált, s két oldalas kézzel írott levélben magyarázta el a könyvtárában lévő példány történetét. A tanulmány 1995-ben jelent meg a The Map Collector című térképtörténeti szaklap 71. számának 32-37 oldalain. John - lévén az Oxford grófság térképeinek lelkes gyűjtője - pedig Davis 1797-ben megjelent és 16 lemezről nyomtatott hatalmas méretű A Map of the County of Oxford térképét gyűjtötte annak minden lehető és fellelhető (fali-térkép, atlaszba kötött, hajtogatott, különálló lapok, szinezett és szinezés nélküli) változatában. Tudomásom szerint a legfeljebb 200 példányban megjelent térkép fennmaradt 33 példányából 6 db az ő saját gyűjteményében van - most már Lord Wardington halála után elárverezett atlaszával és az általa írt levéllel egyetemben, ez utóbbit még halálom beállta előtt magam ajándékoztam John barátomnak.

Lewis, Barry - Extrém precizitásáról híres harmadik szomszédunk Chinnorban, a Beech Road 22 szám alatt. Barry még a háza bejáratához vezető beton szegélyét is smirglizte, ami még az én "rend a lelke mindennek" mércéje szerint is túlzásnak minősül - igaz, volt nekem olyan ismerősöm is (Maurice Cross), aki a kandallóban is átrendezte az égő fát, ha a felesége nem 'rendesen' rakott tüzet.

Légrády Sándor - bélyegtervező grafikusművészről a Memoir 'Filatélia' fejezetében írtam.

Lékai László - bíboros, esztergomi érsek. Személyesen soha nem találkoztunk, így kapcsolatunk csupán levelezésre korlátozodott. Az érseki palotából, avagy annak vonyarcvashegyi nyaralójából címzett levelek azonban nem vallási, hanem inkább baráti beszélgetések voltak. Ezeket ma már - a többi fennmaradt levelezésem társaságában - a Vas Megyei Levéltárban őrzik.

Lignie, Georges - 'Pere' - francia lazarista szerzetes, a Communauté du Missionnaires Lazaristes tagja, akivel Ruzsik Vilmos, volt piliscsabai latintanárom látogatásakor ismerkedtem össze az 1970-es évek derekán a Bondues-i rendházban. A már akkor koros apró termetű tisztelendő atya angol nyelvtudása (nagy szó Franciaországban!) nagyban segítette a beszélgetést és barátságot, hogy élete végéig küldje üdvözlo sorait karácsony ünnepe alkalmából.

Lilley, Norman - tanár, amatőr rövid frekvenciás rádiós, fényképész és barát - Children of Straw [Szalmagyerekek] könyvem illusztrációinak fotósa a digitális korszak előtti időkből.

Limperger István - tornaedző Dunaújvárosban, először mint a fiatal Pánczél Miklós edzője a skóciai Glasgow városában megrendezett verseny előtt, másodszor pedig a birminghami Tornász Világbajnokságon találkoztunk 1993-ban. Csendes embernek ismertem meg, inkább a tettek, mint a szavak embere volt. Megdöbbenve olvastam az interneten:
"Nagy veszteség érte a magyar tornasportot és Dunaújváros sportját. Limperger István mesteredző hetvennyolc éves korában szeptember 25-én elhunyt. Már gyermekkorában is kitűnt rendkívüli adottságával, nagyszerű képességű és szorgalmas tonászként versenyzett fiatal korában. Egészen eljutott a válogatottságig. Természetesen két lánya, Márti és Kati is tornázott. 1974-ben került Dunaújvárosba edzőnek Pápáról. Limperger István iskolájából, a sok-sok ügyes tornász közül különösen Pánczél Miklós, Supola Zoltán és a később Budapestről hozzá érkezett Csollány Szilveszter emelkedett ki, akit úgy fogadott: Belőled olimpiai bajnokot faragok! Megtette! Szilveszter 2000-ben Sydney-ben gyűrűn aranyérmet nyert. De a többiek is sorozatban gyűjtötték az Európa-bajnokságok, világbajnokságok érmeit. Az akkor már mesteredző három olimpiára küldhette ki tornászait. Mi volt Limperger István titka? A torna imádata. Számos elismerése közül a Dunaújvárosért díjra és a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésre volt a legbüszkébb. A tornaszövetség elismerése révén a Halhatatlanok Klubjának tagja lett, miként Dunaújváros sporttörténelmébe is örökre beírta nevét.
Temetése 2012 október 1-jén volt a dunaújvárosi temetőben, nyugodjál békében!

Lippai Pál - ügyvéd, bélyeggyűjtő, Szeged városa volt főpolgármestere, ilyen tisztségében egy alkalommal Szegeden is találkoztunk. Róla, mint gyűjtőről, a Memoir 'Filatélia' fejezetében írtam.

Lloyd-Parry, Sally & John - két tornászkislány, Georgie és Sarah mindíg kedves és mosolygós anyukája, később tornaedző. Férje doktor, a brit lovassport-válogatott orvosa. A lányok is örökölték édesanyjuk természetét - öröm volt tanítani őket.

Loasby, Paul - impresszárió, Jools Holland angol zongoraművész, karmester, zeneszerző, és énekes művészeti menedzsere. A Nyugati-pályaudvarról Visegrád felé közlekedő személyvonaton találkoztunk, midőn a magyar kalauz és az angol utas között a beszélgetés nagyon csak akadozni kezdett - illetve még el sem indult, mivel nem értették meg egymás szavait. A kalauz - természetesen magyarul - magyarázta, hogy egy jegy helyett négy jegyet váltott, amit Paul úgy értelmezett, hogy nem eleget fizetett. Ekkor jött - mint derült égből egy mentőangyal - szerény személyem mindenki megkönnyebbülésére. Magam Kismarosra igyekeztem Ildikó húgomékhoz, Paul pedig - szabadnapját kihasználva - Visegrádra utazott, azaz csak utazott volna, mert beszélgetésbe elegyedvén végül is mindketten leszálltunk Kismaroson és felsétáltunk a Mókus utca 4-be, Ildikó húgomék nyaralójába, ahol sógorom, kecskeméti Bíró János felügyelete alatt már sült a flekken a roston és rotyogott üstben a halászlé. Később azért Visegrádra is átmentünk…

Long, Stanley - Rosalind, alias Helga Thomke, az 1962-es Tirolba tett nyaralásunk alkalmával Zürs-ben megismert osztrák lány későbbi férje.

Long, Vivian & Rita - hentes, az angliai Szövetkezetek üzlethálózatának Hungerford városában lévő hentesboltja menedzsere és tánctanárnő felesége. Kedves és barátságos házaspár, akiknél csirkeszállítás közben számtalan ebédidőt töltöttem és megannyi ebédet fogyasztottam el baráti - és nem üzleti - hangulatban. Három gyermekük közül Gary a Ten Pole Tudor popzenekar dobosa és énekese. Amikor fiának első lemeze, Eddie, Old Bob, Dick and Gary 1981-ben megjelent, Viv apai buzgóságában (és hogy a lemez jobban fogyjon) megkért, hogy "vásárolj már egyet - de meghallgatni nem kell". Jót nevettünk, hármat is vettem belőle. Az egyik közepébe elemes órát szereltem, éveken át ketyegett chinnori házunk kerti sufnijában. Barátságunk állja az időt, nincsen karácsony üdvözlet- és jókívánság-váltás nélkül.

Losito, Nick & Behnaz - az oxfordi Pen Plus írószerüzlet tulajdonosai, akiknél sok szép tollat vásároltam és legalább ötvenszer annyi kávét ittam már. Az olasz származású férfi iráni nőt vett feleségül, Oriana leányuk nagyon okos és tehetséges, 2013-ban doktorált biokémiából. Kedves, baráti házaspár - oxfordi életem sokkal sivárabb lenne nélkülük.

Lovizer Lilla - az Országos Széchényi Könyvtár Térképtára munkatársa, akinek latintudása bizonyára nagy hasznára van az intézménynek.

Loweth, Chris & Pat - Gillian és Maurice Cross barátaink Glinton-i házában találkoztunk és ismertük meg egymást az 1960-as évek elején. Chris haja már fiatalon is teljesen ősz volt, ebben legalább 40 évvel megelőzött engem. Karácsonyi levélváltásaink azóta is hozzák-viszik híreinket és tartják közöttünk a kapcsolatot

Lósy, Veronika 'Roni' - varroda-tulajdonos szabó és varrónő, aranyos, szorgalmas, jószívű teremtés - chinnori, valamint oxfordi lakásunk függönyeinek tervezője. Rengeteg munkát vállalt és éjt nappallá téve dolgozott, s ezért azután sokszor kiszámíthatatlan is volt. Igazi vállalkozó szellem, aki semmitől sem riadt vissza - Budapesten, a Madách-téri Winston étterem volt a tulajdonukban, miközben egy légitársaság alapítása is megfordult a fejében. Később Erdélyben, Farkaslaka táján akart szállodát nyitni, mely végül is Magyarországon, a Balaton melletti repülőtér közelében vált valóra.

Luck, Steve - antik térképkereskedő, illetve kereskedő aki antik térképek kereskedésével foglalkozik! Ismerettségünk még a Tooley Adams & Co. londoni üzletéből ered és több mint 3 évtizedre tekint már vissza. Több ritka térkép is segítségével került a gyűjteményembe. A régi térképekkel való foglalkozás azonban csak üzleti tevékenységet jelentett életében, igazi szenvedélye a kerékpározás, és hatvanadik esztendejét meghaladva is nagy lelkesedéssel versenyez.

Lucking, Robert - hentes, üzlete a Temze-parti Goring-on-Thames falu szélén, a Walingford felé vezető út mellett volt. Így, múlt időben. Mert amikor 2013 nyarán Jolanda leányommal végigjártuk a kislány korában együtt megjárt helyeket, szomorúan láttuk, hogy az épületet, melyben Mr. Lucking édesapja egykor virágzó hentesüzlete is volt, már lebontották és helyére új lakásokat építettek. Mr. Lucking - mert mindíg csak így szólította mindenki - alacsony termetű, kissé köpcös ember volt, a nadrágot azonban a kasszában ülő, minden mozdulatát figyelő feleség viselte. Utasításait halk "yes dear"-t ismételgetve hajtotta végre. Pipájára mindíg az üzlet előtt gyújtott rá, az elfújt gyufát gondosan, ellenkező irányban vissza téve a dobozba, majd azt zsebébe rakva meg is szokta ütögetni. Egyszer azonban meggyulladt és lángra lobbant zsebében a gyufásdoboz! Akkorát ugrott, mint egy bakkecske, miközben csak ennyit mondott "Dearie, dearie me!" - amely magyarra fordíva talán az "ejnye-ejnye" fejez ki legjobban. Igazi gentleman volt, lányommal történt látogatásunk után még jobban bántott, hogy egyetlen fényképet sem készítettem annak idején. Szerencsére a modern fejlődés és a 'multik' (Tesco, Waitrose, Sainsbury, stb.) megjelenése következtében bezárt bolt és lebontott épület képe a virágzó angliai helytörténeti mozgalom munkája nyomán egy naptár oldalán megmaradt, s melyet Janet Hurst, a Goring & Streatley Local History Society titkára küldött el napokon belül. Elismerésem mellett őszinte hálámat szeretném kifejezni azért az örömért, melyet ez nekünk szerzett, és amivel - engedtessék meg - hogy most itt el is dicsekedjek.

Ludgate, Michael - farmer, baromfi-nagykereskedő üzletember - Peter Ludgate legidősebb fia. Az ügyes és keményen dolgozó, gyermekkora óta ismerős férfiről és három gyermekes családapáról Memoir-omnak 'Vállalkozások' fejezete 'Les Gróf Poultry' részében írtam.

Ludgate, Peter és Joyce - farmer és baromfikereskedő, aki az apjától örökölt vállalkozást felesége segítségével felvirágoztatta. Közös üzleti tevékenységünkről Memoir-omnak 'Vállalkozások' fejezete 'Les Gróf Poultry' részében foglalkoztam bővebben. Sajnos már nincsen az élők sorában.

Lukács József 'Luki' - tanár, torna mesteredző, a közép-angliai Birminghamban megrendezett tornász világbajnokságon szereplő magyar válogatott egyik edzője. Első találkozásunk is a csapat szálláshelyén történt, mely alkalommal szomorúan panaszolta, hogy a belga határon elvették a bicskáját! Kiváló edző volt, a békéscsabai tornasport megalapítója. Tanítványai közül került ki a válogatott Nyeste Adrienn valamint az Európa-bajnok Varga Adrienn is. 2012 Újév napján volt 70. születésnapja, Isten éltessen Luki barátom!

Lukács Sándor - 1956-os menekült, High Wycombe-i magyar barátom, akivel a Walls Ice Cream fagylaltot forgalmazó cégnél egy ideig együtt dolgoztunk, mint nagybani eladók. A High Wycombe-i telephely megszűntével a közép-angliai Mansfield városába költözött. Hosszú évtizedek eltelte után Turmezei Aranka temetésén találkoztunk, ahol az egykor jóképű fiatalembert már senki sem ismerte fel…

Lukáts Éva & Zoltán - Székelyudvarhely és Farkaslaka egyaránt otthonuk. Évával Farkaslakán találkoztunk, kedves mosolya és barátságos vendégszeretete erdélyi utazásaink meghatározó része. Útmenti sátrában mindíg friss kenyér, szalonna, sajt és hagyma került az asztalra, s amióta panziójuk nyílt Udvarhelyt, a kedves házaspár még otthont is ad számunkra. Találkozásaink élményeit az erdélyi körútjainkról 1999 óta évente írt 'Utinapló'-k oldalain rögzítettük, s melyek egy példánya a Vas megyei levéltárban nyert elhelyezést.

Lunnon, Jane - kedves évfolyamtársam az oxfordi egyetemen, disszertációját Out of wedlock : a study of unmarried mothers in a North Oxfordshire village 1668 – 1830 [Házasságon kívül: tanulmány egy Észak-Oxford grófságbeli falu hajadon anyáiról, 1668-1830] címmel írta.

Magassy Lajos - Piliscsaba főjegyzője és hivatali mindenese, szüleim jó barátja. Családjával a Csévi- (most Bajcsy-Zsilinszky) utcában lakott, nem messze tőlünk a Vasút utcában. Három fia közül Lajos és Zoltán nálam idősebbek, Miklós velem egykorú lehetett. Két leányuk is volt, Márta és Violetta. Erzsike néni feleségével még találkoztam az 1970-es évek elején, Édesanyám is tartotta vele a kapcsolatot, de úgy tűnt, hogy addigra már ugyancsak megkoptak a háború előtti évek kedves emlékei.

Magassy Márta - Marika nővérem barátnője, és egy kicsit talán az enyém is…

Magyar Ica - iskolatársam a Szombathelyi Kereskedelmi Iskola Dolgozók Tagozatán. Kedves természete és csinos karcsú alakja valahogy vonzóbbá tette a munkaidő utáni tanulási vágyat, a szomszédos Gayer-parkban töltött sétákról és édes csókjairól nem is beszélve! Itt mondta egyszer, hogy “ezt a fát soha se feledd el!” Icám, az emlékek maradandóak – köszönet értük!

Magyar Zoltán - a Ferencvárosi Torna Club kétszeres olimpiai- és háromszoros világbajnok tornásza, a lólengés legendás királya, akiről a legenda tartja, hogy edzője Vígh László egy nap azt mondta "Zoli, ma csak egy gyakorlatot tanulunk meg". Ez volt reggel 8-kor, Zoli este 10-kor kiugrott az ablakon és lelépett. A gyakorlat talán az a "Magyar-vándor" lehetett, amely azóta is a nevét viseli.

Main, Veronica - "straw plaiter" azaz szalmafonó, az angol szalmafonás megújítója. Ismeretségünk is a szalmafonás révén jött létre, majd alakult baráti kapcsolattá. Közös érdeklődési területünk epizódjait a Memoir 'Szalmafonás' fejezetében örökítettem meg.

Major Tamás - Ildikó húgom férje, kecskeméti Bíró János sógora, aki mikor megismertem, egy nagy kertészetet működtetett alföldi pusztáján. Hatalmas melegházakban termesztette a virágcsokor kötéséhez használt klárisfűvet, 'magyar' nevén aszparáguszt, mely bár kedvenc növényeim egyike, mégis a közülük kimagasló - és termést is hozó - Musaceae Zingiberales (banánfa) ragadta meg a figyelmemet. Igaz, a kedves ember rokonságában banánfa csemetéket termesztenek magról és exportálják azok százezreit (millióit) melegebb éghajlatú (tán afrikai?) országokba.

Malatinková, Viera - Nagyszombat városa önkormányzatának csinos -angolul is jól beszélő - nemzetközi kapcsolatokkal megbízott referense. Két alkalommal is találkoztunk Nagyszombatban, egyik lévén 1998-ban, amikor az ott 1482-ben meghalt Nagy Lajos király emléktábláját adta át Feiszt György barátom, mint Szombathely város alpolgármestere. Viera bemutatta a várost és azóta sem feledkezik meg karácsonyi üdvözletet küldeni.

Malpass, Hazel - nemzetközi pontozó bíró, az angol női torna egyik agilis vezető egyénisége. Az 1983-as budapesti tornász világbajnokságon is ott volt, bár akkor csak mint szemlélő. Minden áron be akart szervezni engem is a pontozó bírói tevékenységbe, ám akkoriban nekem egyéb elfoglaltságaim mellett - mint mondani szokták - "meghalni sem volt időm". Az élet különös fintora, hogy esküvőnk is ugyanabban az évben, ugyanazon a napon volt (1960 szeptember 10) - természetesen nem ugyanazon személyhez.

Malyon, David - a Magyar Philatelic Society of Great Britain egyik korai, ha nem is alapító tagja, a magyar 'perfin'-ek [perforálás általi céglyukasztásos bélyegek] nagy gyűjtője, több éven át a klub pénztárosa. A céglyukasztásos magyar bélyegekről írt katalógusát én rendeztem sajtó alá - hát volt is mit rendezni. De legalább megírta.

Maráczi Márta - a magyar női tornász-válogatott vezetőedzője, aki fiatal korában Szabó Márta néven versenyzett a Budapesti Vasutas Sport Club, a Vasas, majd pedig a Testnevelési Főiskola csapatában. Az1993-as birminghami tornász világbajnokságon találkozva lettünk - és maradtunk a mai napig is - szakmai jó barátok, de persze azért néha másról is tudunk beszélgetni. Márta a Központi Sport Iskola tornászait is elhozta az általam 1999-ben szervezett angliai látogatásra és Aylesbury-ben, valamint Londonban rendezett versenyekre. Aylesbury-ben a Linx Gymnastics Club, Londonban a Heathrow Gymnastics Club tornászaival versenyeztek. Magyarországi útjaim alkalmával, ha csak lehetőség adódik rá, mindíg találkozunk, hogy néhány kedves órát együtt töltve vidáman beszélgessünk - a tornáról. Voltam Márta Neszmély-i szőlőjében, ahonnan hozott is egyszer nekem Ildikó húgomék zuglói lakására egy kis kosárra való, valódi bio sárgabarackot. Bár ne hozta volna! Ugyanis amidőn sógorom, kecskeméti Bíró János azt a konyha asztalán meglátta - szókimondó ember lévén - hangos "ki hozta ezt a szar barackot?" megjegyzést tette és amit mi Mártával a nappaliban beszélgetve is tisztán hallottunk. Áh, nem azt Jancsikám, hanem a szép barackot hozta a Márti, igyekeztem menteni a helyzetet. Erre még ércesebb "itt minden barack szar!" volt a válasz, én pedig "égtem, mint a kalapgyár 56-ban"… Bocs, Mártikám, jó ember a sógorom, de kissé elfogult, ha politikáról vagy netán a kecskemétivel vetélkedő sárgabarackról esik szó.

Maráczi Tamás - Márta egyetlen fia, akit az angol nyelv tanulása végett sikerült Londonban elhelyezni, mint au-pair fiút, Feiszt Márk helyére. Tamás jól is érezte magát, kitünően megtanult angolul, s itt szerzett tudását kamatoztatva már Budapesten a HirTV Zrt. külpolitikai műsora szerkesztője.

Markó Péter - a sárvári Művelődési Központ munkatársa, Vas vármegye önkormányzata volt elnöke. Ismerettségünk legutóbbi érdekes epizódja, hogy Sárvár iránti elkötelezettségemet feltehetően tolakodásnak tekintve megkért, hogy ne avatkozzak az ő dolgába. A segítő szándékkal írt levél viszont annak a Ben Walters barátomnak a kérésére történt, aki már több mint 25 esztendeje tartja szívügyének a Sárvárral való kultúrális kapcsolatot és van kitéve az a magyar zászló a lakásában, melyet első magyarországi útja alkalmával hozott emlékül. Ben ugyanis nem értvén a Markóéktól kapott információkat kérte segítségemet az Owlswick Morris tánccsoport egy újabb sárvári fellépése érdekében. Ez volt a nagy "beavatkozás". Lehet, hogy egyesek szemét már szúrja, hogy Sárvár városa életmű-díjjal honorálta eddigi tevékenységemet? Nem baj. Az életmű díj odaitélését megtiszteltetésnek tartom, büszke is vagyok rá - úgy gondolom tettem is valamit érte. Amit tettem, az Sárvár, őseim városa, iránti tiszteletből és ragaszkodásból fakadt és nem díjak érdekében. Attól pedig senki ne tartson, hogy a díszpolgári címre fájna a fogam. Megköszönném, de nem fogadnám el. Maradjon csak az meg másoknak, s ott helyet hagyok a kiszolgált (vagy leváltott) politikusoknak is.

Marthy Attila - Lupény római katolikus plébánosa, akinek templomában Németországból érkezett segélyszállítmány bútorok között tartottunk előadást Erdély térképeiről és heraldikájáról 2009 május 6-án. A Zsil-völgyi nagy nincstelenségben tevékenykedő pap ugyanis nem csak prédikál hívei lelki üdve érdekében, hanem cselekszik is azok igenis való és nagy testi nélkülözéseinek enyhítése érdekében. Mindettől függetlenül "hét lakat" és vasrács őrzi a plébánia ajtaját, ahová már több mint negyven (vagy 60-at mondott?) alkalommal hozott be egyrészt a nyomor, másrészt az azt kihasználó kapzsiság rabolni pénzt, élelmet - ki mit talált.

Mason, Debbie - ingatlanközvetítő, az Owlswick Morris egyik kedves táncosa. Irodájára Thame város főutcáján az én irodám ablaka tekintett, háza pedig osztozott a Rempstone Poultry Ltd. (azóta már lebontott) telephelyének látványával Haddenham falu 'Townside' utcájában. Régen találkoztunk már, én 2013 húsvétján 80. évemet betöltve nyugdíjba vonultam, Debbie pedig - úgy hallottam - elvált és elköltözött. Maradnak hát a kellemes órák, táncok és sörözések emlékei…

Mason, Roger - oxfordi térkép-kereskedő "map-dealer", a Royal Hunt [Királyi Vadászat] tagja, aki - nyilván személyes sziporkázó társalgásunk alapjan - ünnepi vacsorát követő beszéd megtartására szerény személyemet szemelte ki, amit én "azon kívül, hogy egy orosz ló pofán rúgott, semmi tapasztalatom nincsen a lovaglásról" köszöntem meg és utasítottam vissza - bármennyire is megtisztelő volt a felkérés. Üzlete, sőt irodája sem volt, így a Barbury Road-on lévő lakásában tartotta a mindíg ritkaság számba menő és eladásra ajánlott térképeket. Ilyen volt a mostani Heathrow repülőtér területét ábrázoló kataszteri felmérés 19. századi nagyméretű kéziratos térképe, valamint a Magyarországot ábrázoló, Giovanni Orlandi térkép Lafreri atlaszának 1602-es kiadásából. Ez utóbbi a Bibliotheque Nationale pecsétjével ellátott példánya volt és jutányos áron, £850 fontért ajánlotta Roger megvételre a nagyon ritka térképet. Az nagy pénz volt akkor (1980-as évek), de legjobban mégis csak az a pecsét aggasztott engem és távolított el megvásárlásának még a gondolatától is. Később derült csak ki, hogy a Bibliothèque nationale de France valóban megválik az intézmény számára érdektelen (de nem értéktelen) anyagtól és pénzt csinál belőle. Roger később Sanders térképkereskedő High Street-i üzletében dolgozott, majd régi lakásából is kiköltözve csupán a Bodleian Könyvtár által szervezett Oxford Seminars in Cartography előadásain szoktunk találkozni, de már ott is nagyon régen.

Matócza Eleonóra, Sulyokné - könyvtáros, a sárvári Sylvester János Könyvtár munkatársa, aki az Életutak című, sárvári és sárvárkörnyéki személyek életrajzgyűjteménye összeállításával és annak könyv alakban történt 1993-as kiadásával maradandó emléket állított nemcsak az abban felsorolt emberknek, hanem saját maga szorgalmas és fáradhatatlan munkájának is. Többen kritizálták (főként akik nem szerepelnek benne), én csak gratulálni tudok e nehéz és hosszantartó munkához - és nem csak azért, hanem éppen annak ellenére, hogy magam is bele keveredtem ezen illusztris társaságba.

Matócza Zsigmond - sajt és vajmester, a Csermajori Tejipari Szakiskola oktatója, tanára, majd későbbi igazgatója, Matócza Eleonóra nagybátyja. Sajtmester mivoltában Csermajorban két éven át engem is tanított a sajtkészítés fortélyaira, melyről a Memoir "Csermajor" fejezetében így írtam: "A tejipari oktatás gyakorlati része az intézet által működtetett tejüzemben történt, melyben Matócza Zsigmond sajtmester és Majoros Herbert vajmester irányítása mellett a hallgatók dolgozták fel a környék községeiből begyűjtött tejet. Matócza Zsigmond vékony, szikár ember volt, megjárta az orosz frontot, a Don-kanyarból negyvenegynéhány társával gyalog jött meg. Ezredének többi katonája ott pusztult el vagy fagyott meg. Kiváló szakember volt, jól is tanított, de szórakozása volt, hogy az összetekert vizes sajt-kendőt a tanuló seggén akkor csattintsa el, amikor azon legjobban feszült a nadrág. Nem egyszer urottunk majdnem fejest a sajtos kádba! Az ementáli sajt készítésénél azonban nem volt helye a tréfának! A majdnem 1,000 liter tejet igénylő sajt nagy szakértelmet és összpontosítást igényelt, különben selejtes lett és kárba veszett. A sajtkészítés akkor még teljesen kézi felszereléssel történt: a tej felszínére emelkedett tejszínt alvadás után sajtlapáttal kellett átfordítani az üst teljes felületén, majd először egy pallos nagyságú karddal függőlegesen és vízszintesen kockára darabolni, utána pedig - a sajt típusától függően 'hárfával', melegítés közben, apró rögökre vágni. Minél apróbbak és minél magasabb a hőfok, annál keményebb lesz a sajt. De ennyi talán elég is a sajtgyártás titkaiból. Azonban annyit még elárulok, hogy a lyukakat igenis a sajtmester teszi a sajtba és ehhez hasznos baktériumokat használ fel. Pár évvel ezelőtt találkoztunk, Zsiga bácsit a lakásán kerestem fel. Mindketten örültünk, hogy újra láthattuk egymást. Akkor már meghaladta a nyolcvanat. 2007 tavaszán halt meg - Isten nyugosztalja." Most már magam is beléptem a "Nyolcvanasok" klubjába. Nem baj. Lehetne rosszabb is!

Matthews, Alan & Dawn - második szomszédjaink Chinnorban a Beech Road 24-ben (nekünk a Beech Road 28 szám alatt volt a házunk). Jó, csendes, ám segítőkész szomszédok voltak. Alan azonban inkább Peter O'Neill közvetlen szomszédjával barátkozott, akinek segítségével maga is megkísérelte a rádió távirányítású repülő modellezést és jártak együtt a "barn-dance" mulatságokba. Szegény Alan! Élete teljében egyszer csak beteg lett, agydaganatot állapítottak meg az orvosok. Betegségéhez is, temetéséhez is különös emlékek fűződnek. Amikor Alan közölte, hogy sajnos már legfeljebb csak pár hónapja van hátra, Peter "Well Alan, here is a good advice: don't buy any more 'long play' records!" [na, akkor adok egy jó tanácsot: ne vásárolj hosszanjátszó lemezt! - mert ilyen is volt még az 1980-as évek elején] - ütötte el a rettenetes hír döbbenetét; temetésére készülődve pedig én zártam majdnem be feleségemet a BMW csomagtartójába és okozva ezzel majdnem a saját temetésemet is egyben. Ugyanis az emeleti ablakból figyelve a halottas kocsi érkezését, zsebemben lévő távirányítóval máris nyitottam a garázsunk ajtaját. Igen ám, de azt már feleségem kinyitotta és az ajtó nem felfelé, hanem lefelé ment, June halk sikolya közepette. Halálos csendben autóztunk a temetésre…

Mayer László - levéltáros, a Vas Megyei Levéltár nagytudású, az apró részletekre is odafigyelő, precíz munkatársa. Egy ilyen "apró részlet" volt a Szombathelyi Püspöki Könyvtárban elejtett, Abraham Ortelius Theatrum Orbis Terrarum-ában megjelent Transylvania térképen látható-vélhető ember- és medvefej megjegyzésem, mely azóta már a velem kapcsolatos legendák világába költözött örökre. A történetet Khal Eszter könyvtáros neve alatt részleteztem, ezért itt nem bocsájtkozok felesleges ismétlésekbe.

Mârza, Iacob, prof. - történész, az 1991-ben alapított gyulafehérvári "1 Decembrie 1918" egyetem rektora. Gudor Botond reformárus esperes, előbbiekben magyarigeni tiszteletes révén ismertem meg, s professzor Mârza meghívására tartottam 2005 május 6-án angol nyelven előadást az egyetem történelemtudományi fakultásán Erdély térképeiről és térképészeiről. Tudományos kutatásokon alapuló előadásomat soha nem szoktam - így ez alkalomból sem - alakítani a hallgatóságom nemzetísége szerint. A feltehetően új megvilágításból tartott előadást nagy érdeklődéssel, ám bizony igen szigorú tekintettel hallgatták az egyetem - többségében román - földrajz szakos hallgatói, de hát ha meg feszítenek is, akkor is Lázár deák - aki a térképen mint Lazarum quondam Thomae Strigonien[sis] Cardin[alis] Secretariu[m] van feltüntetve - volt a Kárpát-medence, tehát az akkori Magyar Királyság, területéről készült első részletes, 1528-ban kiadott térkép megalkotója, és Johannes Honterus is brassói szász volt, nem pedig "Primul Cartograf Roman" [azaz első román térképész] - mint azt a bukaresti Adrian Nastase által alapított (egyébként megtekintésre érdemes) téképmúzeum emlékére kibocsájtott színezüst érem hirdeti. De hát végeredményben nem is baj, ha a történelem nem a kedvünk szerint alakult - a baj ott van, ha azt a magukat 'nemzeti' történésznek nevező kóklerek a saját szájuk íze szerint alakítják.

Mádl Ferenc - magyar jogtudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1990 és 1993 között tárca nélküli miniszter, 1993 és 1994 között művelődés- és közoktatásügyi miniszter. 2000 és 2005 között a Magyar Köztársaság elnöke. 2004 október 27-én, Oxfordban tett látogatása alkalmával találkoztunk a Magdalen [ejtsd Módlin] College-ban tartott előadásán, majd pedig az azt követő baráti beszélgetésen, és a magyar államfő közvetlenségére jellemzően, az ő javaslatára kerültünk pertu viszonyba, majd váltottunk levelezést.

Márton József - 'Józsi pap' - Brád-i plébános Erdélyben, aki Kristyór középkori (most ortodox) temploma és az abban fennmaradt Szent István, Szent Imre és Szent László csodás freskóinak megtekintését tette lehetővé számunkra. Nagy film- és videógyűjteménye van a brádi római katolikus plébánián.

Mátyás Csaba & Rosemarie - erdőmérnök, ökológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az 1970-es évek elején a sárvári ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) Erdészeti Magvizsgálati Laboratórium vezetőjévé nevezték ki, ahol édesapám mint nyugdíjas dolgozott nagy örömmel. Egy alkalommal voltunk is vendégek a Mátyás családnál sárvári otthonukban. Csaba erdélyi (Marosvásárhely) születésű, felesége Rosemarie pedig - ha nem csal az emlékezetem - kelet-német származású volt. Csaba hamarosan elkerült Sárvárról, a Szombathely-Kámoni Arborétum igazgatójává nevezték ki. Sajnos azóta nem találkoztunk.

McLoughlin, Karen - angol tornaedző és pontozóbíró. Jó barátságban voltunk, bár szakmai kérdésekben sokszor eltérő véleményeken. Mint pontozóbíró mindíg a szenvedő hivatalnok szerepét játszotta, akinek végig kell néznie azt a sok tehetségtelen tornászt, ráadásul még pontokat is kell osztogatni illetve levonni. Egy közös pontozás alkalmával meg is jegyeztem: lehet, hogy nem tökéletes amit csinál a tornász, de az biztos, hogy tudása legjavát adja. Akkor pedig nekünk is kutya kötelességünk, hogy a lehető legnagyobb figyelemmel és szakértelemmel bíráljuk a gyakorlatát. Le a kalappal, nem haragudott meg érte. Hallom azóta elvált és Karen Hofen néven a Brit Női Tornaszövetség Technikai Bizottsága elnöke.

Medvedt Ede - igazgató a piliscsabai elemi iskolában, ahol édesapám ís tanított 1936-1945 közötti években. Vele és a piliscsabai iskolával kapcsolatos emlékeimet a Memoir 'Klotildliget' fejezetében örökítettem meg. Sírja a klotildligeti temetőben van, de az idősebb emberek még jól emlékeznek a 'gurgula' szemű igazgatóra, aki 1913 és 1946 között vezette az iskolát (és töltötte el riadalommal az iskolás gyerekeket).

Megyeri József - főművezető vajmester. Csupán pár hónapig voltunk kollégák a Sárvári Vajüzemnél, ezen oknál fogva inkább a két csinos leánya, mintsem szakmai tudása volt rám hatással.

Meixner Andrásné, 'Meixner Néni' - a piliscsabai elemi iskola pedellus szolgája.

Melega Miklós - levéltáros, a Vas Megyei Levéltár igazgatóhelyettese. Irodája Feiszt Gyuri barátoméval szomszédos, így néha találkozunk is ha arrafelé járok. Legutóbb azonban Miklós látogatott el hozzám Oxfordba 2013 tavaszán egész családjával, amikor egy nagyon kellemes napot töltöttünk együtt az egyetemi város (és a Magdalen College párkányán csatornába sz@ró kőmajom-groteszk) bemutatása közben.

Melegh Lídia - fogorvos házaspár Budapesten, Romhányi Laci és Mari barátaim révén ismerkedtünk össze. Különösen élménydús volt angliai látogatásuk, amikor 2 autónyi felszereléssel az öttagú család bejárta a szigetországot, Skóciát is beleértve. Ám az egyik BMW nem bírta a strapát és felmondta a szolgálatot. Új, illetve felújított motor beszerelése sem oldotta meg a problémát, ugyanis egyszerűen 'besült' a nagy teher alatt. Végül is garázsba adva, helyette bérelt autóval fejeződött be a kirándulás. Ez volt a dolog könnyebbik oldala. A javításra itt hagyott autó csak hetekkel később készült el, amiért természetesen vissza kellett utazni Angliába, pontosabban Oxfordba, mert ide szállították Skóciából. Laci barátom Budaőrsön lévén, engem kért meg fogadtatásukra, ám amikor megérkeztek a repülőtéri busszal, akkor látom, hogy Melegh úrnak mindkét keze be van kötözve. "Szervusz, mi történt?" kérdeztem, miközben arra gondoltam, hogy a repülőgép ajtaját csukhatták rá. Képzeld, ma reggel a kutyám harapott meg - mondotta. Azt hitte, hogy a tejes vagyok. Miért, a tejest harapdálni szokta? - kérdeztem. És mind a két kezedet? Igen, a másikat akkor, amikor le akartam szedni rólam. ÉS él még ez a dög? Hát persze, egyébként jó kutya… (valami ukrán juhász). Mondanom sem kell, hogy az egész napot a kórházban töltöttük.

Mellors, Diane - a Lightfoots Solicitors szőke levéltárosa, aki alattam (nem szó szerint értelmezve!) kezdte pályafutását. Gyors felfogású, ám privát életében szétszórt, kedves hölgy. Nyugdíjba vonulásom után ő vette át a levéltár vezetését, az általam "kőbe vésett" levéltárosi 'Tíz parancsolat' még most is ki van függesztve az iroda falán, mely magyar fordításban eképpen szól: 1. A törvény előírja 2. Jó üzleti gyakorlat 3. Minden irat egyformán fontos - MINDENT imidzselünk (digitális másolatot készítünk) 4. Feltehetően az anyag kevesebb mint 1 %-át fogják megnézni - de nem tudjuk MELYIK 1%-ot 5. Minden iratnak megkereshetőnek kell lenni, ezért keresőcédula kell kerüljön az elmozdított akta helyére (amennyiben az akta nincs visszahelyezve amikor annak imidzselésére kerül sor, akkor a keresőcédulát másoljuk helyette) 6. Kötelező a rendszeresség 7. NINCS tévedés! Nincs kifogás! 8. Nem hagyunk aktát, iratot szana-szét 9. Az iratokat aprólékos figyelemmel készítjük elő a digitális másoláshoz 10. És mégis élvezzük az életet!

Meskó György 'Tüske' - Budapesti '56-os, talán 16 éves volt, amikor nyakába vette a világot. Angliában a Flackwell Heath-i Broom & Wade Hostel munkásszállásán találkoztunk 1958 nyarán. High Wycombe-ban együtt dolgoztunk és két albérletben is közös lakásunk volt. Mindig elegánsan öltözött, Tüske szerette a pénzt. Keresni is, költeni is. Két havi keresetét költötte arra a fantasztikusan drága - 70 guinea (Angliában az 1971 február 15-én bevezetett tízes pénzrendszer előtt az előkelő üzletek nem fontban, hanem a 21 shillinget érő, tehát drágább "guinea"-ben számoltak) - Telefunken táska magnetofonra, melynek mindannyian csodájára jártunk. Később féláron eladta, én vásároltam meg tőle és segítettem ki anyagilag megszorult állapotából. Az 1960-as évek elején meglepődve hallottam, hogy autójavítással foglalkozott, majd autójavító műhelyt nyitott az addig nem éppen mechanikai érdeklődésű fiatalember. Spanyol lányt vett feleségül, házasságukból három lányuk született. Nyugdíjas éveit spanyolországi otthonában tölti, legutóbb 2008 őszén, Turmezei Aranka temetésén találkoztunk, ahová két lánya - Bianca és Tanya - is elkísérte.

Metz Jutka - aranyos kis gyermekkori pajtásom! A kedves gyerekkori játszótársat a sors ugyan messzire, még az "Óperenciás tengeren is túl"-ra sodorta, ám barátságunkat az idő múlása nem törte meg. Életem nagy öröme, hogy a sors - mintegy kárpótlásként a kiesett évekért - 1989-ben ismét összehozott bennünket. Ugyanis adódott, hogy Jutka és férje Len, európai utazásuk során Angliába is ellátogattak és néhány napot chinnori otthonunkban töltöttek. Az együtt töltött gondtalan, derűs klotildligeti évekről a Memoir 'Klotildliget' fejezetében írtam, Jutka pedig a honlapján örökítette meg azok és találkozásunk emlékeit, sőt mi több, emlékirataim internetes elérhetőségét is önzetlen, nagylelkű felajánlásának köszönhetem. Bizonyára nem sejtette szegény, hogy mire is vállalkozott!

Metz Rezső - spondalungai vitéz - gyermekkorunk immáron ködbe vesző távlatából is megmaradt barátság. Együtt is lettünk volna 'cőgerek' a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreál iskolában, csak engem nem vettek fel első nekifutásra. Másodszorra - nagybaczoni Nagy Vilmos ajánló levelével 'felfegyverkezve' - már sikerült, addigra viszont az orosz hadsereg közeledte miatt szüleim úgy itélték meg, hogy jobb lesz ha a 11 esztendős fiacskájuk nem ölt mundért magára. Így azután nem lettem katona - legalábbis még tíz esztendeig, és akkor sem a cőgereknél, hanem a Magyar Néphadseregben. Oda viszont vitték az embert, ha volt kedve hozzá, ha nem. A kis Rezső barátomat sem láttam már többet, felnőtt emberként öleltük meg egymást, komor-kemény időkön átvergődve, de szivünkben a régi, megváltozatlan és megváltoztathatatlan barátsággal.

Metz Rudolf - spondalungai vitéz lovag - a gorlicei áttörés hőse, a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjével kitüntetett altábornagy, Rezső és Jutka gyermekkori pajtásaim édesapja. Metz 'bácsi'-val kapcsolatos személyes emlékeimet a Memoir 'Klotildliget' fejezetében így fogalmaztam meg: "A könyvtár-szobába, ahol a már idős Metz-bácsi tartózkodott (Rezső és Jutka az altábornagy második házasságábol születtek), csak nagy ritkán nyitottunk be, emlékeimben is könyvei társaságában él. Meg a temetése, amelyet a háború kellős közepén is hatalmas pompával rendeztek meg 1943 késő őszén. Kitüntetéseit két vörös bársonyból készült párnára rakva vitte két egyenruhás hadapród - egyiken külön azt a Mária Terézia lovagkeresztet, melyet az első világháborúban kapott a hősies 'gorlicei áttörés' sikeres megtervezéséért és végrehajtásáért. Fekete lovát kantáron vezették koporsója után, nyergében csupán hátrafelé fordított csizmái lógtak."
De hát mindez ami csak egy tízéves gyerek fejében megmaradt - ennél többet lenne illendő tudni az emberről és a katonáról, az első világháború hőséről! Ezért is ajánlom az alábbi internetes oldal megtekintését: Vitéz Metz Rezső.
Metz Rudolf altábornagyot, Piliscsaba-Klotildliget lakosát, 1921-ben a község díszpolgárává választották és ugyanebben az évben, megkapta a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1929-ben felvették a Vitézi Rendbe, s ezután a Rudolf név helyett annak magyarosított változatát, a Rezső keresztnevet használta. A második világháború alatt haláláig részt vett a Katonai Mária Terézia-rend káptalanjának munkájában. Sohasem politizált, katonai esküjét megtartotta. A második világháború során ellenezte a Szovjetunió megtámadását, előre látva a háború következményeit. 1943 október 21-én hunyt el Klotildligeten. A piliscsabai Nagytemplomban ravatalozták fel és 1943. október 23-án katonai tiszteletadással, a templomból ágyútalpon szállítva tette meg utolsó útját a Piliscsaba-Klotildliget-i temetőbe.

Mészáros Ágnes - Mészáros Laci festőművész barátom leánya, akinek édesapja tehetsége csörgedez az ereiben - ám a művészeti genre ágazatai között keresgélve fest, tervez, szobrászkodik, énekel. Aranyos és bájos teremtés, hozzá még csinos is - igazi Mágnes, ez a művészneve is! Első önálló kiállítása 2012-ben volt a sárvári Nádasdy-vár kiállító folyosóján, ahol tüstént meg is vásároltam az Aphrodite festményét. Legutóbb, 2013 őszén, pedig pasztell-portrémat rajzolta meg Sárvárott, Kazinczy Ferenc utcai lakásán.

Mészáros László - festőművész földim és barátom, Érden lakott, de szívében mindíg sárvári maradt és Emmausi vacsora képén is a régi sárvári haverokkal töltött idők emlékeit örökítette meg. A festészet kiváló mestere, alkotásai között megtalálhatóak az önkormányzatok, kórházak és magán emberek rendeléseire készült hatalmas felületű freskóktól a vallású témájú képekig, de legszívesebben mégis a vasi paraszt-udvarok pajtáit, a "fészerek" rendezett rendetlenségét festette. Így, már csak a múlt időben, mert elvitte a cigaretta füstjébe burkolózott lopakodó betegség - pedig mennyire terveztük a találkozást Gottesmann Alfréd festőművész könyvének sárvári bemutatóján! Nem adatott meg. Ágnes leánya éneke kísérte utólsó útjára 2013 szeptember 7-én az érdi temetőben.

Middleton, Joe - ügyvéd és társ a Thame-i Lightfoots Solicitors ügyvédi irodában, ahol magam is dolgoztam az 1999 és 2013 közötti években, mint a levéltár vezetője. Kedves és sportos fiatalember, szakterülete az iparral és kereskedelemmel kapcsolatos bonyolult ügykezelés. Részemre egy szabadalom tervével (gépkocsi csomagterében lévő tárgyak könnyű ideiglenes rögzítése) kapcsolatban adott készséggel tanácsot. Rendszeres edzés rutinjával az első 50 legjobb versenyző közé verekedte fel magát a triathlon (1.5 km úszás, 40 km kerékpár, 10 km futás) kimerítő sportjában és készült a londoni olimpiára. Előtte azonban tréning közben felborult szénszálas kerékpárjával és oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy menni is alig tudott, nem hogy versenyezzen. Bizony, ez a sport nem csak kimerítő, de egyben rohadtul (a 'nagyon' fokozott változata) veszélyes is.

Miklósi Mátyás Csaba - református lelkész, Erzsébetváros-ban (Erdély), 2013 május 8-án tartott előadásunk szervezője. Kedves fogadtatásunk két jellemző epizódja volt az Erzsébetvárostól nyugatra, kb. 10 kilométer távolságra eső eldugott kis falu, Somogyom református temploma csodás freskóinak megtekintése, valamint a parókia udvari lugasában éjfél után ½ 3-ig tartó baráti beszélgetés. Talán megadatik ismét találkozni ezzel a kedves házaspárral!

Miklovits Timea - gyógyszerész, Feiszt Gyuri barátom unokahúga a család erdélyi rokonságából. Marosvásárhelyt többször is találkoztunk - egy alkalommal még finom vacsorát is készített. Valójában nem Tímea, hanem a házinéni volt a szakács, de így is emlékezetes maradt a kerti asztalon terített bécsi szeletes estebéd, melyet a szomszédos nudista strand emlegetése tett még fűszeresebbé.

Miles, John - nyugdíjba volulásáig vezető ügyvéd volt az Oxford-grófságban lévő Thame városka Lightfoots Solicitors ügyvédi irodában. Elsősorban ipari ügyekkel foglalkozott és az első volt aki hangfelismerő digitális számítógép alkalmazásával bevezette a cégnél a titkárnő nélküli praktizálást. Különös szokása volt reggelenként más-más nyelven - közte magyarul is - üdvözölni. Már rég óta ismerjük egymást, gyermekeink együtt jártak a Princes Risborough-i St. Teresa's iskolába.

Milhofer, John - bélyeggyűjtő, a Magyar Philatelic Society of Great Britain volt tagja, melyben egy ideig tisztséget is viselt. Gyűjtési területét a bélyeg előtti levelek alkották, de egy idő után csalódottan adta fel a filatéliát, mivel a lelkesen felvásárolt és összegyűjtött anyagot nem, vagy csak részben tudta értékesíteni. Remélhetően azért sok kellemes estét töltött közöttük.

Millea, Nick & Alice - az oxfordi Bodleian Library térképtára vezetője. A kedves és mindíg segítőkész Betty Fathers nyugdíjba vonulása után (és az én aggodalmam közben) 1992-ben vette át a 1.25 millió térképet és több mint 20,000 atlaszt tartalmazó, részemre oly fontos és sokat használt térképtár vezetését. Nem kellett volna aggódnom! Nick elődjéhez hasonlóan nemcsak hivatali tisztségviselő, hanem segítő szakterületi kolléga, majd később barát is. Kinevezése óta szervezi a The Oxford Seminars in Cartography [Az Oxford Térképtudományi Szemináriumok] programokat, melynek keretében 2009 november 12-én Richard Davis of Lewknor: from county surveyor to country squire [Lewknori Richard Davis, megyei földmérőből lett földesúr] címmel tartottam előadást a Bodleian könyvtárban.

Mills, Ron - bélyeggyűjtő, a Magyar Philatelic Society of Great Britain volt tagja az Ascoti lóversenypálya szomszédságában fekvő Sunningdale csinos Berkshire grófságbeli faluból. Bár a bélyeggyűjtést már régen abba hagyta, karácsonyi üdvözletei még évekkel utána is rendszeresen érkeztek Ron jellegzetes írásával címezve.

Mindszenty József - veszprémi püspök, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása. A vasmegyei Csehimindszent faluban született tragikus sorsú egyházfő életéről és a kommunizmus elleni küzdelme történelmi szerepéről mások írtak vaskos köteteket, cikkek halmazát, én most csak saját személyemmel és családommal kapcsolatos eseményekről írok. Az első történet még Pehm József néven szolgáló veszprémi püspök és Pap Mária nagynéném, édesanyám általam csak 'Mária-néni'-nek szólított féltestvér nővére esetéből ered. A mélyen vallásos Mária-néni ugyanis soha el nem követett vétkeinek feloldozása végett elhatározta, hogy személyesen keresi fel a veszprémi püspököt. Mária-néni el is utazott a királynék városába, s becsöngetvén a veszprémi püspöki palota ajtaján mély megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a püspök úr nem tudja fogadni, a püspök úr pihen. Ezután újabb patrónusok után kutatva a háború utólsó éveiben már a sokat szenvedett és 19 éves korában elhúnyt kispap Kaszap Istvánhoz könyörgött napi imáiban. A háború után - hálából a megmenekülésért - egyszer magam is elzarándokoltam vele Sárvárról Celldömölkre (sőt még onnan vissza is!) ezzel egyszer és mindenkorra letudva eziránti vallási kötelességemet. Mária-néni helyett Mindszenty Józseffel viszont nekem sikerült találkoznom, igaz nem Veszprémben vagy Esztergomban (ott Bezák Miklós unokatestvérem dolgozott mellette mint a szeminárium latin, héber és ó-görög tanára), hanem Londonban, az 1973. július 14-e és 20-a közti angliai missziós körútja alkalmával, ahová feleségemmel és 4 éves Jolanda kislányunkkal mentünk fel, Chinnori otthonunkban anyósom felügyeletére hagyva a 11 hónapos Elizabeth-et. A Westminster katedralisban (nem a Westminster Abbey!) tartott ünnepi szentmisét Mindszenty József kardinális celebrálta Ispánky Béla, Nemesszeghy Ervin és Vass György segédletével. A mise után a katedrális melletti gyülésteremben volt a fogadás, ahol Mindszenty József - mellőzve a részére odakészített díszes trónust - a terem közepén egy széken ülve beszélgetett a megjelent magyarokkal. Magam a bíboros személyes titkárával, Msgr. Mészáros Tiborral beszélgettem, s bemutatkozásom alkalmával említvén, hogy sárvári vagyok "hát én meg Patyi, földiek vagyunk!" és megöleltük egymást, majd azonnal odavezetett Mindszenty Józsefhez "Excellenciás uram (ha jól emlékszem így szólította) - egy sárvári vendégünk van!" - "Akkor minden rendben, mert már hárman vagyunk vasiak" - szólt hozzám Mindszenty József, feleségemnek és Jolanda leányomnak pedig egy-egy szál piros szegfűt adott abból a csokorból, mellyel őt köszöntötték. Mindszenty József (akit VI. Pál pápa 1974 február 5-i hatállyal eltávolított esztergomi érseki székéből és Kádár diadalmasan jelenthette: "A pápa kipenderítette Mindszenty-t az esztergomi székből") 1975 május 6-án, Bécsben bekövetkezett haláláról Franz König bécsi bíboros irodájából küldött gyászjelentésből értesültem. A magam, Gróf László Lajos néven küldött, részvétemet kifejező soraimra a köszönet "gróf László Lajos" címzéssel érkezett. Azóta nem használom a Lajos-t.

Minns, Kevin - William Morris, Lord Nuffield az oxfordi autógyártás megteremtőjének unokaöccse. Idén, 2013 tavaszán volt a száz éve, hogy az első 'Bull-nose' Morris autómobilok elkészültek az azelőtt katona-tiszti kollégiumnak (Oxford Military College) használt épületben, melynek földszintjén most a mi lakásunk is van és melynek falai között a Memoir-omat irom.

Mittli József - asztalos-mester, nagyanyám Pődör-kert felőli szomszédja Jánosháza végén, amint a Malom-árkon túl a kis útmenti kápolnánál Kemenespálfa irányába kanyarodott az út. A frissen gyalult faforgács és a kályha tetején főzött enyv illatától telített műhely volt az egyetlen hely, ahol boldogan játszottam a levágott fadarabokkal és építettem magamnak belőlük házat és repülőt, gyermekkorom hamarosan széttört fellegvárába. A ház még áll, elhagyottan. A műhely is árva, kitört ablakszemekkel bámul a nagy semmibe, ami körülveszi a tájat. Gyermekkorom orosz csizmákkal széttiport, meggyalázott helyeit ugyanúgy benőtte már a gaz, mint a vesztes háborúból hazavánszorgott és a vasútállomás felé terelt hadifoglyok lábanyomát.

Molnár Annamária - egyetemi hallgató, Kolozsvárott, 2007 május 12-én tartott előadásunk sikertelen szervezője, melynek következtében a beharangozott Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bogrea-terme helyett a Brassai utcai Unitárius Közösségi Házba kullogott át a két előadóval együtt az egész egybegyűlt hallgatóság. Szegény egyetemista Annamáris elkövette azt a nagy vétket, hogy nem konzultált előtte a mindenható Rüsz Fogarasi Enikő tanárnőjével, aki - bár előző évben az én elnökletem alatt olvasta fel előadását a gyulafehérvári Hunyadi János és kora nemzetközi konferencián - "ismeretlenségünkre" hivatkozva nem engedélyezte az egyetem Bogrea-terme használatát.

Molnár Andrea - tornász, többszörös magyar bajnok. Először a londoni Heathrow repülőtéren találkoztunk, amikor a brit tornaszövetség felkért, hogy a Glasgow-i versenyre tartó magyar tornaszcsapatot (mely 2, azaz két tornászból - Pánczél Miklós és Molnár Andrea - valamint 5 kisérőből állott) fogadjam és "do something" - tehát tegyek valamit velük az érkezés és a Skóciába való indulás között. Igy jutottunk el a közeli Winsor-ba, ahol kellemesen telt el az idő a repülőtéri ácsorgás helyett. Erről a találkozásról és Andreáról mint személyről bővebben a Memoir 'Sport' fejezetének Sportbéli kapcsolatok és ismerettségek részében írtam és ismétlések helyett akkor itt inkább a tornasportban elért eredményeiről írnék. Andrea Budapesten, a Postás [Postás Sport Egyesület] Torna Szakosztályában, Osztie Géza edző tanítványaként kezdett tornázni 1983-ban. Legjobb eredmenyei: az 1992-es barcelonai olimpián csapattal 6. helyezett; 1993-ban Europa-győztes talajon, harmadik lóugrásban és összetettben ötödik. Az 1993 as birminghami világbajnokságon összetett versenyben a 11. helyen végzett. Az 1996-os atlantai olimpian a csapattal kilencedik hely. Sokszoros országos bajnok. Többször nyert rangos nemzetközi versenyeket, 1994-ben elnyerte az 'Év tornásza' díjat. Mindezek felett viszont legjobban ott csillog végtelen kedvessége. Amerikában, New Yorkban él és edzősködnek az ugyancsak volt tornász Jim McKay élettársával.

Molnár Ferenc - egy birminghami tornászversenyen találkoztam 'Fecó'-val. Akkor Szalontai Eszter magyar bajnok edzője volt a Pécsi Vasas-ban, s ezen úgymond véletlen találkozás meghatározó volt nem csak a kettőnk között kialakult jó barátság, hanem az angol és a magyar torna későbbi kapcsolatára is. Ugyanis ennek alapján utaztak a Dorian tornászai Pécsre, és jöttek a pécsiek, majd később a KSI tornászai is Angliába. Elkötelezett, mondhatni megszállott edző volt, egymaga indította el Pécsett a tornát. Termet szerzett, a tornaszereket az ország négy sarkából szedte össze. A torna volt az élete. Meg az esztergálás. Amikor nem volt az egyik, ott volt a másik - mindkettő egyhelyen. Szabad idejében Fecó barátom csodás tárgyakat tudott nagy precizitással kiesztergálni hulladék fadarabokból. Angliai látogatása során nálunk lakott Chinnorban, s egy délelőtt Thame-ben járva az egyik felújításban lévő üzlet előtt hatalmas konténerben (ezt a tartályt már magyarul is így hívják - illetve nevezik - mert hiába hívnák, akkor sem jönne!) kidobott léceket, fa darabkákat pillantott meg. Egy ugrással már benne is termett és válogatta az esztergálásra alkalmasnak ítélt darabokat. Arra már nem emlékszem, hogy végül miként is csomagolta ezeket a böröndjébe, ugyanis egy marógépet is vásárolt hozzá. Egyszer aztán Fecó barátom elhatározta, hogy milliomos lesz. Ott hagyott 'csapot papot' illetve a szertornát és mosószerek piramis forgalmazásába kezdett. Aggodalommal figyeltem a kiváló edző döntését, melyet kissé megalázónak is tartottam, hogy tanári diplomával a zsebében országos bajnokok nevelése helyett az országot házalja nem a saját, hanem csirkefogók hasznára. Bár ne így lenne!

Molnár Gyöngyi - Feiszt Gyuri barátom kedves felesége, akit majdnem olyan régen ismerek, mint a férje. Ugyanis amikor 1973 februárjában összeismerkedtünk még nem vette feleségül a csinos vasegerszegi lányt. A barátság azután a feleségekre is átragadt, ők is nagy szeretettel vannak egymás iránt. Gyöngyi talán az egyetlen magyar asszony, lány, nőnemű lény, aki nem tud rossz fát tenni a tűzre az én feleségem szemében. Nagy kitüntetés ám ez Gyöngyikém!

Molnár Krisztina - magyar válogatott tornász, akivel az 1993-as birminghami világbajnokságon találkoztam, és ahol összetett versenyben a 23. helyen végzett. Később otthagyva a tornát az atlétikára tért át, ahol rúdugrásban hamarosan magyar bajnok lett. Mint mondotta: nagyon megtetszett neki az atléták szabad világa a torna zárt és igen fegyelmezett légköre után, pedig hát Birminghamban is nagyon aranyos volt.

Molnár László - a Magyar Nemzeti Galéria fő-restaurátora, aki többek között a bombatámadást ért szombathelyi székesegyház hatalmas, repesz-szilánkok által darabokra szaggatott oltárképének restaurálásán is dolgozik.

Molnár László - Molnár Andrea szülei Budapesten. Igazi művészcsalád, édesanyja a Magyar Balettintézet zongoristája, édesapja jazz saxofonos. Nyirpalota utcai lakásuk többszörös vendége voltam, évenként érkező karácsonyi üdvözletük kedves tartozéka a szeretet ünnepének.

Molnár Zoltán - a sárvári Sylvester János Könyvtár nyugdíjas igazgatója, kedves és jó barátom.

Molnár Zoltán, dr. - orvoss-professzor az oxfordi egyetemen. 2000-ben érkezett Oxforba, ahol a St. John kollégium anatomia és genetika tanára lett, majd 2007-től az idegrendszer-kutatás professzora. Molnár Zoltán barátom révén tarthatta az Oxford Hungarian Society évente a St. Johns College tulajdonát képező St. Giles House-ban a magyar gyermekek (közöttük az ő két fia) részére a Mikulás-délutánokat, ahol a Mikulás szerepét betöltő szerény személyem is az egyébként konzultáns szobának is használt, csontvázzal felszerelt irodáját használta öltözőnek.

Montgomery, Field Marshal Bernard Viscount - a legendás-hírű katonával hál'Istennek nem az afrikai sivatagban, hanem a baromfi vevőkörömhöz tartozó Spackman cég Hungerford-i üzletének ajtajában találkoztam még az 1970-es évek elején. Kis kosarával éppen bevásárolni volt (civil ruhában), amikor ajtót nyitott számomra, amint két csirkés dobozzal a kezemben az üzletbe igyekeztem. Természetesen megköszöntem az udvarias gesztust, mire a nyugdíjas tábornagy "don't mention it" [szóra sem érdemes] eresztett el a sörtés kis bajusza alól. Magyarországon három honvédelmi miniszterrel (nagybaczoni Nagy Vilmos, Für Lajos, Hende Csaba) is paroláztam, Angliában be kellett érnem egy tábornaggyal…

Moore, Carol - szemközti szomszédunk Chinnorban. Tőlünk átellenben, a Beech Road 7 alatt laktak, egy husky kutyájuk őrizte a házat, melynek fonott szőréből Carol kabátot kötött. A csendes Chinnor faluban még ez is nagy eseménynek számított…

Morris, Linda - az Anything Goes jazz együttes és a híres Sticky Wicket and his Swing Orchestra énekese. Linda eredetileg tanárnőnek készült és csak a manchesteri rabbi javaslatára választotta az éneket. Áldott legyen a rabbi! Linda a kedvenc énekesem és ha csak alkalom adódik rá hallgatom a hangját - élőben és CD-ről az autóban. Élőben jobban tetszik hang is, csaj is, mert ilyenkor megölel és a nyakamba is ugrik!

Morris, William 'Bill' - bélyegkereskedő, akinek High Wycombe-i kis üzletében kezdtem gyűjtögetni a magyar bélyegeket az 1960-as évek legesleg elején. Akkoriban a magyar bélyeg volt az egyetlen 'hazai', ami közelebb hozta az otthont, amitől elszakadtam. Szombatonkénti rendszeres látogatásaim nyomán barátság alakult ki közöttünk, s amikor Chinnorba költöztünk, már nem az Easton Street-i kis üzlet (amit később feladott és azóta már régen lebontottak), hanem Bill chinnori bungalowja lett a bélyegbörze helye, ahol felesége teával szokott kedvesen megkínálni. Később a tengerpartra költöztek, sokáig hiányzott most már nem annyira a bélyeg és a tea, hanem Bill gyors, kissé fanyar és irónikus humora.

Morton, Tim - mint John Miles, nyugdíjba volulásáig Tim is vezető ügyvéd volt az Oxford-grófságban lévő Thame városka Lightfoots Solicitors ügyvédi irodában. A rettenetesen precíz és korrekt gentleman majdnem kizárólag hagyatéki ügyekkel foglalkozott. Szabadidejében a horgászásnak élt, és ugyanolyan komolyan vette, mint a hivatását.

Morvai Klára - könyvárús, a Hungarian Book Agency tulajdonosa. Rég óta ismerjük egymást, talán találkoztunk is már. Könyvszerzéssel kapcsolatos kéréseimet mindig készségesen igyekezett teljesíteni még miután Londonból a messzi Durham városába költözött. Postacímét magyar vonatkozása miatt érdemesnek tartom itt feljegyezni: Durham, PO Box 1956 DH1 2GA United Kingdom.

Muldur, Aylin - az oxfordi Queens Lane Coffee House fiatal és csinos tulajdonosa. A Magna Gallery térképüzlet szomszédságában található kávézót még Aylin török szülei működtették, amikor néha be szoktam térni, hogy egy kávé mellett elbeszélgessünk. Amikor a szülők nyugdíjba vonultak Jem (Jim) fiuk vette át az üzlet vezetését, ami akkoriban főként az egyetemista diákok találkozóhelye volt, akik egy-egy Cola ital mellett óraszám diskuráltak a kávézó közepét elfoglaló bár kakasülőjén. Amikor aztán megvásárolták a közben megüresedett Magna Gallery helységének bérlési jogát (Oxfordban az épületek zöme a kollégiumok tulajdonában van, amit azután rövidebb-hosszabb időre - általában 15 évre - szerződés felújítási joggal adnak bérbe) az üzletet kibővítették és ezzel megváltozott a karaktere is és a cola-kávézóból népszerű, túristák által is kedvelt gyors forgalmú, jól jövedelmező étterem lett. Sajnos Jim nem sokáig élvezhette az új sikert, szívroham következtében két fiatal fiúgyermeke szeme-láttára esett össze és halt meg. Mindössze 44 éves volt, és egycsapásra a szomorúság mellett minden teher is Aylinra szakadt. A kávézónak magyar vonatkozása is van, ugyanis javaslatomra Kőszeghy-Kozel Orsi festményei díszítik a falait, melyekről minőségi, paszpartuban elhelyezett másolatokat vásárolhatnak a világ minden tájáról érkező túristák.

Munkácsi István - tornaedző, a Békéscsabai Torna Club-nál működött és az 1993-as birminghami Tornász Világbajnokság idején ismerkedtünk meg, ahol magam a brit tornaszövetség megbízásából a magyar tornász-válogatott házigazdája, tolmácsa és segítője voltam. Híresztelték, hogy Svédországba ment edzőnek. Azután tőle jött már a pontosítás: "Finnországban élek és valóban egészen fenn, Rovaniami nevezetű városban. Ez ott van az északi sarkkörön, pontosan. Itt van a "Joulu pukki" vagyis Santa Klaus központja is ami igen nagy idegenforgalmi vonzerő." Még rosszabb, még hidegebb, még sötétebb, ilyenkor télen. Hiába mondják rokon nép, nem magyar embernek való az a táj István!