BARÁTOK ÉS ISMERŐSÖK

Nagy Adél – unitárius lelkész. 2003 nyarán, teológus hallgató korában ismertük meg Székelyderzs világörökség-temploma bemutatása közben, ahol úgy látszik nem csak mi csodáltuk meg Ungi Benedek 1490-ben festett remekművű Szent László-freskóit és a híres szalonnás-bástyát, hanem a fiatal csinos székely lány is szemet vetett a két ‘túdós’ történészre, ugyanis lelkesedésében azóta három előadást is szervezett részünkre. Először 2005 május 11-én a székelyudvarhelyi Aeropolisz Társaságnál, 2006-ban Marorvásárhelyen az Unitárius Egyházközség Bolyai-tetői palotájában, legutóbb pedig 2012-ben, Homoródszentmárton kultúr-otthonában. Találkozásaink élményeiről az erdélyi útjainkon évente vezetett naplók oldalain emlékeztünk meg, melyek egy-egy példánya a Vas Megyei Levéltárban is letétbe került. A nagytehetségű tiszteletes, aki székelyudvarhelyi udvarlója Gidó Csaba (akivel ami első előadásunk szervezése közben ismerkedett össze!) kedvéért vált meg Buzogány Levente (micsoda szép név!) előző hódolójától és fogadta el a Recsenyéd-i lelkészséget, végül is két szék között maradván nem csak a falu unitárius közössége, hanem testvérgyülekezetek lelki gondozását is magára öltvén, az utóbbi 2012-2013 éveket Amerikában töltötte. Onnan visszaérkezve az egész falu nagy lelkesedéssel fogadta visszatérését – ám párja nélkül él, pedig a harmincadik szüretet is megérte már. Kár, de nagy kár!

Nagy Adél a recsenyédi unitárius parókia bejáratánál

Nagy Enikő – főkönyvelő. Adél kedves édesanyja, aki két Ödön – férje és fia – társaságában lakik Székelyderzs főutcáján. A templomra tekintő ház udvarán lévő kemencében a nagymama (Enikő édesanyja) – Isten nyugosztalja – még kenyeret is sütött a tiszteletünkre.

Nagy Ferenc – tanár, 2006-ban Medgyesen tartott elősdásunk társ-szervezője, aki a város történelmi nevezetességeit részünkre bemutatta. Legutóbb – teljesen váratlanul – 2012 május 1-én Déván, az akkor tartott Magyar Napok alkalmával babgulyás főzése közben találkoztunk. Mi Gáspár Barra Réka csángó-székely férje, János felügyelete alatt főztük kondérban a gulyást, a Nagy-házaspár csak vendégségbe jött és ettek jóízűen Winkler Gyula Európai Úniós brüsszeli parlamenti képviselő, valamint Dézsi Attila megyei kormányfőtitkárral egyetemben.

Nagy György – a sárvári Regős együttes dudása, oboa-szakon végzett a Zenefőiskolán. Játszik töröksípon, furulyán, és ha kell nagybőgőn is. A különben Beatles-rajongó muzsikusnak ajándékba adtam Ringo Starr által aláírt Ungvári Tamás Beatles biblia könyvemet cserébe a sok kedves zenéért. Fújjad Gyuri – nem a könyvet, a kecskeszőrös dudádat!

Nagy Gyuri

Nagy István – geológus. Kolozsvár főterén, 2011 április 7-én való véletlen találkozásunk mesébe illő történet. “Kolozsvárott Fadrusz János Mátyás király szobrának több éves restaurálási munkálatai után 2011 április 3-án végre sor került a felavatására. A restaurálás jól sikerült és a körülötte felújított burkolatok már-már egy európai város képét kezdik idézni. A talapzatról eltávolították a Funar-féle feliratot, és felújították a Mátyás hadvezéreinek szobrait is. Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Báthori István és Szapolyai János alakjait nézegettük amikor hangos „szervusztok” köszöntéssel egy úriember lépett hozzánk. Őszintén bevallva arra gondoltam, hogy előadásaink egyik hallgatója ismert fel bennünket, miközben életének - és Erdélynek - történetét kezdte mesélni. „Ne itt beszélgessünk - javasolta Laci - üljünk be egy kávézóba”.
A Geox kávézóban közölték: „csak 50 lej feletti fogyasztás esetén lehetett kártyával fizetni” így azután úgy döntöttünk: uzsonnázás következik!
Monte Christo szendvics és capuccino volt az én menüm… Nagy István nyugalmazott geológus először szerénykedett de azután – feltéve szemüvegét - ő is rendelt, majd rám nézve halál sápadtan ennyit mondott: „bocsáss meg, én összetévesztettelek a váradolaszi tiszteletessel”. Ilyen úriemberrel már régen nem találkoztunk. Szinte nincsen egyetlen olyan erdélyi ismerősünk Hantz Andrástól, Pál Antal Sándoron át Gúdor Botondig, akit ő ne ismert volna (az viszont szintén megnyugtató, hogy – egy kivétellel – mi is ismertük valamennyi általa említett személyt) - húga ráadásul tagja a Bod Péter Társaságnak, akivel szombaton, Gyulafehérváron találkoztunk. Nagy úr egyszerűen lelőhetetlen volt. Nem csak az egész küzdelmes életét mesélte el, hanem minden közös ismerősünkkel kapcsolatos kalandját is. Amikor egy óra elteltével felállva az asztaltól elköszöntünk még hozzá se fogott a „ham and eggs”-hez... (Idézet a 2011-es Utinapló I részének április 7-i részéből). Mit tehetnék még ehhez? Semmit. Megáll ez a maga két lábán!

Nagy László – 1956-os magyar, a Flackwell Heath-i munkásszállás egyik lakója. Valamelyik gumigyárban dolgozott és kevert vegyszereket, ezért a többi magyar menekült ‘Tinta’, ‘Tüske’, ‘Szőrös’ ‘Pajesz’, ‘Kese’ stb. beceneve mintájára – és hintás (nagyokat mondó) természete miatt valaki a ‘doktor’ címet akasztotta rá – így lett belőle Doktor Nagy. Ezen mivoltában a nőknél is nagy sikere volt, főként az idősebb (és jómódú) hölgyeknél, akik társaságát szívesen kereste. Aztán egyszer csak eltűnt, hogy évekkel később mint “Dr. László Nagy, biochemist” jelenjen meg Budapesten. Bizonyára időközben ledoktorált…

Nagy Marica – első diákszerelmem. Édesapjának – akit alacsony termete miatt mindenki csak “Kis-Nagy”-nak nevezett - üzlete volt Sárváron a fő utcában, mely váltakozva Gr. Battyányi, Lenin, és 1990 után ismét Batthyány nevet viselte, ám a helybéliek mindíg is csak ‘Nagy-utca’-nak neveztek. Édesapja üzletében egy alkalommal alkalmi postahivatal is működött, mely tényt a Sárvár postatörténete c. könyvemben a város postahivatalainak és az ott használt bélyegzők révén említettem. A könyv bemutatóján Szabó Imre polgármester viszont pontosan ezt a részt tartotta fontosnak kiemelni feleségem, családom és a város színe-java előtt a Nádasdy-vár Dorfmeister István freskóitól díszes lovagteremben. Ártatlan szerelmünk egyik epizódját azért a Memoir ‘Sárváron – őseim városában’ fejezetében is lejegyeztem.

Nagy Mária – diáklány Sárvárott a Polgári Leányiskolában, akivel egy soron laktunk a Budai Nagy Antal (korábban az Újmajori út) utcában. Egymásra tekintgetésünk csupán a közös tetszésnyilvánítás jele volt, ám egyikünk sem mozdult tovább ennél. Így aztán az igérkező szerelem lángra lobbanása előtt pislákolva ki is aludt, s csupán emlék maradt – legalábbis az én esetemben. A lányok nem tudom milyen gyorsan felejtenek…

Nagy Mihály – az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára, egyik kolozsvári előadásunk szervezője, melyet 2008 május 10-én tartottunk meg a nagymúltú egyesület dísztermében.

Nagy Pál – író, újság író – Sütő András munkatársa és barátja a nehéz időkben. Ismerettségünk is András marosvásárhelyi háza kerti asztalánál kezdődött és alakult mély barátsággá az évek folyamán.

Nagy Pál barátommal Sütő András társaságában

Nagy Vajda Zsuzsanna újságíró, televízió riporter – Nagy Pali barátom unokája, akinek igyekszik segítségére lenni és útját egyengetni a zsurnalisztikában Egy angliai tanulmányút eshetőség kapcsán tanácsaimat kikérve rövid ideig Oxfordban is tartózkodott – egy alkalommal találkoztunk is a Grand Cafè bárjában – ám nyughatatlan természete hamar más vidékre sodorta.

Nagy Vilmos, nagybaczoni – Magyarország honvédelmi minisztere. Leánya édesanyámnak barátnője volt, igy szorosabb szálak is fűződtek a családjához. Ismerettségünkről, valamint a ‘nagy példakép’-pel való kézfogásomról Memoir-om ‘Klotildliget ‘ fejezetében írtam; nagybaczoni Nagy Vilmos életéről, katonai pályafutásáról, későbbi meghurcoltatásáról és a háború utáni évek mellőzöttségéről, nyugdíjas éveinek nyomoráról az internet http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_Vilmos_(katonatiszt) oldalán olvashatunk. Némi vigaszként érkezett számára a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet „Világ Igaza” elismerése. A méltatlan körülmények között élt és elfeledett tábornok méltatására csak az 1990-es évek elején bekövetkezett politikai változások adtak lehetőséget. Nagybaczoni Nagy Vilmos 2000. szeptember 9-én megkapta a „Piliscsaba Díszpolgára” (posztumusz) kitüntetést, melyet a tábornok unokái, Fáy Andrásné és Nagy Károlyné vették át. 2003. június 18-án a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság – azonosulva a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete javaslatával – emléktáblát állított a volt honvédelmi miniszter emlékének megörökítésére a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán. 2004-ben születésének 120. évfordulója alkalmából pedig a háromszéki Nagybaconban emléktáblát avattak tiszteletére. 2006. szeptember 9-én a piliscsabai temetőben katonai tiszteletadás mellett nyughelyét – Metz Rezső altábornagy sírjával egyetemben – a Nemzeti Sírkerthez tartozó temetkezési hellyé nyilvánították. Klotildligeten már utca viseli a humánus katona és ember emlékét. Ennek ellenére mégis Petri György ’a 301-es parcelláról’ versének sorai jutnak az eszembe...

Nagybaczoni Nagy Vilmos

Nash, Mr. & Mrs. – első önálló albérletem házigazdái Chesterfieldben, a 81 The Green, Hasland lakcím alatt, ahol a kedves hásaspár igazi otthont adott a számkivetetség és hontalanság első évében.

Naszádos István – tanár, éveken át a sárvári Honismeretei Szakkör vezetője, melynek összejövetelein édesanyám sok kellemes és hasznos estét töltött nyugdíjas-magányos éveiben. Örökké hálás vagyok érte!

Nász Pali – ‘Sörös’ – 1956-os magyar menekült, a Flackwell Heath-i munkásszálló lakójaként ismertem meg. A tatabányai bányász fiatalember kegyetlenül egyedül érezte magát az idegenben. Egyedüli vigaszt csak a kocsmában talált, ahol barátokat keresve minden szabad idejét töltötte és minden pénzét költötte. Bár nálam tíz évvel is idősebb lehetett, bennem megtalálta akitől ivászat nélküli barátságot és kamatmentes pénzkölcsönt kapott. Szegény Palit a végzete is sörözés közben érte utól, egy kocsma pultja mellett esett holtan össze. A High Wycombe-i temetőben alussza örök álmát, de sírját már hiába keresnénk…

‘Sörös’ Nász Pali (középen ül) egy boldogabb pillanata
a High Wycombe-i magyarok társaságában

Neil, Fiona – a Lightfoots Solicitors ügyvédi iroda ingatlanközvetítő részlegének munkatársa, aki már 1999-ben, a saját érkezésem idején is a cégnél dolgozott. Mindíg kedves és udvarias hölgy.

Nemesszeghy Ervin – Jezsuita szerzetes, Ispánki Béla segítőtársa az angliai római katolikus magyarok lelki gondozásában. Jolanda leányunkat is ő keresztelte Vass György jezsuita atyával a Reading-i (ejtsd: Reding) St William of York római katolikus templomban és ezután gyakorta volt vendégünk chinnori házunkban. Később, miután 1969-ben megszűnt a Heythrop Park noviciátusa és a londoni egyetem része lett, már inkább én látogattam meg őket. Hamarosan azután innen is áthelyezték és a Rend kanadai noviciátusa vezetőjévé nevezték ki. Nyugdíjba vonulása után ismét Magyarországon, a jezsuiták pilisi hegyekben lévő rendházába (amit annak előtte elvettek és Kádár János üdülője volt) vonult. Legutóbbi hívásomkor az aggastyán kort megért egykori jezsuita barátom sajnos már a nevemre sem emlékezett…

Newitt of Thame – családi hentesüzlet az Oxford-grófságbeli Thame városában, mely sikeresen vette fel a versenyt a ‘multik’ üzlethálózatával nem olcsóságban, hanem minőségben, választékban és nem utólsó sorban kiszolgálásban múlva felül őket. A legfinomabb füstölt sonkát itt lehet kapni az egész környéken – mintha jánosházi nagyanyám padlásáról jött volna!

Newton, Ivor – fafaragó mester a Buckingham grófságbeli Haddenham faluban, aki az Edlesborough-i templom hat középkori (15. század) faragott misericord (misericordia=irgalom) egyik ellopott ülését a szerencsére fennmaradt fénykép alapján újból elkészítette. A tölgyfából faragott ülőke az 1980-as években £400 fontba került, mely az én ajándékomként került a templomba feleségem ősei iránti tiszteletből, akik Edlesborough lakói voltak már a 16. század derekán is, amikor az első anyakönyvek bejegyzései is említik a ‘Sear’ és a ‘Seabrook’ családokat.

Németh Ferenc – 1956-os magyar menekült a Vas megyei Olaszfa községből. Minden vágya a házvétel volt. Keresetét gondosan összerakva már volt elegenő pénze a szükséges előlegre, hogy egy Viktória-korabeli többszobás házat vásároljon. Maga beköltözött annak egy szobájába, a többit pedig azonnal tele rakta lakókkal. Azután vásárolt egy másikat, azt is tele rakta lakókkal. A harmadikat is. A negyediket, ötödiket, hatodikat szintén. Teltek az évek, egyszer csak telefonált a Feri, tudod öregszünk – mondotta. Tudom Ferikém, miben segíthetek? – kérdeztem, gondolván arra, hogy tudja ügyvédi irodánál dolgozok és esetleg végrendelet kíván iratni. Hát tudod – folytatta – megöregedtünk! Miért Ferikém, Te hányban születtél? Ha jól emlékszem 1935-öt momdott. Hát akkar Te már tényleg vén vagy! – feleltem, s közben titkoltam, hogy magam 1933-ban születtem. Tudod – kezdte ismét Feri – arra gondoltam “szobrot kéne rólunk csinyányi a faluba”. Hűha! Szobrot? Magyarországon szobor-állítást tudomásom szerint csak halottakról engedélyeznek – az pedig túl nagy ár lenne érte, vicceltem. “Hát ha rólunk nem lehet, (kis várakozás) – akkor legyen Szent István!” majd kisvártatva halkan folytatta “de az asszonynak meg ne mondd, mert lefejez, hogy ennyi penzt költök szoborra”. Dehogyis szólok Ferikém, de ne kapkodjuk el a dolgot. Van nekem egy jó barátom, aki meg tudja nézni mi történt valami érdekes régen a faluban. Ezzel a kijelentéssel Feiszt Gyuri barátomra gondoltam – hiszen más dolga úgy sincs – akitől hamarosan meg is jött a válasz: Olaszfát IV. Béla idejében említik először az okmányok. Ferikém, IV. Béla – telefonáltam Ferinek. Jól van, akkor legyen negyedik Béla – egyezett bele. Te – mondom – viszont ha ráérsz, akkor Rólad is megmintázhatja a művész, hiszen úgyse tudja senki miként is nézett ki IV. Béla a valóságban. El is készült a szobor, melynek parkosított téren való avatását augusztus hónapra tervezték. Feri – gondolom hálából – megkért a szobor leleplezésére. Te még be szeretnél menni a szülőfaludba – kérdeztem, majd hozzátettem – mert ott van ám egy ember direkt erre a célra, s ez nem más mint a polgármester! Na jól van, de azért ott leszel? – Persze Ferikém, természetesen – bár erdélyi utunkról éppen az előző hónapban érkeztem volna vissza. Azért csak volna, mert júniusban meghalt a Feri. Isten nyugosztaljon, a szobor – és igy a falu is – őrzi emlékedet, ahonnan 1956-ban fiatalon elindultál.

Az emlékmű Olaszfa főutcáján (Lesenyei Márta alkotása) -
felirata: “Az 1956-os forradalom alatt külföldre távozott olaszfaiak hitet tesznek magyarságuk mellett”

Németh Imre – Magyarország háború utáni első olimpiai bajnoka, a Népstadion és Intézményei igazgatója, több éven át – nyugdíjazásáig – Ildikó húgom közvetlen főnöke. A kalapácsvetést, melyben olimpiai aranyérmet nyert az 1948-as londoni olimpián – saját elmondása szerint – teljesen véletlenül választotta, ugyanis mint futó atlétának mindíg le kellett állni a tréninggel, amikor a kalapácsvetők dobtak. Aztán mérgében egyszer a cingár futó azt mondta az egyik kalapácsvetőnek “úgy eldobjom azt a kurva kalapácsot, hogy nem találod meg!” Na lássuk csak – szólt a válasz. A többi, mint mondani szokták, már történelem. Húgomat az OTSH-tól [Országos Testnevelési és Sporthivatal] hívta maga mellé a Népstadionba, amely ma már Puskás Ferenc Stadion (szerintem teljesen helytelen elnevezés, ugyanis semmi baj nem volt a Népstadion névvel, a néppel – közöttük velem is! – meg pláne nem, akik önszántukból – hangsúlyozom – önszántukból és nem kivezényelve dolgoztak-segítettek az építkezésén. Meg aztán Puskás Öcsi se egyedül focizott az Aranycsapatban. Puskás-stadionnak – ha egyáltalán szükség van ilyenre – Kispesten lenne a helye, nem pedig immár mániákus átkeresztelés árán Zuglóban az Istvánmezei-úton). Imrével először Londonban találkoztam személyesen, amikor hozott egy kis ‘hazait’, majd miután már haza tudtam utazni Budapesten többször is – immáron baráti társaságban. Egy időben Marika nővéremnek is tette a szépet. Ildikó húgom szerint jó ember és jó főnök volt, sok olyan embernek segített, akik nem a Kádár-korszak kegyeltjei voltak. Hihetetlen akarat-ereje (agyvérzése teljesen lebénította, de annyira felépítette magát, hogy utána még teniszezni is eljárt) hirtelen temperamentummal párosult, rettegett ajtócsapkodásairól Ildikó szoktatta le. 1989 augusztusában, 72 éves korában halt meg a kassai születésű sportoló, akinek neve egybeforrt a háború utáni magyar olimpiai sport történetével – legalábbis a ‘mi’ generációnk számára.

Németh Klára – Ildikó kollégája, akit egy alkalommal még az 1970-es években megkért, hogy helyette jöjjön ki elém a Keleti-pályaudvarra – akkor láttam életemben először. Csinos, kissé túl modern stílus, rövidre vágott vörös haj. Egyébként sem az esetem, de hát nem merült ez fel bennem akkor. Viszont úgy tűnt, Klárinak a gardírozás mellett egyéb tervei is lehettek, mert Ildikó húgommal jól össze is kaptak a dolgon, harag azonban szerencsére nem lett belőle. Klárival évekkel később találkoztam Ildikó lakásán, akkor már nagyon beteg volt – a cigarettafüst megtette a hatását.

Németh Mihály – szobrász. ‘Dünnyögő’ természete ellenére is mindíg kedves, ám sohasem hizelgő művészlélek. Tehetsége a kisplasztikában, a festészetben és az írásban is elismerésre méltó. Ez utóbbiban nem ahogy (nekem mindíg a szép kézírásomat dícséri), hanem amit ír, az a kiváló. Tömören fogalmaz és szépen is rakja egymás mellé a szavakat. Rajzos versei egy hasonló érzésekkel megáldott barátra találtak bennem. Szobrai izmosak (meglátszik, hogy Medgyesi-tanítvány), ám nőket megformált alakjairól mégis gyengédség sugárzik. Egyik legszebb alkotása, a sárvári Nádasdy-vár bolthajtásos toronybejárata alatt elhelyezett Rába és Gyöngyös, szomorú sorsra jutott – egy részeg feldöntötte a csodás szobrot és a Rába allegorikus férfi alakjának zuhanás közben letört feje most visszaragasztottan búslakodik a történelmi falak között. Szobra ugyan nálam nincsen, lakásomat is csak egyetlen tanulmányfeje (amit az Anyaság szobrához készített) díszíti, de plakettjeiből van szép számmal. Terracotta is, bronz is. Köszönöm Miska a barátságot és a művészetet melyet megosztottál velem.

Németh Miska barátom

Németh Tibor és Sarolta ‘Saci’ – Ildikó húgom révén ismerkedtünk meg és kerültünk barátságba. Végtelenül kedves, vendégszerető házaspár – gyönyörű házuk Csobánka éke, budapesti fürdőszoba-berendezést forgalmazó cégük pedig a szakma szépe. A Vas megyei Uraiújfaluban egy parasztházat újítottak fel nyaralónak és mentettek meg a pusztulástól. Kár, hogy csak ritkán adódik alkalom a találkozásra.

Nicholls of Wendover – régimódi vegyeskereskedés (volt) Wendover-ben. Üzletük az Amersham felől befutó nagyforgalmú utcával szemben volt, ahová néhanapján váratlan vendégek is betoppantak. Még éjszaka is. Egyik éjjel hatalmas csörömpölésre ébredtek, de kinézve az emeleti ablakon (az üzlet a földszinten, a tulajdonos lakása az emeleten volt) semmit sem láttak az úttesten. Pár perccel később egy nagytermetű néger sofőr támolygott fel a lépcsőn – autójával a kirakaton keresztül az üzlet kellős közepén kötött ki. Sűrű bocsánatkérések között távozott, az autóját csak másnap vontatták ki. A kocsi rendszámtáblája ott maradt ‘souvenier’ gyanánt, melyet díszesen beépítettek a helyreállított berendezésbe. Vannak helyek ahol, és vannak emberek akikkel mindig történik valami érdekes, feljegyzésre méltányos események. Így van ez Nicholls esetében is. Egy alkalommal leányaim iskolája gyűjtést rendezett valamilyen jótékonysági céllal, melybe magam is lelkesen kapcsolódtam bele. Akkoriban láttam valahol egy erre a célra gyártott koporsó alakú dobozt, melynek a tetejére tett pénzérmét az abból kiugró csontváz bekapta a dobozba. Nagyszerű – gondoltam magamban – ezt mindenki többször is ki fogja próbálni és “dőlni fog a zsozsó!” – azaz ömleni fog a pénz. Ömlött is szépen, nagy hahotázás közepett, de amikor Nichollsék pultjára tettem akkor jutott eszembe, hogy a tulajdonos-asszony férjét pár héttel előtte temették. Kínos helyzet… Az üzlet szállított árút a közeli Chequers palotába, a mindenkori brit miniszterelnök vidéki rezidenciájába. Történt, hogy akkor éppen Mrs. Thatcher volt a miniszterelnök, aki maga is egy Grantham-i fűszeres lánya volt aki az országos és világpolitika mellett még a rezidencia számláit is ellenőrizni szokta. A húsvéti sonka viszont nem annyira ízlett Mrs. Thatchernek, és megkérdezvén ki szállította az árút, személyesen ment el az üzletbe megérdeklődni miként is főzték a sonkát. Természetesen a személyzet a legapróbb részletességgel ecsetelte a sonkafőzés általuk használt receptjét és fortélyait, amit Nagybritánia miniszterelnöke nagy figyelemmel hallgatott végig, majd rövid gondolkodás után így szólott: “Not bad, but I still prefer it my way” [nem rossz, de én mégis csak a magam módján szeretem]. Na, ezt gondoltam – futott át az agyán a válasz, ami csupán gondolat is maradt. Vevőkkel Angliában nem szokás vitatkozni, az ‘Iron Lady’-vel pedig éppen nem…

Nichols, Marian – a Luton Museum volt igazgatója, aki az angol női kézművesség kapcsán a szalmafonás történetét feldolgozó egyetemi disszertációmhoz a múzeum anyagát rendelkezésemre bocsájtotta, majd később az annak alapján megjelent Children of Straw [Szalmagyerekek] könyvem bevezetője az ő tollából származik. Kapcsolatunk ezzel nem ért véget, hanem éppen a téma Marian részéről is fontosnak ítélt mivolta miatt továbra is megmaradt – immáron inkább csak karácsonyi üdvözlet-csere formájában.

Nikodém Gabriella – a Bélyegmúzeum igazgatója Budapesten a Hársfa-utcában. Legutóbb Orbán Ferenc, Gary Ryan és Surányi László (azóta már mind elhúnyt) gyűjtő-társaimmal folytatott filatéliai levelezésem letétbe helyezése kapcsán találkoztunk.

Nooijen, Loes van – holland zenetanár az Leiden-i egyetemen. Mint már annyi mással, Loes-al is Ildikó húgom révén találkoztam Budapesten. Sajnos eddig még nem nyilt alkalom a leideni egyetem meglátogatására, pedig fontos állomása volt Bod Péter és megannyi erdélyi, valamint magyarországi peregrinus diák tudományos életének.

Norman, Ian – fiatal ügyvéd a Lightfoots Solicitors Thame-i ügyvédi irodánál. Perfekt francia nyelvtudása engem is nagyban segített, hogy a Bibliotheque nationale de France könyvtárában a Codex Latin 7239 kódexben lévő Al-Duna középkori kéziratos térképének megtekintését párizsi utam előtt előkészítsem.

North, Cora – chinnori kedves ‘vénkisasszony’ ismerősünk, akivel egy téli délelőtt ismerkedtünk össze – talán még 1972-ben. A falu főutcáján álló nagy, 18. században épült házat ketten lakták a szintén aggkisasszony húgával, mely előtt a pázsitos kert közepén egy hatalmas andoki fenyő [Araucaria araucana = monkey puzzle tree] állot, a vasrácsos kerítés fölött pedig díszcserjék hajoltak át a járdára. Mi Jolanda kislányunkat húztuk a szánkón, Cora pedig a kertje fáinak az utcára hajló ágairól rázta le a havat, nehogy egy járókelő fejére zuhanjon, de talán inkább azért, hogy megmentse szeretett fáinak épségét a nagy hó terhe alól. Rövid utcai beszélgetésünk során kiderült egyrészt az én magyar származásom, másrészt pedig, hogy Cora egy Allnutt nevezetű mérnök őse a 19.század derekán az ó-budai hajógyár építésén dolgozott. Ezután már gyakrabban találkoztunk, sőt több alkalommal délutáni teára is hivatalosak voltunk a ház mögött elterülő kis parkban, ahol croquet- és teniszpálya is volt a meghívott vendégek számára. A ház belseje a 19. század kis múzeuma volt, ahol semmi sem valtozott az utóbbi másfél évszázad alatt. Cora édesapja kalapja még ott lógott a fogason, ahogy azt halála előtt felakasztotta, a hátsó bejárat melletti kis ablak is megvolt még, mely előtt a napszámosok péntekenként a fizetésükért sorakoztak. A két idős hölgynek volt egy fiútestvére is, aki a második világháborúban esett el, s rájuk annak csak a rettenetesen excentrikus ciprusi felesége (aki engem egy mise alatt az esernyőjével bökött oldalba, hogy felhívja rá a figyelmemet) maradt mintegy koloncnak.

Cora North kisasszony

Nyeste Adrienn – tornász, kétszeres magyar bajnok a Békéscsaba Torna Club versenyzője, Lukács József és Kalmár Zsuzsa tanítványa.

Adrienn

Nyírő Lajos, ‘Lulu’ a Szombathelyi Haladás szabadrúgásairól híres hátvédje az 1950-es évek elején.

Oláh Mara ‘Omara’ – naív cigány festőművész, akit egy rádió-interjú adását hallgatva ismertem meg. A tragikus életű asszonyt, aki az öngyilkosság elől menekült a festészet világába később személyesen is megismertem, sőt Ildikó húgommal meg is látogattuk a Kecskemét közelében lévő Városföldön, a bakterházból alakított otthonában, ahol a TV-adásokat már az 1990-es évek elején is távirányítás (ez esetben a ház mellett robogó vonatok) működtette. Mara később a Nógrád megyei Szarvasgede falujába költözött, ahol most saját maga által elnevezett “luxusputrijában” képei között éli excentrikus, ám magányos életét. Memoir-om ‘Kortárs festőnők’ fejezetében is írtam a Marával való találkozás élményeiről.

Mara kertjében

Olessák Albert – áldott-emlékű kémia tanárom a Csermajori Tejipari Szakiskolán. Az általa tartott órák és a Szakiskolán töltött évek emlékeit a Memoir ‘Csermajor’ fejezet részében rögzítettem.

O’Neill, Peter & Shirley – Közvetlen szomszédunk volt Chinnorban. Az építkezés még be sem fejeződött amikor Shirley és Peter, valamint két gyermekük, Susan és Simon már beköltöztek a Beech Road 26-ba (a miénk a 28 szám alatt volt). Peter ‘civilben’ röntgengép-szerelő volt, egyébként pedig könnyűrepülő pilóta és lelkes rádió-irányításos repülő modellező. ‘Cessna’ gépén több alkalommal együtt is repültünk, ilyenkor – és kellő magasságban (kb. ezer méter) – még a botkormányt (joystick) is átengedte. Shirley a chinnori orvosi rendelőben teljesített telefonos szolgálatot, mellette pedig tortakészítéssel foglalkozott. Jó és segítőkész szomszédok voltak, életünk hétközi és ünnepi napjain osztoztunk majd három évtizeden át, mígnem anyagi meggondolásból a Northampton-grófságbeli Wollaston-ba költöztek. Szegény Peter (szándékosan nem használok ékezetet a ‘Peter’-en, hiszen angol és nem magyar volt) azonban nem sokáig élvezhette – ha ugyan élvezte – új otthonát, pár évvel később, talán 2010-ben, annak ellenére, hogy cukorbetegsége miatt pilóta jogosítványát visszavonták és természetesen már repülni sem tudott mégis váratlanul érte a halál.

Shirley és Peter (középen) a Beech Road 22-30 szomszédságok 25 éves találkozóján

Orbán Antal – tejátvevő, kollégám a Szombathelyi Tejüzemben. Úgy tudom csermajori képesítése nem volt, de munkáját mindíg odaadóan és lelkiismeretesen végezte. Kissé zárkózott, nem éppen viccelődő típus volt, de aki a kollégának és bizonyos mértékig felettesének kijáró tiszteletet megadta. A tejüzemből hozzám Angliába érkezett karácsonyi üdvözletek rendszeres aláírója még a Kádár-korszak első éveiben is.

Orbán Ferenc – építészmérnök, bélyeggyűjtő, a filatélia tudományos alapokon való kutatója. Hosszú barátságunkat állandó, posta útjan való levelezés kötötte össze a digitális kommunikáció megjelenése előtti időkben, de szerintem Feri még most sem tért volna át az e-mailezésre. Lelkes kutatója a bélyegívek rekonstrukcíóinak, de jártas volt a filatélia minden területén. Rengeteg szakirodalmat olvasott és dolgozta fel az architektúrai elme rendszeressége szerint. Leggyakrabban elhangzott panasza “az emberek nem olvasnak” volt. Különös érdekesség, hogy privát – azaz nem filatélia témajú – leveleit kedvenc macskája, Freya nevében írta. Dániában, Silkeborg városában élt, melynek egyúttal építész mérnöke is volt. Egy alkalommal Londonban találkoztunk, ahol a Királyi Földrajzi Társaság [Royal Geographical Society] levéltárában végeztünk kutatásokat. Halála előtt még könyvtárából átküldte a részemre szánt könyveket és cikkeket, melyek azután 2013-ban a saját könyveimmel együtt a marosvásárhelyi Teleki Tékába kerültek.

Orbán Lajos – katonatiszt, a honvéd disszázad hadnagya, Ildikó húgom udvarlója. A putnoki származású, tanítóképzőt végzett fiatalember éppen az 1970-es években szolgált és tagja volt a Magyar Szent-koronát fogadó dísszázadnak, melyet – érdekes tény – államfőnek kijáró protokolláris tisztelettel illettek meg. Lali kiöregedvén a dísszázad kötelékéből és kihízván annak egyenruhájából egy budapesti kerület polgári védelem parancsnoka lett, szabadidejét gépkocsi márkajelek gyűjtésével tölti. Ezt a tényt onnan tudom, mivel engem kért meg arra, hogy a kontinensen Opel néven forgalmazott angliai Vauxhall megfelelőjét szerezzem be részére. Eddig csak annyit tudtam erről a hobby-ról, hogy a hatvanas évek ‘Punk’ és ‘Rocker’ érája mániája volt a Volkswagen jelvények lopkodása és nyakláncon való hordása, most kiderült, hogy nem könnyű hozzájutni az efféle autó-tartozékokhoz! Az autóbontó ilyen “szarságokkal” nem foglalkozik, garázson keresztül pedig drága egy mulatság. Igaz, aki megengedheti magának, hogy a fiát a 18. születésnapjára a Manchester United egy meccsére Manchesterbe küldje…

Ildikó húgom és hajdani udvarlója Orbán Lali

Orbán Viktor – FIDESZ politikus, a Magyar Köztársaság másodízbeni miniszterelnöke. Oxfordban kétszer is találkoztunk, de egyszer sem ebben a minőségében. Először 1989-ben, amikor Szájer Józseffel egyidőben mint Soros-ösztöndíjas vett részt a Pembrook College egy négy hónapos kurzusán, másodszor pedig a Queens College meghívására, amikor Orbán Viktor pár évvel később látogatást tett az egyetemi városban. Sajnos egyik alkalommal sem a legjobb benyomást keltette. Pökhendi, lekezelő stilusa már akkor megnyilvánult, mely rányomja bélyegét a mai magyar bel- és sajnos a külpolitikára is. Mint diák, többet és jobban tudott Oxfordról az itteni tanároknál és professzoroknál – mint látogató pedig még azt az alapvető udvariasságot sem tartotta be, hogy pár szóval üdvözölje a tiszteletére meghívott oxfordi magyar tudományos élet képviselőit. Feltehetően arra gondolt, hogy a meghívottak vegyék megtiszteltetésnek, hogy megjelent és el is jöhettek ezen alkalomból. Hát be kell vallanom, nem így van és ehhez nem vagyunk hozzászokva Oxfordban. Az oxfordi egyetem, amely eddig 24 miniszterelnököt adott az angol parlamentbe, még most sem gazsulál és nem hajbókol. Pontosan fordítva! Nem az én feladatom elemezni a mostani, Orbán Viktor kormányzása alatti magyarországi politikai helyzetet, megteszik ezt a külfüldi független szakértők. Én csak most személyes tapasztalatom alapján tudok nyilatkozni: mint a Magyar Köztársaság miniszterelnöki tisztjét betöltő politikusnak természetesen megadom a kijáró tiszteletet – ezen felül semmit ne várjon el tőlem senki.

O’Shea Raymond ‘Ray’ – térképkereskedő, először a Baynton-Williams cég London-Mayfair galériájában, majd később saját galériát nyitott London különböző de mindíg előkelő Belgravia, Chelsea és legutóbb Mayfair negyedeiben. A mindíg is kissé fellengzős benyomást keltő Ray kizárólag ritka – és ebből következően drága – térképek forgalmazásával foglalkozott, tőle ered gyűjteményemnek egyik legszebb darabja, Gerhard Mercator eredeti szinezésű és arannyal díszített Transylvania térképe, 1595-ben Duisburgban kiadott atlaszából.

Osztie Géza – tornaedző a budapesti Postás Sport Egyesületnél. A kiváló mesteredző kezei alól több magyar női tornászbajnok került ki az utóbbi harminc eszténdő alatt.

Osztie Géza egyik kis tanítványával

O’Toole, Moira – ír származású barátnőm, leánynevén Moira Pearce, dublini származású volt, családja is ott élt és részese volt a 20. század eleji ír függetlenségi mozgalomnak. Nagybátyja, Patrick Pearce, az 1916-os ‘Easter Rising’ [Húsvéti felkelés] egyik vezetője volt, aki a dublini postaépület lépcsőjén maga olvasta fel a Proclamation of the Irish Republic - azaz Ír Köztársaság Kiáltványa röplapot, s akit hadbíróság ezért halálos ítélettel súlytott. Kivégzését 1916 május 3-án hajtották végre a dublini Kilmainham börtön udvarán. Moira férjével munkát keresni jött Angliába az 1950-es évek elején, ám kapcsolatuk hamarosan megromlott.
Ismerkedésünk a Flackwell Heath munkásszállása ebédlőjében, pudding-osztás közben történt, ahol Moira a konyhán tálaló csinos szőke nő volt, akinek végül is a szeretője (a ‘szerető’ szerintem az egyik, ha nem a legszebb magyar szavunk! Szerető ugyanis nem kurválkodást jelent, hanem keserű körülmények között keresett szeretetet) lettem. Nem Moira volt az enyém, hanem éppen fordíva, hiszen ő keresett boldogságot a nagy boldogtalanságban, melybe sorsa sodorta. Életében a velem való találkozások és kirándulások jelentettek kikapcsolódást a megromlott – ám a katolikus bigott ír vallásosság miatt felbonthatatlan – házasélet keservében. Nem is ugrottunk azonnal se egymás nyakába, sem pedig másnak ágyába, találkozásaink alkalmával jól esett együtt lenni. Neki is, nekem is. Akkor vásárolt 1938-as ‘Standard 8’ autóm kiváló szolgálatott tett, hogy elkerüljük a kiváncsi szemek vizsgálódásait egyrészt Jim, Moira férje, másrészt pedig a sok szex-éhes magyar 1956-os részéről, akik akkoriban a Broom & Wade munkásszállójának lakóit szaporították. Általában a Temze-part, vagy a Chiltern-dombok kies tája adott menedéket szerelmünknek. Adódott aztán az alkalom, hogy Dublinba hajózzunk és találkozzak népes családjával is, akik rokon lelket látván bennem, szívesen fogadták Moira magyar ‘felkelő’ barátját. Az éjszakát azonban nem a családnál, hanem egy szállodában töltöttük, ahol végre szabadon éreztük magunkat kettesben – és egymás karjaiban. Nem sokat – talán semmit sem – aludtunk, mégis túl hamar érkezett el a reggel és a búcsú pillanata. Megöleltük egymást, Moira zokogott… Azután sietett a buszmegállóhoz, felszállt és eltűnt a Dublin forgatagában. Szerelmünk hattyúdala volt ez a dublini éjszaka. Egyszer – talán 15 évvel később és teljesen váratlanul – még találkoztunk a High Wycombe-i Desborough Road-on (a közeli Green Street-en lakott), amikor odaszaladt hozzám és meghúzta a fülemet. Február 23-a volt, a születésem napja. Bár boldog házasember voltam mégis jól esett, hogy emlékezett nemcsak születésem napjára, hanem még a magyar szokásra is, melyre megtanítottam.

Ottó, Habsburg – 2007 július 4 szerda délután a Magyar Köztársaság londoni nagykövetsége ünnepi fogadást adott Habsburg Ottó tiszteletére a London díszpolgára [Honorary Freedom of the City of London] cím elnyerése alkalmából, melyre Czakó Borbála nagykövet asszony meghívására magam is hivatalos voltam. Az ‘Honorary Freedom’ a legmagasabb kitüntetés, melyet London adhat, s a tisztség eddigi részesei között oly híres és változatos személyek voltak, mint Sir Winston Churchill, Lord Nelson admirális, the Duke of Wellington, Kossuth Lajos, Giuseppe Garibaldi, Baden Powell, David Livingstone, Florence Nightingale, Pricess Diana, Nelson Mandela, vagy a halpiaci portás fiából lett kiváló és népszerű szinész Michael Caine, a nők szívét meghódító Colin Firth a filmek világából, valamint a részben magyar származású Cambridge-i intellekt, Stephen Fry. Ottó von Habsburg délután 5 órakor érkezett meg a nagykövetségre és (végig állva) beszélgetett nagy figyelemmel az akkor már 94 éves ünnepelt a nagykövet bemutatása után külön-külön minden meghívott vendéggel. A követség dísztermében adott vacsora előtt rövid beszédben köszönte meg a fogadás rendezését, valamint a megjelentek részvételét. Asztalunknál foglalt helyet Habsburg György, Otto hét gyermeke közül a legfiatalabb, professzor Bob Evans és felesége Kati Oxfordból, Veronika Lósy és élettársa David, valamint Elizabeth leányom, aki társam és kísérőm volt ebből a különleges és megtisztelő alkalomból. Habsburg Ottó pontosan négy évre rá, 2011 július 4-én, 98 éves korában halt meg a németországi Pöking-ben, testét a bécsi kapucinus barátok templomában, szívét pedig – saját kérése szerint – Magyarországon, a pannonhalmi főapátság templomának kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Habsburg Ottó vacsora előtti köszöntő beszédét mondja

Ovens, John – ügyvéd, a Lightfoots Solicitors ügyvédi iroda fő-ügyvédje. Jó humorérzékkel megáldott jogász, farmer és szenvedélyes vadász, akinek – és akivel – élvezet volt együtt dolgozni. Kapcsolatunkról és az irodánál töltött 14 esztendőről Memoirom ‘Munkahelyek’ fejezetében írtam.

Ónodi Henrietta ‘Henny’ – olimpiai-, világ-, és sokszoros magyar bajnok tornász, a békéscsabai torna klub legnagyobb büszkesége. Sajnos az 1993-as birminghami világbajnokságon sérülése miatt nem indulhatott. Előző évben Párizsban Henny első világbajnoki aranyérmét nyerte lóugrásban. A korábbi bajnok, a szovjet Boginszkaja nem akarta elhinni, hogy van nála jobb tornász, akitől kikaphat. Nagyon sportszerűtlenül – s erről még esik majd szó – az eredményhirdetésen nem akart részt venni. Edzője úgy rángatta be a dobogóhoz. Olimpiai bajnoki érmét is ugrásban nyerte el az 1992-es barcelonai olimpián. Henny édesapjának sörözője volt, egy alkalommal ott is találkoztunk. Jelenleg orvos férjével az Amerikai Egyesült Államokban, Miami közelében él, három gyermek édesanyja.

Hennivel (középen) édesapja békéscsabai sörözőjében

Óváry Eszter – tornász. A Budapesti Honvéd és a Budapesti Spartacus Sport Club egyesületében sportolt, a magyar válogatott erőssége az 1988 – 1996 közötti években. Az 1996-os birminghami Tornász Európa-bajnokságon a BBC interjút szeretett volna készíteni azokkal a női tornászokkal, akik addig már legalább három világbajnokságon szerepeltek – így közöttük Eszterrel is. Én voltam a tolmács. Ott volt a nagy Boginskaja, a szovjet torna akkori csillaga is, lerítt róla a csalódás, hogy nemcsak egyedül őt hívták meg ezért lenéző tekintettel uralta a pódiumot. Aha! – gondoltam – erre megy itt a játék? Persze fogalmam sem volt miként, de ‘a helyedre teszlek’ már akkor megfogalmazodott bennem. Sikerült is egy rövid és frappáns választ adni az egyik feltett kérdésre, mely nagyon tetszett a riporter társaságnak – Boginskajanak már kevésbé. El is ódalgott onnan az újságírók nevetése közben. Erre az epizódra Eszter is jól emlékszik. “Laci bácsi, ha az interjúra gondolok, soha nem fogom elfelejteni. Azt hiszem eddig 2-en álltak mellém a 40 év alatt, az egyik Laci bácsi volt, a másik pedig a főnöknőm a fogklinián. Amikor ott álltam érthetetlenül egy Boginskaja mellett, aki tett pár fintort rám, kicsit megszeppentem, most végem van. Tudtam, hogy olyat fognak kérdezni, amire még levegőt sem tudok venni, és azokat az arcokat sosem felejtem el, hogy fogalmuk sincs arról mi az a magyar nyelv. Ott álltam, a düh, az öröm, a keserűség és kételyekkel teli arccal, vizet csavartam a mikrofonból, hogy most mi lesz… Kérdező: - most nem azért, de aki mellett áll ő eddig érmét szerzett minden olimpián, és valószínűleg most is fog, te meg aki eddig nem voltál érmes, most sem fogsz érmes lenni, miért készülsz, és mi az ami motivál? Eszti: - Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, és szeretném megkérdezni a tolmácsunkat, hogy segítsen ki a kérdéssel, mert nekem teljesen más az indittatásom, mint aki mellettem áll. Laci bácsi: - kis hatás szünet után – There is life after 20 years old, who says you have to give up becuase you are over 20, she want to show to the world you can still do gymnastics in this age!” – majd levelében így folytatta: “Kedves Laci bácsi! Annyit még elárulok, nemzetközi bíró lettem, kategória 3-as. Voltam egy nemzetközi versenyen Mariborban, mire egy horvát bírónő odajött hozzám – tényleg te vagy az Eszter Ovary? Mondtam igen, miért? Azt mondja, mert nekem köszönheti, hogy huszon éves felett életében először elindult egy olimpián, mert én adtam neki erőt, hogy még ennyi idősen is lehet tornázni, és sikerült neki, azt is köszöni, hogy találkoztunk. Nem tudtam érem nélkül is tudok példakép lenni…”
Eszter jelenleg (2013) Dél-Afrika fővárosában, Pretoria-ban edzősködik, a csodás és hasznos ‘facebook’ segítségével tudjuk tartani a kapcsolatot.

Óváry Eszter (balról negyedik) a magyar női tornász-válogatottban

Pakot Izabella ‘Bella’ – Farkaslaka (Erdély) polgármesteri hivatalának csinos titkárnője, aki egy alkalommal Demény Gábor polgármester barátunk helyett Sepsiszentgyörgyre is elkísért bennünket. Édesanyja háza a Kalóz utca 352 szám alatt van – 2002-ben itt lakott Bella is aki titkárnősége mellett (többek között) szárnyasbetétek forgalmazásával is foglalkozott. Bővebben mindezekről a Vas Megyei Levéltárban is letétbe helyezett 2002-es erdélyi Utinaplónk oldalain lehet olvasni…

Parker, Graeme – a Lightfoots Solicitors csendes és rendkívül udvarias ügyvédje, Thame városházára néző irodája közvetlenül az én levéltárosi szobám alatt volt a első emeleten.

Parsons, Jane – újságíró a Thame Gazette c. helyi lapnál, két kislányát tornára tanítottam a Thame Sports and Arts Centre sportközpontban. Bár leányai soha nem voltak érmes tornászok (viszont a versenyeken való részvételi emléklapok egytől-egyig mind a lányok szobája falán voltak kitéve – ez is míly tanulságos egy edző részére, vagy legalábbis annak kellene legyen) segítségével gyakorta jelenhetett meg fényképes riport a torna klub versenyeiről. Férje farmer volt, házuk Thame határában a Long Crendon felé vezető út mentén állott. A két skót fenyő által őrzött farmot golf gyakorló pályaként működtették. Szentpéteri Rózsa magyar tanítónő au-pair-t (Klosz Mónika barátnője) hozzájuk sikeredett kimentenem egy londoni ‘lord’ tirannus, basáskodó felesége mellől.

Parvais, Iris-Line – kedves belga kisasszony Braine-le-Chateau, középkori faluban Brüsszeltől délre, Tubize (a Sárvárról az 1920-as évek gazdasági válsága idején kivándorlók egyik központja) mellett, Clabecq-től 5 kilométer távolságban, akihez Horváth-Lorent vendéglátónk révén az 1958-as világkiállítás alkalmával egy augusztusi vasárnap délutánján látogattunk el Szabóki ‘Szasza’ barátommal.

Papp Lajos, ‘Klimaksz’ – a Szombathelyi Haladás kiváló jobbszélső játékosa az 1950-es évek elején. A Haladás öltözőjében is csak ‘Klimaksz’-ként emlegetett játékos becenevének eredetére nem sikerült fényt deriteni, még Bakó ‘Baxi’ Jóska barátom (aki tényleg járatos volt a Haladás berkeiben) sem tudja miként is ragadt rá. Nem baj…

Pataki Izolda – 2013-as erdélyi előadó körútunk alkalmával, május 11-én ismerkedtünk meg a kedves kisasszonnyal, aki édesanyjával együtt érkezett meg és nyitott ajtót és mutatták meg a számukra két teljesen idegennek a vargyasi Makovecz Imre tervei alapján restaurált, illetve ujjáépített református templomot. Annak ellenére, hogy előadásunkról, melyet Sütő István híres vargyasi bútorfestő teljes szervezetlenséggel szervezett, mégis szerencsés napunk volt. Egyrészt azért, mert bár előadásainkról csak tőlünk hallott, rögtönzött meghívásunkra Izolda még a barátnőit is elhozta (és ezzel egycsapásra a hallgatóság számát is jelentősen megemelte), másrészt pedig még a délelőtt folyamán kapott vacsorai meghívás révén, ugyanis egyébként éhen maradtunk volna, így pedig helyette egész este a Pataki-család vendégszeretetét élveztük. A művészi tehetséggel megáldott Izolda Brassóban végzett jogász, a magyar és román mellett kitünően beszél spanyolul és angolul, ellenben – ki tudja miért – mégsem az ügyvédi pályát választotta, hanem helyette gyermekeket tanít és csodás üveg- és bútorfestéssel tölti az idejét. Kétségtelenül hasznosabb, ámbár kevésbé jövedelmező foglalkozás. Ami viszont számomra teljesen érthetetlen: miképpen kerülte el ez a csinos, okos és tehetséges székely lány a hásasságot? Bizonyára túl magasra van téve a mérce, mely nívónak eddig még senki sem tudott megfelelni, bár a falubeliek szerint – míly szörnyű rágalom – néha “igen billegeti magát”.

Izolda

Patkó Veronika – a budapesti Ében-szálló éttermének kedves vezetője a Nagy Lajos-király úton, ahol mindíg kedves fogadtatásban, elsőrendű kiszolgálásban és kitünő ételekben részesülünk – ráadásul gépkocsi parkolás is lehetséges. Így azután kedvelt családi és baráti találkozó hely.

Patten, Chris – magas rangú köztisztviselő, Hong Kong utolsó brit kormányzója, a BBC Bizottsága elnöke, az oxfordi egyetem kancellárja. Találkozásunkról és a Kellog College igazgatója által adott vacsora alkalmával történt szóváltásunkról Memoir-omnak ‘Az oxfordi egyetemen’ fejezetében írtam.

Pauline – családnevére már nem emlékszem, valójában nem is fontos. Egy Amersham-i cukorka és traffik boltja csinos eladója volt, akivel mint a Walls Ice Cream alkalmazottjaként szoktam találkozni a régi városka főutcáján lévő üzletben. Egy alkalommal azután egyszer csak megkért, nem-e kísérném el moziba, nincsen kivel mennie. Más dolgom ugyan akadt volna, de azért készséggel vállalkoztam a feladatra. Szülei telefonszámát (akkoriban hol volt még a mobil telefon?) – Amersham 2669 – noteszom egyik oldalára írva adta meg, az én céges telefonszámomat pedig ‘hivatalból’ tudta. Autómmal a lakása előtt találkoztunk és a filmelőadás (és néhány csók – gondolom ezt fizetségnek szánta) után haza is vittem. Nem is tulajdonítottam külünösebb fontosságot a dolognak, lesz ami lesz és majd csak kialakul valami, ha éppen úgy adódik. Hát adódott is! Másnap délután ugyanis a boyfriend telefonált, hogy mit kísérgetem én az ő menyasszonyát?! Hát ezek szerint biztos elmesélte, hogy kivel volt előző este moziban, s hogy milyen jól érezte magát. Ipsa historia repetit, avagy a dolgok megismétlődnek (lásd Kovács ‘Buci’ és ‘Csöpi’ esete a Memoir ‘Katonaéveim’ fejezetében)…

Pánczél Miklós – magyar válogatott tornász a dunaújvárosi Dunaferr Sport Egyesület csapatából. Először a londoni Heathrow repülőtéren találkoztunk, amikor a brit tornaszövetség felkért, hogy a Glasgow-i versenyre tartó magyar tornaszcsapatot fogadjam és “do something” – tehát tegyek valamit velük az érkezés és a Skóciába való indulás között. Miklós bár csak talán 15 éves lehetett, tornásznak már akkor is szokatlanul magas fiú volt. Limperger István, legendás-hírű tornaedző, Supola Zoltán és Csollány Szilveszter mestere, tanítványaként az 1992-es barcelonai olimpián 9. helyezést elért csapat tagja. Jelenleg (2013) Sopronban tornaedző, Köteles Krisztina magyar tornászbajnok élettársa.

Pánczél Miklós (álló sor jobb szélén) a magyar férfi tornász-válogatott tagja

Párdányi Richárd – gyógyszerész. Szomszédunk volt a klotildligeti Vasút- és Csévi (most Bajcsy-Zsilinszky) utca sarkán.

Párizsi utcalány – Párizs a szerelmesek és a romantika városa, kürtöli minden film és minden utazási iroda prospektusa. Magam csak az 1950-es évek végefelé, 1958 nyarán jutottam el a francia fővárosba, ahol az Eifel-torony, a Hősök kapuja megcsodálása utan a Monmartre szinektől csillogó negyedében örömlányok csalogatták a látogatókat. Egyszer csak hozzám lépett egy feketehajú, talan 30 esztendős csinos asszony és belémkarolva súgta a fülembe “Come with me…”. És én mentem, fel a lépcsőkön az első emeleti szobába, ahol életemnek egyik legszebb szeretkezése részese lettem. Az asszony gyengédsége, bíztatása és nyilvánvaló szexuális rutinja addig csak olvasott és meg sem álmodott gyönyörét váltotta valóra. Nem kurva volt ez az asszony, hanem egy igazi assszony! Sajnálatra méltó, hogy így kellett keresnie a kenyerét, pedig jobb, sokkal jobb életet érdemelt volna. Vajon mi lett a sorsa? Gondolt-e rá valaki ilyen érzelmekkel, melyet az én emlékezetemben hagyott?

Pászthory Karolin – sárvári tanítónő, Törzsök református tiszteletes elvált felesége. Tipikus pedagógus, aki az anyagiaktól elfordulva a tanításnak, a gyerekek nevelésének szentelte az életét. Amikor otthon vagyok, még most is mindig eltipeg ha valamilyen ünnepség van a Nádasdy-várban és szerényen, repeső szívvel várja, hogy suttogva felolvashassa nekem legutóbb írt gyermek-versét. Ölelésre méltó, múltból itt felejtett törékenység.

Pátkai Róbert – londoni magyar evangélikus püspök, aki az ökumenikus mozgalom igazi szellemében tartotta a kapcsolatot a többi angliai magyar egyházzal.

Peller Tamás – Magyarország egyik vezető könyv- és térképrestaurátor szakembere, aki az egyetemen is tanítja a foglalkozás fortélyait és aki részemre a The Historie of the Troubles of Hungarie [Magyarország bajainak története] című Londonban 1600. esztendőben kiadott könyvet restaurálta és kötötte korabeli bőr kötésbe. Igaz, drága volt a köntös, de jó szabó nem dolgozik olcsón…

Penda, Octavian – a román szakkörökben csak ‘Speedy Gonzales’ néven emlegetett kiváló grafikus művészt 2003-ban a Năstase Adrian, egykori román miniszterelnök személyes gyűjteményéből alapított bukaresti térképmúzeum igazgatójává nevezték ki, mely egycsapásra két ‘legyet’ ütött agyon egyrészt Románia művészeti, másrészt pedig a román térkép- történeti tudomány életében. Így alkotta meg azt az egyébként szép, ám mégis híres-hirhedté vált színezüst érmét, mely Johannes Honterus brassói humanista tudóst, az első Erdély-térkép elkészítőjét Primul Cartograf Roman, azaz első román térképésznek nevezte. Ugyanis Honterus nem volt román. Sőt magyar sem, hanem erdélyi szász a javából. Hazafias baklövés a javából…

Perczel Béla – pozsonyi nemesi család sarja, Eitler Klári, azaz ‘Pici’ férje. Már idős volt, amikor találkoztunk, ám látni lehetett minden mozdulatán és érezni minden szaván, hogy rajongásig szerette a feleségét. Szegény hosszas szenvedés után, mindkét lábát elveszítve halt meg és nyugszik a sárvári temetőben.

Petelei Klára – történész könyvtáros, a marosvásárhelyi Teleki Téka kedves és odaadó munkatársa, a magyar térképtörténet-tudomány egyik nagy reménysége. Első önálló kötete, a Descriptio Transylvaniae 2014-ben jelenik meg nyontatásban, szorgalmas kutatómunka és kitartó szorgalom eredménye. Öröm és megnyugvás, hogy ilyen emberek kezébe kerül a jövendő térképtörténeti kutatás és a még meglévő oly sok fehér folt eltüntetése a magyar kartográfia-történet térképéről. A másik nagy öröm, hogy élettársa, Zrínyi István Miklós, tudtával és engedélyével közben barátok is vagyunk (Honi soit qui mal y pense!).

Petelei Klárival Marosvásárhelyen (2013)

Petre Ibolya ‘Ibici’ – tanítóképzős korában, Nagygalambfalva kertjében pitypangot fújva pillantottuk meg, majd pár perccel később autó-stopp (amely rendszeres közjármű-közlekedés hiányában úgymond nemzeti sport Erdélyben) közben ismertük meg és vittük el a csinos baba-arcú leányt Szákelyudvarhelyre csupán elmagyarázás, illetve magyarázkodás végett, hogy a pitypangfúvás ellenére is teljesen normális emberek vagyunk. Bizonyára el is hihette, mivel a következő évben, 2007 május 15-én már Ibici családjánál vacsoráztunk és töltöttük az éjszakát.

Ibici a nyári szünidőben a székelyudvarhelyi ‘Pumukli’ gyermekruha-üzletben dolgozott

Petrovics István – történész, a Szegedi Tudományegyetem professzora. A 2006-ban Gyulafehérvárott rendezett Hunyadi János és kora, majd a 2007-ben Nagyváradon megtartott Luxemburgi Zsigmond és kora nemzetközi konferencián ismerkedtünk meg, ahol mindketten előadást tartottunk. Ismerettségünk a közös történelmi érdeklődési terület következtében az évek során barátsággá alakult. Legutóbb Kapisztán János történetének a XVI. század elején, Angliában kiadott és mindössze három töredékes példányban fennmaradt (2 példánya a British Library, 1 pedig a Bodleian könyvtár állományában található) hőskölteményével kapcsolatban működtünk együtt.

Péntek István – lángos-sütő mester, családom nagy kedvence az általa frissen sütött lángosok, sárvári látogatásaink elmaradhatatlan eseménye.

Péntek István lángos-sütő mester

Phillips, Colin & Kim – a Henley-on-Thames sportközpont igazgatója és tornaedző felesége, aki egy sajnálatos eset folytán, saját hibáján kívül került bíróság elé. Történt ugyanis, talán még az 1990-es évek elején, hogy egy tornászlánynak lóugrás közben megakadt a lába és arcra esett, melynek következtében eleredt az orra vére. A lány anyja, aki egyébként is kereste a kártérítés lehetőségét, most is feljelentést tett és megyei bírósági ügy lett a dologból, ahová technikai szakértőként az asszony ügyvédje Colin Still-t, az angol válogatott edzőjét kérte fel, engem pedig Kim szakértőjeként az angol tornaszövetség. A tárgyalásra a bíró késve érkezett, fején félrecsúszott parókával lobogott be a terembe, majd “na ki mennyi kártérítést követel” nyitotta meg a tárgyalást. Az egész eset azon forgott, hogy megelőzhető lehetett volna az esés, avagy nem és ezzel együtt a sérülés. Természetesen minden megelőzhető, amennyiben nem kezdünk valamit, s így még a halál is elkerülhető a meg nem születéssel. A tornaedző naponta szembesül a helyzettel, mikor engedi egyedül, segítség nélkül végrehajtani a gyakorlatot. Egyszer ugyanis el kell engedni, versenyen az edző nem segítheti a tornászt. Ezt pedig a tornateremben és nem a versenyen kell kezdeni. A torna egyébként is veszélyes sport, azt az edző munkája és szakértelme teszi aránylag biztonságosabbá. Nem kell ehhez mást nézni, mint egy nemzetközi torna-versenyt. Az nem kifogás, hogy ott nehezebb gyakorlatokat hajtanak végre. A tornában minden gyakorlat nehéz annak a tökéletes elsajáítása előtt, és akkor még nem is szóltam a tornász (akik általában még gyermek, illetve teen-ager korban versenyeznek) esetleges váratlan koncentráció kihagyásáról. Velem is előfordult, hogy egy egyébként kitünő tehetséggel rendelkező tornászlány (Lauren Stent) megkért, hogy álljak be edzésen a dupla-szaltó gyakorlásához. Megcsinálta egyszer, tökéletes. Megcsinálta kétszer, ismét tökéletes és oly magas, hogy nem is értem el a levegőben. Jött harmadszor is, megvolt az első, ment a másodikba – és fennt megállt a forgás majd fejjel lefelé érkezett a szőnyegre. Semmi baja nem lett, ám lehetett volna. Miért tette ezt? Ki tudja. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt számomra látni, hogy ugyanezt a trükköt a saját edzőjével is megcsinálta (sőt egyszer egy versenyen a felemás-korlátról esett fejre, majd utána hamarosan úszásra adta a fejét). De visszatérve a tárgyalásra: megdöbbenten hallgattam, hogy Colin az edzőt okozta a balesetért! Persze mint meghívott szakértő, csak a véleményemet mondhattam el, és azt is csak akkor, ha kérdeztek. Mondtam is Kim ügyvédjének, hogy csak annyit kérdezzen Colin Still-től (akit egyébként jól ismertem), hogy sorolja fel az ő tornászainak a sérülését az utóbbi esztendőben. Nem tette meg. Az eredmeny? A lány anyja kapott £3,000 kártérítést, Henley-ben pedig megszünt a torna szakosztály. Remélem az asszony nyugodtan tud aludni, mert Kim idegeit annyira megviselte az eset, hogy utána hónapokig nem tudott dolgozni.

Phoenix, Paul – a King’s Singers tenor énekese, akivel a szombathelyi székesegyházban, 2013 október 7-én ismerkedtem össze az Erzsébet királynő kora koncert után. Rövid beszélgetésünk során elmondtam a székesegyház 1945-ös bomba találata történetét, melyet másnap már olvasni lehetett a King’s Singers Facebook oldalán, pedig aznap már Budapesten a bazilikában léptek fel. S ha ez a hivatástudat meglepne valakit, akkor másik példának Angliába történt visszaérkezésem utáni e-mail levélváltásunk álljon. Október 25-I levelem: “Hi Paul, Met you after the Szombathely concert, but now back in Oxford. Read your comment on the cathedral's bombing - very impressed, that you had the time to mention it of FB - even on an extremely busy schedule! Looked your programme, alas no concert is listed in Oxford. Many thanks for your wonderful singing, Best regards, Laszlo” …és az október 25-én érkezett válasz: Dear Laszlo, What a pleasure to hear from you an thank you for taking the trouble to write. I'm writing this at Heathrow as today we head off to Finland for the weekend, home on Monday, day off on Tuesday and St. Petersburg on Wednesday! I hope very much we will have the chance to meet again soon, perhaps in Oxford, as I know there are plans for us to perform there next year. My visit to Szombathely made a real impact on me, learning a little about the history of the city and especially the cathedral, and meeting a real gentleman like you was a real pleasure. See you soon and warmest wishes, Paul.” Fantasztikus művész – fantasztikus ember.

Pintér István – sárvári futballista, Szombathelyre történt áthelyezésem előtt egy ideig beosztottam volt a Sárvári Vajüzemben.

Plestyák Károly – erdész, kinek lakása Piliscsabán a Bajcsy-Zsilinszky [volt Csévi] utca 39 szám alatt, s melynek ajtaja mindíg vendégszerető barátsággal nyílik érkezésünkkor. Számomra Karcsi jelenti az összekötő kapcsot a gyermekkorom Piliscsabája és a mostani látogatások között. Igazi gentleman, kinek szentelt bora szinte kifogyhatatlan.

Plihál Katalin – az Országos Szécsényi Könyvtár Térképtára vezetője, akinek legfőbb érdeme, hogy a térképtár állományát több unicus, azaz egyetlen példányban fennmaradt térképpel gazdagitotta teljesen lehetetlen anyagi körülmények között. A könytárnak ugyanis nincsen beszerzési alapja, mindezt gazdag magánemberek anyagi támogatásával tudta elérni. Ugyancsak szerepe volt abban, hogy vásárlás útján saját 111 lapból álló, a történelmi Magyarország területét ábrázoló Ortelius gyűjteményem az Országos Szécsényi Könyvtárba kerüljön. Kapcsolatunk mindig jó és udvarias volt, mindíg készséggel segített, ha kérésem volt a térképtárhoz. A Lázár-térképről írt nagydoktori tézise (melyet végül is a Tudományos Akadémia nem fogadott el) lektorálását több mint két esztendőn át végeztem, s melyet ezután A Tabula Hungariae… Ingolstadt, 1528 térkép és utóélete címmel a Kossuth Kiadó jelentetett meg 2013-ban – a nevem említése nélkül. A feledékenység néha szerencsés, ugyanis a könyv szerkesztése – enyhén szólva – nem a legjobban sikerült.

Plihál Katalin Oxfordban Danku Gyurival

Plumridge, Edmund ‘Rocky’ – a Princes Risborough Poultry Packers baromfiforgalmazó vállalat mindig segítőkész autószerelője, aki egyben az egyik versenyautó csapat mechanikusa is volt.

Pollitt, Richard – a yorki Mansion House menedzsere, aki Martin Brumby volt városi sheriff és magyar bélyegeket gyűjtő barátom közbenjárására 2008 február 2-án pontosan 11 órakor nyitotta ki York főpolgármesterének hivatalos rezidenciája ajtaját, hogy Feiszt Gyuri barátommal megtekinthessük Zsigmond király pallosát, mely 1439 óta egyben a város díszkardja is. A mi 11 órai érkezésünket azonban kalandos történet előzte meg. Hajnalban keltünk, már kora reggel, az oxfordi állomás 5 órai nyitása előtt a bejáratnál toporogtunk, hogy az első vonattal Londonba érkezzünk, onnan pedig tovább fel York városába. Minden óramű pontossággal volt szervezve és kiszámítva. A kényelmes vonaton Peterborough felé utazva azon ötletünk támadt, hogy jó lenne megreggelizni. Végig is ballagtunk a talán harmadik, vagy negyedik kocsiban lévő kávézóhoz, ahol sonkás zsemlyéket és kávét rendeltünk magunknak, amit a csinos lengyel kiszolgáló egy-egy zacskóba szépen be is csomagolt. Éppen indulni akartunk vissza, amikor vonatunk befutott a Peterborough-i állomásra. Áh, ne menjunk a vonaton végig – mondom Gyurinak, szálljunk le és a peronon gyorsabban visszaérünk. Alig tettük ki a lábunkat a peron betonjára, máris szólt a síp, hogy záródnak az ajtók. Na, szedjük a lábunkat! – és rohanás a vonat mellett a következő ajtóhoz, miközben a nyakamban lévő fehér selyem sál elrepült. “The scarf, the scarf!” [a sál, a sál!] üvöltött egy asszony. Ezt én is észrevettem és lehajoltam, hogy felkaparintsam, abban a pillanatban a Gyuri barátom hátulról nekem rohant és fellökött, de úgy, hogy én szabályosan repültem a levegőben, a kezeből elengedett zacskóból pedig gurultak előttem a zsemlyék végig a peronon. Gyuri, miközben egyik kezével engemet felsegített, a másikban tartott kávés zacskóval egy gyereket fejbekólintott – folyt is belőle a kávé mire felugrottunk a vonatra. Mindez talán fél perc leforgása alatt! Míg én a sajgó térdeimet dörzsölgettem, Gyuri barátom a kávés tasakot gyömöszölte a szemetes tartóba, azután indultunk is vissza a kávézóba ugyanazt rendelni mint pár perccel azelőtt… Nézett is ránk értetlenül a kisasszony, de miután elmeséltük kalandunk történetét, szánalomból ingyen csomagolt be mindent. Visszaérve a helyünkre döbbentünk rá, hogy valójában szerencsések voltunk, hiszen ennyi fáradtsággal a nyakunkat is kitörhettük volna. Ráadásul a zakóink is az ablak melletti fogason lógtak gazdátlanul…

Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király pallosa

Poole, Ron – a Walls Ice Cream fagylalt-értékesítő cég High Wycombe-i telephelyének egyik nagybani [whole-sale] eladója. Mint jómagam is, Flackwell Heath faluban lakott és akkori autó nélküli állapotomban Morris Minor kocsijával reggelenként bevitt a munkahelyünkre.

Ron Flackwell Heath-i háza előtt (c.1959)

Popple, Ian a Walls Ice Cream fagylalt-értékesítő cég High Wycombe-i telephelyének igazgatója, aki a cég vezérigazgatójának a lányát vette feleségül és a felesége vadonatúj Mini-jét törte rapittyára. Egyébként jó és rendes ember volt.

Porpáczi Erzsébet – szombathelyi szőke lány, akivel együtt végeztünk a Szombathelyi Horváth Boldizsár Állami Közgazdasági Gimnázium dolgozó tagozatán, mérlegképes könyvelői képesítést nyerve. Az iskola dolgozó tagozata egyben a munka utáni oktatást is jelentette, délután 5 órától este 9-ig voltak óráink. A téli napokban már ilyenkor sötét volt, s az osztályban nem csak takarékosságból nem gyújtottunk lámpát Erzsivel és vártuk (illetve nem vártuk – de jöttek) többi osztálytársunk érkezését. A közepes tehetséggel megáldott 18 esztendős leány az érettségire készülve az én segítségemet kérte, s két hétig korrepetált velem nagy izgalommal és szorgalommal a Nagy Pál utcai házuk kertjében. Erzsi szorgalma később meg is hozta az eredményt, ugyanis – nem kis meglepetésemre – ügyész lett a lányból. Sajnos nem sokáig, ugyanis élete teljében, 56 éves korában, 1989 október 14-én halt meg. Requiescant in pace!

Porter, James – a népzene professzora. A University of California tudós professzorával a British Airways London-Budapest járatának fedélzetén találkoztam. Egymás mellett ülve beszélgetésbe elegyedtünk, melynek során elmondta, hogy Los Angelesből az esztergomi Bartók Fesztiválra utazik, ám ez az első magyarországi útja. Felajánlottam segítségemet, de mint mondotta nagyon köszöni, de nem lesz rá szükség, mert várni fogják a Ferihegyi repülőtéren. Biztos, ami biztos – vele tartottam, hogy meggyőződjek valóban várja-e valaki? A messziről érkezett professzort viszont nem várta senki – sőt, a megadott telefonszámon is csak a portás válaszolt. Ezek után ujdonsült utastársammal karöltve mentünk ki és elmesélve kínos helyzetét mutattam be a repülőtéren rám várakozó családomnak. Ildikó húgom javaslatott tett, hogy mivel “itt nem hagyhatjuk”, jöjjön velünk az ő lakására, azután majd csak lesz valami. Be is ültettük – beültettük? – felmásztunk az Orbán Lali jóvoltából ránk várakozó, ponyvával fedett katonai teherautó platójára (az 1970-es évek kádári Magyarországán ugyanis egyáltalán nem, avagy csak alig volt magán személyautó, magán telefon és egyéb hasonló kapitalista csökevény magán-tulajdon) és robogtunk csomagjaink társaságában, ám teljes eltakartságban az Őrs Vezér tere felé, ahol Ildikó húgom hetedik emeleti lakása volt. Megérkezvén a panelház hátsó bejáratához, Ildikó és édesanyám – akik a sofőr mellett utaztak – kiszálltak, a többiek pedig egyenként szépen leugráltunk és mentünk lifttel fel egyenest a 7-ik emeletre. Itt, hogy megbeszéljük a további stratégiát, James-t egy kávé elfogyasztása után bevezettük a kisebbik szobába, hogy csak pihenjen le. Szegény feje - ilyent eddig csak a hollywoodi filmekben látott! Megérkezik Amerikából egy kommunista országba, ahol nem várja senki, ám egy “jószándékú” úr jóvoltából feltuszkolják egy katonai teherautóra, onnan pedig fel egy teljesen sablonos panelház hetedik emeleti lakásába – ahol egy szobába tessékelik, hogy pihenjen. Relax baby… Mindegy, utólag James-el együtt jókat derültünk rajta. A következmény az lett, hogy Budapestről még Sárvárra is levittük magunkkal (oda már vonattal mentünk), ahol egy koncertre is eljött velünk és rettenetesen jól érezte magát. Később Chinnorban is meglátogatott bennünket, de az már egy másik sztori… Jelenleg (2013) az Aberdeen-i egyetem skót néprajz-szak emeritus professzora.

James Porter professzor (balról) édesanyám, Elizabeth kislányom, Marika nővérem és Ildikó húgom társaságában a sárvári Nádasdy-vár folyosóján (c. 1979)

Porzsolt Erzsébet – tanárnő festőművész, Wilhelem Zita, nagyszebeni ismerősöm gyergyószentmiklósi barátnője, akivel együtt végezte Hunyadi László neves szobrászművész vezetése alatt a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Főiskolát. Gyergószentmiklóson, 2011 április 16-án tartott előadásunk alkalmával Zita javaslatára találkoztunk és vásároltam Porzsolt Erzsébet képet, melyet Memoir-om Művészet fejezete Kortárs festőnők részében mutattam be.

Potter, Jonathan – a londoni Jonathan Potter Limited a Sackville-, Grafton-, New Bond-, és jelenleg (2013) a 52a George Street alatti térképgaléria tulajdonosa. Több szép térképem származik tőle.

Powell, David – a Walls Ice Cream fagylalt-értékesítő cég könyvelője a vállalat High Wycombe-i telephelyén. Első angliai, beszéddel keresett kenyerem, szárnypróbálkozási idejének kedves megértő kollégája és mindig mosolygós barátja.

Pósa, Mária ‘Baba’ – párizsi magyar hölgy ismerősünk Ruzsik atya révén. Hátborzongató, 49 Avenue de Stalingrad, Bagnolet postacímére sokáig küldtem karácsonyi üdvözletet, de válasz egy idő után már nem érkezett…

Preston, Tim - a Lightfoots Solicitors nagytudású, ám – míly kombináció – mégis csendes és félszeg ügyvédje. A klasszikusok ismeretében jártas agglegény nem csak a latin és görög nyelveket ismeri, de gasztronómiai tehetsége is elismerésre méltó.

Puklér István – mindenki csak Puklér Pista-ként ismerte és szólította a sárvári futballcsapat orosz harcmezőket is megjárt, erős szabadrúgásairól hires, kiváló jobbhátvéd játékosát, akit gyerekkoromban még láttam futballozni és példaképemnek is tartottam. Jóképű ember volt, haját jobb oldalon elválasztva az átlagos balról-jobbra helyett jobbról balra fésülte, melyet egy év katona-ujonc kopaszság és pár legénykori év kivételével a mai napig megtartottam. Szegény Pista csontrákot kapott, úgy mondták puskatussal megütötték a lábát, meg a nagy orosz tél okozta. A végén mindkét lábát amputálva, kis szekéren (hol volt akkor, a háború után tolókocsi?) húzták ki a téglagyárral szembeni futball-pályára, abból nézte a meccseket, mígnem életének nagy mérkőzését is elveszítette.

Purgai Károly – együtt végeztünk a Szombathelyi Horváth Boldizsár Állami Közgazdasági Gimnázium dolgozó tagozatán, mindig jókedélyű fiú volt. Kapcsolatot Bathó Ica osztálytársamon kívül csak Karcsival sikerült megtartani még Angliába történt vándorlásom (mondhatnám menekülésem) után is. Mindig nagy örömmel és nem kis nagyapai büszkeséggel írt egyetlen unokájáról, miközben találkozásunk iránti óhaját is gyakorta emlegette. Karácsonyra írt lapjain – Parkinson-kóros állapotáért bocsánatot kérve – azután egyre rázkódottabbak lettek a sorok.
Néhány évvel ezelőtt azután mégis találkoztunk Szombathelyen, a Derkovits-lakótelepi lakásában, de akkor (talán 2008-ban?) már nagyon gyenge állapotban. Melegítő-nadrág és papucs öltözetben fogadott, s valami nyomhatta a lelkét, mivel fél évszázad utáni első találkozásunk alkalmával legfontosabbnak panel-lakása tisztességes megszerzésének ecsetelését tartotta. Bennem fel se merült volna az ellenkezőjének a gondolata. Azután, felidézve a régi osztálytársakat, kiderült, hogy már csak négyen (Karcsi, Marika nővérem, Zsirai István (aki akkoriban esett át egy dupla csipőprotézis beültetésen, és én) élünk még. Búcsúzáskor azért felvetette – jó lenne szervezni egy osztálytalálkozót. Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek.

Purgai Karcsi barátom kis unokájával régi jobb időkben

Radford, Peter – Két első térképemet – John Speed 1631-es kiadású Hungari és Abraham Ortelius atlaszában 1570-ben megjelent Lazius Hungariae Descriptio-ját – egy újsághirdetés olvasása után tőle vásároltam 1964 tavaszán, s melyek azután elindítottak a régi térképek gyűjtésében és alapozták meg a Cartographica Hungarica térképgyűjteményt. P. J. Radford térkép-galériáját később az Uckfield-i (East Sussex grófság) Sheffield Park kastélyban rendezte be, ahol egy alkalommal meg is látogattam.

Sheffield Park

Radu, Mariuca – Románia egyik vezető térképtörténésze, a brassói múzeum egykori igazgatója, aki egyúttal az IMCOS [International Map Collectors Society] romániai képviselői tisztségét is betölti. Első találkozásunk az 1990-es évek elején Budapesten rendezett IMCOS konferencia alkalmával történt. Kezdeti levelezésünket – mivel Mariuca csak románul tudott – egy Hajni nevezetű magyar hölgy tolmácsolásával bonyolítottuk le, még hozzá elég bonyodalmasan, ugyanis Hajni levelei rettentő archaikus stílusban íródtak, melyek végéről sohasem hiányzott a “mély hódolattal”. Mariuca igyekezett-e túlságosan, avagy Hajni nem lépett még ki a középkorból – többszörös kisérlet ellenére sem sikerült megtudnom. Később azután brassói látogatásaink alkalmával többször is vendégei voltunk a Radu-házaspárnak, akik Pictor Pop-utcai “Hotel Mercator” néven titulált lakásukon mindíg nagy szeretettel fogadtak és láttak vendégül bennünket Feiszt Gyuri barátommal. Gigi, azaz Gheorghe Radu (Mariuca férje), a brassói egyetem több nyelvet beszélő és kitünő humorérzékű dékánja mindíg szívesen kalauzolt bennünket úgy a Brassó környéki, mind pedig a távolabbi kirándulásokra. Egyetlen Bukaresti utunkra is Gigi Dacia autójával mentünk el megtekinteni az Adrian Năstase (2000-2004 között miniszterelnök, jelenleg börtönlakó) által alapított térképmúzeumot. Legutóbb 2014 január 22-én, a Descriptio Transylvaniae című könyv (melynek lektora voltam) sepsiszentgyörgyi bemutatóján, találkoztam Mariuca Raduval, aki vetített képes előadás keretében egy római amfiteátrum drámájához hasonlítva méltatta (ABC sorrendben!) Gróf László lektor, Petelei Klára szerző, és Tamás Sándor kiadó szerepét a kötet megjelenésében. Talán mégis csak Mariuca illetett meg “mély hódolattal” két évtizeddel ezelőtt?

Raslová, Eva – egy felvidéki kirándulásunk alkalmával találkoztunk Vedrőc [Voderady] utcáján a csinos fiatalasszonnyal, aki készségesen igazított útba bennünket és invitált lakására, ahol villanyszerelő férje már kevesebb lelkesedéssel bontott pezsgőt felesége vendégeinek. “Jobb békén hagyni az alvó oroszlánt” – így aztán többször nem is kopogtattunk be hozzájuk…

Raum Frigyes – térképész, aki a Zsil-völgyi Lupény-ben született 1920 augusztus 6-án Erdélyben. Műegyetemi tanulmányait még a világháború előtt kezdte meg majd egy rövid kitérő után 1945-ben fejezte be a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karán. Erre a kitérőre később így emlékezett vissza: “1944. december 8-án a műegyetem kitelepítésével elhagytuk Budapestet és Németországba mentünk. Erről a hathónapos németországi hadi kalandról rendelkezésemre áll a részletes napló, ami, úgy hiszem, ilyen nagy időtávlatból már senkit sem érdekel. Holott a rossz és a jó események között vannak olyanok, amikről nem kellene megfeledkezni. A legsúlyosabb esemény az volt, amikor 1945. április 12-én Haslau falu közelében amerikai légitámadás érte a műegyetem különvonatát. A kilenc repülőgép több sorozatos támadásának erdeménye mintegy 40 halott és számtalan sebesült volt. Szily József professzor, a “vizes” tanszék akkori vezetője tőlem kb. 15 méterre volt, amikor telibe találta a gyilkos bomba. Ekkor kapta súlyos sebesülését többek között Nemesdy József professzor és Kürthy Vilmos, a geodézia adjunktusa is. Régen volt: a többi események között ez is feledésbe merül. Egyszer aztán vége lett a háborúnak és egyéni utakon sikerült hazakerülni. Én elkerültem a különbözõ gyűjtőtáborokat, és az elsők között voltam, aki Csehszlovákián keresztül, de még mindig háborús körülmények között, 1945. június 4-én hazaérkezett. Számomra akkor ért véget a háború. A háború után Murányi Tamás budapesti magánmérnöki irodájába került. Ennek államosítása után,1949-ben, amikor megalakították a Fővárosi Tervező Irodát, majd az Országos Földmérési Irodát, az utóbbi csoportvezetőjévé nevezték ki. Újabb átszervezések után 1951-től a Földmérési Iroda magasságmérési osztályát vezette, majd a Városmérési Iroda és 1954-től a Budapesti Geodéziai és Térképeszeti Vállalat munkatársa, 1958–1982 között főmérnöke, majd nyugdíjazásáig a vállalat kiváló vezetője, utána tanácsadója volt. Kezdeményezésére valósult meg a Hatnyelvű geodéziai szakszótár, a Magyar földmérés története és a Magyar földmérők arcképcsarnoka, mely utóbbi kiadvány révén kerültem szorosabb személyi kapcsolatba, majd barátságba, amikor közösen a 4-kötetes Tooley’s Dictionary of Mapmakers enciklopédia magyar anyagát a szerkesztők rendelkezésére bocsájtottuk. Többször is találkoztunk Budán, a Lövőház-utcai lakásán kedves felesége társaságában. 2007 november 23-án távozott közülünk, igazi gentleman volt.

Raum Frigyes

Ravadics József – a Szombathelyi Tejüzem dolgozója és szakszervezeti megbizottja. Lelkiismeretes és becsületes munkás volt, aki az 1956-os forradalom idején a tejüzemi munkástanács megalakulásában is részt vett, majd annak leverése után mint szakszervezeti titkár sztrájkot szervezett a letartóztatottak szabadon bocsájtása érdekében. Ezért azután elvtársai őt is letartóztatták. Meghurcoltatása és összeverettetése után a jutalom: két év Márianosztra börtönében. Szegény Jóska! Hitt a saját és a munkások igazának megvédésében. Visszaemlékezéseit a Szombathelyen megjelenő Tér-Kép című hetilap közölte a rendszerváltás éveiben “Testemen a jel” címmel.

Ravadics Jóska

Rácz Árpád – az Árpádházi Szent Erzsébet Líceum, Gyimesközéplok igazgatója, 2013 május 10-én az ő szervezésében tartottuk meg előadásunkat az iskola diákjainak, mely után ellátogattunk Magyarország ezeréves határához.

Rácz Judit – A Magyar Köztársaság Elnöki Hivatala sajtóreferense Göncz Árpád elnöksége idején, majd később a Miniszterelnöki Kabinet Rendezvényszervező Főosztály főmunkatársa, akinek meghívására több alkalommal is látogatást tettem az Országházban. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy ez a csinos és inteligens hölgy miért élt egyedül a macskájával Budapest belvárosában. Sajnos az utóbbi években teljesen megszakadt a kapcsolatunk.

Rácz Judittal a Parlamentben Mádl Ferenc köztársasági elnökké avatása alkalmával

Rácz Levente – 2005 május 7-én Erdélyben, a nagyenyedi dr. Szász Pál Művelődési Központban Erdély térképeiről tartott előadásom alkalmával ismerkedtünk meg, mely után baráti vacsora közben beszélgettünk a nagyenyedi és Fehér megyei szórvány-magyarság gondjairól. Legutóbb 2014 január 24-én, a Descriptio Transylvaniae című könyv kolozsvári bemutatóján találkoztunk nagy örömömre.

Ráduly János – a “kibédi remete” néven emlegetett tanár és író barátunk, az erdélyi rovásírás nagy szakértője. Eddig (2014) több mint 80 kötete jelent meg az erdélyi magyar népmesék, népballadák és népszokások valamint a székely-magyar rovásírás témeköréből, de 3 soros haiku verses kötete is mély lelkivilágát tükrözi.

Reavley, Rowan – a Lightfoots Solicitors fiatal ügyvédje, aki karrierjét a cég Thame-i irodájánál kezdte. Oxford Headington Quarry negyedében lakott, így gyakran velem autózott haza munkaideje végeztével.

Reczek, Julian – feleségem nagynénjének lengyel származású férje, akit 16 évesen a szovjet hadsereg Lengyelország megtámadásakor először Szibériába deportált, majd Churchill közbenjárására többi hasonló honfitársával együtt kiengedett, hogy Afrikában felerősödve a brit 8. hadsereg kötelékében végigharcolja Itáliát. Monte Casino ostrománál haslövést kapott, melyet élete végéig nyögött. A katonai parádékat nem szerette, “ott csak a szakácsok és suszterek masíroznak” szokta volt mondani. Jó barát, kedves és jószívű ember volt. Halálát is jószívűségének köszönhette, amikor egyik lengyelországi útja előtt egy lengyel barátja édesanyjának küldött csomagjáért ment el High Wycombe városába, s hazafelé a sötétben egy az úton keresztben álló teherautó platójába ütközött. Hat hétig feküdt eszméletlen állapotban a High Wycombe-i kórházban, hiába volt minden igyekezet, beszélgetés és kedvenc zenéje játszása, többet nem tért magához. Igaz, az orvosok fénykép alapján tudták csak összevarni a fejét, oly súlyos sérüléseket szenvedett. A kis csomag, amiért elment, épségben megmaradt a kocsi hátsó ülésén: egy doboz csokoládé, s néhány apróbb ajándék volt benne...

Julian (jobbról hátul a második), mellette felesége Katie, az én feleségem fiatal nagynénje amershami házuk előtt ’56-os magyarok társaságában (balról-jobbra, a Vizi-testvérek Vauxhall Victor kocsijának támaszkodva: Szabóki ‘Szasza’, ?, Vizi Pista, Szecsődi Laci, Katie, Julian, Nagy Feri, mellete Julian és Katie fia, Stephen, elöl Fekete Jóska és én guggolunk) c.1959

Reedy, Barry dr. – családi orvosunk Chinnorban. Felejthetetlen marad számomra első találkozásunk 1965 nyarán, amidőn közvetlenül Chinnorba költözésünk után (és átevickélve a még be nem fejezett építkezés törmelékein) egyik este becsengetett, hogy bemutatkozzon, mint jövendőbeli családi orvosunk. Ez számomra teljesen ismeretlen volt, akkoriban még élénken élt bennem a hazai hivatalok ajtaja előtti várakozások emléke. Itt az orvos jön ki bemutatkozni, Magyarországon a kliensek sorakoznak – immáron számokat húzva. Orvosnál, patikában, bankban, a Vízművek és a TIGÁZ [Tiszántúli Gázszolgáltató Zártkörűen Működő Részvénytársaság] irodáinak ajtaja előtt – még 2014-ben is… Azt viszont senki sem tudja megmondani, hogy – orvost és patikát kivéve – mi az, amit személyesen lehet csak elintézni a posta vagy az internet használata helyett. “Régi jó szokás” – mondogatják. Valóban még most sem vetettük le magunkról odahaza a Monarchia és a szocializmus bürokráciájának szoros-szaros zubbonyát.

Rees, Valery – az oxfordi egyetem keretein belül működő Hungarian Society egyik előadása adott alkalmat évekkel ezelőtt az ismerkedésre Valery asszonnyal, aki Marsilio Ficino itáliai orvos, filozófus és humanista tudóssal való kutatásai révén ismerte a középkori magyar történelmet. Nagy lelkesedéssel meg is hívott Northwood-i elegáns házukba, ahol vacsora közben ismerkedtem össze az 1990-es évek közepén Alföldi Tádé akkori londoni magyar nagykövettel. Azóta is jó barátság fűz hozzá és családjához.

Valery Rees

Reisz T. Csaba – levéltáros, térképtörténész. Futólagos ismerettségünk csupán Lipszky János életével és kartográfiai munkásságával kapcsolatos kutatásaival volt kapcsolatos.

Reubl ‘Tücsi’ Tünde – magyar válogatott tornász. A tornát 3 éves korában a Ferencváros Torna Club ovistorna (óvodás torna) játékvilágában szerette meg, majd a KSI-hez (Központi Sport Iskola) kerülve először Nagy Zsuzsa és Pásztor Gábor, majd később a Jordanov-házaspár irányítása alatt végezte edzéseit. Brnoban, tiz évesen szerepelt először nemzetközi versenyen, ahol 1993-ban aranyérmes lett, majd három évre rá már az ifjúsági csapattal Marseillesben mutatkozott be egy nagy nemzetközi versenyen, ahol – mint levelében is írja – “Óriási élményt jelentett, hogy olimpiai-, világ-, és európabajnok tornászokkal versenyezhetek együtt.” [Lám a tanulság, hogy nem csak a győzelem és az érem jelent élményt a sportolónak!] Ebben az évben országos ifjúsági bajnok összetettben és felemás korláton, 1997-ben pedig már Országos Mesterfokú bajnok. Bizakodva készült az 1998-as Szentpétervári Ifjúsági Európa Bajnokságra, amikor két héttel az utazás előtt edzésen egy rossz érkezést követően térdszalag szakadást szenvedett. Ennek dacára reménykedett, hogy legalább felemás korláton indulni tud és combtőig begipszelt lábbal ment el a tatai edzőtáborba. Sajnos túl optimista volt Tünde is és az orvosai is és csak több mint egy éves kihagyás után térhetett vissza a tornához, hogy indulhasson a Debrecenben megrendezett szerenkénti világbajnokságon. Egy “Sport Science” videó [ESPN Sport Science: Gymnastics] analízis kimutatta, hogy a tornászok “a legjobb atléták”, de az én tapasztalatom szerint a legjobb emberek is. Rengeteg munka, naponkénti több órás edzés után jön a ritka alkalom a versenyzésre. Nincsen döntetlen, nincsen másik meccs a jövő héten. Rontani lehet, de javítani nem. A tornászt terheli a csapat többi tagjai, az edzői, és nem utolsó sorban a szülei (kik naponta hordják az edzésekre) iránti felelősség – és mindez tizen alig néhány évesen, s még sérülés esetében is! Tücsi azóta férhez ment Balzsay Károly világbajnok profi ökölvívóhoz, most (2014) mindketten a KSI edzőjeként dolgoznak. Csodás két kislányuk, Hanna és Jázmin is tornáznak már. Először 1999-ben, a KSI angliai látogatásakor és versenyein találkoztunk, legutobb 2014 januárjában, de talán megengedhető, hogy eldicskedjek Tücsi ma, 2014 február 8-án írt facebook-os levelének záró sorával: “Bár nem találkozunk naponta, de nagyon szeretem Laci bácsit!” Már ezért is megérte tornásznak és torna-edzőnek lenni…

Reubl Balzsay Tünde ‘Tücsi’ és szépséges családja

Réti Alfréd – a Szombathelyi Tejüzem idős mindenese az 1950-es évek elején. Mint szakszervezeti megbizott, felatatának kapta a kötelező felvonulások tábláinak elkészítéseit, melyekre Rákosi, Sztálin és Lenin elvtársak képeit ragasztotta. Az üzem dolgozói viszont nem éppen a legnagyobb lelkesedéssel hordozták végig ezeket Szombathely utcáin, bár visszaemlékezve nem is tulajdonítottunk különösebb jelentőséget az ilyen parádézásoknak. Szakszervezeti tisztségét később Ravadics Jóska vette át.

Réti Réka – diáklány, 2009-es lupényi (Erdély) előadásunk “sztárja”, melyről Memoir-om ‘Erdélyi utakon’ fejezetében írtam és közöltem róla fényképet.

Ridgley, Hazel – ápolónő a Stoke Mandeville-i kórházban, ahol 1974-ben egy golflabda méretű, 5 cm átmérőjű vesekövet távolítottak el a testemből. A kedves ápolónőt, aki gondomat viselte a nehéz operáció után, hálából egy szep ezüst nyaklánccal ajándékoztam meg. A csinos, feketehajú fiatal hölgyet azóta se láttam, bizonyára nyugdíjas lett már és a haja is megőszült (akárcsak az enyém).

Ringo Starr – a “Beatles” pop-zenekar dobosa, akivel a Windsor melletti Ascot Delicatessen üzletében ismerkedtem össze. Barátságos fickó volt, vele kapcsolatos kalandomat Memoir-om ‘Művészet’ fejezetének ‘Dalok és Drámák’ részében írtam le és mutattam be azt a Beatles Biblia című könyvet, melyet részemre dedikált.

Rive, Michelle – tornászlány a Chiltern Gymnastics Club csapatában. Nevét a születése idején (1967) népszerű “Michelle” Beatles-dalról kapta. Kiváló ugró volt, ezen a szeren is érte el legjobb eredményeit. Bár tornász korában egyszer “fülig” szerelmes volt, mindeddig (2014) elkerülte ha nem is Ámor-nak nyila, de a házasság köteléke.

Rive, Wendy – Michelle édesanyja, egy ideig együtt edzősködtünk a Burnham-i Chiltern Gymnastics Club tornatermében. A nagyon kedves asszonytól még 30 év elteltével is minden karácsonykor megérkezik a jóleső üdvözlet és újévi jókívánság.

Rnic, Nic – a ‘Kingfisher’ fish & chips üzlet szerb származású tulajdonosa az Oxford grófságbeli Watlington-ban. Kedves ember, vevő és barát, aki hetente kétszer is minden alkalommal kávéval várta érkezésemet. Szegény feje. Először Jugoszlávia felbomlásakor az egyik horvát szigeten lévő nyaralóját veszítette el (mint szerb, elkobozták tőle), utána pedig tragikus körülmények között a csinos feleségét is, aki autóbalesetben autóbusznak ütközött és halt meg egy Chiselhampton és Stadhampton közötti kanyarban. Ez annyira megviselte, hogy hamarosan utána fel is hagyott mindennel.

Roden, Dave – a ‘House of York’ bútorüzlet igazgatója Birmingham-ban, akitől konyha asztalunkat és székeinket vásároltuk oxfordi lakásunkba. Mint a Brit Ökölvívó Szövetség titkára nemcsak ismerte Papp Lacit, hanem még egy bekeretezett képét is elővette irodájának egyik szekrényéből. Kitünő olasz bútorokat importált, azóta is naponta használjuk és élvezzük konyhánk díszeit.

Roe, Sandra – évfolyamtársam a Rewley House (most Kellogg College) helytörténeti szakán, s akivel azóta is tart a kapcsolatunk, pedig immáron több mint 25 esztendeje, hogy együtt voltunk az oxfordi egyetemen. Kedves és nagytudású hölgy, a középkori latin nagy ismerője és szakértője aki disszertációját is a középkori királyi tekercsek elemzéséből írta. Lovaglási baleset folytán egyik lábára sánta maradt, karácsonyi üdvözleteit is a sérült zsokék jótékonysági alapja szép lapjain küldi.

Rogers, Alan & Betty – a házunk megépítésétől (1965) szomszédunk Chinnor-ban, a Beech Road 30 szám alatt. Két kislányuk volt – Kathy és Anette – akikkel főként Jolanda és Elizabeth szokott néha játszani a házaink előtti gyepen. Eléggé zárkózott, takarékos – mondhatnám fukar - életet éltek. Ez utóbbira jellemző, hogy míg nálunk hetente 1-2 zsák szemét gyűlt össze és várt a szemetesek által való elszállításra, ők beérték egy nejlon zsacskóval: általában nagy fülekkel (kevesebb tartalom), ünnepek alkalmával (karácsony, húsvét) kis fülekkel várakozva a járda mellett. Ha nem csal az emlékezetem talán egy alkalommal voltunk a lakásukban.

Rohlfs, Rolf – németországi bélyeggyűjtő és filatéliai szakember, aki végül is felderítette a híres “Sárvári Provízórium” hollétét és megírta annak történetét, melyet Memoir-om ‘Filatélia’ fejezetében is idéztem.

Romhányi László és Mária – oxfordi (és budaőrsi) jó barátaim. Lacival az 1970-es évek legvégén, Skultéty Csaba Régi magyar térképek Magyar Hiradó-ban rólam megjelent cikke (XXIII. évf. 7. szám) nyomán találkoztam először, midőn interjú készítés végett Barcs nevezetű riporter (Barcs Sándor FIFA alelnök, MLSZ [Magyar Labdarúgó Szövetség] elnök fia) társaságában taplig fehér öltönyben belépett Chinnor-i házunk ajtaján. Barcs tudomásom szerint akkor a Magyar Hirek riportere volt, Laci barátom pedig aktiv szervezője az emigrácíós angliai magyarok kultúrális életének úgy Londonban, majd Oxfordba költözése után (1978) az egyetemi városban is. Később azután jó barátságba kerültünk és gyakrabban is találkoztunk. Felesége Mezei Mária székelyudvarhelyi szinésznő volt, aki Erdélyben a Szatmárnémeti Szinház, Magyarországon pedig a Békéscsabai Jókai Szinház, valamint a Debreceni Csokonai Szinház művészeként lépett színpadra. Sajnos személyesen nem láttam szerepelni, de egy alkalommal beszélgetés közbeni rögtönzött előadása a Kőmíves Kelemenné székely népballadának oly mély hatást gyakorolt rám, hogy még most is libabőrös a hátam, ha rá gondolok. A kedves háziasszony egyik percről a másikra változott át szemeim előtt. Az 1990-es évek derekán, amikor Budaőrsön házat épített magának az én Laci barátom, oxfordi háza kertjének gondozása és lakói bérének bekasszálása az én dolgom lett, mely feladatot annál is szívesebben vettem vállaimra, mivel ez egyben kitünő legénylakást is biztosított számomra. Midőn Budaőrsi házukból visszatértek oxfordi otthonukba – mintegy fogadó mosolyként – mindenegyes alkalommal egy-egy verset is írtam s vetettem a kezem ügyébe került papírra és ragasztottam elévült asztali naptárra. Ezekről a 'költemények'-ről azután el is feledkeztem, míg egyszer a barátom meg nem jelent egy Tesco zacskóval a kezében. Kérdésemre, hogy mit hordoz íly előkelő csomagolásban, "Hát a te verseidet" - mondotta. Kiderült, hogy több éven át megőrizte egytől-egyig mindegyiket. Talán megengedtetik, hogy egyet most idézzek közülük: Mikulás óda - avagy Oda a Mikulás címmel: "Én Marcsikám, drágaságom, Itt küldöm a firkálmányom. Levelet, mit írok mostan, Olvassátok hamarosan. Mikulásnap közeledik, Vigyen Nektek sok-sok csokit. Finom csokit, jó pogácsát, Kapja elő nagy virgácsát! De engem se feledjen ám, Hogy befogjam a nagy pofám. Kérek ezért szalon cukit, Hozzá két szép fehér cicit! Két szép kérés Mikuláshoz, Hisz' ajándékot mindig Ő hoz. Ha pedig ezt nem teszi meg, Mogyoróit én sütöm meg! (Megjegyzendő, hogy évtizedek óta én töltöm be a Mikulás szerepét az Oxfordban élő magyar családok gyermekeinek nagy örömére). Meg kell még emlékezzek Romhányiék ‘Góbé’-járól, a csodás farkaskutyáról, mely igencsak beférkőzött a szívembe. Ilyen okos és inteligens kutyát még életemben nem láttam – és feltehetően nem is fogok látni a jövőben sem. Amikor szóltam hozzá, félrefordított fejjel figyelt rám és gyakorta éreztem, hogy minden pillanatban meg fog szólalni. Sajnos már nem lesz rá lehetősége, 2012 őszén költözött át az örök vadászmezőkre. Talán, ha egy kicsit tovább élhetett volna…

Romhányi Laci és Marcsi

Ronus, Robert – befektetési szakértő, map collector, Christ Church (nem College – azt nem illendő használni!), Oxford alumnusa. Vendégeként egy alkalommal együtt vettünk részt a kollégium (itt már lehet használni) diákjainak ünnepi találkozóján és vacsoráján.

Rózsa György – műsorvezető, országos népszerűségű televíziós személy, felesége a tragikusan fiatalon elhunyt Kanyó Éva (1961–2000) tornász, a KSI edzője, volt. 1993-ban megválasztották a Magyar Torna Szövetség elnökének, s ebben a tisztségében vett részt az angliai Birmingham-ban rendezett 1993-as világbajnokságon és itt is ismerkedtünk össze. Kedves úriember, aki – bár nem versenyzett – mégis térdszalag szakadással (sérülését a zárófogadás alatti tánc közben szerezte), tolókocsiban távozott a világbajnokságról. Erről bővebben a Memoir-om ’Sport’ fejeztében írtam.

Rózsa Gyuri (jobbról a második) az 1993-as Birmingham-i Tornász Világbajnokságon szereplő magyar válogatottal (itt még ép lábbal)

Rubesch, Anton – arany- és ezüstműves ékszerész, akivel 1956-ban egy vasúti kocsiban utaztam Magyarországról Angliába. Később London Soho negyedében a Berwick Street-en nyitott üzletet. Edmund Kavanagh, ír származású ötvösmester, az Amerikai Egyesült Államok Légiereje tamburmajor [drum major] buzogányát készítette, a Washington Times [http://www.washingtontimes.com/news/2002/mar/2/20020302-040708-2005r/#ixzz2sYS8vNjv] így örökítette meg a mester fiatal korára történt visszaemlékezését: “After an apprenticeship in Dublin, Mr. Kavanagh moved to London. There, he befriended a Hungarian silversmith who had come to England seeking freedom. That man, Anton Rubesch, now in Alexandria, worked alongside Mr. Kavanagh and helped him hone his talents. [Dublinban töltött inasévei után Mr. Kavanagh Londonba költözött. Ott került barátságba egy magyar ezüstművessel, aki Angliában keresett menedéket. Az ember, Anton Rubesch, aki imméron Alexandriában él, együtt dolgozva vele segítette talentumának csiszolásában.”] Nyilván még 40 év múltán (a cikk 2002-ben íródott) is hálával gondolt vissza a magyar ’56-os menekültre, akinek mestersége művészi elsajátítását köszönhette.

Ruzsik Vilmos – lazarista szerzetes, hitoktató, 1943-44 tanévben latin tanárom volt Piliscsabán. A háború után egy ideig Dél-Amerikában volt missziós, majd Európába visszatérve Franciaországban a párizsi ‘Mission Catholique Hongrois’ vezetőjeként tevékenykedett. Innen látogatott meg bennünket chinnori házunkban, s volt nála 1987-ben Párizsban elsőáldozó Emma-Fleur leányunk.

Rüsz-Fogarasi Enikő, dr – a szászrégeni születésű történész 1991 óta egyetemi oktató, majd dékánhelyettes a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karán. A Gyulafehérvárott, 2006-ban, a nándorfehérvári diadal 550. évfordulóján megrendezett nemzetközi konferencián találkoztunk először: Ő, mint egy távollevő előadó írását felolvasó, magam pedig azon szekció moderátor-elnöke. Hadaró és hangsúlytalan stílusban felolvasott szövege – őszintén megvallva – nem volt rám nagy hatással. Második találkozásunk még annál is kevesebbel, amikor a következő év (2007) május 12-re, Molnár Annamária egyetemi hallgató által megszervezett kolozsvári előadásunk megtartását azon indoklással nem engedélyezte megtartani a Babeş-Bolyai egyetem Bogrea termében, mivel „nem vagyunk eléggé ismertek”. Több nemzetközi konferencia és három erdélyi előadó-körút addigra már 15 helyen [Arad, Déva, Gyulafehérvár, Kézdivásárhely (2), Marosvásárhely (2), Máramarossziget (4), Medgyes (2), Nagybánya (4), Nagyenyed, Nagyszalonta (3), Segesvár (3), Szászváros (2), Székelyudvarhely, Vajdahunyad (2), Zilah (2)] megtartott 31 előadása után vajon még mit kellett volna tennünk ismertségünk fokozása érdekében? Feltehetően Enikő kegyeit keresni. Mindez azonban nem tartotta vissza attól, hogy másutt, a kolozsvári Unitárius Egyház gyülekezeti termében, megtartott előadásunk után ne üljön le velünk sörözni.

Ryan, Gary – beregszászi származású, nemzetközileg elismert ügyvéd és adószakértő. Zürichben lévő irodája világhírességek, sztárok és milliomosok pénzügyeit intézte, magyar vonatkozásban Horthy István kormányzóhelyettes Indiában élő fiának ügyeit is. Gary – alias Reichmann Géza – a zsidók kitelepítése elől Angliában keresett és talált menedéket, s állítólag a háború alatt a brit kémszervezet tagjaként dolgozott. Mint filatelesta, nevéhez fűződik a magyar bélyegek külföldön való jó hírnevének a megalapozása, melyért talán nem is kapott (és nem is keresett) méltó elismerést. A Royal Philatelic Society tagjaként magyar klasszikus bélyegeket bemutató anyaga számos nemzetközi kiállításon szerzett hírnevet nem csak saját maga, hanem a magyar filatélia számára is. A The Hungarian Philatelic Society of Great Britain védnöke volt, mely tisztségét mások iránti őszinte tisztelet, anyagi nagylelkűség és segítőkészség jellemezte. Magánéletében zárkózott volt, azon kevesek közé sorolhatom magamat, akit barátjának fogadott. Gary szenvedélye a magyar, később az okmány-bélyegek (szorgalmazására alakult meg a The Revenue Society of Great Britain!) gyűjtése és népszerűsítése volt, felesége Eleanora a holland mesterek festményeiben lelte örömét, melyek London exklúzív negyedében lévő villájuk szobáit díszítették. Ezen nyilvánvaló anyagi jómód ellenére személyes tragédiájuk egyetlen fiuk elvesztése volt, aki a párizsi légi katasztrófa során vesztette életét. Erre gondolt Gary, amikor házuk teraszán ülve az azt körülvevő szép parkot csodáltam: “Laci, I would willingly change all this for what you’ve got” [Laci, mindezt bármikor elcserélném, amid Neked van] – utalva az én három szépséges kislányomra. Szép kort ért meg, 2008 januárjában halt meg 92 éves korában. R.I.P, my friend.

Gary Ryan (balról) és Surányi László filatelisták társaságában, Londonban